Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


13 február
5komment

Az ország, ahol az élet élet-szerű

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenöt éves rovatunk kétszázhetedik kiadásában megismerkedünk egy igazán szép állással, egyelőre csak az Egyesült Arab Emírségekben lehet rá pályázni – ez nem más, mint a boldogságügyi miniszterség. Az ország elnökének eltökélt szándéka, hogy az emírséget öt éven belül a világ legboldogabb államává tegye: ezért aztán a miniszter feladata is az lesz, hogy igyekezzen a kormányzati döntéseket úgy befolyásolni, hogy azok az emberek elégedettségét és boldogságérzetét fokozzák. Nálunk amúgy rég túlhaladott ez a boldogságminiszter-ügy – Magyarországon közismerten nem egy, de az összes méltóságos közszolga a mi konstans jóérzésünkért sürög… Aztán… jött ugye az a kedvesvezetői mondat, frakiülcsin, mely így szólt: “Lássuk be, nem életszerű, hogy Pilz Olivér (matematika–fizika–biológia szakos tanár, a miskolci Herman Ottó Gimnázium közalkalmazotti tanácsának elnöke) felkel, rájön, hogy rendkívül elégedetlen és elkezd levelet írni (a közvéleményhez intézett levelet nem ő, hanem a teljes tantestület fogalmazta), tiltakozni.” Ühüm. A szokott fehérvárihuszáros attitűd, szalonnázóbicsak megtöröl, pálesz lehúz, vélemény kiböff. Természetesen szaftos kis összeesküvés mutatkozik a háttérben, nem is csodálkozom: minden a betegségnek megfelelően zajlik továbbra is, semmi gond. Hogy mi életszerű itt Orbán Viktornak és egyre nagyobb számú rokonainak, üzletfeleinek és barátainak, az sajnos egyre jobban látszik – hogy a mi életünk pedig közben egyre élet-szerűbbé foszlik csupán, az nyilván a mi gondunk, tetszettek volna bármit csinálni, lassan tényleg jónapot… A végére pedig egy jórossz kis hír: már rajtam van az úti láz, hamarosan ugyanis megyek Máltára pár napra – még mielőtt mindenki besárgulna, jelzem, sajna nem fürdőkúrázni készülök, ellenben másfél nap alatt át kell autóznom egész Szlovéniát, Taljánországot meg Szicíliát egy puttonyos kis autóval, amiben egy kiváló barátom ingóságait szállítom majd, plusz a hatóságok összezavarása és reménybeli lájkok százainak érdekében… egy teljességgel élő macskát… Újabb embereinket veszítjük el, ráadásul megint nem azok közül, akikből szívesen adnék, csak vigyék – mellesleg ez a barátom sem kalandvágyból, nem jókedvéből húz el családostól a szigetre, egy hét alatt amúgy ő a harmadik, akiről a legközvetlenebb környezetemben megtudtam, hogy csak oda repjegyet vesz, és hello… tudom, az ő bajuk, amúgy meg rohadt nemzetárulók. Na, kezdjük a fellazítást, lapozni ajánlott.

Hirdetés

* Boldogságügyi miniszter is erősíti a jövőben az Egyesült Arab Emírségek kormányát.

Nekem úgy tűnik, elég fajsúlyos gondokkal kell megküzdeniük arrafelé szegény emíreknek meg embereknek – no de nézzük, miről is szól a történet, elég érdekesnek ígérkezik úgy össz-egészében. Ismerkedjünk meg legelőször is az Egyesült Arab Emírségek miniszterelnökével, Mohammed bin Rashid Al Maktoum sejkkel, aki 67 éves, és szerény mellékfoglalkozásként Dubai emírje is, amúgy pedig szenvedélyes lovas, néhány meglehetősen jól jegyzett versenyistállóval, továbbá elismert alanyi költő az arab világban. Bin Rashid angolszász neveltetésben, alapos és kitűnő oktatásban részesült, sejthető volt, hogy nem három műszakos homokszitáló lesz belőle. Az élete valóságos regény, ahogy átfutottam, nem is egy kötetes – teszem azt, már az Egyesült Arab Emirátusok 1971-es megalakításánál ott szorgoskodott, ő lett a friss államalakulat védelmi minisztere, aztán 1985-ben oroszlánrészt vállalt az Emirates légitársaság megalapításában és felvirágoztatásában is. Icipicit belefolyt még pár apróbb bizniszbe az évek során, így például Dubai igen szerény forgalmú kikötőjében van érdekeltsége; de ő kezdeményezte és segítette jó néhány világhírű épület és intézmény létrejöttét – bele se kezdek a részletekbe, a dollármilliók és -milliárdok felsorolásába, sápasztó, elmondhatom. A sejk igen felvilágosult és jó szándékú, távlatokban gondolkodó, határozott vezető: 2006 óta vezeti az EAE-t, mely egyébként a Világbank értékelése alapján a világ hatodik leggazdagabb állama, s hivatalba lépése óta nagy ívű reformokat vezetett be országában, például elképesztő befektetésekkel új dimenziókat nyitott az oktatásban és a kultúra területén, zéró toleranciát hirdetett a korrupció ellen. Jótékonysági alapítványaival, segélyakcióival számos jó ügy mellé állt és áll oda… na… elég is lesz belőle ennyi egyelőre… Illetve mégsem: hiszen muszáj megemlítenem, hogy legújabb kabinetjében öt hölgy is helyet kapott – most épp egyiküket, Ohood Al Roumit, a miniszterelnöki hivatal vezetőjét nevezte ki boldogságügyi miniszterré, csak jelzem, a hölgy számára a boldogítás csupán plusz munka, azaz megmaradt az eredeti beosztása is, és szintén csak megpendítem, hogy ezt megelőzően Al Roumi asszony volt a felelőse az országban zajló gazdasági átalakításnak is… A miniszterelnök deklarált célja egyébként, hogy az Egyesült Arab Emírségeket a “világ egyik legjobb országává” tegye – vadonatúj miniszterének ezért az lesz a fő feladata, hogy a kormányzati döntéseket igyekezzen úgy igazítani, illetve már az előkészítő munka során arra figyeljen, hogy lehetőség szerint minden az emirátusokban élők boldogságát és elégedettségét szolgálja. Ostoba egy cél, nem? A boldogság – mint ezt a sejk kifejtette – az emirátusokban nem valamiféle homályos, elvont fogalom lesz: a hozzá vezető utat komoly tervek, konkrét projektek, programok segítségével építik ki, szépen, tempósan, módszeresen. Őszinte leszek: azt nem tudom, így kell-e boldoggá tenni egy országot, és érzem azt is, hogy sokan közülünk megmosolyogják a derék sejket – azt viszont nagyjából, és mélységesen irigykedve veszem biztosra, hogy ha valahol egyáltalán ez a szándék megfogalmazódik, olyan nagy baj már aligha érheti a célközönséget. A világ boldogság-toplistáján – amely sok más szempont mellett a gazdasági teljesítmény, a szociális támogatás mértéke, az egészséges élet és a várható élettartam, a szabadság, a társadalmi nagylelkűség mértékét vizsgálja - egyébiránt az Egyesült Arab Emirátusok pillanatnyilag huszadik. Ugyanebben az összevetésben mi a 104. helyen vagyunk – előttünk mosolyog Laosz, Szváziföld, Albánia, Lesotho, inkább nem is sorolom… szinte érthetetlen: ja, mármint az, hogy egyáltalán felkerültünk a listára…

* A pedagógustiltakozásokról fogalmazott meg néhány gondolatot Orbán Viktor.

A Párt lillafüredi frakcióülésén a héten egyebek mellett így fogalmazott: „Lássuk be, nem életszerű, hogy egy szép reggel Miskolcon Pilz Olivér felkel, rájön, hogy rendkívül elégedetlen és elkezd levelet írni, tiltakozni.” Csak gyorsan, elöljáróban: Pilz Olivér a tiltakozások egyik élharcos intézménye, a miskolci Herman Ottó Gimnázium közalkalmazotti tanácsának elnöke, matematika-fizika szakos tanár – az említett levelet pedig egyébként, bár nem szívesen igazítom helyre Őt Magát, nem egyszemélyben írta alá, az a teljes testület véleményét tükrözte. Plusz még pár tízezer érintettét, de ez rajtuk kívül úgysem érdekel senkit odafönn. Bárhogyan van is, szép mondat, a szokásos hozzávalókból: tudatlanság, cinizmus, pökhendiség, rosszindulat. És ismerős abban az értelemben is, hogy a már megszokott paranoia kandikál ki belőle: valakik a háttérben, mondjuk Gyurcsány, Bajnai, Soros, netán Merkel, Obama, meg tudom is én, még kik, mondjuk pajeszos zsidók, szemét külföldi kapitalisták, melegek, migránskapitányok, liberális aljadékok, pirézek, pomogácsok meg ufók suttogják a tanarak fülébe az igét. Amire is egyébként Pilz Olivér saját hatáskörben annyit bírt mondani, mögötte csak a tábla áll – Orbán, a frappáns válaszok királya, helyesebben szólva dehogy ő, sokkal inkább valamelyik beszédíró régenshercege egyelőre gondolkodik valami kurva humoros indiános bonmot-n, majd jövő péntekre, az aktuális közszolgálati, társadalmi célú igehirdetésre talán kiizzadnak valamit, alig várom, esküszöm. Nem életszerű: mondja az arcomba az az ember, akinek az életről lassan húsz éve legfeljebb a nyaloncai által szűrt, a valósággal köszönőviszonyt se ápoló fogalmai lehetnek. Életszerű: igen, Orbán úr, az élet Magyarországon, leginkább is önnek és az önhöz közel állóknak köszönhetően, egyre inkább csak élet-szerű. Hadd mondjam el önnek, és mindenkinek, ha ugyan van még, akit érdekel: abban az országban, amely annyi pénzt kapott huszonpár év alatt, hogy felfogni nem bírhatjuk, de próbálom azért érzékeltetni – Ausztria a második világháború után, a Marshall-segéllyel, mai értéken számolva nagyjából 8 milliárd dollárból állt talpra, mi, az EU-csatlakozás és 2015 között az ötszörösét, 40 milliárdot kaptunk… Valami kérdés felmerül esetleg? Ja, és el ne felejtsem már: közben, mi itt lent, pár milliónyian dolgozgattunk is, termelgettünk, szöszölgettünk, csak ért egy-két fillért tán az is, meg aztán gyűjtöttünk ezt-azt, például, jut eszembe hirtelen, szerény 3000 milliárd forintnyi magánnyugdíj-vagyonkát, ami ugyanúgy szőrén-szálán eltűnt a nagy semmibe, azaz inkább a feneketlen zsebekbe (hogy gyulladna ki varázsütésre az összes), mint a többi. Simicska, Mészáros, meg sok tucatnyi, náluk pár fokkal kisebb főispán sok milliárdos bizniszei; a szerencsejáték- és kaszinó-ügy, amelynek során sok tízezer ember munkahelyét vették el mondvacsinált indokkal, hogy aztán az egész ágazatot az ismét csak százmilliárdos haszonnal egyetemben odaadhassák néhány (azaz inkább egy) féregszerű kegyencnek; az állami földek immár nyílt színen folyó, gátlástalan elrablása, ezer hektárok sima átpasszolása pajtikáknak, rokonoknak, fitnessznejeknek; a dohány-nagykereskedelmi koncesszió kiárusítása tizedáron, sima haveroknak; a letelepedési kötvények, amelyek sok milliárdos hasznát off-shore cégeken keresztül nyalják fel az utolsó centig valakik, valahol, persze legfeljebb sejthetjük, kik, hiszen, mint minden említésre méltó bűn, ez is ezer évre titkosítva van. Árfolyamjátékok egy-egy jó időben bedobott kormányzati “elszólás” segítségével, amikor kell; időnként egy kis trükközés a bombaáron megvett, (nekünk) méregdrágán eladott (ja, rezsicsökkentés… aham…) gáz árával, persze egy magáncég beiktatásával, hogy valaki a jól megérdemelt hasznot is fölözhesse – és a mindezekhez képest apró családi ezüstök, a vej milliárdos, lényegében ugyancsak nyílt színi bizniszekhez juttatása, a kislány svájci kiképzése gyönge 15 milláért, s ha már ilyen kiváló turisztikai szakember lett belőle, most az ágazat “államosítása”, sejthetően ráhelesítése, a stadionok, hárommilliárdos kazánházzal, fordulónként kétezer ásítozó nézőnek; a fasz tudja, hová nem kanyargó al- meg felcsúti kisvasút, meg a milliónyi egyéb “apróság”, amiről nyilván segédfogalmunk sincs… Ja, meg olimpia, meg ismét állami légitársaság, meg propagandasajtó, mondjuk egy tévé évi pár száz milliárdért, de legalább azt mondja, amit leküldenek neki a nemközszereplő habonyárpik a magánképtárból, Szerb utca, nappali. Szatír tájban, Antonio Diziani. Szereti közelről, na. És mindezek mellett egy romokban heverő, lassan félfeudális-rabszolgasorba züllesztett, megalázott, kiszipolyozott ország, csak slágvortokban mondom, gazdaság, oktatás, egészségügy, kitántorgó, mindegy hová, csak innen el százezrek, lassan milliók… Valamikor, úgy negyedszázada volt itt egy ország, ami – számos sajnálatos történelmi tényezőnek köszönhetően – minimum sok évtizedes lemaradásban volt Európa boldogabbik feléhez viszonyítva. Jött egy nagy sansz: a felzárkózás reménysugara. Aztán viszont jöttek, hosszú tömött sorokban azok a pompás vezető erők, amik mind-mind kizárólag a saját érdekeiket nézték, és loptak, loptak, loptak, egyre mámorosabban, a nap huszonnégy órájában, az év 365 napján: a kurva nagy különbség csak az, hogy a mostaniakhoz képest mindenki gátlásos, félénk, tejbajszos óvodás volt – ez a garnitúra pedig szintetizálta a tudást, összegyúrta, és rájött, hogy felesleges szégyenlősködni, itt mindent, de tényleg mindent meg lehet csinálni büntetlenül, következmények nélkül. Mert ez az ország teli torokból nyeli a feketelevest, csak győzzék önteni a nagy lábasból odafent… Élet-szerű… valami élet-szerűség – jelen állás szerint úgy fest, ha el is sírom magam, bele kell törődnünk, nekünk ez jutott. És ha beletörődünk, hát meg is érdemeljük…

* Máltára utazom.

Hamarosan: nem, srácok-lányok, ez itt most nem a dicsekvés helye, nem fizettem be egy mediterrán álomútra öt kilót, továbbmegyek, ha sajnáltatni akarnám magam, akár azt is mondhatnám, dolgozni megyek, kőkemény lesz, nem nektek való, ne irigyeljetek – de persze ez sem igaz, szuper kaland lesz, amióta körvonalazódott, remegek érte, már rendesen ki is voltam éhezve valami ilyesmire, egy bő ötezer kilométeres kis túra, kéj-autózgatás, részben kedvenc olaszaimnál, de úgy, hogy ráadásul nem nekem kell fizetnem a tankolást… Szép lesz: átvágok Szlovénián, aztán valahol Firenze környékén lerúgtatok a csodálatos tengerparti útra, és nagyjából azon karcolok végig, egészen Reggio Calabriáig, messinai szoros, ilyesmi, egyszer már jártam is ott, igaz, akkor vízen érkeztünk, kilenc nap kikötés nélküli vitorlázás után, érdekes volt, de majd máskor… na mindegy, szóval ott egy röpke félórás kompolás jön, aztán csak keresztülhasítok Szicílián, kétszázvalahány kilométer, és jöhet a második komp, valamicskével hosszabb, immár Máltáig. Ott találkozom majd a megbízómmal. Hát igen. A barátommal, aki Máltára költözik, családostól. Nem, sajnos nem szakmai tapasztalatokat szerezni megy, nem azért, hogy majd visszajöjjön, mint a vándorlegények, akikre oly előszeretettel hivatkoznak némely körökben, ha a külföldön dolgozó magyarok kerülnek szóba. Nem: a barátom nagyjából mindent tud, amit tudni érdemes – a hivatásában mindenképp, meg egyéb téren is elég szépen fel van szerelkezve. Azért megy, hogy ami a fejében van, áruba bocsássa. Itthon valahogy nem igazán volt rá kereslet, szegény fiú, meglehet, nem elég kitartó valódi magyarnak, most mindenesetre egy kicsit beleunt a nyomorgásba, ráadásul felelős szülőként úgy gondolta, a gyerekei jövőjét nem teljesen úgy képzeli el, ahogyan a megfelelő nemzeti konzultációk alapján a magyar nép folyamatosan meghatározza – szóval törpöltek pár hónapot, és úgy gondolták, megpróbálják. Hogy miért épp Málta? Hát azért, mert a barátom nem tucatember: ha már dobbantanak, úgy gondolta (azaz nem is: ezt csak én hiszem így, nem kérdeztem, de szerintem nem tévedek nagyot), dobbantson rendeset. Az éghajlattal nincs nagy baj, kábé örök tavasz meg nyár között kell ingázni, kibírható, s ehhez igazodik a mentalitás is, némi meditteránus patópálkodás, természetesen a sziget-lét közismert lazaságával súlyosbítva. Azt gondolom, Máltán se vezető halálok a szívroham, az idegösszeroppanás meg a pánikroham. A héten utazott ki megágyazni, azaz elrendezni a lakást: egy nap alatt sikerült kivennie egy kétszintes, meglehetősen különleges hangulatú, ódon lakrészt, ötszáz eurót merészelnek kérni érte havonta, amúgy a tengerre néz, pálmák, ilyesmi, a szokásos népbutító giccs – amúgy már egy környékbeli kiskocsmából írt üzenetet és küldte a képeket, amikor hozzá még pár mondatban leírta a hely hangulatát is, szimplán, itt, az asztalnál egy lendülettel besárgultam, majd egy tapétázókéssel szórakozottan elkezdtem farigcsálni a csuklóm tájékát. De megmaradok: hiszen alig húsz nap múlva indulok én is, igaz, én hazajövök. Egy kis puttonyos autóval börrögök majd lefelé, már most imádom, egy másik barátomtól sikerült kölcsönkönyörögnöm – olyan egyszerű, mint egy faék, semmi nincs benne, ami elromolhatna, van viszont 300 ezer kilométer, úgyhogy már bőven bebizonyított mindent, amit szükséges. Tíz nagyméretű kartondoboz lesz a szállítmányom: ennyibe kell hogy bezsúfolják az életüket, mielőtt felszállnak majd a repülőre. Tíz doboznyi élet utazik majd velem – plusz egy: merthogy viszem a macskát is. Amikor ez kiderült, mindenféle nagyszerű kép jelent meg a szemem előtt – láttam Garfieldet az anyósülésen, izgatottan nézelődve, a nyakamban dorombolva, a szélvédő előtt lustán elheverve, néha egy-egy benzinkúton rohangászva, egerészve: amúgy nagyon is csípem az idomíthatatlan, szelídíthetetlen, önálló macskákat, hogy meg kell küzdeni a kegyeikért, hogy csak úgy, simán semmi nem megy náluk, hogy igazi életművészek és tényleg hét élettel bírnak… szóval ilyesmik voltak a fantáziámban, de hamar kiderült, a macs kissé félgőzre lesz szedálva bizonyos macskadrogok segítségével, és egy ideiglenes lakban, a raktérben viszem majd… ja, és azért én, mert az aktuális repülőjáratokon épp nem szállíthatók kisállatok… A fuvar tehát – legalábbis odafelé – sürgősségi felhanggal zajlik majd, aztán pár napig szimatolok majd Máltán, ha már a sors oda irányított, aztán megindulok hazafelé, ha még belefér, egy kicsit kevergek a fantasztikus Amalfi-öbölben, és visszatérek, hogy újra a buszvezetői ünnepnapokat élhessem. A barátommal és családjával ellentétben: akik maradnak Máltán. És egy másik barátom huszonéves kisnagylányával ellentétben: aki szintén a héten érkezett meg Hollandiába. És szintén csak oda váltott jegyet. Na, vessetek meg bátran: ezt tartom én minősített hazaárulásnak. Mármint nem az emberi életet választók részéről, sokkal inkább azokéról, akik miatt ennek így kell történnie…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (29 lövet, átlagosan: 6.86 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. Dani szerint:

    Kapitány,

    Életszerű élet-szerű, gyönyörű nyelvi lelemény.
    Ezt a három témát összekapcsolni, így megírni, szenzációs. Köszönöm!
    Jó utat!

  2. Hatlövet szerint:

    Jó utat kívánok és kellemes pár nap ejtőzést Máltán.

  3. Eszenyi Józsefné Éva szerint:

    Nagyon jó írás! Az ismétlések és csapongások ellenére nekem tetszett.
    Jó utat kívánok, napozzon helyettünk is. Várom vissza, mert olvasni szeretném továbbra is. :)

  4. Lala Cönjang szerint:

    Itt a munka, a teljesítmény, a hazaszeretet, a hűség az első aztán jöhet a boldogság. Előbb a munka aztán a szórakozás! Mondhatná Ő.
    Nem tudom már ki volt aki valami olyasmit mondott 2006-ban, hogy az utcán kell megdönteni az akkor aktuális kormányt. Fáj, ha az embör vissza hallja amit mondott.
    Jónak tűnik ez a kis fuvar. Ha kell rakodó, most pont ráérek.

    • Gondolatjel szerint:

      Andris, ha egyszer véletlenül kint maradnál Te is egy helyen ahol életszerű, azért ígérd meg, hogy továbbra is megírod nekünk a szombat reggelinket.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


− három = 1

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz