Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


22 március
4komment

Bosznik, hercegek, ovinok: külföldi portyán a Kész átverés stábja (II.)

Széles, mosollyal

Széles, mosollyal

“Innék egy kávét Fiumében, a jövő héten… Egy nap oda, egy nap vissza…” – ezt az üzenetet rakja fel a Kész a Fészre március 10-én, 21.17-kor, így kezdődik minden. Másnap, újabb aljaskodások után persze nem bírom tovább, ráharapok a csalira, és már tudom, hogy ha beleszakadok is, mindenképpen elmegyek vele motorozni, két nap, Bosznia meg egy kis Horvátország, péntek oda, szombat vissza – az utazás célja egy kávé elfogyasztása Mostarban, továbbá annak megvizsgálása, be van-e még fagyva az Adriai-tenger, sós-e, és aratják-e még rajta a nádat. Március 16-án, pénteken hajnali fél kettőtől a kispárnámon dobolgatva várom a hét órát, amikor találkozunk, és indulunk le, délnek… Szép sima az utunk, napsütéses, csodás: Mohácson korai ebéd, aztán előbb a magyar-horvát, majd a horvát-bosnyák határon is óriásit hibáznak a határőrök – átengednek. Az első részt valahol ott zártam, hogy kátyúmentes, széles és sima utakon, gyönyörű tájon, a Bosna folyócskával együtt kanyarogva haladunk úti célunk, Mostar felé. Ha gondoljátok, mondom tovább…

Hirdetés
Hű társaink - egy kis pihenő

Hű társaink - egy kis pihenő

Kényelmesen haladunk, meg-megállunk, fotózunk, nézelődünk, röhögcsélünk, tömünk egy kis pogit, a Kész Laci cigizik és kávézik, én meg derűsen elnézem – nem tehetek róla, ahogy Bajusz Gyuri barátom mondaná, köpjetek szembe forró macskaszarral, de imádok így menni. Jó… mindenhogyan imádok, de ebben a stílusban leginkább. Terveinket (legalábbis a túra navigátora, akit nem szeretnék megnevezni, de nem én, így magyarázza) kissé áthúzza a GPS, amely lényegében bevisz a fővárosba, Szarajevóba. Későbbi megfejtés szerint azért csábultunk csupán a kerülőre, mert egy épülőfélben lévő sztrádára keveredtünk rá, ahol – jó darabig legalábbis úgy hisszük – még nem kell fizetni. Aztán egyszer csak kiderül, hogy cestarina, úgyhogy de. Helyi sztotyinkánk (no jó: konvertibilis márka, váltója a pfennig, azért ez de mennyire kínos – jó darabig egy az egyben mentek a német márkával, kár, hogy nem hoztuk Rókát… most meg fél euró környékén áll) persze nincs, a bodegában egy asszonyság, Kész Laci egy darabig vív vele, aztán, a fárasztás után legyint és átadja, két márkát kéne fizetnünk, kártyával persze nem lehet, a néni semmilyen nyelven, csak boszhercül tud, aztán, hoppá, mégiscsak beszél magyarul, “Euró papír”, mondja akcentus nélkül, ja, madame, így már minden rendben.

Mibe kapaszkodik az a fa, ott fent?

Mibe kapaszkodik az a fa, ott fent?

Vissza persze nem euróban kapsz, ugyan már, Jóska, mit te képzelsz, ki te vagy, helyiben csak. És az univerzumnak ezen a pontján, e pillanatban, úgy érzem, valahogy épp elég erős a bosnyák márka, nagyjából euróvá változik. Egy kicsit azért emelt szinten elmesélem a faarccal bárkit átbaszó hölgynek magyarul, hogy elég jól ismertem az édesanyját, akinek isteni teste és akciós árai után férfiak tízezrei vágyakoznak mind a mai napig.

Szarajevóban egy kis leckét kapunk a bosnyák közlekedési kultúrából – talán elég, ha annyit mondok, hozzájuk képest mi hollandok, á, nem, vidéki, a mérhetetlen nyugalomba belebutult amerikaiak vagyunk. Figyelni kell, az egyszer bizonyos – olaszos stílus, némi kínai és észak-afrikai beütésekkel. A főváros északnyugati csücskének megtekintése után szépen kanyarogva felmegyünk a hegyekbe – rendesen emelkedik az út, fent már becsületes hó van mindenhol, félóra után tehát megállunk, és visszavesszük a még Mohácson lehullajtott gereznát.

Sok helyen akár az Alpok

Sok helyen akár az Alpok

Jócskán sötétedik már, amikor Mostarba érünk, sötétedéstől pedig nekem kell elöl menni, mert a Kész szerint nagyon felfelé világít a lámpám, és zavarja a tükörben. Erre ismét csak nem mondok semmit, mert minek – hiszti az egész, mindegy, rá is hagyom, megyek elöl, nagy kunszt. Jó, először kicsit megnézzük a városkát, de mivel a Kész Laci nagyszerűen beszél minden nyelven, és még oroszul is, gyorsan rájövünk, hogy a Stari most feliratú útbaigazító tábla a mi barátunk. Így aztán egész gyorsan az óvárosban találjuk magunkat, a motorokkal szerencsére oda is bemehetsz, ahová mással nem – az Öreg hídtól úgy száz méterre parkolunk le. Az első kocsma, amivel szembetaláljuk magunkat, a Marshall – egyből látom, hogy az én helyem. Keskeny, ódon kis kőház, bent kellemesen duruzsol a Zeppelin, nagyjából öten szorgoskodnak odabent, a bárpultnál egy indiános külsejű menyecske, hamarosan kiderül, ő a tulaj és még sok minden más. Kérek két kis sört – ám a sör az elfogyott. Kérek két kólát – közben megvizsgálom, mennyi helyi erőforrásunk van, 5.80 -, a két kóla hat márka. Sikerül lealkudnunk, plusz a Laci kér egy nyalintásnyi kóstolót a helyi erősből – elég gyenge, de most nem küzdeni jöttünk. Köszönjük a szíveslátást, ígérjük a másnap délelőtti viszontlátást, elmegyünk, megnézzük a hidat, ami még este is lélegzetelállítóan szép, aztán félóra múlva már robogunk is tovább, a horvát tengerpart, Ploče irányába.

Esti életkép, alvás előtt

Esti életkép, alvás előtt

Csapatunk a sötétben, a forgalom nem túl erős, bő félóra múlva elérjük a bosnyák-horvát határt, kis motornézegetés után itt is átcsúszunk, s újabb félóra múlva el is érjük Plocét. Megegyezünk, ha esetleg van apartman maximum tíz euróért, köll, ha nincs, alszunk a padon, jó az idő, háló a zsák. Legelsőbb is azért bevételezünk egy-egy Karlovacka pivót, útporra ideális – a pincér kislányt udvariasan megkérdezzük, nem akar-e tíz eurót keresni, és kiadni a nappalija felét egy szimpatikus fiatalembernek és egy ártalmatlan elmebetegnek (Kész, ne reklamálj, úgyis hiába, mert nem írtam neveket…), ő nem, de azért telefonál párat, hogy kiderüljön, senki sem. Marad a pad. De milyen: zseniális, tökéletes, letelepedésért kiáltó hely – pálmafák, örökzöldek csodás, csendes, a kis öbölre néző japánkertjében, támlás, egyenes, három fekvőhely, betonplacc a motoroknak, rendelni nem tudtam volna jobbat. Eszünk másfél-másfél sonkás szendvicset, már bontanám a bort, amikor a Kész Laci elkezd nyavalyogni… neki rövid a pad… biztosan van itt szálloda… nézzünk körül kicsit… ó, basszus…

Nagy költőnk nevét viseli

Nagy költőnk nevét viseli

És az öböl túlsó szélén szerinte az egy szálloda, legalább kérdezzük meg… Jó, hát legyen. Átballagunk, tényleg szálloda az, mégpedig a Hotel Bebič. Emlékszem, pár éve egy újdonsült horvát barátomtól itt, Ploce egyik legjobb kocsmájában, a harmincadik sör-travarica kombó örömére megtudtam, hogy a hotel a híres magyar költőről, Bebič Mihályról kapta a nevét, aki egyszer megszállt itt Fiumébe menet. Költeni most is lehet itt, azt hamar észreveszem: csak egyfajta szám nincs az árlapon, az 500 – a portás/tulajdonos mégis azt mondja, 500 kuna egy szoba, az húsz rongy. Pfffff… ennyiért a Ritzbe se… márciusban… Azt remélem, ugyanazt érezzük, és egy intenzív, magyarmiskás pultra köpés után emelt fővel eltakarodunk – de nem… a Kész Lacinak, ez, kérem, nagyon is megfelel. Na, mindegy, nem megyek bele mélyebben: de hogy soha többet ilyen vénemberrel én túrázni nem megyek, az biztos. Átcuccoljuk a motorokat, kinyitják nekünk a “garázst”, a boldogan mosolygó (márciusban, vendég, ötszázért…) hoteles átnyújtja a kulcsot, mi pedig felmegyünk a 216-osba – igazi SZOT-feeling, ahogy vártam is, műbőr szék, akkora tévé, hogy a GPS kijelzője nagyobb… jó, van kilátás egy csodás, kátránypapíros tetőre, fürdőszoba, klíma, meg reggeli.

Omlet? Da.

Omlet? Da.

A reggeli azért nem svéd-, de még csak nem is norvégasztalos – hétkor megyünk le, az étteremben csak mi, meg egy persze csak horvátul beszélő, kissé szuicid alkatú nő, aki, nagyjából olyan barátságosan, mint, gondolom, húsz éve a géppuskás szerbektől, megkérdezi: “Omlet?” Úgy érzem, hogy – bár horvátul elég ügyesen mutogatok – viszonylag nehezen tudnám elmagyarázni neki, hogy igazából négy pár roppanós virslit szeretnék mustáros tormával, két langyos császárzsemlével, rázva, nem keverve, aztán egy kis téliszalámit, ementáli sajtot, dán vajat, egy kis friss paradicsomot, paprikát, zöldhagymát meg retket, a végén egy szép csésze habos kávét, majd epres joghurtot és két banánt. Úgyhogy “Da, omlet.” Mindegy. Azért kapunk egy-egy kockasajtot és minivajat, továbbá egy tégely vegyes lekvárt. Fizetünk és elköszönünk, aztán kiállunk a motorokkal.

Pálmafák, zöld, jó levegő, nyugalom...

Pálmafák, zöld, jó levegő, nyugalom...

Már csak az van hátra, hogy ígéretünkhöz híven megejtsük a tenger vizsgálatát – nos, felelősséggel kijelenthetjük, hogy az Adriai-tenger (legalábbis Pločénál, mert mi csak ott láttuk) jól kiengedett, fakutyázni, korcsolyázni abszolút nem lehet rajta, továbbá sós, mint a veszedelem. A tudomány oltárán is áldoztunk tehát, indulhatunk vissza, Mostarba – kilenckor már rutinosan állunk be az óvárosi parkolóba. Alaposan megfényképezzük a hidat, ami így, a délelőtti napsütésben még fantasztikusabb látvány – és az is biztos, nincs az a pénz, fenyegetés, könyörgés, amiért én beugranék róla a Neretvába. Aztán valahonnan ledobnak egy ezer fős olasz turistacsoportot, és mi elmenekülünk, mielőtt leszakad velük a Stari most. Gyorsan beköszönünk a Marshallba, a fekete hajú squash-tól kapunk egy remek szállásajánlatot májusra, meg is mutatja a tíz méterre, a Bitang utcában lévő helyet, pazar, szerintem… hm… talán jövünk…

Az Ív...

Az Ív...

Tízkor már kifelé tartunk: néhány pergőtűz alá vett épület mellett még megállunk – a látvány elképesztő… aztán magunk mögött hagyjuk a csodás Mostart. Pár kilométerrel odébb egy nagyrészt elhagyottnak látszó, a sziklafalba álmodott városka mellett muszáj megállnunk – meseszép az egész, tátott szájjal bámuljuk. Pár kilométer múlva pedig (GPS-hiba…) elérjük azt a meglehetősen, de érthetően gyér forgalmú “utat”, ami megadja a magyarázatot arra, miért nincs kátyú egész Boszniában – hát azért, baszki, mert pótkocsis teherautóval az összeset ide hordják (egy zöld Mercedest látok is szembe, de már üresen). A hóolvadás miatt a földút felázva, a felső rétegén szappanosan csúszós krém, az egész felület kellemesen ferde, és nincs egy nyom, amin kátyúmentesen el lehetne evickélni – direkt az én négymázsás picikémnek való. Félóra múlva nemhogy egy-nyolc cigit szívnék el, de kedvem lenne letörni és elropogtatni a bálás kokain serclijét – újabb félóra múlva ott tartok, hogy leülök és megvárom a buszt. Jön két turista, a Kész Laci megkérdi tőlük, hány kilométer még, csitíri, mondja az egyik. És biztos, hogy van olyan pont az univerzumban, ahonnan csitíri – de nem az, ahol mi beszélgettünk, ezt egy óra múlva már biztosan tudom… Sebaj, ennek is vége egyszer: a Kész Laci beleugrik a hóba, röhögünk, mint a marhák, leérünk a hegyről és egy finomat húzunk hazáig… És este kilenckor boldogan búcsúzunk – mert tudjuk, hogy reggel kilenckor a Körténél találkozunk, és indulunk hármasban Ausztriába, kicsit motorozni… Na, arról a napról (meg jó pár apróságról, ami innen kimaradt – tényleg, azt azért még gyors elmondom, miért költöznék: 300 alatt a benzin, nem foglalkoznak különösebben a bukósisakkal, jók a csajok, és az ország internetescím-végződése .ba…) majd legközelebb mesélek…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (18 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

4 komment

  1. Rowena szerint:

    “Kicsit mintha egysíkú lenne a gondolkodásom…” – Ez a mondat vitte a pálmát, és az “Egyéniség” című kép – ettől függetlenül belül kicsit irigykedés van, de azért nem nagyon, mert az csúnya dolog, meg hát értelme sincs sok… Örülünk, hogy így utólag részt vehettünk a túrán, hála Nektek, és köszönjük a remek narrátorkodást! :)

  2. OregHal szerint:

    (el)Tévedni emberi dolog, de igazán elkavarni csak GPS-el lehet…
    A minap Szlovéniában egy kisebb púpot kerültünk meg a GPS tanácsára balra : sikerült találnunk egy sáros/murvás szerpentint, egy nyom széles, oldalt korlát nélkül szakadék… (laza talajon húzni kell a gázt, ez hajtűkanyarban azért kétesélyes…)
    biztos voltam benne, hogy csak hóolvadás után találják meg lent a holttestünket…
    Másnap visszafele a másik úton: négy sáv, tökéletes aszfalt. Ilyenkor üt meg a szapora guta.
    (A két út között 4 km volt a xar ösvény javára, a különbség pedig + 3 óra, meg többszöri leizzadás…)

    Azért a “papíralapú GPS” csak nem akkora marhaság…
    :-)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× kettő = 4

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz