Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


16 január
7komment

Hölgyem, dőljön szépen hátra: itt az ön népesedési megbízottja beszél

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy, néhány héten belül már tizenöt éves rovatunk kétszázharmadik kiadásában bemutatnék nektek egy ausztrál matematikust, akinek gyerek- és ifjúkorát mintegy bearanyozta a McDonalds: egy levélben, melyből persze majd szemezgetünk, Allister Haire párás tekintettel emlékszik vissza a torokszorító izgalomra, amikor a Happy Meal-menük meglepetéseit bontogatta, s azt is elárulja, az egyetemi évek elhajlós éjszakáin gyakran tértek be a gyorsétterembe egy-egy gyógykajára… Ám e szép kapcsolatnak egyszer s mindenkorra vége – méghozzá egy reklámszlogen miatt, amelyben a Meki Create Your Taste elnevezésű akciójában azt hirdette meg, hogy a kedves vendég maga állíthatja össze hamburgerét harminc ínyenc összetevő “végtelen kombinációjából”. Nos hát, a lényeg: a kombinációk száma nem végtelen (hanem 1 073 741 823) – a téves állításon pedig derék emberünk úgy felhúzta magát, hogy beígérte, örökre végzett a McDonalds-szal… Nincs hét és HL mostanában KDNP nélkül – de mit tegyek, ha egyszer a gigafontos nemzeti tényező ennyire tolja magát: legújabb javaslatcsomagjukban (mely természetesen a Magyar Nép Megfelelő Mértékű Szaporítását célozza) egyebek mellett úgy vélik, minden tíz főnél többet foglalkoztató munkahelynek alkalmaznia kéne egy (húzzuk kicsit szorosabbra azt az övet, polgártársak, első a biztonság!) népesedési megbízottat. Nos, én kis utánjárással már meg is találtam az első megbízottat, a neve Maghoncz Ung Attihla, 58 éves, és egy környékbeli kisüzemben kezdte meg tevékenységét a múlt hét elején, ahová épp akkor vették fel a tizenegyedik dolgozót, a negyvennégy éves Kistraktorné Gogolák Premisszát. A neki írt hivatalos levél/kérdőív másolatát sikerült megszereznem – sokáig tűnődtem, mi legyen, de úgy érzem, kutya kötelességem közreadni. Egy kis gödrözgetés, ógás-mógás, miegymás marad a végére: hét elején ugyanis, amikor már lényegében a nagyja hó elolvadt, elég világosan kiderült, hogy (újra) megszülettek a kátyúk – ekkor alattomosan elhelyeztem pár viccesnek szánt megjegyzést a facebook-on, példának okáért hogy tán most lenne érdemes kátyúzni egy jót, hátha akkor nem kéne hónapokig várni (mint jelen esetben: ha jól emlékszem, októberben vagy novemberben volt utoljára kátyúzás, talán útfestéssel egybekötve – jó, de elég enyhe tél volt…), hogy újra kiperegjen a lyukakból a tömés, és lehessen megint kezdeni az egészet… A kátyúzás, ebben a sok helyen (persze nem nálunk…) egyértelműen lenyúlós formájában legalábbis, valódi hungarikum… Ja… igen… és akkor láss csodát: másnapra szorgosan kivésegették a lyukakat, a nagyobbakat éjszakára izgalmas módon, sokak örömére megjelölgették pár vasrúddal meg deszkával, másnap meg már foltoztak is… Na, ha ez kitart márciusnál tovább (a Nyulasi örökbecsű mondásával), vakon vezessenek a népkonyhára… Addig is: döcögjetek ma is velem.

Hirdetés

* Alaposan felhúzta magát a McDonalds egyik marketingszövegén egy ausztrál matematikus.

Allister Haire ausztrál matematikus kora gyermekségétől meglehetősen szoros kapcsolatokat ápolt a McDonalds-szal: maga írja le emlékeit egy levélben, amit a cégnek küldött nemrégiben. Még fel tudja idézni, hogy libabőrös lett a karja az izgalomtól, miközben a Happy Meal csomagolását bontogatta; később a tinédzserkori mozizásokhoz vásároltak muníciót a gyorsétteremben, még később, az egyetemi évek során pedig egy-egy átiszogatott éjszaka után tett jót megviselt gyomruknak a Meki valamelyik menüje. Ilyen komoly érzelmek akár az élet végéig is kitartanak – Allister azonban a már említett levélben egészen más húrokat is megpendít – mélységes csalódását fogalmazza meg az óriáscégnek, és jelzi, ő többet át nem lépi a küszöböt. Hogyan történhetett meg ez a csúfság? Egyszerűbb, mint gondolnánk: a Meki új marketing-akciója a Create Your Taste™, melynek lényege, hogy a kedves vendég maga állíthatja össze hamburgerét harminc “ínyenc összetevő végtelen kombinációjából”. E pár szó akasztotta ki derék kockánkat, méghozzá elég alaposan. Levelében, a szép emlékek felidézése után rákanyarodik a lényegi részre, néhány mondatot hevenyészett fordításban meg is mutatnék gyorsan. “Tényleg azt feltételezik rólam és többi fogyasztójukról, elhisszük, hogy harminc összetevő végtelen számú burger-permutációt eredményezhet? Az önök vállalata képes ennyire alulértékelni az intelligenciámat, annyira hülyének nézni, hogy beszopom, hogy véges számú dologból végtelen számú kombináció jöhet ki? (…) A közvéleménynek meg kell tudnia az igazságot. Csak nehogy azt higgyék, tréfálok, ezért mellékelem az eset matematikai bizonyítását is.”  És lőn: a mi jó Allisterünk, a tudomány papja csuklóból, unottan odaveti a papírra, a lehetőségek száma kettő a harmincadikon, nagyvonalúan kivonja belőle azt az egy életszerűtlen variánst, amikor is valaki egyetlen összetevőt sem választ, azaz nullás hamburgert készít magának, és kétszer aláhúzza a végeredményt: 1 073 741 823. Aztán egy torokszorító üzenettel búcsúzik: “Viszlát, McDonalds. Talán eljöhet még az az idő, amikor a gyorséttermeknek újra kialakul a lelkiismeretük – de nem lennék annyira naiv, hogy addig fél lábon álljak…” Hát igen… Ilyen fából faragtak minket, matematikus lelkületű fiúkat… Énrám példának okáért az érettségi napján tört a bizonyítás forró vágya. Kisiskolásként tényleg ragyogó számtanista voltam, s csak szerényen jelzem, elég sok sört nyertem röpke életem során fejszámolási képességemmel - kétjegyűt kétjegyűvel például kicsit gyorsabban szorzok a számológépnél, de oda se neki… Volt azonban egy törés a tanulmányaimban: vesztemre épp abban az évben kezdődött el a kísérleti matematikaoktatás, amikor én a gimnáziumba mentem – s a kísérlet, legalább nálam, csúfos kudarcot vallott. Volt ebben még pár egyéb szegmens is, nem voltam annyira egyszerű tizenévesnek sem – mindegy, a négy évet kegyelemketteseken átlavíroztam valahogy matfizből. Az érettségire sztoikus nyugalommal készültem fel, a tanárunk folyton mondogatta ugyan, ha ennyire hülyék vagyunk, az osztály hetven százaléka meg fog bukni, de én csak mosolyogtam az üres fenyegetésén, mert tudtam, nem is vagyunk annyian… Szóval az érettségi napján valami olyasmiben bíztam, jön valami könnyebb kis földrengés, vulkánkitörés, tűzeset vagy szökőár, amelyben mind megsemmisülnek a beadott dolgozatok, s pár héttel később én bemondom, az enyém kettes volt, így megadják. Más sanszom nem is igen volt. És mégis lett. Félórát ücsörögtem ábrándozva a nevemet tartalmazó papír fölött (hazudok: az első feladaton, két szép pontért, miszerint 63:9= már túl voltam), amikor a mögöttem ülő megbökte a könyököm, s egy papirost csúsztatott a kezembe. Óvatosan belenéztem az üzenetbe, és némi töprengés után arra jutottam, hogy alighanem a feladatok megoldását kaphattam kézhez egyik kedvenc osztálytársamtól, Deus Exmachinától. Szép komótosan leírogattam vagy három feladatot a körlevélről, az összeset persze nem mertem – azt ugyanis biztosan tudtam, ha mondjuk négyes matematika érettségit adnék be, az egészet automatikusan újraírhatnám valami ólomkazamatában, úgyhogy igyekeztem mértékletes maradni. Viszont annyira felszabadult lettem az egésztől, hogy (időm van, tejem van, miért ne szoptassak?) nekiálltam az utolsó, valami szép szögfüggvényes feladatnak. Egyenlet volt, ha jól sejtem, koszinuszok, szinuszok, volt minden gazdagon – először csak pötyiztem, de negyedóra múlva már odáig merészkedtem, hogy felütöttem a függvénytáblát is, ahogy korábban az osztálytársaimtól láttam, bőszen bővítettem a bal oldalt, pumpáltam a jobbat: a végén mindkettőt több sorosra duzzasztottam, új ívet kellett kérnem a felügyelő tanártól, ő is ismert, s láttam rajta, nem nagyon érti, mire kellhet… a harmadik oldal után határozottan éreztem, valamit felfedeztem, akár kollégáim, Gauss vagy Bolyai… Aztán eluntam a dolgot, elkezdtem egyszerűsíteni, s a negyedik oldal alján én is épp oly gőgösen húztam alá duplán kutatásaim kristálytermékét, mint Allister: cos x = cos x. Na, ebbe kössetek bele… gondoltam, s máig a számban érzem az elégtétel mézédes ízét. Nem másznék jobban a részletekbe – mivel a vándorfecniben is volt pár hiba, végül egy ponton múlt a kettesem, a tudományos kutatásomat pedig vastag piros Jumbo-filccel húzta át keresztbe valami megkérgesedett szívű, irigy “tanár”, fájt, sokáig baromira fájt, mit is tagadjam… de szerencsére már túl vagyok rajta. Elvégre is eltelt azóta végtelen sok idő…

* Népesedési megbízottakat állítana be minden tíz főnél többet foglalkoztató céghez a KDNP.

Tisztelt Hölgy Dolgozó! Kedves Kistraktorné Gogolák Premissza! Kérem, engedje meg, hogy jelen levelem útján jelezzem önnek létezésem szikár és örömteli tényét, egyben kérem, barátkozzon meg a gondolattal, hogy a jövőben számos alkalommal találkozunk és beszélünk majd. Maghoncz Ung Attihla vagyok, 58 éves, kurva nagy bajuszom van, ami, mint nyilván ön is tudja, bármilyen magasságú állami hivatal tökéletes ellátására automatikusan alkalmassá tesz. Régi konzervatív családból származom – anyám már süvölvény koromban is úgy küldött ki a spájzba, “Menj szépen, ott van kint az a sóletkonzerv, Ati, vigyázz, le ne verj valamit…” – amivel csak azt akarom illusztrálni, hogy nálunk tényleg szinte minden nap szóba került a konzervatizmus… Nagyon régi családból származom amúgy: ős székelyföldi góbé nagyapám és legfelvidékibb ciszternyita nagyanyám például az Etel köz kilencben lakott Ceglédbogyiszlón. Családunk mélységesen keresztény: én, és ezt fotóval tudom igazolni, négyéves koromtól kizárólag templomokat, katedrálisokat és belső-erdélyi püspököket építettem legóból – no persze ne olyan legót képzeljen el, kedvesem, mint mai napság, mi ugyanis olyan szegények voltunk, hogy nekem apám készítette a legót kukoricabajuszból (már ha kaptunk néhanap a kegyelmeséktől kicsinykét), krumplihéjból, fenyőtobozból, fajdszarból meg firnájszból, mert az mindig volt otthon. Remekül eljátszottam én azzal is – már persze csak amikor nem imádkoztam épp a takaró alatt, vagy pediglen nem a demokrácián törtem a buksimat. Bölcsőmbe annak idején – a családi legendárium szerint – betettek egy böhöm szamurájkardot, egy babérkoszorút és harminc deka cukrozott demokráciát stanicliben, és én az utóbbiért nyúltam, sajnálatos módon az volt tőlem a legmesszebb, így tekergőzés közben kiestem a kiságyból, pont a fejecskémre. Ekkor, és ezzel az ősi magyar hagyománnyal dőlt el végképp, hogy nem olajszőkítő vállalkozó, nem is stahljudit, hanem KDNP-s politikus leszek. Kedves Premissza! Láthatja, én nem akarok kertelni, régóta a politikában élek, pontosan tudom, nálunk csak az őszinte szándék, az egyenesség, a becsületesség számít. Minden egyéb híreszteléssel ellentétben én minden törvényes eszközzel azon fogok dolgozni, hogy magának gyereke legyen! Nem, ne is próbáljon ellenkezni! Hadd kezdjem azzal, hogy magának nagyon sokat köszönhetek: például ezt az állást, hiszen azzal, hogy Ön a Répceszentléleki Nemzeti és Nemzetközi Darutollassüveg- és Sámándobkészítő Zrt. állományába került süveghegyezőnek, s ami a legfontosabb, tizenegyedik dolgozóként, azzal Ön tette szükségessé jelenlétemet. Roppant sok időm lesz Önre, Gogolák kartársnő, hiszen minden más kollégánk férfi – őket nem kell baszogatnom, már bocsássa meg a kétértelmű kifejezést, úgyis érti, mit akarok mondani. A propos, mert mit is akarhatnák én mondani? Kedves Premissza, Ön 39 éves volt tavaly májusban. A legjobb korban van, ha megenged egy kis hivatalos bókot. A személyzeti osztálytól már lekértem a kartotékját, abból tudom, hogy férje nincsen, ez önmagában még nem is lenne akkora baj, az se, hogy normális pasija se – hanem… hogy sajnos gyermeke sincs, na, ez már a komolyabb probléma, ez már nemzetbiztonsági kockázat és a hazaárulás kezdete. De ezen is tudunk igazítani, nem kell mindjárt berinyálni. Egyrészt például itt lennék én. Nem tudom, így elsőre meg-e felelek – mint talán említettem, kurva nagy bajuszom van, és úgy nézek ki, ahogy egy vitéz kun jó magyar embernek ki kell néznie, de mondjuk (ha esetleg összejönne az, amire utalgatni próbálok, természetesen csak hivatali kötelességemet teljesítve az esetben, már ha benne tetszik lenni, magának se lenne rossz, higgye el, és ez nem megcsalás, sőt, pont ellenkezőleg és úgysincs kit csalnia, ahogy mondtam is…) úgyse a külsőségek a legfontosabbak, mint tudja, hanem a szeretet, a boldogság, a hit, az őszinteség, a béke, a felebarátság. Vagyis a KDNP, összefoglalólag. Persze az se baj, ha nem engem választ, nem sértődök meg egykönnyen, de azért, ha jót akar, nem muszáj feszegetni a határaimat. Szóval, ha netán mégsem óhajt egy behatóbb munkalátogatáson megjelenni az irodámban az alagsorban (ja, amúgy mondtam már, maga keresztény szemmel nézve is egészen csinos??? az Isten is Anyának teremtette…), választhatja a KGST, vagyis a Kareszténygenyókata Spermabank Tömörülés ajánlatát. E különleges bankban csupán egy széf van, mivel merőben felesleges is, hogy több legyen, tekintettel arra, hogy a KGST mindössze egyféle mintával rendelkezik, mely, a kötelező anonimitás miatt csak annyit mondhatok, H. Péter (frak. vez.) úré. Kérem, ne is próbáljon többet kiszedni belőlem, a levétel körülményein való tanakodást pedig hagyjuk meg a hanyatló Nyugat ópiumának. Nincs nekünk erre szükségünk… Nos, amit tehát ily módon jó szívvel ajánlhatok (s rajtam kívül az összes, jelenleg mintegy 450 ezer népesedési megbízott is ezt teheti), az egy röpke inszeminálási szertartás, amit engedelmével én végeznék majd el, mélyaltatásban, aztán, kilenc hónap múlva egy édes, folyton mosolygó, huncut, mindig jókedvű kisbaba, majd, évekkel később egy másokért élő és égő, szenvedélyes, önzetlen, becsületes, jó szándékú, nagyszerű, tiszta lelkű felnőtt lesz. Remélem, Ön is tud azonosulni fő célunkkal, melynek beteljesülése esetén tíz éven belül már az ország húsz százaléka, újabb tizenöt év múlva a teljes népesség fele az említett anonim Péter leszármazottja lenne, míg a másik, nem kevésbé szerencsés fele egy itt meg nem nevezendő, magas rangú kormánytisztviselőé, tudja, aki a múltkor kis híján nyugdíjas, de sportos merénylők áldozata is lett, kérem, ne faggatózzon, erről se mondhatok többet. Kérem inkább, mielőbb töltse ki a mellékelt Magyar Nemzeti Anyának Jelentkezem címsorú űrlapot, és hozza be valamelyik nap, lehetőleg este, hogy kicsit el is tudjunk baszélgetni, amolyan kis nemzeti magánkonzultációt tartva. Tisztelettel csókdosom kacsóhját, maradok tisztelettel az ön: Vitéz husz. ezr. Maghoncz Ung Attihla népes. megb. sk. kn. járata.

* Kátyúzták a város útjait.

Januárt írunk, csak a tisztánlátás kedvéért mondom, nekem egyébként tökéletesen mindegy, én már olyan ember vagyok, ha nekem a Párt vagy ahhoz közeli értelmességű erő aztat mondja, Boda polgártárs, igaz, hogy augusztus közepe van, negyvenegy fok árnyékban, de most a nemzetközi helyzet úgy kívánja, plusz, ha még nem mondtuk volna, citromsárga riasztás van kiadva három megyére mongol bölényből, mert mintha azt láttak volna ott a régiós meghízottak, ezért van kijárási tilalom és a sajtó szabadságon egy hétig a zönök érdekében, na szóval, ön alul megkötött mókusszőr usánkában, talpig vegyvédelmi felszerelésben és egy kötött vastag pulcsiban, dupla gumicsizmában és gázálarccal el kell kússzon Berhida-külsőre egy fonott kosár léalmáért, hát én nem kérdezek vissza, az biztos. Aki máshogy gondolja, köpjön szembe forró macskaszarral, ahogyan tanult kollégám, Bajusz Gyuri szokta mondogatni régen. Januárban kátyúzni… Ja. Azt mondja a haverom, mekkora marhák ezek – de persze ő a legnagyobb marha, mert ő még mindig úgy próbál felfogni minden egyes akciót, intézkedést, mozzanatot, mint egy (a körülményekhez képest) normális ember. Na, itt a nagy baj, kérem. Mert ugyanis ha például azt kérdezzük, hát ugyan mi a tarka lófaszért kell két év alatt x száz milliárdért harminc stadiont felépítenie egy olyan országnak, amely egyébként futballban épp annyira tényező, mint mondjuk kőolaj-kitermelésben vagy kolibriidomításban, s amely országban egyébként (számos felnőttön túl) gyerekek éheznek, akkor nem értjük a szándékot. Akkor azt hisszük, ez a futballról szól, és akkor biza mi vagyunk hülyék. Mert nem, nem arról szól: hanem bizony arról, amiről réges-rég minden itt – lopásról, rablásról, közpénzek eltüntetéséről, totálisan gátlástalan bűnözésről, cinikus hazaárulásról, nemzedékek megnyomorításáról, immár előremutatólag is, az összes szerencsétlen réteg teli rüszttel árokba rugdosásáról, közben felhőtlen nevetgélésről, mindenkit lenéző félmosolyokról, félkész, előnevelt dzsentriidiotizmusról, öntelt magabiztosságról, a tehetségtelenség tomboló toráról. Nos hát valami ilyesmi nálunk a kátyúzás is, valódi hungarikum – főleg vidéken kedvelt forma, mivel itt sajnos, Mordor valódi fellegvárát, a Sötét Nagyúr szűkebb pátriá(rká)ját, Felcsútot leszámítva, viszonylag szerényebbek a pénzellopási lehetőségek, ezért aztán nagyon meg is kell becsülni minden huncut krajcárkát. No persze mindezt csak viccből mondtam ám: a valóságban az a helyzet, hogy azért kátyúztatnak, festetnek útjelzést olyan gyakran a gondoskodó önkormányzatok, mert nagyon is szívükön viselik polgáraik testi, illetve jószágaik, például járműveik épségét. Nálunk legutóbb, ha jól emlékszem, valamikor októberben volt gödörjavítgatás, mivel az idén érdeklődés hiányában a tél elmaradt, egész sokáig kitartott: szerencsére január elején leesett hat centi hó, majd pár napra rá Isten kegyelméből el is olvadt – arra volt jó, hogy az összes gödörből kipattanjon a tömés. Jöttem befelé a Dózsa György úton, s egyszer csak rájöttem, hogy itt nem egyről, nem is kettőről van szó, hanem tényleg az összesről. Feldobtam egy vicces posztot a facebookra, valami olyasmit nyekeregtem, hogy ha igazán azt szeretné valaki, hogy hamarosan újra kelljen kátyúzni, akkor most kell nekilátni egy menetnek, amikor minden nedves és hideg van, akkor garantáltan pár hétig lesz csak a gödrökben az anyag, már februárban lehet majd menni még egy kört. Őszintén mondom, magam is megdöbbentem, amikor láttam, hogy aznap délután elkezdték szépen formára vagdalni a gödröket… éjszakára aztán a nagyobbakba beleállítottak egy vasrudat, aminek nekitámasztottak pár piros csíkos lécet, s ezzel rendben is volt minden. Hogy az ilyenfajta kijelölések megvilágítását törvény írja elő, azt meg se említem – hajnalban, járatba menet láttam, hogy kettőnek éjszaka sikeresen nekihajtott valamelyik különösen szerencsés autóstárs: csodálom, hogy a fényárban úszó sugárutakon nem vették észre a tákolmányokat, biztosan mentek, mint az állatok, tizenöttel. (Jut eszembe: nem tudom, veszitek-e észre, milyen szépen simul kifelé/elfelé a közvilágítás ügye, jelzem, még pár hónap, és simán hozzászokunk majd, mint az erdei tornapályától kifelé a jobb sávhoz, amin tízpár éve igyekszünk nem járni, ha nem muszáj, mert kiesik a fogunkból a tömés, ha rámegyünk – vajon emlékszik-e még rajtam kívül valaki annak a csodás szakasznak a történetére??? Hogy kinek-minek köszönhetjük, s miért? Gondolom, nem sokan vagyunk, sebaj, benyeltük azt is, majd nyeljük ezt is… Meg az Aranyvölgyi úti hullámvasutat – ahol is elmesélték anno, hogy lesz még pár finomítás, aztán, amikor látták, hogy senki nem szól, hogy megint csak egy kis kaparászás volt, úgy is hagyták: ha nekünk így is jó, minek erőlködni…) No, ennyi csak: másnap pedig már kezdődött is az aszfalttöltögetés a lyukakba, szorgalmasan, természetesen a megfelelő technológiával, valaki gyorsan írta is a neten, nem kell ám pánikolni, mínusz ötig nyugodtan lehet kátyúzni, lehet hát, szent igaz, mondjuk tudok olyan belvárosi gödröt mutatni, amiből a “javítás” után két órával már szép csomókban szakadt fel az aszfalt, kétségem sincs felőle, hogy nem lesz semmi gond a tartóssággal – és azt is elárulom, aszfaltozni nem csak mínusz ötben, de ötvenben is lehet, gond nélkül, sőt, az még sokkal jobb lenne. Feltéve persze, hogy hülye fejjel nem abból a hagymázas, ordas téveszméből óhajtunk kiindulni, hogy Magyarországon azért kátyúznak, hogy kijavítsák az úthibákat… Tudniillik ha az lenne a cél, akkor megcsinálnák egyszer, mondjuk tavasszal, normálisan – én azt hiszem, a pár évi hat-nyolc (közte az októberi meg a januári) kapirgálás költségéből elég vaskosan kijönne, merthogy akkor pár évig hozzá se kéne nyúlni, láttam már ilyen országot, nincs is messze: ohó… csak hát akkor ugye nem lehetne annyiszor elfirkálgatni okosba’ azt a kis költséget, béláim, amit úgyse tud ellenőrizni a kutya se. Mindez persze máshol, Fantáziaországban történik. Itt, nálunk, a következő kátyúzás, már most elég nyugodtan megjósolom: max február vége. Majd akkor újra beszélgetünk – persze szigorúan csak az oldott társalgás kedvéért…      

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (27 lövet, átlagosan: 6.89 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

7 komment

  1. Fehéri Tamás szerint:

    jó. még szép.

  2. hatlövet szerint:

    “az erdei tornapályától kifelé a jobb sávhoz, amin tízpár éve igyekszünk nem járni, ha nem muszáj, mert kiesik a fogunkból a tömés, ha rámegyünk – vajon emlékszik-e még rajtam kívül valaki annak a csodás szakasznak a történetére??? Hogy kinek-minek köszönhetjük, s miért? Gondolom, nem sokan vagyunk, sebaj,…..”

    Én azért emlékszem, hogy a gázmotoros erőművek építése miatt kellett a körforgóig hosszában felbontani azt az utat, amit előtte pár hónappal teljes szélességében újítottak fel. :(

    Korrekt dolgozat volt az e heti is. :D

    • Boda Kapitány szerint:

      Amikor leírtam a mondatot, pont az ugrott be, hogy te holt biztosan azok között leszel, akik hajszálra emlékeznek az ügyre… Nem csalódtam… :-)

  3. Kelore Markode Allin szerint:

    Sokat és jót nevettem! Köszi!

  4. Gondolatjel szerint:

    Ez most REMEK volt.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


6 − = öt

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz