Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


19 november
1komment

Biztos, aki biztos

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenöt éves rovatunk kétszázharmincnyolcadik kiadásában először is örülünk. Örülünk annak, elégedettek és boldogok vagyunk, hogy végre azt láthatjuk, nem csupán nálunk léteznek olyan magas rangú köztisztviselők, akiknek, szegénykéknek az élete folyamatos, egy merő magyarázkodás a nyamvadt, indiszkrét, arcátlan pórok előtt, akik nem bírnak magukkal, és állandóan közbekérdezgetnek, de annyit, hogy a derék közszolgának sokszor már szinte a világjobbítástól is elmegy a kedve – de aztán leszegi a fejét, összeszedi magát, és lop tovább, síbol szorgosan, rabol serényen, hazudik szakmányban, elvégre mégiscsak ezt tanulta, mit tehetne. Most tehát épp annak örülünk, hogy Günther Oettinger, Németország EU-biztosa keveredett bele egy icuri-picurit ebbe-abba: én azt gondolom, nem teljesen véletlenül, hiszen minden jel szerint magyarokkal/oroszokkal boltolgat, van a dologban egy kis Paks II is… no, az ilyesmi fog, mint a piros festék. Gajdics Ottó lesz a Magyar Idők új főszerkesztője, Csermely Pétert ugyanis feljebb sodorta a tiszta forrás árja – a hírt egy portálon azzal a mondattal vezették fel, amelyben az a kitétel szerepelt, Gajdicsnak “… hatalmas gyakorlata van a kormánypárti újságírásban.” Kormánypárti újságíráááásban??? Hát abban meg hogyan kell hatalmas gyakorlatra szert tenni? Milyen elképesztő képességek szükségeltetnek hozzá? Vajon szerezhetnék-e én is némi rutint ebben a műfajban? Vagy már rég elcsesztem az egészet, valahol a kezdeteknél? Megannyi égető, kínzó kérdés: ideje, hogy alaposabban átnézzük a témát. Végül arról a máshoz nehezen fogható örömről is muszáj szólnom pár szót, ami néhány új, nélkülözhetetlen tárgy beszerzésével ért az elmúlt hetekben: a Livelövet sorozat látogatói alighanem sejdítik, miről lehet szó – itt most csak egyvalamit említek meg, azt a kis kézi-optikai készüléket, amelynek segítségével golfedzés közben nagy pontossággal meghatározható, milyen távolságra vagyunk a következő zászlótól. Nem mondom: lehet nélküle élni – egészen addig, amíg szükség nem lesz rá… Lapozzon egy egészségeset, aki kíváncsi a részletekre is…

Hirdetés

* Európai botrány kerekedett Günter Oettinger német EU-biztos bodapesti utazgatásaiból.

Na, tessék, tényleg örülhetünk, hála jó sorsunknak, minden jel szerint a szomszédunkban is döglenek a tehenek – mint köztudott, polgártársaink jelentős része kiemelkedően egészséges pszichével rendelkezik, s ennek köszönhetően az ilyen történések valódi örömforrást jelentenek e jelentékeny társadalmi réteg számára. Néha-néha kiderül, bármilyen meglepő is, tényleg nem csak és kizárólag nálunk élnek és alkotnak velejükig romlott, a tízforintos szintig korrupt (nincs az a pitiáner szar összeg, amivel meg lehetne sérteni – de azért jobb, ha nem kísérletezel, ha tényleg fontos, amiért folyamodsz), jellem- és gerinctelen, bármire rávehető, bármivel meggyőzhető, bármiben meggyőződéssel hinni képes, önálló agyi tevékenységet régen nem folytató, a valóságból kilépett, bűnöző, pénzért mindenre kész férgek és véglények. Léteznek ilyenek más országban is: de irdatlan különbség, hogy a szerencsésebb helyeken a legkisebb gyanú esetén rájuk száll a sajtó, a torkukra lépnek politikai ellenfeleik – ha pedig bármi bebizonyosodik, akkor bátran és nagy gázzal lehet húzni a civil szférába vagy a picsába, már persze amennyiben nem jött össze valami pikáns kis letöltendő vagy ilyesmi. Nálunk??? Teli pofával röhög az egész osztály, mármint a társadalmat (az orránál fogva) vezető állammaffia hadosztálya: komolyan mondom, megesküdnék rá, hogy az olyan bejelentéseknek, mint jó Lázár Jánosé volt az ujjlenyomatokról, a nem létező sajátjáról és a makulátlan múltú Pharaon szomszédéról, szóval az ilyeneket… fogadásból mondják be. Merthogy ilyenek többé-kevésbé épeszű embernek (jó, tudom, egyre kevesebb marad persze, aki mást mond, szimplán csak hazudik…), pláne felelős politikusnak (broáááf és muhhahhahha) eszébe se jutnak, nemhogy nyilvánosan ki is mondja őket… Ülnek az államférfiúk valamelyikük tágas, napfényes irodájában az ébenfa, leopárdbőrrel letakart ülőgarnitúrán, és egy piros-fehér-zöld kislabdával fociznak, a fotel két lába a kapu, három korner tizenegyes. Közben Kósa évődve azt mondja Lázárnak: “Fogadjunk százmillióba, cuncikám, nem mered holnap azt mondani sajtótájékoztatón, hogy Pharaonnak nincs ujjlenyomata…” “Micsoda? Még hogy én ne merném mondani? Kétszázmilliót teszek rá! Megadod, cimbora? Ki játszik még? Németh? Anti? Lölö bá’? Na, oké, holnap benyögöm, majd figyeljétek. De kapok még százat, ha egy árva szó nélkül nyelik be ezt is a parasztok… És még száz, ha beszopatom őket, és bemondom, nekem sincs ujjlenyomatom…” Oké, mondom a témát… Günther Oettinger német EU-biztos igen jó lóra tett, amikor összebarizott Orbánnal és elit csapatával – Oettinger tavaly májusban (állítása szerint épp a magyar kormány javaslatára) egy ismert német üzletember (Klaus Mangoldról beszélünk, aki a magyar és az orosz kormány között “közvetített”) magángépével repült Magyarországra. A sietség teljesen indokolt volt egyébiránt, ugyanis Oettinger semmilyen más módon nem ért volna Bodapestre “tálalásra”. Fáradt lehetek, először azt olvastam, tárgyalásra, de ó, ugyan már, mi a szarról is kéne tárgyalni épp mondjuk Paks ügyében, elárulom halkan, csak nekünk szóló duma minden ilyen tárgyalásosdi, s a mi fő kis tárgyaló pukkancsunk riasztó elmeállapotát elnézve csak még egyre inkább az lesz. Tehát nem tárgyalás, hanem tálalás, ráadásul a Kedves Vezető viskójában: na, így mindjárt más. Az legalább fontos. Úriemberek esetében egyenesen kiemelten. A Magyarországon éhezők, különösen a gyerekek ízlése persze nem ennyire kifinomult – annyit is érnek, süvíti teli szájjal Sármos János… Melyik, melyik??? Hiszen mind az. Vagy talán valami gondotok van Áderral? Zavar a bajusz? Ugye… Na, de itt járt jó Herr Oettinger nemrégiben: ahogy májusban, most is a Magyarországon egyik legsúlyosabb. legtöbbeket foglalkoztató programon, nos, igen… a mindannyiunkat érintő önvezető autókról szóló konferencián vesz részt, aztán találkozik Vele. Továbbmegyek: Oettinger állítólag a Strabag minden évben más országban megrendezett évzáró mulatságára is átugrott a magyar fővárosba. Titokban persze. Most aztán elég szépen rárepült a sajtó meg a politika – rendesen meg fogják mogyorózni, abban ne legyen kétségünk, nem szívesen jósolnék, de a pakliban simán benne van, hogy hamarosan belebukik a nagy röpködésbe. És engem az se lepne meg, ha azt követően, pár hónapon belül a korrupcióellenes keresztes háborúk során összegyűjtött kis pénzecskéjéből magyar letelepedési kötvényt vásárolna, 300 000 helyett 220 000 euróért, okosba’, számla natürlich nem köll, Bruderkáim…

* Gajdics Ottó lesz a Magyar Idők főszerkesztője.

A Magyar Idők egy újság, illetőleg, mivel nem ismerem olyan behatóan az orgánumot, ezért nem szeretném megbántani, meg aztán, ki tudja, szóval annyi biztos, múltkor Pesten láttam egyet messzebbről, kétségkívül újságpapíron lévő betűk halmazának tűnt. Ma egyébként Magyarországon egyszerű dolga van annak, aki, teszem azt, a teljesen szabad és független sajtó szerkezeti felépítését tanulmányozandó tudományos-fantasztikusan, meg akarja állapítani egy adott sajtótermék irányultságát: kormánypárti az a lap, amelyik… hát amelyik megjelenik. Na jó, persze, vannak kivétel. Vagy hát: kivételek. De ők se nagyon ficánkoljanak erre a kis időre, jó szívvel javaslom…Szóval Magyar Idők. Jó kormánypárti sajtótermék az, amelytől a “köz”"szolgálati” “média” “híradója” idéz, témákat vesz át, témákat ajánl feldolgozásra, ilyen ez a polszakma. Pesti srácok… mmmmhhh… nekem már a név is betalál, na… hamarosan bele is lesek valamelyik jó szaftos dolgozatba, le ne maradjak már… és igen, igen, igen, migráns, migráns, migráns, rohadék Gyurcsány, és gusztustalanul támadja a baloldali sajtó (???) szegény Kovács Zoltán kormányszócipelőt, ráadásul egy “elferdített, torz osztrák tudósításra támaszkodva”. Legyen most elég annyi, hogy a lapigazgató egy igen régi pesti srác, Stefka István. Pont. Biztos, hogy mindenre én emlékszem rosszul – maximum át kell rakni picit a tények falának téglácskáit, plusz újraforgatni az internetet. Deutsch megcsinálja – akár a vezető digitális nagyhatalmat Magyarországból. Hamarosan. Csak még 2018-ban válasszátok meg. Lesz euró is. Ígérve. 2060-ra. Bocsánat, édesanyám, olyan szakadós ma a zoptikai szál, úgy csapongok, mint egy száztíz kilós kis pille. Új főszerkesztőt kapott a Magyar Idők – az eddigi, Csermely Péter új feladatot kapott, nem kicsi és csodálatos: ő ellenőrzi, mi kerül a Mediaworks-birodalom újságjaiba. Menni fog, hiszen, akárcsak Gajdicsnak, Csermelynek is “hatalmas rutinja van a kormánypárti újságírásban.” Kormánypárti újságírás: különös egy szóösszetétel. Értem persze, nagyon is, mi több, még meg is értem, ha az érintettek szeretnék szalonképesebb névvel illetni a feltétlen, pucsító lojalitást, a pár marék Júdás-tallérért hétrét görnyedő hajbókolást vagy épp az undort nem ismerő nyelvek szüntelen csattogtatását, a napi rutinban szenvedéllyé rákosodó túlteljesítést, a rutinos elhallgatást, szükség esetén a gátlástalan tényhamisítást, a több-kevesebb sikerrel bármibe burkolt nyáladzó alákérdezést, a mindent bevető, a megrendelő kívánságainak megfelelő karaktergyilkosságot – mondom, értem, megértem. Higgyétek el, nincs az a vaskos zsold, amiért igazán jó érzés lenne szarembernek lenni – és bárhogy is bizonygatják a facebookon, nem mindig kellemesebb sírni egy Jaguárban, mint egy biciklin. Kormánypárti újságírás, mint olyan, én legalább azt merészelem gondolni, egyszerűen nem létező fogalom. Hozsannázni, a koncot dobó kezet nyalni, a gazda lábához törleszkedni persze lehet. De az újságírás, kedves egybegyűltek, szerintem alapvetően merőben, minden ízében ellenzéki jellegű műfaj. Vagy… nem, nem is, ne egyszerűsítsük már le ilyen végletesen… akkor már inkább azt mondanám, az újságírásnak, ha az én kedvem szerint való, határozottan fel kell lépnie egyes dolgok/jelenségek ellenében, hadd ne kezdjem már el felsorolni mindet, tudom is én, a kóros, széles néptömegekre káros hülyeség és egyéb betegségek magas pozíciókban; lopás, csalás, hazudás ipari méretekben; hatalmi mámor, gőg, küldetéstudat; folytonos baszkódás, minden egyes pillanatunk és mozzanatunk átpolitizálása; és a többi és a többi és a többi – ha éltetek itt az elmúlt mondjuk tíz évben egy teljes napot, pontosan tudjátok, mit akarok mondani. Ugyanakkor pedig az újságírásnak ugyanilyen határozottan fel kell lépnie azok mellett, akik, ismét csak a teljesség igénye nélkül csapkodva és csipkedve, szóval akik gyengék, elesettek, lecsúszottak, szegények, mélyszegények, kitaszítottak, a perifériára sodródtak vagy már a perifériáról is alig látszanak, akik tehetetlenek, képtelenek hallatni a hangjukat, sokszor még a maguk számára is nehezen fogalmazzák meg a gondjaikat, ha megfogalmazzák egyáltalán… nyomasztó belegondolni, hogy sok-sok millió magyar emberről beszélünk immár, sajnálatosan: és nagyrészt éppen azokról, akikből ez az embertelen, érzés nélküli, végtelenül aljas, cinikus, ezt az országot hosszú évtizedekre visszavető, generációkra lebénító, gyerekeinket elüldöző bűnrezsim egyre többet és többet akar, lassan, bármi hihetetlen is, a szó orwelli vagy huxley-i értelmében, előállítani… Gajdics, Csermely, Stefka meg még mondjuk pár százan a fősodorban nem holmi “kormánypárti újságírásban” szereztek nagy gyakorlatot, hanem abban, hogy tehetséges kaméleonként mindig abban a színben pompázzanak, amit az aktuális hatalom a legszívesebben lát. Az újságíró, mondogatta jó negyedszázada első mesterem, olyan, mint a szegény lány: a tisztessége az egyetlen kincse. Az elmúlt negyedszázad mindennél világosabban mutatta meg, milyen sok “kolléga” cserélte el könnyű kézzel ezt a valóban egyszer használatos kincset mindenféle szarságra… például nagy tapasztalatra, kormánypárti újságírásban.

* Sikerült ismét szert tennem pár nélkülözhetetlen iparcikkre.

Oké, inkább elismerem, mint hogy a fejemre olvassátok, valóban van egy kis tárgyfétisem – elsősorban is azok az apróságok hoznak lázba, amiknek a hasznosságát a felületes szemlélő hajlamos kétségbe vonni. Én inkább úgy fogalmaznék, ezeket a portékákat valóban meglehetősen speciális helyzetekben vetheti be a kedves tulajdonos. Azaz jó darabig talán úgy tűnhet, feleslegesek: amikor viszont szükség van rájuk, semmivel nem pótolhatók. Mondok egy-két példát. Akik ott voltak valamelyik Livelöveten, alighanem emlékeznek pár érdekesebb kis felszerelésemre – pár nagy sporttáska rejti őket, történetük van, ezekből (is) szoktam mesélgetni párat a találkozókon, csak jelzem, tavasszal, ha minden jól megy, az egészségem, valamint a busz-menetrend engedi, és a Párt sem gördít elé jelentősebb akadályt, szerintem ismét összehozunk egy emlékezetes szeánszot, a részleteken már megkezdtük a törpölgetést. Szóval… van például egy felfújható rekesztartóm, erről vagy négy éve írtam is pár sort, képekkel gazdagon illusztrálva, aki netán még nem leste volna, tessék, itt van - tipikusan az a felszerelés, ami, ha nincs, és nincs rá szükség, nem hiányzik. De csak egyszer kelljen – akkor hiába van zsebrádiód, multifunkcionális svájci zsebkésed, fluxusgenerátorod, észt nyelvkönyved, zsírosbödönöd és kettős tömegű lendkereked: ha vízitúrára mész, italos rekeszt csak felfújható rekesztartóban tudsz úgy elhelyezni, hogy a kenud mögött vonszolva egész álló nap hideg maradjon benne a folyadék. Ennyi, nem kell erre több szót vesztegetni. Vagy például vegyük a kulcsrejtő kövemet. Ez egy műanyagból készült tárgy, tökéletesen olyan, mint egy nagyobb darab kavics. Az alján található egy ajtócska, felpattintod, és már bele is rejtheted a kulcsod – ha szeretnéd, hogy valaki a távollétedben bejusson a házadba, immár nem kell a lábtörlő alá vagy a muskátlis ládába dugni a kulcsot: a kulcsrejtő kő e célra az egyetlen professzionális megoldás. Lélegzetelállító, elmondhatom. A minap aztán a jó sors egy kis böngészdébe vetett: legnagyobb részben angol használtcikk található a boltban, igazán izgalmas kaland, van pár pompás darab – igaz, a koronaékszerre már lecsaptam, és, előrebocsátom az árát, csak hogy még jobban sokkoljak mindenkit, elképesztő, 190 forintos áron elragadtam, örökre. Golf Distance Finder – vagyis golfozásnál, legyünk pontosak, golfedzések során használatos eszközről beszélünk, melynek segítségével megállapítható az aktuális zászló, ily módon az alatta tátongó lyuk távolsága. Méghozzá yardban, ami még könnyebbé teszi a megfelelő ütő kiválasztását. Engedelmetekkel nem részletezem a készülék működését – legyen elég annyi, hogy bele kell nézni, mint mondjuk egy fényképezőgépbe – van aztán egy skála, ahhoz hozzáigazítjuk a zászlót, nyéllel, és leolvassuk a távolságot – mondom, yardban. Valami csoda, komolyan. 190-ért… csak ínyenceknek. Alig két napja voltam boldog tulajdonosa a Golf Distance Findernek, amikor egy irigy, szűk látókörű ember csak úgy, hangsúlytalanul megkérdezte, milyen gyakran golfozom. Hm… oké… hát persze, meg lehet ezt így is közelíteni… csakhogy, pajtikám, ott van a hiba a gondolatmenetben, hogy HA egyszer mégis meghív valaki golfozni… tudom is én, Lord Rothermere dédunokája… na… veretek nagy rössel az edzésre, aztán megtorpanok a pálya szélén, hopp, bazmeg, hát egy nyomorult GDF nem sok, annyi sincs nálam… ott égek, mint a petróleumos rongy, a lord vigasztal, de igazából látom a kissé lekicsinylő pillantását… nos? Kellemes lenne, mi, okoska? Hát ezért… Mellesleg, csak hogy megmutassam, igazi közösségi ember vagyok, és jó a szívem is, ha valakinek netán szüksége lenne rá, jelentkezzen, szívesen kölcsön adom – ha egy ilyen csekélységgel tudok hozzájárulni egy új Tiger Woods fejlődéséhez, úgy érzem, ennyit kutya kötelességem megtenni…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (18 lövet, átlagosan: 6.94 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

1 komment

  1. Tüske Hajnalka szerint:

    Nyilván mindenki egyetért, ezért nincs hozzászólás. Én se vitatkozni jöttem. 1. rész: Nagyobb a füstje, mint a lángja. 2. ~ : Nem mind arany, ami fénylik. És egy mondatot kiemelnék: ” Higgyétek el, nincs az a vaskos zsold, amiért igazán jó érzés lenne szarembernek lenni… ” A harmadik etapra csak egy párhuzamom van, ötletnek: golf – Vidám Park. ;)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


+ kettő = 9

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz