Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


02 január
13komment

Lemmy a szigeten

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy, néhány héten belül már tizenöt éves rovatunk kétszázegyedik kiadása az újév, 2016 első darabja. Ha most egy pillanatra visszatekintünk a múlt mélységes, ámde kristálytiszta vizű kútjába, felidézhetjük, hogy e rovat annak idején nem kisebb célokat tűzött maga elé, mint hogy a tőle(m) telhető maximális odaadással fog munkálkodni az igazság minél teljesebb körű felderítésén és megalkuvásmentes közzétételén – igen, csak így, egyszerűen, sallangmentesen. Hát igen: épp e könyörtelen célkitűzés nem engedi meg, hogy ne igazítsuk helyre végre azokat a totális tévedésben élő embertársainkat, akik napok óta valósággal elárasztják a világhálót Ian Fraser, ismertebb nevén Lemmy Kilmister, a Motörhead frontemberének halálhírével. Egyszerűen muszáj rendet tennünk kissé a fejekben: ideje lenne már, hogy mindenki megértse szépen, Lemmy halhatatlan, a szó egészen konkrét értelmében, ugyanúgy, ahogy például Keith Richards. Tudom, elsőre kicsit tán hihetetlennek tűnik a dolog, de ettől még ez a helyzet: bizonyítékképpen legyen elég annyi, hogy amennyiben halandó lenne, már a hetvenes évek végén (de lehet, hogy korábban) megpöngette volna az arany akkordot a Rickenbackeren. Lemmy tehát él, és kész: hogy nagy valószínűséggel hol lehet, azt is elmesélem mindjárt. Ahogyan beszámolok arról is, mi történt annak a baráti házaspárnak az ügyében, akikről még október végén bátorkodtam írni pár sort - két élet megfeszített munkájából ősz végén mertek venni egy huszonpár négyzetméteres ingatlant egy fürdővárosban, nem téliesített, egyszerű kis lakrészecske, 1.6 misi volt az ára, ahogy annak idején írtam, kábé egy külügyminiszteri fizetés fele, mondjuk, nem számítva a százmilliós kölcsönöket ismeretlenektől, mint tudjuk és hisszük. Pár héttel később aztán bekérte őket és a papírokat a NAV, mert, azt is megtudták, felmerült a gyanú, hogy adóelkerülési, álnok céllal kevesebbet írtak a szerződés vételár rovatába. Mostanra továbbléptünk, nem lövöm le a poént – a jog, a becsület, a hókezű vezetők országához méltó ítélet született, ennyit tán elmondhatok. Végezetül beszámolok a Nagy Pilóta, a Vörös Báró, a Levegő Ördöge egyik hőstettéről: merthogy kaptam egy igen kellemes drónt karira, legott ki is mentem hátra a parkba edzeni egy kicsit. Hogy mire kellett nem sokkal később egy bőrlabda, két összekötött spaniferheveder a végére erősített fékbetéttel, egy seprűnyél, és két, vízzel töltött PET-palack - ezt is csak odabent súgom meg, jelzem, igen sajnálom, hogy nem filmeztük az egészet, mára már belső íven előzném a koreai gangnames embert… Senkire se várok tovább: mondom bent.

Hirdetés

* 70 éves korában elhunyt Lemmy Kilmister, a Motörhead együttes frontembere.

Meg a nagy frászt, el ne higgyétek már, gyerekek!!! December 28. óta eggyel több hülyeség kering a neten, ennyi az egész, fuldoklunk a nekrológok óceánjában, minden csordultig van Lemmy mondásaival, történeteivel, lett egy nagy csomó új barátja, mindnek van valami külön érdekes sztorija vele, az emberek emlékeznek, szomorkodnak, karikatúrákat rajzolnak, emlékpólókat meg -tárgyakat nyomatnak, képeket meg zenéket osztanak meg. Ja. Lemmy meg röhög az egészen, megpiszkálja a bibircsókját, aztán int a félmeztelen mixerlánynak, aki már tölti is a következő skulót. Lemmy hátradől a nyugágyon, a szemébe, vagy inkább a szemüvegébe tolja a zsarusapkát, hogy ne zavarja a nap, és hallgatja tovább a hullámok kettőnégyét. Így van ez, srácok. Nem kell aggódni: Lemmy csak lelépett egy kicsit, biztos forrásból tudom… basszus, mit honnan, hát tőle magától, nem akarok most magyarázkodni, majd egyszer elmondom – na, felhívott, ennyi. Pont négy nappal volt a születésnapja után, mesélte, és reggel úgy kelt fel, hogy mindene tele a hülye sajtóval – mindenki a hetvenedik születésnapja miatt nyektette, hogy például hogyan lehet az ember még hetvenévesen is rakenroll, hát hogyan, bazmeg, egyszerűen, kábé mint húszévesen, akkor is nálad a döntés, hogy hülye kis terlisztergatyás, félrenyalt hajú tucatsenki akarsz lenni, vagy inkább beleállsz a balhéba, növesztesz egy kis rőzsét, szétversz pár gitárt valami külvárosi garázs padlóján, mert az baromira tetszik a hatfős közönségnek, utána nyomod a pia-cucc kombót, mint a sztárok, és esténként hat csajjal vagy rohadt egyedül, mégis mindenki téged irigyel. Hát hetvenévesen se egy út van, polgártársak, nagyon nem: elárulom (üzeni Lemmy az egész életével), nem muszáj elhinni, hogy mindenkit lebirkózhat az a köcsög Idő. Lemmy él, mindenki nyugodjon már le, mondom, legutóbb épp 31-én dumáltunk, mondom neki, hepinyújír, baromira röhögött, rekedtesen, alig bírta abbahagyni, aztán rendesen beköhögött, rászóltam, hejlemmimáfrendkvitszmókingfakk, de tudtam, hiába, már vagy húsz éve mondom neki, mindegy: na, amúgy ha mindez nem elég bizonyíték, hát csak gondoljatok bele logikusan – ha nem lenne halhatatlan, már kábé ’75-ben be kellett volna dobnia a kulcsot a levelesbe, ugye akkor rúgták ki a Hawkwindből, egy nem játszásiból pszichedelikus rockot szögelgető, a világhír küszöbén vagy harminc éven át lavírozgató csapatból, mert megbotlott az amerikai-kanadai határon ipari mennyiségű kokóval, ami nem istván. A hatvanas-hetvenes években az LSD-vel, később az amfetaminnal ápolt igen szoros kapcsolatokat – és saját bevallása szerint harmincéves korától kezdve minden nap megivott egy Jacket, nem, nem a kis üvegest, még csak nem is a 0.7-est. Szerintem most is abból szürcsölget, oké, nem lenne szabad, van egy kis cukorbetegsége meg minden, de persze hogy mindig is legyintett az orvosokra, ő tudja, amit azok nem – amúgy a legnagyobb értelmetlenség egészségesen meghalni, ez persze csak a halandókra vonatkozó bölcsesség, őrá értelemszerűen nem. Nem mondom meg pontosan, hol van, megkért rá, hogy kezeljem diszkréten a dolgot: tényleg kell most pár hét, hogy kicsit lelazítson – novemberben ott volt a Motör legendás dobosa, Phil “Philthy Animal” Taylor halála, azt azért csak fel kellett-kell dolgozni valahogy, majd’ tíz évvel fiatalabb volt Lemmynél, igaz, szintén elég telített oldat volt az élete; és amúgy is rohadt nagy menetelés volt 2015 is, nagy csomó löket szerte a világban, például csak augusztus-szeptemberben húsz állomásos amerikai turné, a Bad Magic, a huszonkettedik sorlemez bemutatója. És nincs leállás, tartani kell a tempót, ez nem csak a zseniális rocktriókban, de az egész üzletágban alapszabály: január 23. Newcastle, 24. Glasgow, 26. Manchester, és utána London, meg még vagy tíz buli – nem hiszed? Tessék! Kell még valami bizonyíték, gyerekek??? Hm, jut eszembe közben, Manchester: tizenhat évesen, 1961-ben költözött oda, igazából ott kezdődött minden, gitár, zenekarok, csapatás… na, mindegy is, nem nekrológot írunk… Ott tartottunk, nem mondom meg pontosan, hol van, de azt elárulhatom, egy szigeten, mondjuk úgy, a Karib-térségben, repülő már nem jár oda, izgága turisták sem jutnak el, szóval nyugalom van. Egy kis Jack, pár trombita, csak csendesen, némi szolid csajozás, inkább csak az ő kedvükért, mert úgy akarnak még mindig… és persze a semmihez nem fogható érzés, amikor hallod, hogy a medence mellett a pool boy szórakozottan bedúdolja a dalodat ’80-ból… “You know I’m born to lose, and gambling’s for fools, But that’s the way I like it baby, I don’t wanna live for ever… Wanna, nem wanna – mégis csak ez van, öreg, szokj hozzá a gondolathoz… Szóval csak azt akartam tudatni veletek, és tényleg csak azért, hogy ne üljünk már fel a hisztinek, a hülyeségnek: Lemmy hamarosan jön, és megy minden tovább, ahogy volt. Tudom.

* Döntött a NAV: első fokon kimondták a csalást.

Októberben már megírtam, most csak gyorsan összefoglalom az esetet: egy baráti, már nem tinédzser házaspár a főszereplője, becsületesen végigdolgozták az életet, szerintem még plusz egy felet, félig bele is roppantak-rokkantak, volt egy fantasztikusan rendben tartott, gyönyörű gyümölcsösük itt, a környéken, már nem igazán futotta az erőből, hogy gürcöljenek benne, eladták. Az árához hozzápöttyentettek még valamit, és beteljesítették az álmukat, vettek egy üdülőrészt az egyik jó nevű fürdővárosban, közel a termálhoz, majd lejárkálnak hétvégente egy kicsit brűgölni, lazítani, jót tesz a kikopott ízületeknek, csontoknak, megfáradt idegpályáknak. Huszonpár négyzetméterről beszélünk, semmi extra, sőt – a kis búvóhely még téliesítve sincs, azaz nincs benne fűtés, októberben leengedik a vizet, márciusban visszanyitják, az ára egy szerény kis alkut követően 1.6 millió volt, bárki megnézheti két perc alatt a neten, kétmillió a legeslegteteje ezeknek a fajta kis ingatlanoknak arrafelé, de azokat általában mondjuk teljes bútorzattal, és/vagy felújítva, szóval komoly extrákkal adják: az ő esetükben üres lakrészről beszéltünk, amire ráfért egy kis gondoskodás, ezért volt annyi, amennyi. No, megvették, voltak is lent egy párszor, ragyogó arccal mesélték, milyen parádés a produkció – aztán, pár héttel később ajánlott levelet hozott a postás, lennének kedvesek saját költségükön, az összes adásvételi papírral egyetemben befáradni a NAV megyei kirendeltségére, mert lenne néhány tisztázandó kérdés. Októberben is bátorkodtam rámutatni, most is szeretném kiemelni: maximálisan helyeslem, hogy az adóhivatal az ilyen elvetemült gazemberek bűncselekményeit igyekszik kordában tartani – tudjuk egyrészt, hogy fillérből lesz a forint, másfelől ugye ki a kicsit nem becsüli… és hát az sem elhanyagolható szempont tán, hogy amíg a derék szakemberek ezekkel a teljes joggal kiemelt státuszú ügyekkel foglalkoznak, addig az érthetően magasabb szinten álló polgártársak pár száz, legfeljebb pár ezer milliárd összértékű kis botlásaira, stiklijeire nem juthat idejük, már persze ha lennének ilyenek, mert nincsenek, jut eszembe. Ha például valaki keres évi 14 millió forintot, s ebből elkölt teszem azt 184 milliót, akkor az adóhatóság előtt bőven elég, ha azt mondja, kapott kölcsön 170 milliót. Valakitől. Nem tudja, ki volt, csak adta. És ez itt simán mehet – feltéve persze, hogy rendszerben együttműködsz nemzetileg, és megfelelő szinten állsz, tehát minimum helyettes álomtitkár vagy. Netán mini- vagy maxiszter, persze makulátlan múlttal és jövővel, még gyerekkorodban se hazudtál, és nem csaltál a Gazdálkodj-ban. Én elhiszem: igaz, barna szemem van – lehetnék én is kamikaze. No, vissza az ügyhöz: befáradtak, leadták a papírokat, elmondták a tényeket – ők bizony annyiért vették az ingatlant, amennyi az adásvételin van, a papíron, amit természetesen ügyvéd ellenjegyzett, másképp nem is lehet ugyebár. Akkor, októberben ezt írtam: “Sokkal célravezetőbb megrángatni két nyugdíjas embert, ráállítani erre a népgazdasági méretekben is rendkívül jelentős értékű ügyre egy komplett apparátust, aztán lesz, ami lesz, a végén, ha netán tévedtünk, azt mondjuk, bocs, vagy azt se. Itt rendnek muszáj lenni. Mármint itt lent.” Még elnézést kérni… meg tévedtünk… András, kedves, ön mekkora egy naiv ökör, legnagyobb tisztelettel. Hát egyáltalán nincs tévedés: a napokban postázott hivatalos papíron az áll, a NAV úgy gondolja, az adásvétel valójában 2.4 millió forintért jött létre, kérik tehát, hogy az érintettek plusz százezer forint adóelmaradást záros határidőn belül befizetni szíveskedjenek. 2.4 millió – úgy gondolják, úgy becsülik. Ennyi lehetett. Vagy 6.2, ahogy az egyik becsüs kolléga mondta, de azt nem fogadták el. Egyelőre. Mértékletesség, nemzettársak, mértékletesség: ebben rejlik a mi erőnk. És a százezerben, ami épp határeset: ennyiért ugye hülyeség perre menni, bíróságra járkálni, miegyéb – öcsi, benyomsz szépen még egy kilót stadionra vagy kisvasútra, aztán mehetsz kicsit testet áztatni. Így megy itt – hiába van igazad, kussolsz, mert ez a rendszer alapelve és -vetése. Van itt azért pár apró bibi: egyfelől ez az ítélet kimondja, hogy hazudsz te, plusz hazudik az eladó, mi több, hazudik az adásvételt ellenjegyző ügyvéd is. Ha másért nem, az utóbbi miatt – az én paraszti jogi érzékem azt súgja – minimum valami büntető feljelentést kéne tennie az igazságot mindennél előbbre helyező államnak, nemde? Hiszen az ilyen csaló ügyvéd adásvételek százainál segédkezhet, nemde? A dolog üzenete tehát jelen állás szerint annyi, “tudjuk, hogy rókáskodtatok, de egy kilóért hagyunk futni”. A gond csak az, ha nem történt csalás – a már említettek miatt jó sansszal mégis befizeted a százast, és innentől épp ezzel a “beismeréssel” üzensz a NAV-nak: ni csak, érdemes lesz megsokszorozni az ellenőrzések/becslések számát, hiszen azok ott lent tényleg kivétel nélkül csalnak… Csak ezerszer százezer is százmillió, azért az, ha az örökké éhes kis gömböcöknek nem is nagy tétel, nem is olyan rossz pénz… És akkor marad még egy utolsó kérdés: vajon ha valaki befizeti a kilót, örökre megmenekül – vagy lehet, hogy két év múlva előveszik a 6.2 milliót becslő kolléga kicsit megsárgult javaslatát, küldenek egy újabb behívót, és kérnek még ötszázezret? Én egyébként azt tanácsoltam az érintetteknek, válasszák a jól bevált, biztos és hivatalos utat, ahogyan mindenki csinálja, akinek esze van: fogjanak kétszázezret kis címletekben, keressék meg a NAV megfelelő illetékesét, kenjék meg szép csendben, és onnantól nyugodtan alhatnak – immár ők is a becsületes magyar (roh)adófizetők táborába tartoznak.

* Drónt kaptam karácsonyra.

Nyilván (szinte) mindenki tudja, miről van szó: ezek a helikopterszerű kis repülő-lebegő kütyük egyre népszerűbbek, nem is véletlenül, hiszen remek móka reptetni őket, a rájuk szerelt kis kamerával pedig izgalmas képsorokat rögzíthet a boldog tulajdonos – egy csapásra megtudhatjuk, milyen ötven vagy száz méter magasból a világ, tényleg lélegzetelállító egyébként, immár én is első kézből tudom. A drónok persze, rossz kezekbe jutva, komoly veszélyforrást is jelenthetnek – egy félprofi/profi kis készülékre akár 5-10 kilós terhet is ráaggathatunk, ebbe a súlyba pedig már nagyon sok minden belefér. Az Egyesült Államokban bizonyos súlyhatár felett, s egyes jellemzők alapján hamarosan regisztrálni kell majd a drónokat – könnyű megérteni, hogy a komolyabbak akár a polgári repülést is veszélyeztetik, hiszen akár ezer méter magasra is könnyedén feljuthatnak; és persze ott van a terrorveszély is, hogy értsétek, mire gondolok, megmutatom azt az esetet, amikor egy drón Drezdában “farkasszemet nézett” Angela Merkellel. No de az én gépem nem ebbe a kategóriába esik, viszonylag kis masina, s maximum 50-60 méterre juthat fel. Boda jr., az új kor szülötte, természetesen csak kézbe fogta a távirányítót, és már repült is vele, mint az ördög, kamerázott, fotózott, flikkflakkolt, felszállt, leszállt, fordult – nekem kicsit körülményesebben megy a pilóta szakma elsajátítása, sebaj, gyűröm a dolgot, ha van pár percem, már rohanok is a házunk mögötti csendes parkba edzegetni. Annyit azért hadd bocsássak előre, hogy a reptetés azért sem mindig egyszerű, mert a pontos manőverezéshez állandóan fejben kell tartani, melyik a (kör alakú) gép eleje és hátulja, oké, az elején világít két piros, a hátulján két zöld LED-sor, de vannak helyzetek, amikor kicsit összegabalyodik az ember agya. Egy ilyen pillanat jött el nálam is épp 26-án dél tájban – pár ígéretesebbnek mondható menet után valahogy egy fa közelébe fújtak a decemberi szelek, öt-hat méteren lehettem, balra kellett volna kanyarodnom, én persze jobbra fordultam, a fa viharosan közeledett, ha ledobom a gépet, semmi gond, én viszont úgy döntöttem, áthúzok fölötte… Nem volt túl jó ötlet – ha simán csak nekirepülök, megúszom annyival, hogy a drón hat méteres magasságban akad az ágak közé, így viszont, bátorságom jutalmaként lett vagy kilenc. Távirányító, teljes gáz – vérszegény kis zizegés fentről, a rotorok nyilván elakadtak a kis ágakban, gépi erővel láthatóan nem megoldható a menekülés. A parkunkban egyébként, ahogy az elmúlt húsz évben láttam, szinte soha senki nem jár: na most, ahogy megvolt a baj, mintha csak turistacsoportokat szerveztek volna e látványosság megtekintésére, tízesével érkeztek az igen érdeklődő emberek, és persze mindenki azonnal meglátta, mi a baj, ötletekben sem volt hiány… Jobbnak láttam kicsit lelépni – s egy kedves szomszédomat vontam be a projektbe, aki azonnal a rendelkezésemre bocsátott egy labdát, majd mondta, sajnos nem tud jönni, mert barátokat várnak ünnepi ebédre. Nem gond, Zsolti, mindjárt hozom a lasztit, pár perc. Na, úgy ötven perc múlva kijött – bevallom, jólesett: az addigi hatezer dobásomból kettő találta el többé-kevésbé a drónt, de az nagy önfegyelemről tett tanúbizonyságot, meg se rezzent. Zsolti energikusan közölte, ő korábban futballista volt – nos, azonnal bemutatott formabontó lövési kísérleteinek erősségét látva őszintén szólva csodálkoztam, miért nem fedezte még fel a magyar válogatott: a célzás terén viszont, úgy láttam, határozottan lennének még csiszolandó szegmensek. Annak mindenesetre örültem, hogy a szerencsés véletlennek köszönhetően se a Dunán csordogáló uszályok, se a száz méterre álló házunk ablakai nem károsodtak – ez a módszer sajnos zsákutcának bizonyult. Egyszer csak megjelent viszont egy másik fiatalember, mint kiderült, Zsolti barátja – természetesen már ő is tudott a tragédiáról, úgyhogy hozott is egy pompás eszközt: két öt méteres spaniferkötelet csomózott össze, s az egyik végét ügyesen ráhurkolta egy fél kilós fékbetétre. Épp csak kezet fogtunk, s már legényesen pörgette is az újkori parittyát – a fékbetét, mondta közben, majd átrepül az érintett ág fölött, a másik oldalon szépen leesik, mi pedig a kötéllel könnyűszerrel legereblyézzük a makacs drónt. Nagyon nem így lett, ezer kísérlet után se: kétségtelen viszont, hogy az egyre surrogó vasdarab keltette életveszély folyamatosan fenntartotta az akció torokszorító izgalmát… Érkezett még néhány lelkes ifjonc is friss erőnek – egyikük majdnem elsőre ledobta a labdával a kütyüt, ettől ismét felhorgadtak kissé lankatag reményeink. Folytatódott hát a labdás akció – mígnem egyszer csak fennmaradt a labda is. Zsolti bement szerezni valami eszközt, s két perc múlva egy remek seprűnyéllel tért vissza, azzal kezdtük bombázni a fát, mígnem… basszus… az is fennakadt. Akkor Krisznek támadt ötlete, ő is elrohant, majd két, vízzel megtöltött palackot hozott bentről, most azokkal próbálkoztunk – méghozzá (rész)sikerrel: egy szép ívű hajítás után leesett a labdánk, hurrá!!! Innentől alig fél óra kellett, hogy a seprűnyelet is visszaszerezzük, aztán egy mesés találat, s a drón végre megindult, lejjebb esett, úgy másfél méterrel. Már megállíthatatlanok voltunk, s egy újabb remek dobás után szinte szó szerint az ölembe hullott a kis röppencs. Azóta… nos… azóta igyekszem olyan területeken acélosítani a tudásomat, amik nagyjából mentesek a tereptárgyaktól – de ne legyen kétségetek felőle, hogy tavaszra a Nagy Pilóta, a Vörös Báró, a Levegő Ördöge szemkápráztató trükkökkel vonja majd magára a világ figyelmét. És akkor, majd akkor, egy visszavágón könnyed, mégis lélegzetelállító ívben repülöm majd át az ominózus fát…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (18 lövet, átlagosan: 6.89 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

13 komment

  1. Palcsi szerint:

    Jó nagyon, Lemmyért bónusz hangszóró

  2. Pannianyu szerint:

    A NAV (leánykori nevén APEH) módszerei mit sem változtak az elmúlt 20 évben ezek szerint. Hasonló tapasztalatom nekem is volt velük, akkoriban.
    Lesz ez még így se?

  3. Boyaf szerint:

    Na jó, ha nagyon akarod, elhiszem, hogy nem direkt vezetted a drónt a fának egy össznépi ügyességi vetélkedő összehozatalának – sikeres – szándékával, de aztán senki ne csodálkozzon, ha a 299. Lövetben arról panaszkodsz, mennyire lomha volt az a Boeing 747, mikor a vadlibákkal drifteltél az Eiffel-torony körül. :)

  4. t_a_m_a_s szerint:

    Hamár Lemmy kapcsán szóba került a másik nagy öreg, ezzel a klasszikussal tisztelegjünk az elpusztíthatatlanok előtt:

    Motörhead – Sympathy For The Devil
    https://www.youtube.com/watch?v=Bt4Xx3vX3Lg

    • Boda Kapitány szerint:

      Na az, ahogy például a gitárszólónál megváltozik minden és bejön a dög, na az a MH… meg Lemmy… meg a rock meg effélék…

  5. hatlövet szerint:

    A NAV mindenek felett, mert ő Pártunk vasökle.

    Talán sivatagban kellett volna próbálkozni így elsőre azzal a drónnal. :D
    Meg aztán ezek szerint az sem mindegy, hogy vízszintes vagy függőleges síkban driftelünk vele. :D

  6. OregHal szerint:

    … ismerős házaspárhoz: Úgy kell nekik! Kértek volna kölcsön (családtól) himmi-hummi pár száz millát és máris gond nélkül 700 m2-es kecójuk lehetne, amint az napjainkban a legális, korrekt és végtelenül tisztességes állampolgári viselkedésforma…

    http://index.hu/belfold/2014/09/29/nem_400_hanem_700_negyzetmeteres_szijjarto_villaja/

    Naugye. Akkor mindjárt nem pixálná őket a NAV…

  7. Tóth Judit szerint:

    A NAV-os sztorinál hirtelen beugrott egy másik (kedvenc) dalszöveg:
    “Köpni kell, phíííí!”…

  8. baloghtomi szerint:

    Esküdni mernék, hogy a Nagy Pilóta, a Vörös Báró, a Levegő Ördöge néhány évvel ezelőtt, szintén a Karácsonyt követően már elkápráztatott és a jogos aggódás felé űzött bennünket egy akkor is nagyon trendiként értékelt repülő masinával.

    Nevezett szerkezet ( emlékeim szerint ) nem tervezett, de megszolgált és előre meg nem határozható hosszúságú technikai pihenőre vonult vissza.

    Az, hogy e szezonban is lett BK ügyében repülésügyi izgulni valónk az a hűséges olvasótábor megszolgált jutalmának tekinthető.

    Nyilvánvaló a B JR légi bravúrszámaira a Nagy Pilótának valami csattanós választ kellett adnia és ez a fakoronán való landolás volt. Ez teljességgel nyilvánvaló.

    Az pedig, hogy a Nagy Varázsló a hálevek-tékáposzták-bájglik kristályszögében pihegők és az arra sétálgató érdeklődők számára (valószínűleg) teljesen díjmentes Lemenekítés Ügyi Ötletbörzét és Szabadító Tábort szervezett, szinte kiszámítható és igen dicséretes szolgáltatásként értékelhető.

    Egyéb esetben nyilvánvaló, hogy a világot mindenféle furfanggal és szerkezettel bejáró Hősünk, az akrobatikus túlélő gyakorlatainak köszönhetően (is) valamint egy mókuska, fölszökkent volna a fa csúcsára és a gépet a fogai közé fogva pille mozdulatokkal szint időn belül a fázósan telelő gyepre lépett volna.

    Egyrészt sokak bámulatára másrészt az aktivitásra vágyók nagy sajnálatára.

    Várom az új trükköket, csodás történeteket, a veretes 7löveteket. BUÉK Kapitány, járj és írj szerencsével!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


hét + 8 =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz