Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


19 március
10komment

Lovagok kora (bolgári magozat)

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenöt éves rovatunk kétszáztizenegyedik kiadásában, úgy gondoltam, ha nem is épp a lelkem kivetüléseképpen, de kezdjünk ma egy kissé sértődött tömeggyilkossal: immár öt éve, hogy a norvég szélsőjobboldali terrorista Anders Breivik összesen hetvenhét, többségében fiatal embert mészárolt le Utoya szigetén. Egy évvel később 21 év börtönre ítélték – ez van, Norvégiában ez a maximális büntetési tétel, semmiért nem kapható több, igaz, a büntetés hosszabbítható, amennyiben úgy ítélik meg, az érintett továbbra is veszélyt jelenthet a társadalomra. Márpedig ha valaki, hát szerintem Breivik kétségkívül komoly veszélyt jelent, míg csak él. Most azonban ő perel: a norvég államot, amely szerinte embertelen bánásmódban részesíti – egyebek mellett elpanaszolta, hogy a kávéját hidegen kapja, nincs elég vaj a kenyéren, és nem kaphat hidratáló krémeket. Nem vagyok épp egy vadállat, de azért ez egy manósapkányit tényleg sok… De azért az se kevés, hogy az e hasábokon épp a múlt hetekben emlegetett egyik kedvencem, Bencsik “Kaméleon” András “kiemelkedő színvonalú munkájáért” a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat kitüntetést vehette át. Na most jött el az ideje, azt hiszem, hogy kifejtsem kicsit, miért is kezdem még a Kádár-rendszer végénél is jobban rühellni ezt az egész… hogy is mondjam szépen… teszem azt, lófaszt, az összes vákuumfejű barlangostest-sejtjével egyetemben, lassan mindenestől. Röviden egyébként azért, mert például lehet, hogy Czinege elvtárs, honvédelmi miniszter építtetett magának egy kacsalábon forgó villát, meg zebrára vadászott Sződligeten – de legalább szépen, jó tolvaj módjára elkussolt, és nem csesztetett heti öt alkalommal az irgalmatlan lábszagú baromságaival… Végül egy kis március, idus, meg minden: nem nekem jutott ugyan eszembe, de amikor a barátom eszembe juttatta, egyből eszembe jutott, hogy ez talán a harmadik év, hogy nincs “szabad asztal” – azaz nem ülünk össze egy estére a Pintesbe, mi, sajtóhangyászok, nemre, hajszínre, lábméretre és italfogyasztási szokásokra való tekintet nélkül, mind. Pedig hosszú-hosszú éveken, évtizedeken át elképzelhetetlen volt a március 15. enélkül a ragyogó hagyomány nélkül. Igaz, hol van már az a Pintes, hol szegény Feri, hol az a pogácsa – és hol vagyunk mondjuk mi… és hol az úgynevezett sajt, ó… Kiéneklés odabe: fáradjatok.

Hirdetés

* Beperelte a norvég államot Anders Breivik, szélsőjobboldali tömeggyilkos és terrorista.

“A Liberális”: általában csak így aposztrofál és szólít egyik kiváló buszsofőr kollégám, Pityu, akivel elég sokszor és elég jókat dumálunk a parkolóban töltött pihenő óránkban – különösképpen azért élvezem ezeket a kellemes polémiákat, mert Pityu előszeretettel opponál, legyen szó bármiről, s jóllehet a véleményünk ennélfogva kisebb-nagyobb mértékben különbözik, mégsem esünk egymásnak, szépen elvagyunk, s többnyire valahogy még a világ is megváltódik félóra alatt. Azaz van egy olyan picurka szelete a magyar rögvalónak, amely úgy működik, ahogyan az egésznek is kéne – hogy tudniillik vélemények csapnának össze, akár homlokegyenest eltérőek, nem pedig a feszítő indulatok miatt magukból kifordult emberek aláznák egymást porig: ahogy élünk sajnos néhány évtizede, lényegében megszakítás nélkül, itt, a feszkógombóc közepében. Pityu amúgy alapvetően úgy gondolja, én, azaz “A Liberális”, túlságosan sok mindent nézek el ennek a romlott világnak, úgy általában, szóval túltolerálok, mondjuk tán úgy – miközben én azt gondolom, csak egy csomó felesleges feszültséget oltok ki ab ovo azzal, hogy, bár viszonylag sokszor ítéltetek, magam nem szívesen ítélek, plusz nem is szisszenek minden kis szilánkhoz, ahogyan egyik kedves mesterem tanította. A börtönök esetében például úgy merészelem gondolni, nem feltétlenül kell irtózatosan embertelen körülményeket teremteni bennük: négy-nyolc-tíz-huszonkét évet eltölteni a négy fal között, de még másfelet is, ha elhisszük, ha nem, maga a pokol, és még akkor is az, ha az a négy fal nem penészes, ha pár naponta le lehet zuhanyozni, ha viszonylag normális a kaja, ha lehet közben képes újságot nézegetni vagy zenét hallgatni. És tudom, persze, mi tartjuk el az adónkból az elítélteket (megfigyeléseim szerint a leghangosabban azok sírják el ezt, akik életükben nem adóztak) – de hadd mondjam el nektek, ez simán csak nem tétel, pláne hogy van sokkal költségesebb hobbink is, ami ellen egy árva szavunk sincs, ugyanis a politikusokat is mi etetjük-itatjuk-lopatjuk. Az életfogytiglan meg, én legalább úgy gondolom, nagyságrendekkel keményebb ítélet, mint a halálbüntetés – utóbbin viszonylag gyorsan túl van az elítélt: pár tíz- vagy százezer óra viszont megannyi kis halál, az egyformán szürke napok lassú léleksorvadást, végletes tompultságot hoznak, ennél egyszerűen nincs erősebb büntetés, meggyőződésem. Most viszont, hogy Anders Breivik norvég tömeggyilkos legújabb húzásairól olvasott ezt-azt, “A Liberális” is úgy látja, van az a határ, amikor ökölbe szorul az agy… Breivik, bizonyára még emlékszünk, 2011-ben előbb Oslóban robbantott fel egy autóba rejtett pokolgépet, ekkor nyolcan haltak meg, és sokan súlyosan megsebesültek, majd két órával később a merénylő áthajózott Utoya szigetére, ahol a Munkáspárt ifjúsági szervezetének tagjai táboroztak – őket lőtte válogatás nélkül halomra, jellemzően tizenéves fiatalokat, összesen hatvankilencet. Breivik 2012-ben, miután megállapították, hogy beszámítható (ha mondjuk én épelméjűnek azért semmiképp nem mondanám), 21 évet kapott. Az ítéletet mosolyogva hallgatta végig, nem bánt meg semmit: majd enyhén szólva is zavaros történelmi fejtegetések közepette elmondta, hazájáért cselekedett, s ezért nem terheli felelősség. Háromszobás, több mint összkomfortos cellába került, de alig egy év múlva kérte, költöztessék máshová, mert a berendezést szegényesnek, a kilátást pedig egyhangúnak találta (a költöztetés megtörtént…), továbbá azt is embertelennek ítélte, hogy kevés vajat kapott a kenyerére, hidegen szervírozták a kávéját, és nem juthatott hozzá hidratáló krémekhez sem. Breivik ügyvédje elmondta még, védence olyannyira stresszes állapotba került, hogy még a politikatudományi egyetemi tanulmányait is felfüggesztette. Komolyan… a könnyem csordul… Breivik most perbe fogta a norvég államot: azt állítja, hogy esetében az emberi jogok európai egyezményének két záradékát is megsértették – azt követeli, hogy tartsák tiszteletben a “magán- és családi élethez való jogát”, illetve a “levelezést”, továbbá, hogy tilos “embertelen vagy megalázó bánásmódban vagy büntetésben” részesíteni. Van abban valami mélységesen gyomorforgató, hogy mindezt olyasvalaki követeli, aki mások élethez való jogát szüntette meg pár perc alatt embertelen és megalázó módon, örökre – ordítja a szintén bennem lakozó Radikális Állat, meg kell adni, teljes joggal. És folytatja: “Én, baszkikám, megfognám, aztán addig ütném…” mire a Liberális Nyüzüge halkan, szelíden rányomja a végszót – merthogy ő mindenek ellenére, köpjétek csak le nyugodtan, úgy gondolja, igenis különbnek muszáj lennünk az effajta elmebetegeknél épp azért nem szabad alkalmaznunk a rájuk jellemző megoldásokat… Egy határig, pajtikám, egy értelmes határig lehetsz különb… esetleg, legfeljebb – kiabál ismét, a tervezett végszóba is bele mályvapiros arccal a RÁ: hát így zajlik felém-bennem az élet… De amúgy szerintem nincs semmi komoly bajom – valamelyik éjjel megmondták a hangok is…

* Március 15. alkalmából Bencsik András „kiemelkedő színvonalú munkájáért” a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat kitüntetést vehette át.

Elég sokszor elolvastam ezt a mondatot, bátran kijelenthetem, megfontoltam, átgondoltam. Kiemelkedő színvonalú munkájáért… Bencsik András… aki a napokban ünnepelhette három évtizedes évfordulóját például annak, hogy Érzelmi kötődés címmel írott publicisztikája, a magyar fiatalok szovjetbarát nevelésének fontosságáról, megjelent az akkori pártlapban, a Népszabadságban. A téma persze ma is egyre aktuálisabb, könnyen lehet, hogy egy betű változtatás nélkül megjelenhetne, keveseknek is tűnne fel. A Lovag, akinek persze most már megvan a maga Keresztje. Polgári tagozaton. Bazmeg, de komolyan. Pár hete még csak, hogy a kiváló színvonalú Bencsik bátran közzétette a facebook-on, hogy a Pedagógus Szakszervezet elnöke, Galló Istvánné, született Péter Piroska Péter Gábor hírhedt ÁVH-vezér lánya lenne. Aztán persze, kicsivel később, hogy úgy mondjam, lovagiasan visszavonta: és volt szerencsétlenségem azt is látni, amikor a Főszerkesztők Klubjában (merthogy természetesen ő is az, kiemelkedő színvonalon) kissé sértődötten megmagyarázta, hogyan is történhetett meg ez a szerencsétlen kis baleset, ez a malőr: a végére kis híján megsajnáltam, hogy ilyesmibe keverték a gonosz körülmények. A dicső lovagot. Akit napokra rá kitüntetnek, kiemelnek a tömegből – hisz úgyis kiragyog belőle. A nem kevésbé ragyogó Balog mini szter pedig, nem csekély íveket leíró méltató beszédében egyebek között úgy fogalmazott, a díjazottak a bizonyítékai ennek a nemzetnek a gazdagságára, “hogy milyen jó állapotban van az emberi erőforrás”, ööööhm… hát igen… ez valóban bizonyíték – ettől a fajta emberi erőforrástól pont annyira gazdag a nemzet, amennyire most az, már amennyiben nem feltétlenül a “közmédia” által bemutatott “riportoknak”, inkább a szemünknek és egyéb érzékszerveinknek hiszünk. Végső esetben netán az agyunknak, már ha rendelkezünk egyáltalán ilyen, a Nemzeti Együttszűkölés Rendszerében lényegében felesleges tartozékokkal. Balog tiszteletes hozzá bírta még tenni, hogy “…az 1848. márciusi 12 pont követelései, a béke, a szabadság, a felelős minisztériumok, a törvény előtti egyenlőség, a közös teherviselés lebeg ma is a szemünk előtt, a most kitüntetettek ilyen Magyarországért tevékenykednek”. Még ez a mondat… gyerekek… Én komolyan nem tudom már, hol lehet ennek az egész mocsárnak a legalja. Biztosan van három éve is, hogy azt hittem, végre tuti leértünk a magmáig, de azóta csak emelkedik a Nagy Iszapfúró motorjának fordulatszáma, a Gép egy kósza pillanatra meg nem áll – de hát valahol csak ki kell zuhannia egyszer, az egyszerűen nem lehet, hogy ez az egész elmebeteg lázálom is végtelen, mint az univerzum… Megmondom, miért szerettem jobban élni a nyolcvanas években, a Kádár-rendszerben. Nem csak azért, mert húszéves voltam, nem, ráadásul még nem is csak azért, mert köztudottan világéletemben olyan nyomorult liberálkommunista kis zugfirkász és bértollnok voltam, aki maradtam is. Hanem azért, mert akkoriban legalább nem másztak a pofánkba meg a szobánkba naponta az akkori idióták az összes idiótaságukkal. Mert nem egész nap ők folytak a tévéből, és nem üzengették “közérdekű hirdetésekben” óránként minden csatornán, hogy minden világok legtökéletesebbikében van szerencsénk élni. Mert, bár tudvalévő volt, hogy Czinege elvtársnak valami kurva nagy villája van, meg helikopterről vadászik, ha épp úgy adja ki – de legalább nem röhögött nyilvánosan a pofánkba, és nem mondta el a híradóban, hogy pont annyit érünk, amennyink van. Mert akkor még a városi-megyei tolvajkák, az országos nagy rablók, a semmihez nem értő talpnyalók, a törpe szarjankók, üres tekintetű percemberkék, meg az igazán velőig rohadt gazemberek nagy többsége legalább szépen kussban volt, mert tisztában voltak vele, hogy azok, amik, meg azzal is, hogy csendben, a háttérben sokkal könnyebben “dolgozhatnak”. Néhanap, jól betépve tán még szégyellték is magukat, de kérkedni biztosan nem kérkedtek azzal, amit megfeszített munkával összeloptak. Mert akkoriban legalább nem alázták porba azokat, akiktől persze akkor is elvették, amit el lehetett. Mellesleg… akkoriban azért még hagytak valamit nálunk is, amúgy meg tejfölösszájú óvodások voltak azokhoz képest, akik minden egyes aljasságukat tökéletesen eltanulták és tökélyre fejlesztették. Mert, bár az a szisztéma persze szintén elég messze volt a demokráciától, de legalább sejthetőek és kiszámíthatóak voltak a törvényszerűségei, s nem néhány gyakorló elmebeteg napi állapotától és kósza ötleteitől függött, merre tovább. Mert, bár a sajtó természetesen nem írhatott bármiről – de az újságírók, tévés-rádiós szerkesztők között igen sok tisztességes ember, ráadásul kiváló, tehetséges szakember dolgozott: ők tudtak írni, mi meg olvasni… Mert, bár Kádár hobbija a horgászat volt, nem kellett minden településnek egy Balaton nagyságú, fűthető, francia ásványvízzel feltöltött, megvilágított halastavat építeni állami pénzen. Mert nem akartak mindent, de tényleg mindent minden nap a saját képükre formálni és megváltoztatni. Mert, bár abban a rendszerben is a nyaloncok vihették legtöbbre, azért olykor legalább a tehetséges emberek is kaphattak némi sanszot, netán még akkor is, ha nem voltak épp a hatalom kedvencei. Mert… de nem is folytatom, felesleges: mert nem visszasírni szeretnék bármit is – sokkal inkább zokognék amiatt, hogy bőven megvolt a lehetőségünk arra, hogy egy normális országot építsünk magunknak… Ehelyett, pár tucat, maximum pár száz elfajzott, torz lelkű akarnok játszmái, harcai és csillapíthatatlan bírvágya miatt most ott tartunk, ahol. Úgy negyven-nyolcvan-száz évvel ezelőtt. És csak remélhetjük, hogy mondjuk unokáink már talán egy másfajta világban élhetnek majd, tisztességesen, boldogan, nyugodtan…

* Nem volt az idén szabad asztal.

A szabad asztal anno talán a Lázár Zsolti ötlete volt – de ebben nem vagyok száz százalékig biztos. Abban igen, hogy az elmúlt mondjuk tizenakárhány évben mindig ő trombitálta össze rá a népeket. Néha épp én írtam meg a meghívót a hírhasábba egy öt soros kishírben, amit sajátos stílusban lediktált, mert a Lázár hagyományosan csak fotót készít, képez, írni nem ír, egy betűt se – a magam részéről mindig is megértettem: nem szerette volna, ha firkásznak nézik, és igaza is volt. Lehúztunk pár évtizedet együtt egy városi újságnál, a nevét egy ideje nem írom le, ami formálisan ugyan még létezik, látszólag itt van – valójában azonban már nem sok köze van ahhoz, amit valaha újságnak hívtunk, mert pontosan azt játszotta el, azt váltotta alig pár év alatt aprópénzre, ami a legtöbbet érte benne: a függetlenségét. Szépen bepucsított a hatalomnak, ami, kicsit unottan ugyan, de azért, ha már ilyen szépen házhoz jött, csak rámászott és összekente. Ez van – minket szerencsére még jó időben kirúgtak. Hm… nem állhatom meg, hogy szóba ne hozzam, milyen fantasztikus éveink voltak, például azok a pezsgő, folytonos forrásban lévő kilencvenesek: tényfeltárogattunk, riportoztunk; ha kellett, tíz perc alatt eldöntöttük, hogy külföldre rohanunk, hogy mi is a helyszínen lehessünk, mint a nagyok; míves publicisztikákat írtunk életre-halálra, türelmetlenül téptük ki a kéziratpapírt a gépből, s rohantunk vele a többiekhez, izgatottan felolvasni, fotókat mustráltunk és válogattunk… A szerkiben értekeztünk hosszan és szenvedélyesen, nagy műgonddal terveztük a következő lapot, és alaposan kiértékeltük az előzőt, mit kiértékeltük: valósággal élveboncoltuk egymás írásait, vagy épp füstös kis kocsmákban vitatkoztunk szakmáról, politikáról, meg mindenről, órákon és órákon át, késő éjszakáig, ebéd helyett vagy már délelőtt, pár sör és fröccs mellett – minden percünkben, minden kimondott vagy leírt szavunkban, minden lélegzetvételünkben az volt, hogy jó újságot akartunk csinálni, nem Dunaújváros, de a világ legjobbját, végre szabadon, úgy, hogy tudtuk, tényleg senki nem szólhat bele, miről és mit akarunk írni. És úgy is volt. És mámoros érzés volt. A kegyelem évei voltak, semmihez nem fogható csodaidők, boldog, tudatlan, határtalan szabadság: fantasztikus adománya a sorsnak, hogy átélhettem. Ott szoktam hozzá, és azóta tudom, nem csak hogy úgy érdemes, de csak úgy lehet. Egy újság (és egy újságíró) számára a legnagyobb, az egyetlen kincs a függetlenség: nehéz megszerezni és megtartani, és persze látszólag nem is mindig jövedelmező – de, sajnos láttuk ezt is, alig pár pillanat elherdálni… No de… a szabad asztalról akartam mondani valamit… Szóval nagyon sokat jártunk össze, de március 15. előestéje mindig külön és különös ünnep volt: mondom, nem tudom már pontosan, mikor és hogy kezdődött (a Lázár, ha akarja, majd lediktálja valakinek, az meg kommentben megírja), de arra már világosan emlékszem, hogy egy idő után a Pintes lett ezeknek az összeüléseknek a színhelye. Mikus Feri sütött isteni sajtos pogácsát, mi pedig hálából elég szépen fogyasztottunk, többnyire hajnalig – addigra a világ nagyjából húsz-huszonötször lett megváltva, és akkor a hazaútról még nem szóltam egy szót se. Szabad asztal: ez volt a rendezvény hivatalos neve, nem véletlenül – ahhoz a jó hosszú asztalhoz ugyanis bárkinek szabad volt leülni, a legnagyobb poén ez volt az egészben. Azaz nem csak mi, hírlaposok osztottuk az észt belterjesen, hanem az időközben sorban életre kelt többi média dolgozói is megjelentek – még azok is, akikkel esetleg nem teljesen azonos irányban vitorláztunk, s még azok is, akikkel más napokon nem feltétlenül lett volna nagy kedvünk legurítani egy kori sört. De március 14-én este hattól a Pintesben a tehén is foghatott verebet – azaz ott és akkor tényleg minden megtörténhetett. És többnyire meg is történt. A Lázár Zsolti, emlékszem, szinte perverz módon élvezte, hogy rendszeresen olyanoknak is szólt, akikről tudta, hogy ki nem állhatják egymást – és szerintem személyes sikerének tudta be, amikor ezek az emberek képesek voltak ugyanannál az asztalnál megenni a vacsorájukat, elkortyolni az italukat: még olyanra is emlékszem halványan (mint Mark Twain, akár megtörtént, akár nem), hogy szóba álltak egymással. Mondom, minden megtörténhetett. Éveken, majdnem évtizedeken keresztül erről szólt az az előeste: a szabad asztalról. Talán három éve voltunk utoljára együtt – igaz, akkor már csak igen kevesen jöttek el, és őszintén szólva Feri nélkül a helyszín se volt az, ami annak idején. Gondolom amúgy, voltak, akik nem akartak megjelenni, saját hatáskörben is jobbnak látták, ha nem mutatkoznak kétes elemekkel; ugyancsak gondolom, illetve tudom is, voltak, akiknek szépen meg is mondta a munkaadójuk, okosabb, ha nem vesznek részt ilyen kockázatos játékokban, még a végén kifecsegnek valami Kurva Nagy Titkot; amúgy meg Magyarországon az elmúlt néhány évben tökéletesen és végleg kiment a divatból, hogy más-más (vagy csak annak hitt) nézőpontú emberek szóba álljanak egymással, az üvöltözést avagy egymás többé-kevésbé konkrét kiirtását leszámítva. Idén újra eszembe jutott a szabad asztal – azaz, pontosítok, eszembe juttatta egy barátom, aki szintén minden évben ott ücsörgött velünk. És akkor… ünnepélyesen itt, most esküszöm meg rá, ti vagytok a tanúim, hogy jövőre, kerül, amibe kerül, ráveszem a Lázár Zsoltit, hogy rántsa össze a régi galerit – ha öten leszünk, hát legyünk öten, kit érdekel, ha a Pintesben, hát ott, ha máshol, akkor máshol, csak menjünk, csináljuk, sírjunk-nevessünk, rúgjunk be vagy ne, dumáljunk, veszekedjünk vagy jó pénzért értsünk egyet mindenben, nekem nyóc… De legyen. Mert szabad asztal nélkül lehet ugyan élni – csak épp nem érdemes, azt hiszem…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (27 lövet, átlagosan: 6.63 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

10 komment

  1. Karcsiék szerint:

    Hát igen,igen.

  2. Tóth Gábor szerint:

    Nap mint nap emberekkel foglalkozom, a legalja nyomoronctól a többdiplomás jogászokig, épelméjű melósoktól fura celebekig. Itt Szentendrén elég érdekes az ügyfélkör a postán.
    Most hagyjuk, hogy a többdiplomás jogászok egy része simán leckét vehetne jólneveltségből, viselkedéskultúrából a hat elemit végzett parasztbácsiktól, sokkal fontosabb az emberek szellemi állapota, úgy együtt tekintve rájuk, meg egyenként is.
    Együtt rémisztő, mint minden tömeg, életveszélyesen befolyásolható és együgyű. De sajnos egyenként is azok vannak többen, jóval többen, életnívótól, végzettségtől vagy valós műveltségtől függetlenül is – és ez szörnyű – akik nem valók a mai világra, világba.
    A tudatlanság, a világ – akár hazai, akár tágabb – nem ismerete, mindenféle értelemben óriási kolonc bármelyik hatalom nyakán, mert a lemaradt embertömegek ellátása-kiszolgálása sokkal többe kerül, mint azoké, akik képesek használni az új idők új rendszereit,módszereit, és képesek is alkalmazkodni ezekhez a rendszerekhez.
    Magyarul: tömegek várják még mindig mástól a megoldást, és igénylik alanyi jogon a személyes asszisztenciát olyan dolgokhoz, amit már jobb helyeken pár kattintással elvégez egy középkorú háziasszony is, vagy amit drágán megfizettetnek vele ott, ahol a körorvos nem társalkodónőként funkcionál. Miért is drága itt az állam?
    25 év alatt például ebben sem volt kellő előrelépés, és ez – úgy látom – tudatos,az ügyeik intézésben is kiszolgáltatott, Xanaxon élő néptömeg sokkal kellemesebb massza a pártoknak, mint egy önmagát ellátni képes, öntudatos társadalom.
    Persze itt nem arra az öntudatot bután túltolt harmincas generációra gondolok, akik már attól is hisztirohamot kapnak, ha ki kell tölteni egy ánégyes papíron uszkve nyolc negyed sort egy meghatalmazás elintézésére – a saját biztonsága érdekében, mert ugye itt ugyanoda tolták a bicajt, ahonnan indultak: a személyes asszisztencia igényléséhez.
    Ehhez persze hozzávehetjük magukat a rendszereket is, főleg a hivatalok, az állami ellátások-szolgáltatások rendszereit, amelyek közül alig van könnyen használható, korszerű .
    Mindebből azt hoznám ki tehát, hogy 25 év alatt nemcsak a Lopás című többfelvonásost fejlesztették magas szintre, de a közönséget is sikerült lerohasztani irdatlan mélységekbe – tisztelet az igen kevés számú, egyre inkább kivándorló kivételnek.
    Ez is eszembe jutott a mai írás olvasása során, meg az, hogy vajon mennyi mindent kell majd elölről vagy még előbbről kezdeni, ha egyszer,netalántán egy épeszű és nem tolvaj banda kormányunk lesz.
    Amilyen még nem volt. A történelemben?

  3. kroonstadt szerint:

    Ismét egy nagyszerű írás.
    Ha tudnék írni hasonlóan írnék.
    de nem tudok,csak nagyjából ugyanígy gondolkodni.

  4. Hatlövet szerint:

    Megint nagyon jó témákat nagyon jól írtál meg András.
    A Szabad asztal nevű rendezvényről még én is hallottam, pedig nemhogy közöm nem volt soha az újságíráshoz és egyáltalán az íráshoz, de írni sem igazán tudok. Olyan szinten mint Te és pár hasonlóan jó tollú társad biztosan nem.

  5. Fehéri Tamás szerint:

    “Mert, bár abban a rendszerben is a nyaloncok vihették legtöbbre, azért olykor legalább a tehetséges emberek is kaphattak némi sanszot, netán még akkor is, ha nem voltak épp a hatalom kedvencei.”

    régi vesszőparipám, hogy ez a bencsik féla bagázs azért viszi a mai napig is a jobboldal zászlóját, mert a rendszerváltás előtt a sajtó, de lényegében az egész ország eljutott arra a szintre, hogy az érvényesüléshez már nem kellett pártkatonának lenni, viszont elengedhetetlen volt a tehetség. így néhány szent őrült (jó értelemben természetesen) kivételével szinte minden tehetség képes volt kifutni magát. a rendszerváltást követő katyvaszból emelkedtek ki a bencsik, pálfi g, és hasonló férgek, akik előtte a tehetség híjján nem voltak meghatározók, viszont a jobboldal krónikus káderhiánya miatt kénytelen volt rájuk építeni mindent. ők meg hatalmi pozícióból már nem engedték ki a kezükből a gyeplőt.

  6. Kenya szerint:

    Nagyon tetszettek az írásaid András!!Most voltam először itt,de innentől kezdve,egy olvasóddal több lett!!! Amikről írsz,és amit ,sok emberhez el kéne ,hogy jusson! Mondom ezt annak ellenére ,hogy sok mindenben biztosan más a nézetünk,vagy elképzelésünk,de normális keretekben megbeszélve,még hatással is lehet,bizonyos dolgokban, álláspontomra!!
    Nekem is “furcsa” volt,hogy lehet beszélgetni úgy dolgokról,hogy más politikai nézetünk ellenére,a beszélgetés után ,nem ellenségnek éreztelek,hanem egy
    őszinte ,a saját véleményét nem erőszakosan közlő jó “FEJ”-nek. Remélem még lesz alkalmunk többször is jókat beszélgetni,mindenről!! JA:sajnos sok mindenben igazad van!!A sajnost nem kell magyarázni Neked!! Ja 1 szalámi,+1l pálesszal ,támogatom,az ÚJSÁGODAT!! UI:az átadás időpontja kb 1-hét!!:)) PITYU :))

    • Boda Kapitány szerint:

      Ezzel a felajánlással máris az arany fokozatú támogatóim közé emelkedhetsz (csak mondom, hogy gyémánt fokozat is van, szerencsére: a Corso továbbra is, évek óta etet, ami azért, a térfogatom ismeretében nem csekélység, továbbá több olyan elvetemült liberális is él közöttünk, aki havonta egy sör árával szponzorál anonim módon), és örülök, ha tetszik a cucc – az archívumban találsz még ezt-azt, van néhány betű, ha jól emlékszem… :-)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


8 − öt =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz