Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


10 január
6komment

Pár tétova búcsúszó: jó utat, Zoli…

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom (lassan tizennégy) éves rovatunk mai, e helyütt már százötvenegyedik kiadásában, az élet így hozta, kicsit talán kevesebb lesz a szokottnál a mókacagás – van ilyen is, jövő hétre talán több mulatságot dob fel a gép, most így alakult, azért gyertek. Először a Charlie Hebdo című párizsi vicclap szerkesztőségében lezajlott kíméletlen mészárlásról próbálok meg összeszedni pár gondolatfoszlányt… azaz legalábbis ezt gondoltam még szerdán, majd elolvastam a hvg.hu-n Hont András hibátlan dolgozatát, és megszívleltem a benne foglalt jó tanácsot, miszerint “inkább mindenki magába nézzen, és ha nem tud értelmeset hozzáfűzni, akkor maradjon csöndben”, így lesz, olvassátok el azt, fontos, kitűnő anyag. Átvezetésképpen Mark Zuckerberg témába vágó gondolataiból idézünk, aztán vele kötünk át a legújabb facebook-hoaxra, amikor is számosan kikérik maguknak szellemi termékeik gátlástalan elorzását, és egyéb parajelenségek. Aztán: nem csodálkozom, hogy egy olyan jelentéktelen, kihatások nélküli, himmi-hummi kis kérdésben, mint a (vadonatúj elvek alapján) fizetős utak rendszere, nagyjából két nap alatt döntés bírt születni fatornyos kis Magyarhonban – fél stadionnyi pénz már be is folyt a kasszába, az égvilágon semmi baj nincs ezzel, hogy a reptérre vezető út nyolcszáz méter miatt öt rugó, hogy mások mellett a mi hidunkra is két matrica kell (plusz, kiegészítésként javaslom, a Duna legyen külön megye, miért is ne?), hogy a városokat tehermentesítő szakaszok immár fizetősek lesznek, nos, ezeket egyetlen gyűjtőfogalom alá bírnám rendezni: közérdek, honfitársaim, közérdek. B verzió: Mészáros Lőrinc wagyu típusú, sörrel locsolandó japán szarvasmarhákat is szeretne tenyészteni, erre kellett egy kis plusz forrás, míg megerősödik. Ja, de akkor ez is közérdek… És akkor a végére most a legszomorúbb: elment egy barátom, nem közeli helyre, nem pár napra vagy hónapra – mostani tudásunk szerint a szokott módokon már nem találkozhatok vele. Rá emlékezem, azért is, mert olyasmit tudott, amit nagyon kevesen errefelé: vitatkozni indulatok nélkül, megértve, bevárva a másikat, örök opponensként is egyetértve azzal, amivel egyet lehetett, még akkor is, ha a másik mondta… Nagyon fog hiányozni, nem csak a beszélgetések miatt. Elköszönés, pár elkent csepp, nehéz búcsú beljebb…

Hirdetés

* Fegyveresek mészárolták le egy szatirikus lap szerkesztőségének munkatársait Párizsban.

Mint kívül már bátorkodtam említeni és linkelni, a témában született egy olyan írás, ami után tényleg kár lenne megszólalni, azt hiszem – minden kétséget eloszlató munka, ami ráadásul pontosan a helyére is tesz mindent, fölösleges lenne tovább rágni a gittet, van ez így. Mark Zuckerberg viszont némi személyes érintettség miatt szólalt meg a témában: hol máshol, mint a facebook-on posztolta ki levelét, amelyben egyebek mellett elmondja, néhány éve őt is halálra ítélték pakisztáni szélsőségesek, miután nem volt hajlandó törölni/töröltetni néhány sértőnek ítélt, Mohamed prófétával kapcsolatos tartalmat. Akkor azért döntöttek így, fejti ki a facebook alapító guruja, mert hisznek a vélemény szabadságában, még akkor is, ha az sértheti mások érzékenységét, s az eltérő vélemények teszik jobbá és érdekesebbé a világot. A fb, miközben betartja az egyes országok törvényeit, soha nem fogja engedni, hogy egy ország, vagy emberek egy csoportja megszabhassa azt, hogy mások miket tegyenek, tehessenek közzé az oldalon. A facebook persze nagyon is megosztja az internetes társadalmat – miközben szinte mindenki használja, és közben kihasználja a gigantikus közösségi oldal kínálta előnyöket, sokan úgy gondolják, egyáltalán nem korrekt, ahogyan a facebook a felhasználókról szerzett információkkal bánik. Két éve már körbeszaladt egy hoax: ismeretlen elindítói akkor azzal rémítették a nagyközönséget, hogy feltöltött posztjaikat attól fogva korlátozás nélkül mindenki láthatja majd – egyszersmind azzal kecsegtették viszont a hívőket, ha elvégeznek egy bizonyos beállítássort, elkerülhetik ezt az elképesztő tragédiát. Felhasználók ezrei hajtották végre láthatóan különösebb gondolkodás nélkül a körlevélben foglaltakat (csak zárójelben súgom, természetesen volt és van legális lehetőség beállítani, akár utólag is, melyik posztunkat kik számára szeretnénk elérhetővé tenni), amivel természetesen semmire se mentek, leszámítva azt az apróságot, hogy sikeresen leiratkoztak a privátszférát féltő ismerősük további tevékenységének megfigyeléséről, vica versa… Most újabb “add tovább, nagy okosság” jellegű körlevél járja a maga körtáncát – éles hangú/dörgedelmes üzenetben a Római Statútumra meg különböző kurva hosszú számú törvényekre hivatkozva tiltjuk meg a hülye kis facebook-nak azt (jelesül hogy felhasználhatja a feltöltött írásokat, képeket, anyagokat), amit az oldal használatakor a felhasználási feltételekhez elhelyezett kis pipával oly szépen engedelmesen elfogadunk… Szóval, hogy magyarra fordítsam, lényegében tökéletesen feleslegesen durrogunk – én azért mégis pontosan érteni vélem, mitől olyan népszerű ez a mozgalom, és a hasonlók. Mert hát, valljuk be, olyan jó érezni egy kicsit, hogy azért velünk se lehet ám bármit csak úgy megtenni… hogy hiába is szeretné ez a büdös kis Zuckerberg gyerek ingyenesen elbitorolni a Rétközszöghy Emmával a bicsérdalsópusztai falunapon ellejtett lambadánkról készített 5.42 másodperces vágatlan videóanyagot, netán az antigravitációs kézikészülékünk használati utasításának ábrákkal illusztrált vázlatát, illetve a világ legszebb kisgyermekéről, Kénkőliptóy Csalánkáról bérmálásakor készített művészi fotósorozatot, nos, január 8-tól erre nem lesz módja! Persze van az a pénz, Cukorhegyikém, amiért viheted az említett anyagokat, írjál szépen, és megbeszéljük. Ha viszont ezek után mégis lenne merszed lopni a cuccot, nosza, felülünk a buszra, elmegyünk Rómába, becaplatunk a Statútumba, és ízibe’ megindítjuk a felszámolási eljárást, kiskomám! Ami viszont engem illet, alig várom, hogy valaki legalább egyszer, csak egyetlenegyszer megpróbálja ellopni hatalmas ívű szellemi és egyéb termékeimet – elárulom, de csak nektek, nehogy továbbadjátok, hogy már csak azért sem érdekel különösebben az egész, mert amúgy is olyan pénzeket keresek írásaimmal, nemkülönben páratlan videó- és fotóanyagaimmal (nem beszélve egyperces harmonikaimprovizációmról, halló, most szólok, kedves Orosz Zoltán, nem ám lenyúlni) a neten, hogy a fal adja a másikat…

* Vadonatúj hobbit választottam magamnak: önszántamból soha, egy métert se fogok menni megyei matricás útszakaszon.

Ezt egyszer korábban már elhatároztam: ha jól emlékszem, akkor, amikor fizetősek lettek a magyar sztrádák, nekem meg valamiért úgy rémlett, mintha párszor már, igen sokak társaságában kifizettem volna az árukat, az építésüket meg úgy überhaupt az egészet. Az a csodás eset is elég sokáig zakatolt a fejemben, amikor tán 1989-ben Király Zoltán, ha netán valaki nem tudná, a legeslegújabb kori magyar történelemben az első képviselő, aki kérdést tett fel a Parlamentben, megérdeklődte az ipari minisztertől, mi is lehet kábé a helyzet azzal a pár csilliárd forinttal, amit népiesen szólva útadóként fizetett (s ha jól tudom, fizet ma is) pár évtizeden át az üzemanyag minden literébe Magyarország népe, hogy ilyen színpadiasan fogalmazzak. A kérdés feltétetett, a miniszter válaszolt, élő adásban volt szerencsém megfigyelni, ha jól emlékszem, ez hangzott el: “Tisztelt Ház, tisztelt képviselő úr! A kérdéses pénzösszeg hollétéről sajnos nincsen tudomásunk. Köszönöm figyelmüket.” Úgy rémlik, mintha pár halk pukkanást hallottam volna – alighanem a még meglévő néhány illúzióm kis lufija durrant el. Most mindenesetre ismét újabb eszközzel kedvez a szerencsés itthon maradottaknak a polgárai javát mindennél előbbre tartó szakvezetés: a megyei matricák bevezetésével, mint azt megtudhattuk a köz szolgálatára szakosodott artistaképző intézet hírműsoraiból, lényegében mindenki nyer. Leginkább is, de ezt persze csak én teszem hozzá rosszindulatúan, mondjuk az, aki egyetlen sztrádaszakaszt használt egész évben, és arra éves matricát vásárolt – becslésem szerint több tucatnyian is lehetnek. Mindenki mást rendesen a szívóágra sodortak az események – immár legendák szólnak a négy kilométeres veszprémi pályaszakaszról, bizonyos nyolcszáz méterről, ami miatt a reptérre jutásért is fizetni muszáj, vagy a minket meglehetősen közelről érintő Pentele-hídról, amely két megyét köt össze, értelemszerű tehát, hogy két matrica is kelljen a használatához. A megfelelő minőségű államtitkár persze tüstént rezonál az előre egyeztetett jogos felvetésekre, s jelzi a már említett, magas élvezeti értéket képviselő hírműsorban, még finomítanak majd kicsit a rendszeren, ami az előzményeket tekintve azért minimum elég fenyegetően hangzik. Nem is kétséges, azért volt szükség rá, hogy durván három nap alatt elindítsák az új rendszert, hogy amagyar zemberek mielőbb élvezhessék annak áldásait. Nos, ami engem illet, köszönöm az új játékot: nem leszek rest akár Regensburg vagy Malmö felé kerülni, hogy a szent célt teljesítsem, azaz hogy vagy az én életem, vagy a pompás szisztéma fennállása során egyetlen métert se tegyek meg olyan szakaszon, ami díjköteles. Ami a Pentele-hidat illeti: szinte hallom, amint egy óbudai dokkban feldohog a Dunapentele kishajó, azaz a régi kompunk motorja – ezzel egyidőben pedig, légvonalban csupán pár száz méterrel odébb, egy illatos, tágas, fényes irodában egy tisztviselő felgyűri az ingujját, és tovább írja a soron következő terv szövegjavaslatát, épp itt tart: “A járdák, gyalogátkelőhelyek, erdei ösvények és egyéb csapások igazságosabb közteherviselést eredményező nemzeti reformjának szükségességét az előzetes társadalmi viták fényesen igazolták…”

* Elment egy barátom.

Nem is tudom, hogyan kezdjek bele… hogy mit kéne összedadogni… valamelyik nap fejben már összeeszkábáltam pár mondatot, úgy gondoltam, fontos, hogy elmondjak ezt-azt… és igen, fontos is, még ha most valahogy cserbenhagyni látszanak is kedves szavaim… Fontos, mert akarom, hogy tudjátok, a barátom, aki elment, egészen különleges volt sok tekintetben: egyben pedig biztosan a legkülönlegesebb – az egyik kedvenc vitapartnerem volt, itt, a HL-en is számos kommenttel ajándékozott meg, ha az elmúlt napokban volt pár percem, és épp láttam is a betűket, visszaolvasgattam őket. Örök opponens volt – ha azt mondtam valamiről, fekete, ő előszeretettel fejtette ki véleményét arról, hogy hófehér: szenvedéllyel, élvezettel, remekül vitázott, s a legnagyszerűbb az volt az egészben, hogy mindig csak az érveink vitáztak, soha, egy pillanatra se jutott eszünkbe, hogy egymásba marjunk. Azt is nagyon bírtam, amikor elmondta az ellenérveit, aztán a vessző után szépen kifejtette, szerinte hogyan gondolom én, aztán rákanyarodott, hogy mindezek fényében miért és miben ért egyet velem, majd aztán, amikor már teljesen elaltatott, szépen lecsapkodta a labdákat, és vigyorogva leste a hatást. Jókat röhögtünk, de sokszor tényleg alaposan meggyőzött – meg kell adni azért, az is előfordult néha, hogy én jöttem ki jobban egy-egy elhúzódó disputából. Utóbbiakra azért egy-két héten belül rendszerint visszakanyarodtunk, és nyomtunk belőle még egy menetet. Vagy kettőt. Hát… sajna nem lesz több menet… nem vetélkedünk, mint néhány éve tettük, pár sör után a kerthelyiség legcsinosabb hölgytagjának szűken mért kegyeiért, hogy aztán a végén, amikor más kísérte haza, még órákig szórakoztassuk egymást azokkal a jobb-rosszabb poénokkal, amiket szerteszét szórtunk csábászás közben… És még a napokban is… kerestem a szememmel, ott, a szokott helyen, ahol az elmúlt pár hónapban mindig egymás mellett állva néztük a meccset, naná, hogy hokit, szóval kerestem, de nem volt – a következőre meg, amin kint volt, mondták, én nem jutottam el… “Bocsáss meg, hogy találkoztunk…” – ez volt a szójárása búcsúzáskor: hát én nem megbocsátok, hanem szívből köszönöm, hogy jó párszor találkozhattunk, hogy veled lehettem, Zoli, barátom. Jó utat, akármerre tartasz is épp – most egy időre elbúcsúzok, de mindig itt leszel.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (30 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

6 komment

  1. Böjthe Balázs szerint:

    Ismét jogos a két pont Andris! Köszönöm.

  2. t_a_m_a_s szerint:

    1./ Ehhez nem nagyon lehet mit hozzáfűzni…

    2./ Nekem ezzel az egésszel már nem is az a bajom, hogy fizetni kell, már megszokhattuk, hogy ha valamiért valamire anyagi tehetség kell, akkor a drága jó autósok mindig kéznél vannak, egyszerűen mindig találni rajtuk egy újabb bőrt… Hanem ez a bonyolítás… Hogy nem képesek azt mondani, hogy “Te autós, megint a te állsz annak a bizonyos szervnek a rosszabbik végén, vegyél szépen egy éves matricát 15K-ért, mert kell a zsé arany Rolexre meg medencés házikóra. Azt’ ha megvetted, menj amerre látsz, autópályán, hídon, mittudomén min.”, hanem ez az álszentség, hogy hú majd így jól jársz ám, megyematrica az majd jó lesz. Aztán a vége meg az, hogy ha menni kell valahova, akkor indulás előtt túrjam a netet, hogy milyen megyéken megyek, hol a megyehatár (mert elítélhető módon nem tudom fejből…) meg milyen irányba meg honnan fúj a szél, süt-e a nap, mittudoménmi. Aztán ha elnézem, akkor jön is a 15K-s csekk.
    Eddig tudtam, hogy ha pályán akarok menni akkor veszek matricát, ha nem akkor nem… Most meg mivan??? Még Veszprémben is van fizetős szakasz? Ezek után már csak annyi a dolgom, hogy ha az útvonalam túltesz a szokásos napi Dujv-Rácalmás ingázáson, akkor vegyek szépen egy 10 napos matricát… Mert pl most így kapásból nem tudnám megmondani, hogy ha elmennék a sógorékhoz Vácra, akkor a 6-os út-budai rakpart-Megyeri híd-2/A útvonalon kell-e fizetnem :F Pedig nem egy bonyolult útvonal. Én még mondjuk utána nézek a neten, de a zemberek egy részének ilyenekre egyszerűen nincs ideje, energiája, lehetősége, vesz inkább egy matricát, az biztos.
    Mondom ezt úgy, hogy 2 megyematricával a közlekedésem 95%-ában le tudom fedni az útvonalamat.
    A reptérre vezető út fizetőssé tétele mondjuk azért más (és sokkal bicskanyitogatóbb) kérdés, mert annak meg nincs ingyenes alternatívája…

    3./ Nyugodjék békében a barátod, sok erőt a gyászolóknak.

  3. Bakács szerint:

    Amellett, hogy Boda mester minden szava szent, szeretném emlékeztetni, hogy a rendszer ülepét nyalni képtelen újságírók lassú kínhalálra vannak ítélve e keleti – magyarországnak nevezett – prérin.

    Az írásban is említett Király Zoltán biztonsági őrként tengeti napjait, de szívesen sorolnám azoknak a tisztességes újságíróknak a listáját, akik semmire sem viszik Bakácstól Bodáig.

    Nem tudom. Talán a seggnyalást mint alaptantárgyat föl kellene venni a nemzeti alaptantervbe.

  4. Hatlövet szerint:

    Lesz még ötletük a fiúknak, hátravan még a kémény,- fúst,-kapuadó és társaik.

    Nyughatatlan lelked nyugodjék békében Zoltán. :(

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


nyolc − = 7

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz