Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


06 augusztus
8komment

Szólógitárosok – pszichológiai tanulmánykísérlet egy kétharmados koncert után

Szabó Atti, Kukac 1983-ban, egy koncerten az ifiparkban: a szokásos átéltséggel nyújt...

Szabó Atti, Kukac 1983-ban, egy koncerten az ifiparkban: a szokásos átéltséggel nyújt…

A legnagyobb gondom e pillanatban, hogy sehol nem találom azt a nevezetes szalvétát, amire 1980-ban vagy ’81-ben a Koszi Ferivel a Gourmand teraszán egy kölcsönkért tollal az alábbiakat rögzítettük (nem biztos, hogy szó szerint, de kábé): “Boda András és Koszi Ferenc kijelentik, hogy a mai napon megalakítják a Hard rockegyüttest.” És aláírtuk, az okiratot pedig, erre is tisztán emlékszem, tanúként ellenjegyezte örök kedvencünk, Farkas Ibolya. És megvan, valahol itt, a lakásban, ezer százalék, még pár hónapja is volt a kezemben, olyan diszkrét lilás mintás, és vagy nyolcrét van hajtva. Elég jól feltúrtam érte már mindent (atyavilág, miket találtam, emberek…), de van még pár ötletem, ha meglesz, a facebookra feltolom, majd figyeljetek. A szalvétára egyébként azzal a nem titkolt céllal véstük fel hivatalos megalakulásunk tényét, hogy amikor majd befutott, kiégett, szétszívott agyú rocksztárok leszünk (ennek idejét nagyjából mostanra saccoltuk), jó pénzért eladhassuk valamelyik kőgazdag rajongónknak. A Hard ennek megfelelően nagyon komolyan be is kezdett, 1981 nyarát lényegében teljes egészében a mi Volán-telepi garázsunkban töltöttük: minden áldott nap tíz körül mentünk ki a busszal, aztán kisétáltunk a garázsig, és megkezdtük a zenekari próbát, többnyire úgy este nyolcig-kilencig, különösebb megszakítás nélkül. Még mielőtt nagyon belemelegednék, gyorsan elmondom a felállásunkat: Koszi Feri gitár, Szabó “Kukac/Kövér” Attila pláne gitár-ének, Kovács “Csillagász” Endre basszusgitár, B. András dob. Kezdetben a Paranoid, a Smoke On The Water, a Born To Be Wild és pár zúzósabb AC/DC volt a repertoárunkon, de hamarosan elkezdtük a saját számok gyártását: nyugodt szívvel mondhatom, hogy a Hard I-II-III munkacímen futó opuszainkat nem kellett szégyellnünk – igazolásképpen rövid idő múlva délutánonként már feltűntek a rajongóink is, a kockás flanellinges lányok-fiúk a garázsunk előtti füvesnek is mondható területen üldögéltek, míg mi odabent, a hatvan fokosra hevült betonkockában csűrtünk megingás nélkül… Ha lapoztok, ígérem, elhatározom magam, és lassan rá is kanyarodok a lényegre…

Hirdetés
Úton a próbaterembe, a Volán-telepi garázshoz, 1981 tájékán, a buszon

Úton a próbaterembe, a Volán-telepi garázshoz, 1981 tájékán, a buszon – igen, ez én vagyok… voltam…

Nos, amit igazából mesélni szeretnék, az az apropó, s egyfelől kiváló barátomhoz, Kukachoz kapcsolódik – aki már harminc éve is nagyszerű, csupaszív ember volt, mára viszont remek zenepedagógus, s nem kevésbé avatott előadóművész, nagybőgős-basszusgitáros is lett belőle: a nyolcvanas években viszont még szólógitáros volt, megáldva-verve az e hangszer kezelőire oly jellemző súlyos pszichológiai betegségekkel. Ezekből nézetem szerint nem kevés van: Kukacon meg a Hardon keresztül mutatom be őket, aztán meg majd szűk íven nagyot borítva átkanyarodunk Steve Morse, Steve Vai és Joe Satriani hármasára, akik szerdán este Budapesten játszottak, s Keresztury Jani jó szívének köszönhetően én kaphattam meg azt a két tiszteletjegyet, amit ő programtorlódás miatt nem tudott felhasználni, mi viszont a Szilárddal kitűnően…

Hogy mik is a szólógitáros-betegség legfőbb válfajai? Kezdjük a legfontosabbal, leggyakoribbal, amit a többnyire már súlyosan halláskárosult gitáros üvöltve mond a próbateremben: “Gyerekek, nem hallom magam…” – ez a legendás mondat nagyjából ezerszer hangzott el a Hard-ban a Kukac szájából, általában akkor, amikor mi hárman viszont már régesrég semmit sem hallottunk, a (folyamatosan szólózó – az is külön bekezdés lesz) szólógitárt leszámítva, magunkat beleértve.

Ugyanaz az út, témaérzékeny a fotós - felhívnám a figyelmet az eredeti Alföldi papucsomra...

Ugyanaz az út, témaérzékeny a fotós – felhívnám a figyelmet az eredeti Alföldi papucsomra…

Konkrétan előfordult, hogy kísérletképpen szép sorban mind a hárman kiszálltunk a számból, értsd, a végén már dob sem volt, ez azonban a legcsekélyebb mértékben sem zavarta a szólóhangszer transzban égő nyúzóját-tépőjét: akkor kapcsolt, amikor már úgy két perce a garázs előtt cigiztünk mind, és akkor viszont ingerülten megkérdezte: “Most mi van???”…

Egy másik ok, amiért egy – mondjuk – ötven watt össz hangerőn játszó zenekarban a szólógitárt minimum négyszázon kell pörkölni (már legalábbis ha a szólógitáros magyarázatára/hazugságára akarsz hagyatkozni), az, hogy “ha halkabb, nem nyúlik a hang”.

"Acsi bácsi", azaz Szabó Attila , akit többnyire imádnak a növendékei - bőgő ide, basszus oda, azért csak gitáros marad a gitáros

“Acsi bácsi”, azaz Szabó Attila , akit többnyire imádnak a növendékei – bőgő ide, basszus oda, azért csak gitáros marad a gitáros

És tüstént meg is mutatja: sértődötten leveszi mondjuk kettesre a hangerő gombot (a tízesnél úgy ki van kopva, átlátsz a gitár testén), panaszos arccal megfog egy szándékosan hangulatmentesre aszott, életmentes hangot, nem nyújt, csak enerváltan odateszi az ujját, amitől tényleg gusztustalanul szarul szól, de nem elsősorban azért, mert nem nyúlik, a probléma oka sokkal inkább az, hogy a gitáros nem akarja vállalni azt a legkínosabb megaláztatást, hogy ugyanazon a hangerőn kelljen teljesítenie, mint a banda többi tagjának.

Mondjuk ez a design mérsékelten hazudik - ez akkor is elviszi az estét, ha egy normális hangot ki nem adsz...

Mondjuk ez a design mérsékelten hazudik – ez akkor is elviszi az estét, ha egy normális hangot ki nem adsz… (Forrás: www.wiresmash.com)

Van aztán a gitároskórok között az úgynevezett denevérbaj, amelyiket leginkább az ultramagas hangok beteges imádata jellemez: az összes szólót tízvonalas zsén kell indítani, és arról, ha lehet, még feljebb menni, túl a húrfogón, mindenen, és persze minden ilyen hangot két percig kell kitartani, közben a gitárt összegerjeszteni kicsit ezzel-azzal, hogy tényleg belepusztuljon még a növényzet is – az alsóbb regisztereket csak a gyávák használják. Az ápolt megingathatatlan meggyőződése tehát, hogy annál jobb gitáros, minél magasabb fekvésben játszik. Párhuzamos, gyakran a denevérbajjal együtt fellépő  betegség a kényszeres tekerőgörcs, amikor is a beteg azt képzeli, minél gyorsabb egy menet, annál jobb is – a tökéletesen kivehetetlen, értelmezhetetlen és értelmetlen szólók isteneinek hiába is mondanád, hogy a kevesebb olykor több, hiába hozod a példákat, ők tudják, jobban tudják.

Ha már szóba került: az 1983-as kép bal oldalán Csuhaj Tibi barátom, jobbra természetesen Kukac - egy másik felállásban, a Dojam-ben, a név az enyém...

Ha már szóba került: az 1983-as kép bal oldalán Csuhaj Tibi barátom, jobbra természetesen Kukac – egy másik felállásban, a Dojam-ben, a név az enyém…

Mindig, mindent. És úgyis hiába szólsz akármit, ha te nem vagy gitáros, a neved senki, ha meg te is az vagy, ellenség vagy… (Csuhaj Tibi barátom csütörtök esti szíves közlése: “Hogyan hallgattathatsz el egy gitárost? Eléteszel egy kottát…”) És persze ide kapcsolódik még a szólóláz is: amikor is hangszeresünk képtelen akár tíz másodpercen át bárki mellett-mögött-alatt kísérő hangszer lenni, “sikálni” – ha két óra egy koncert, hát két órán át szükséges szólózni, másképp az egész nem ért semmit… És a végére pár apróság: van ugyebár még az eltorzult arc, a behunyt szemű szájrángás, a kis terpesz-kis szóló; nagy terpesz nagy szóló axióma, továbbá – Suszter fényes koronaékszere a témához – a mutatvány kezdete előtt bal lábbal fellépni a színpad elején elhelyezett kontrollhangfalra… priceless…

Szilárd, akivel harmincegynéhány éve így - éppen indulunk a koncertre, a csarnokba

Szilárd, akivel harmincegynéhány éve így – éppen indulunk a koncertre, a csarnokba

Természetesen nagyon szeretek a Szilárddal koncertre (is) menni: nem kell túl sokat beszélnünk, elég egy pillantás, hogy tudjuk, mit gondol a másik – tekintettel arra, hogy mindössze úgy harmincpár éve vagyunk barátok, amint erről pár hónapja meg is emlékeztem egy kis dolgozatban… Arra is kitűnő a szerda, hogy már délután ráérős lehessek, s mert ők is így vannak, kettő körül megállok Nagykovácsiban, a szemben lévő kis utcában, mert az övéket épp aszfaltozzák.

Steve Morse: játszott többek között a Purple-ben, a Kansas-ben, és persze van a saját neve alatt futó Band - kiváló triómuzsika (Forrás: www.stevemorse.com)

Steve Morse: játszott többek között a Purple-ben, a Kansas-ben, és persze van a saját neve alatt futó Band – kiváló triómuzsika (Forrás: www.stevemorse.com)

Félóra múlva már a kis bolt árnyas asztalkájánál ülünk ketten, ott röhögök teli szájjal, fuldokolva: egy lakodalom csodás kis after partyjának történetét hallgatom, bemutatta Sziszi és Léri, elmesélni nem fogom, senkinek, soha, nem lehet, nem szabad, örök titok, de hatalmas sztori, jó nekem… Ezért (is) a barátaim…

Nyolckor, némi tempós városon át motorozást követően a Budapest Sportaréna bejáratánál mutatjuk fel a jegyünket: halljuk, hogy a csarnokból hangok szűrődnek ki, de azt gondoljuk, gépről megy a zene – hát nagyon nem… Több mint pontos kezdés tehát, szerintem a közönség fele még kint – színpadon viszont a Steve Morse Band, hogy fantasztikus trió, az nem kérdés… Morse 1994-től a Deep Purple-ben töltött el hosszabb időt – de oda, megegyezünk a Szilárddal, túl sok volt… Nem mellékes, hogy 1986-tól pár éven át meg másik nagy kedvencemet, az akkor szintén másod-fénykorát töltő Kansast erősítette…

Fergeteges basszusjátékos - Dave LaRue egyszerűen szenzációs volt...

Fergeteges basszusjátékos – Dave LaRue egyszerűen szenzációs volt…

Nagyszerű gitáros, aki mellett évtizedek óta ott egy brilliáns basszusgitáros, Dave LaRue (talán nem teljesen véletlen, és azt is elárulom, kulcsszerepe van benne, hogy most teljesen komolyan elkezdtem körbenézni a neten egy jó kis basszus-cucc ügyében) – egyik ámulatból a másikba esünk: zseniális a banda, hibátlanul örömzenélnek végig egy kiválóan hangosított, negyven perces, őrületesen kidolgozott, fergeteges kiállásokkal ékített szettet, benne sok más mellett egy emlékezetesen szellemes bluegrass-paródiával – jó kis rock-country, zaklatott kétnegyedben, ritka jó darab. Morse pedig egészen hatásos gyógyszereket szedhet a betegségekre, nincs is értelmezhető gitárosbaja…

Játsszál nyelvvel, Steve... kísér a The Poseur Band

Játsszál nyelvvel, Steve… kísér a The Poseur Band (Forrás: www.stevevai.com)

Aztán viszont… hm… sajnos érkezik Steve Vai – aki nem csak az e kis írás elején említett gitárosbetegségek állatorvosi lova, de bizton állíthatom, számos más, súlyos lelki nyavalyával is meg kell küzdenie:  kísérő “zenekarát” is igen hamar elkereszteljük The Poseur Band-nek, s tíz perc múlva megegyezünk, hogy ez a fajta esetleges, tét, tartalom és gondolat nélküli, üres virbli nem érdemel kíméletet… Közel egy órán át kínlódik a színen Vai és fakó társulata, életem legrosszabb külföldi szereplős koncertélményét adva, pedig voltam Robbie Williams-en, a brit Ákoson is…

Ugye nem igényel komolyabb kommentet a kép? Ez a tudás... legalábbis látszatra... kamu három nyakra...

Ugye nem igényel komolyabb kommentet a kép? Ez a tudás… legalábbis látszatra… kamu három nyakra…

Steve minden mozdulata, gesztusa, minden egyes rosszul effektezett hangja hamis, a show nem más, csak humbug, kacsamese, átlátszó, olcsó, gagyi trükk… Basszusgitárosa hathúroson maszatol – pedig egy is sok lenne a tudásához, a szintén látványdobos pedig fej fölött pörgeti a dobverőt, ami a nyolcvanas években a KISS-ben még csak-csak, no de ma… Van még valami rossz, amit nem mondtam rá és rájuk? Az legfeljebb azt mutatja, idős és feledékeny vagyok… Van valami jó, amit Steve Vai-ra netán mondanom kéne? Nincs. András II? Pfffff… Abbahagyni, abbahagyni, abbahagyni: csak ezt tanácsolhatom, szívből, az emberiség nevében. És mindez akkor a legeslegszomorúbb, ha végignézzük Steve Vai szédítő pályáját mondjuk a wikin – Frank Zappa, David Lee Roth, a Public Image Ltd., a Whitesnake… hogy hol és mi romlott el, nyilván nem a mi dolgunk megállapítani…

Satriani, akit a progresszív gitárzene egyik legnagyobb szerző-előadójának tartanak: bizonyította, nem érdemtelenül

Satriani, akit a progresszív gitárzene egyik legnagyobb szerző-előadójának tartanak: bizonyította, nem érdemtelenül (Forrás: www.tvtropes.org)

A végére marad Joe Satriani, egy korrekt banda élén – minden téren megkérdőjelezhetetlen, hibamentes, elképesztően “sűrű”, komplex zene, néhány igazi Satriani-slágerrel… A hiba amúgy, készséggel elismerem, az én készülékemben van: de ebből a típusú nehéz szólómuzsikából pont ennyire vagyok hitelesítve – hazafelé tartva még a magnót se kapcsolom be a motoron, pedig ilyen nem gyakran történik velünk…

A háromórás koncert végéről nem hiányozhatott a jam: Vai maestro itt sem tudta türtőztetni magát...

A háromórás koncert végéről nem hiányozhatott a jam: Vai maestro persze itt sem tudta türtőztetni magát…

Panaszunk egyébként nem lehet: a két átszerelési szünettel, s a végső jam-mel együtt (amit Steve Vai természetesen ugyancsak szíveskedik egészen ízléstelenül hazavágni) bőséges három órát kapunk – amiből egyet nagyon szívesen elfelejtenék örökre; egybe nem tudok belekötni, simán csak kiváló volt, még ha nem is teljesen az enyém; egy pedig felejthetetlen élményt adott… Az arány tehát abszolút nem rossz: bő kétharmaddal győzött a jó zene…

(És mit találtam a végére: Joe Satriani a csodás Jeff Beck társaságában, és ki basszusozik, na ki? Így van, Dave LaRue… Fantasztikus zene, bő negyedórában, melyben azért számos gitárosbetegség remekül megfigyelhető…)

 

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (26 lövet, átlagosan: 6.85 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

8 komment

  1. Suszter és a Gyík szerint:

    Óh, azok a csodálatos gitárarcok… Merem mondani, hogy egy zenekaron belül a basszusgitáros lehet a legjobb gitáros is egyben, már ha kikérné- zenekaron belül- egyetlen gitáros is a véleményét. Tudod, mi jutott még eszembe, Bandi? Az állandó hangolás-kényszer… Rosszabb esetben jön a “szerintem meg nem is hamis a G-húrom, inkább A-ra húztam, s furcsának tűnhet, de attól még jó” effektus. Hja… szép is az. Egyébként szeretem őket. :)

    • Boda Kapitány szerint:

      Ja, hangoláskényszer jogos, de az sokszor nem betegség, hanem nyújtási következmény… szóval az sokszor tényleg szükséges… A szerintem meg nem is hamis, az viszont király… :-)

  2. t0s0 szerint:

    :) na azért én még irigyellek két kapura azért a G3 ért

  3. Prágai Sörözők szerint:

    Khm, khm… Remek írás, de a dobosokról se feledkezzünk meg! Ezt diktálja a gitáros becsület! :-) Emlékszem, amikor úgy 17-18 éve az első, alakuló próbánkat tartottuk a dunaföldvári hajóállomás pazar épületében. Csaba barátunk szájharmonikával jelent meg, majd amikor kiderült, hogy nem blues zenekarról lenne szó, egyszerűen beült a dobok mögé… (Ott volt már csak szabad hely.) Ritmust ugyan nem adott, ellenben az összes bőrt és cintányért egyszerre akarta ütni. Szóval, néhány tipikus dobos betegség: hangos, mániákus püfölőgép, (nem hallani tőle a szólógitárt :-), hivatalos zenekari lábdob-cipeltető, s mivel hátrébb szorul a színpadon, nem egyszer szorongós típus, folyamatos és értelmetlen bizonyítási vágy fűti. Tehát hajrá gityósok! Na, jó dobosok is… :-)

  4. ksz szerint:

    pszichológiai tanulmányba illő cikk ez is:

    http://modoros.blog.hu/2010/01/27/olvasoi_rovat_a_modoros_fender_gitaros

    a modoros fender gitárosról. : )

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


8 × kilenc =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz