Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


29 augusztus
1komment

Majd pont az expólóvét nem nyúljuk le, mi?

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már száznyolcvannegyedik kiadásában, ha velem tartotok, kihasználjuk a nyár utolsó pillanatait, és kiruccanunk Spanyolországba. Busszal megyünk, naná, én vezetek, na jó, a táv miatt célszerű lesz még egy sofibát szerződtetnünk, mit szólnátok a Körtéhez? Ha megfelel, kiveszem kicsit a melóból, és indulhatunk is. Hol szálljunk meg? Szállodában? Oké: csak arra kell ügyelnünk, melyikben – most olvastam, hogy több ottani szálloda ellen is vizsgálatot indítottak, mert a vendégek nemzetisége szerint szabták az árakat, egy norvég vendég akár a dupláját is fizethette, mint egy portugál: mondjuk ha az átlagos fizetések erejét vették alapul, mi mindenképpen ilyenbe megyünk, mert akkor ingyen alszunk. Velencében is vizsgálódnak hasonló ügyek miatt, mi több, a párizsi Disneyland-et is gyanúsítják, hogy olcsóbban engedte be a franciákat, mint a németeket… Természetesen itthoni esetről is van némi tudomásom – szép történetek… Akárcsak a milánói világkiállítás körül kipattant apróbb kis botrányocskák – jó, nem várom én ebben az országban, hogy nagy feneket kerítsenek egy mindössze 5.2 milliárdos történet körüli… hogy is mondjam csak… ellentmondásoknak, de azért én mégis vesztegetnék pár szót a dologra. Pár száz millió ismét elugrott ide-oda, már szinte én érzem kellemetlenül magam, hogy megint arról kell motyorásznom magamnak, hogy vajon miért hazudik össze-vissza Szőcs Géza kormánybiztos, titkol el közérdekű adatokat a minisztérium, hogy miért kell megint ilyen szánalmasan átlátszóan ellopni a lóvénkat – miközben egyébként a milánói expó magyar pavilonja, a benne zajló programokkal egyetemben egy határ szar… Végül egy szomorú hír – koncerten lett rosszul, és már nem tudtak segíteni Nánai Attilán, a Welcome Band basszusgitáros-énekes frontemberén. Sejtem, nem sokaknak mond valamit is a Welcome neve – pedig a kis vidéki klubokban legendás zenekar fennállása alatt sok-sok ezer embert szórakoztatott elsőrangúan: úgy gondolom, kötelességem, hogy pár szóban megidézzem őket, őt… Spanyolcsizmás, magyarmiskás, gyászolós HL odabent…

Hirdetés

* Nemzetiségük szerint számláztak a vendégeknek több spanyol hotelban is.

Az Európai Bizottság vizsgálja a szép történetet: szállodák és utazásszervező cégek kerültek képbe, amelyek nemzetiség szerint szabták az árakat. Közvélekedés szerint – lássuk be, nem is teljesen alaptalan hiedelmekről van szó, a nagy átlagot véve – egy norvég polgártárs cseppecskét jobban el van eresztve anyagilag, mint egy osztrák vagy akár egy holland. Ha úgy nézzük tehát, az érintett szállodák és dílerek igazából nem csináltak mást, csak igazságosították kicsit a világot, amennyiben akinek – szerintük – többje van, az többel is járuljon hozzá a felmerülő költségekhez. Vagy legalább egyesek – spanyolokról lévén szó, így hát jellemzően a csóróbbak – jól megérdemelt profitjához. Régóta mélységesen hiszem, hogy komoly gondok vannak a luxusszállodák és -éttermek környékén – pár éve láttam például egy riportot, a német RTL készítette. Rejtett kamerával beküldtek egy igen decens hölgyeményt osztályon felüli, márványoszlopos, übersznob éttermekbe, ahol már a levegővétel is komoly pénzbe fáj, a hölgy kért valami ételt, észrevétlenül beleszúrt a húsba egy kis jelzést, evett két falatot a köretből, egyebekben azonban lényegében érintetlenül hagyta az egészet. Pincér, köszönöm, mégse kérem – ó, valami baj volt talán? Ja, nem, dehogy, csak mégsem vagyok éhes… Rendben, akkor csomagolhatjuk? Nem, köszönöm, fizetnék. Na, ekkorra viszont már bent ült az étteremben a második beépített játékos, aki öt perc múlva “véletlenül” ugyanazt kérte… A többi sejthető: pontosan nem emlékszem, de az arányokra igen, mondjuk tízből nyolc gigaluxus-étteremben szemrebbenés nélkül kivitték másodszor is a cuccot, a húsokban szépen ott volt a kis tű. Igazából nem nagy dolog, tudom: ebben a könyörtelenül, fájdalmasan pazarló nyugati világban nekem még tetszene is, ha nem kéne értelmetlenül kidobálni millió és millió tonnányi minden további nélkül újra hasznosítható ezt-azt-amazt, leginkább is ételt, pláne úgy, hogy még itt, Európában is bőven vannak helyek, ahol emberek éheznek. Vagy épp, nem akarok ujjal mutogatni, gyerekek, rendszeresen, százezres nagyságrendben, 2015-ben. És akkor még szót sem ejtettünk az úgynevezett fejlődő világról vagy Afrikáról. Jó, mindazonáltal persze ha – a világ bajaitól függetlenül – megtehetem, hogy háromszáz eurót fizetek egy tíz grammos fürj-vesepecsenyéért Simonyi óbester módra, azt hiszem, joggal elvárható, hogy tíz perccel korábban ne eshessen már rá senki meglazult műszempillája. Amúgy a történés után bement az étterembe egy rendes RTL-stáb, megkérdezték a tulajdonosokat, előfordulhatna-e náluk ilyesmi, persze mind azt mondta, ugyan már, lehetetlen – aztán megmutatták nekik a felvételeket, mindenki hüledezett, hát ilyet, no de most először, és mennyire nem értik… Nyilván a spanyol hoteltulajdonosok se tudtak semmiről, ha itthon lennénk, fixre venném, hogy a hotelportások vagy a londinerek vinnék el az összes balhét, ki tudja, itt talán sikerül majd megtalálni, kik voltak a pompás ötlet gazdái. Mondjuk azt azért megnézném a képzeletbeli árlapon, vajon hová árazhattak be minket, magyarokat a derék hidalgók: őszintén mondom, nem lepne meg, ha kiderülne, hogy honfitársainknak az ingyen szobakulcs mellé résztvevő mosollyal egy tízeuróst is sirrentett olykor a recepciós… Csak mondom, Magyarország jobban teljesít – tudok olyan hazai rendezésű eseményről, amelyen dupla “belépti díjat” kellett fizetniük a külföldieknek, merthogy nekik úgyis belefér. Na ja, persze, Pityu, bele. Egyszer: mert lehet, hogy a holland, a német vagy épp a norvég jómódú, de azért eléggé odafigyel a részletekre, ne sóherezzünk, mondjuk csak szépen úgy, nem teljesen véletlenül az. És többnyire nem is teljesen hülye: ellentétben azokkal, akik szar pár euró reményében annak szeretnék nézni.

* Súlyos százmilliókat fordítottak “rejtélyes célokra” a milánói világkiállítás 5.2 milliárdos költségvetéséből.

Ha nem a mi pénzünkről lenne szó, mint rendesen, akár az egész expósztorit viccre vehetnénk: azt sikerült ugyanis csinálni a milánói országbemutatóból. Helyesbítek: tulajdonképpen őszinték voltunk, és tényleg bemutattuk, hogyan zajlanak a dolgok mifelénk. Ha netán valaki nem követte volna a bohóctréfát, annak elmondom, a pavilon építésére anno 2.3 milliárdot szavaztak meg nagyjaink, aztán úgy gondolták, kétmilliárd elég kell legyen a programokra, de tévedtek, istenem – egy 900 milliós kis pótlásnak bele kellett még férnie, hiába, no, ahol fával dolgoznak, hullik a forgács, igaz, a forgács se olyan rossz ám, ha van belőle mondjuk két csűrnyi. No. Nézzünk pár tételt, csak a kíváncsiság kedvéért. Az esemény honlapján látható például, hogy júliusra kiköltözött például a Bihari Táncegyüttes, akik napi négyszer két órában döbbentik meg a nemzetközi közönséget azzal, hogy jó magyaros folklórműsort adnak, valamint van grafikai és fotókiállítás, meg biotermék-bemutató. A pavilon egyébként már önmagában is bőven ad okot csodálkozásra, már ha van, aki itt még bármin csodálkozni tud – hogy csak egyetlen érdekességet említsek, abból a kicsi pénzből nem készült el például az a tervekben még szereplő, “életfa” formájú vízrendszer, ami az egész ottlétünk leglényegét szimbolizálta volna, ami nem más, mint a víz, a vízgazdálkodás, -tisztítás, és minden más, ami ehhez kapcsolódik. Bizonyára e baki miatt eshetett úgy, hogy a programban részt vállaló építészeket (akik még a megvalósítás előtt úgy gondolták, inkább mégis kiszállnának) jó darabig ki sem fizették, mellesleg már a szerződéskötés körülményei is meglehetősen magyarosak voltak, hely híján nem részletezem, akit érdekel, olvassa el itt – mondom, kis pénz, nem várhatunk csodákat. Na de programozzunk tovább: elkészült (ha elkészült) az expóra tizenhat darab, a lombard-magyar, illetve a milánói-magyar kapcsolatokról szóló filmalkotás. Bele se menjünk, hogy egy olyan céget bíztak meg a közel 60 milliós projekt kivitelezésével, amely korábban leginkább azzal vétette észre magát, hogy a számára kiutalt, visszatérítendő állami támogatásokat egyszerűen elfelejtette visszafizetni, tudom, nem komoly téma, összességében csupán 156 millió forintról beszélünk. 60 millióból tehát elkészült egy beszélgetős doku, állítólag – azért állítólag, mert ezeket a remekeket konkrétan még senki sem látta. Szőcs Géza az index kérdésére, jelesül hogy mi a helyzet ezekkel a filmekkel, gyorsan elpuffantott párat az ilyen esetekre tartalékolt mondatgránátokból – csak kíméletből mentesítem kedves olvasóimat ezek elolvasásától. Volt aztán még egy cég, az Euroatlantic Solutions, egyébiránt Fellegi Tamás egykori fejveszt fejlesztési miniszter tulajdona, hm, mit van tenni, ha jó az ajánlat, jó az ajánlat, ugye, a köz érdeke mindenek felett, szóval ez a cég 23.9 millió forintot kapott, feladata pedig “a milánói világkiállításhoz kapcsolódóan Magyarország honlapjának és arculatának megtervezése, projektindító sajtótájékoztató megszervezése, és a világkiállítással kapcsolatos olasz online sajtófigyelés elvégzése” volt. Az emberminisztérium “elfelejtette” ugyanakkor közölni azt a semmitmondó apróságot, hogy az euróatlanti gondmegoldókkal sikerült kötni egy másik megállapodást is, lényegében ugyanerre a feladatra, csak itt 790 millió állt a számla alján. A honlapot egyébként azért kellett kétszer megtervezni, magyarázta el a tamáskodóknak Szőcs Géza, mert az első csak a látvány ötletpályázatára szólt, a nagyobb megbízás volt az éles… Azt hiszem, így már rendben. 814-ért. Online olasz sajtófigyelés. Si, signori. Innentől csak slágvortokban: van még olyasmi, hogy “multimédiás élményutak” nyolcmillióért (természetesen semmilyen élményút nem műkszik a pavilonban), van köztünk továbbá valaki, aki 2.4 millióért (plusz költségtérítés, naná) zongorázik egy szép nagyot, egyetlen alkalommal, és fellelhető egy gyönge 69.9 milliós tétel, amiért cserébe, figyelj, “dokumentumfilmek és portréfilmek elkészítéséhez szükséges forrást” biztosít az Országos Széchényi Könyvtár. Gondolom, a nem vetített filmekhez nem szükséges nem forrásokról lehet csak szó. És körbe is értünk, íme, itt a bizonyíték, hogy minden rendben: a forrásról ugyanis maga Kodály Zoltán mondta ki, milyen – hát ehhez tartsátok magatokat, s vigyázó szemetek Majlandra vessétek.

* Koncert közben lett rosszul Nánai Attila, a Welcome Band frontembere – már nem tudták megmenteni az életét.

A Welcome-ot is a Varga Zsoltinak köszönhetem – pár éve ő cipelt el Tabdi ikonikus szórakozóhelyére, Barna Lali birodalmába, a Tex-Tan-ba, ahol aznap éjjel a Welcome játszott. Hosszú életem során számos, vagy inkább számtalan tapasztalatot halmoztam fel a hasonló bulik tekintetében – sajnálom, ha valaki akarja, akár még szégyellem is, csúnyán finnyás vagyok az élő zene vonatkozásában, különös tekintettel azokra a folyamatosan turnézó cover-formációkra, akik, szép magyar szóval, koppintások elővezetésével keresik a kenyerüket: megértem én őket, élni kell, és amúgy semmi bajom senkivel, ők is nyilván példás családapák és hű barátok: mégis, nekem egyszerűen fizikailag fáj, ha a színpadon, ipari mennyiségben lopva a bátorságot, legendássá nemesült klasszikusokat próbálnak meg eljátszani, jól-rosszul, túlnyomórészt inkább az utóbbi. A kicsit lebutított Smoke On The Water még viszonylag sokaknak sikerül, a Paranoid se mindig esik szét – én általában az első Piramis- vagy Zeppelin-dalnál szoktam csendben enyhülést keresni bárhol máshol. Mindegy: nem akartam gőgösnek látszani, menjünk Welcome-ra. Unott arccal ültem a fröccsöm mellett a beállásnál, aztán tíz körül a srácok belecsaptak… és… no csak… Arról nem is volt szó, hogy a P. Mobil és a Bikini az előzenekar… meg hogy… hé, helló… mi ez a Purple, ki énekli így el a Strange Kind Of Woman-t? Mi van??? Totoooooo???? Na, Hulk Hogan se tudott volna lefogni, faképnél hagyva a társaságot rohantam a színpadhoz – hogy aztán vagy négy órán át el se nagyon tudjak jönni előle. A copfos, karakteres arcú, első blikkre is nagyon szimpatikus, békét és nyugalmat árasztó, mosolygós basszusgitáros-énekes, Nánai Attila játszi könnyedséggel vitte a hátán az egészet, hogy csak úgy suhogott: és ott, a világ végén is úgy szólalt meg minden, hogy az az eredeti előadóknak is becsületükre vált volna. Csak lestem: az aprócska tánctéren egy tűt sem lehetett volna leejteni, vagy háromszázan táncolták-énekelték-bulizták végig a Welcome egyedülállóan profi show-ját – nagyszerű zenészek komolyan vett, maximalista/perfekcionista jutalomjátéka volt ez, remek egyéni teljesítményekkel, hangra, ízre maximálisan felépített szólókkal, alázatos csapatmunkával, tiszta vokálokkal, stílusos effektekkel, hamis hang, melléütés, könnyítés, egyszerűsítés, elsikálás, kamu nélkül. Napokig nem beszéltem másról, és akár ma is fel tudom idézni, milyen borzongatóan nagyszerű élmény volt – aztán persze buzgón ismételtem is, szerencsémre jó néhányszor: a Welcome 1989 óta módszeresen kipipálta az ország szórakozóhelyeit, válogatás nélkül, garantáltan forrósítottak fel bármilyen összejövetelt, szűkebb pátriájukban, Bács-Kiskunban pedig szinte bármikor el lehetett csípni őket, ha az ember kicsit utánanézett a programjuknak. Attila volt a csapat motorja, basszusgitárjátéka bombabiztos alapokat teremtett, mellette pedig elképesztő ízzel, kristálytisztán énekelt, igazi rocktorok volt – nem mellékesen az ő igényessége határozta meg a csapat megalkuvást nem ismerő munkáját is: hogy mi lesz a több mint negyedszázados zenekar további sorsa, azt aligha tudhatja valaki is ezekben a tényleg nagyon szomorú pillanatokban. Azt is csak most, a gyászhírekből tudtam meg, hogy Attila főállásban, nap közben még egy fontos színpadon állt helyt: a jánoshalmi iskola nem kevésbé népszerű pedagógusa, történelemtanára, a diákok kedvence volt. Talán az sem véletlen, ahogyan elment: egy kerekegyházi koncert közben lett rosszul, s bár a helyszínen mindent megtettek érte, hogy megmentsék, s a mentők is igen hamar kiérkeztek, sajnos már senki nem tudott segíteni rajta. Ötvenhárom éves volt mindössze – sokan nagyon sokat köszönhetünk neki: egy nagyszerű, elhivatott zenésszel vagyunk újra kevesebben. És kevesebbek. Ma búcsúztatják – béke veled, Attila…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (17 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

1 komment

  1. Tüske Hajnalka szerint:

    Andriska, így kell beszélni eltávozott zenészekről! Bár személyesen nem ismertem őt, de nem is ez a lényeg. A politikát most kihagyom… Szépen fogom mondani: úgy leszarom, ahogy van. Vicc ez az ország…

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


6 × = tizennyolc

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz