Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


11 július
4komment

Csirkedrótot a tetőnkre, véreim!

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (19 lövet, átlagosan: 6.58 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már százhetvenhetedik kiadásában Pekingbe repít benneteket a HL luxusrakétája, ahol nemrégiben különös versenyen mérhették össze tudásukat azok, akik kicsit lassabb tempóban szeretik befogadni a rohanó világ kínálta csodákat: a kínai fővárosban, kapaszkodjatok, bambulóversenyt rendeztek – nyolcvan ember érezte fontosnak, hogy megméresse bambulási képességeit. Őszintén sajnálom, hogy nem hallottam korábban erről a viadalról – hosszú évtizedek óta folytatok komoly edzéseket ebben a szakágban, és úgy érzem, méltón tudtam volna képviselni a magyar színeket… A verseny részleteiről, no meg arról, milyen rendkívül modern és nemzeti jellegű edzésmódszerekkel fejlesztem tovább magam mostanság, mindent elolvashattok beljebb. Újabb fejleményt habzik fel a Nagy Magyar Migránsügy, amely lényegében immár a köztévé teljes adását elviszi – a bármihez boldogan alkalmazkodó meztelencsigák láthatóan ezúttal is rájöttek, milyen jó biznisz felkapaszkodni a kormány kínálta kampányok megbízhatóan csühögő vonatára: bizonyos Nógrádi Zoltán, Mórahalom polgármestere a kormánytól kéri az illegális bevándorlók által okozott mezőgazdasági károk enyhítését, ugyanis károk keletkeznek a terményekben, továbbá, mély levegő, a termelési infrastruktúrában… A múltkor valamelyik “híradóban” bemutatták A Hölgyet, Aki Nagyon Megijedt, Mert A Hátsó Kertjükben Ólálkod Ott A Négy Migránsok – és egyéb szörnyűségek is szép számmal akadnak sajnos, nem is beszélve a tenoristákról, ami mind ők ezek, milliónyian. Mind e közben persze az adásidőt szépen kitöltik e borzalmak borzolását célzó intim betétek – ergo egy kockát nem kell forgatni tehát pár tucat olyan egyéb témában, amik azért engem legalábbis parányit érdekelnének, Quaestor, Lőrinc, Tiborcz, Vida, elmeállapot s a többi… Sajnos azt kell jósolnunk, várható a gazdasági menekültek áradata Ausztria, Németország, Skandinávia felől is – nincs más hátra, körbe kell keríteni és csirkedróttal be is kell fedni édes kis Magyarországunkat. Végezetül pár sor, ismét buszolási műhelytitkokkal tele – tudjátok-e például, melyik a felelősségteljesebb hivatás, a szívsebészé avagy a buszvezetőé: saját axiómám, valamelyik nap jöttem rá munka közben… És elmesélem azt is, miért a buszsofőr a legtöbbet integető ember a világon… Sofibáságok, csirkedrót, bambula – nálunk aztán tényleg nem kötelező értelmesen néznie senkinek… Tovább »»

Hirdetés
10 december
4komment

Sofibá (na végre) hazatér (V.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (23 lövet, átlagosan: 6.91 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Vízre néző lakosztály a Hotel Rakparton

Ígéret szép szó, én is jól tudom: egyik Zsolti barátom a sok közül épp ma kérdezte meg harmadszor, mikor jön a sofibá-sztori ötödik, befejező része – hát akkor most, elnézést és oppardon, dolgoztam, mert az írogatás, jól tudjátok, nem munka, csak lepkeűzés, na, mindegy, azt is tudom, jó régen volt már a negyedik, maga az út meg, amikor is Zoli kollégám/barátom társaságában Németországba fuvaroztuk a legendás Waters-produkció, a The Wall kiváló színpadépítő brigádját, már szinte kötésig merült a múlt kútjának csodás vizébe. Legjobb tehát, ha pár szóban ismét csak emlékeztetem a kedves böngészőt, miről is meséltem korábban. Az első részben konkrétan még csak itt, szerény lakomban brümmögtem és álmodoztam a nagy kalandról… A folytatás legfontosabb mozzanata talán az volt, amikor élesben, utasokkal először ültem a kormány mögé, s arra is jó volt visszarévedni, hogy tizenkét méteres bálnánk a nap végén szintén az én vezénylésemmel fordult be berlini szállásunkra… És jött a harmadik rész, amelyben egy majdnem teljesen szabad napunkról, továbbá például Frau Scholzról meséltem pár bekezdésnyit. A negyedik folytatás végére, egy kalandos, szakmai részletekben gazdag forgolódást, és némi bevásárlást követően átértünk Düsseldorfba: út közben derült ki, hogy eggyel kevesebb férőhely van a szálláson a szükségesnél – érdekes gondolatok forogtak a fejünkben, végül szolidaritásból mindketten a buszban aludtunk, a Rajna-parti rakparton, egy fizetős parkolóban, mondjuk úgy, mérsékelt komfortfokozatban. A hangulatunkkal, miután szegény Zolit sikerül némiképp lecsillapítanom és megnyugtatnom, tulajdonképp semmi baj: a madárlátta lidl-s háromszögszendviccsel a vacsoránk is pipa – nincs más hátra, mint készíteni pár éjszakai képet a Hotel Rakpartról, aztán Zotya hátra heveredik, én meg elöl dőlök neki az ablaknak, maradjunk annyiban, elég fura éjszakai szállás két olyan embernek, akik a mögöttük ülő ötvenért felelnek másnap… Elsősorban is Zoli, aki marad egyedül: mert én megegyezés szerint délelőtt beülök egy kisbuszba utasnak, és megindulok hazafelé, de rá vár még jó pár kilométer… Ez utóbbiról kevesebb szó esik a befejező részben (annyit azért elárulhatok, barátom gond nélkül megoldott mindent), de hogy miképpen értem haza én, azt részletekbe menően elolvashatjátok, beljebb. Tovább »»

29 október
3komment

Sofibák a düsseldorfi Hotel Rakparton (IV.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (24 lövet, átlagosan: 6.92 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Esti életkép - már a düsseldorfi Rajna-parton, kissé túl egyszerű szállásunkon...

Esti életkép – már a düsseldorfi Rajna-parton, kissé túl egyszerű szállásunkon…

Bocsánat és oppardon: tudom, jó darab idő eltelt, mióta utoljára első buszvezetési megbízatásomról szót ejtettünk – mentségem nincs, csak annyit mondhatok, volt néhány olyan dolgom, amiért egyesek hajlandóak voltak fizetni, vagy minimum ígéretet tenni rá, hogy fizetni fognak, ezeket eléggé el nem ítélhető módon előre vettem, és a jövőben is kénytelen leszek így tenni… Most felidézem tehát kicsit az emlékeket: még a napsütéses szeptemberben történt, hogy Zoli kollégámmal, nagyon hamarosan, a későbbiekben és azóta is barátommal, egy Mercedes Tourismo fedélzetén megindultunk a baráti Németország felé. Egy remek brigádot, színpadépítő szakembereket vittünk Berlinbe, majd Düsseldorfba – mit hoz a sors, épp egyik hatalmas kedvencem, a The Wall című Roger Waters-produkció, a rocktörténelem halhatatlan előadásában dolgoztak a srácok. A sztori első részében, ha még emlékeztek, egy métert se tettünk meg – csak arról a sokkhatásról próbáltam zengedezni valamit, ami akkor éri a zöldfülű sofibát, amikor szombaton megtudja, hogy vasárnap útra kel… és életében először (legalábbis utasokkal) nem a busz hátsóbb traktusaiban, hanem legelöl, a vezérállásban tölti majd az időt… A folytatásban megosztottam kedves olvasóimmal azt a semmihez nem fogható pillanatot, amikor először ültem a kormány mögé, aztán ahogyan Berlinben a szállásunkra navigáltam tizenkét méteres bálnánkat… És jött az a rész, amiben egy majdnem teljesen szabad napunkról, továbbá a szállásunkul szolgáló Jugendherbergéről, és vezetőjéről, a magyarokat nagyon kedvelő Frau Scholzról meséltem pár bekezdésben – és persze arról, hogy ezen a napon, hétfőn este mindösszesen úgy öt kilométer megtétele vár ránk: a srácokat kell átvinnünk a Hertha stadionjába, nem azért, mert lusták, sokkal inkább a cuccuk sok. Sima ügy, mehetünk – persze, elkísérhettek, ha tetszik, utána, másnap meg irány Düsseldorf… Tovább »»

02 október
6komment

Sofibá(k) szabadnapos(ak) (III.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (28 lövet, átlagosan: 6.93 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Zolival a busz előtt, az olimpiai stadion területén, azaz a Hertha bázisán

Zolival a busz előtt, az olimpiai stadion területén, azaz a Hertha bázisán

Hol is tartottunk, kedves utasaim? Ja, igen, tudom már: egy napos otthoni izgalmak után Budapesttől vasárnap estére egészen Berlinig jutottunk, még egy cottbus-i kitérő is belefért az útba – ezért szerencsés, ha hosszabb utakat két gépkocsivezetővel ír ki a fuvart szervező szakember… no meg azért is, mert a zöldfülű sofibák számára nagyon is hasznos, ha a tapasztaltabb kolléga türelmesen elmagyarázza, mit is kell pontosan írni a menetlevél rubrikáiba; rákérdez, megfelelő állásba kapcsolta-e a kedves Mr. Green a tachográf választógombját; a pihenőkben pedig pár aktuális jó tanáccsal látja el, példának okáért felhívja legendásan éber figyelmét, hogy mindig nagyon figyeljen az előre kilógó, ezért aztán erősen sérülékeny tükrökre… mert ugyebár egy több mint tizenkét méter hosszú buszt jobb tükör nélkül vezetni, minimum bevállalós produkció. De mondhatnám máshogyan is. És azért is jó, hogy Zolival ketten vagyunk ezen a túrán, mert egyrészt ellát a fenti bónuszokkal, iszonyú sokat segít mindenben, miközben soha, egy hangos szóval se szól bele abba, amit csinálok – másfelől pedig… hát egészen egyszerű, gyerekek… mert én vagyok a másik sofibá, és ily módon begereblyézhetem az első… mondjuk 6-800 kilométeremet, aminek egy része nem is annyira sima… Átvágni az esti Berlinen a Mercedes-szel… nyami… kevés dologgal összevethető élvezet és élmény. No de: a lényeg, hogy simán (na jó: a gps habozása miatt egy körforgót alaposabban is megmutatok a srácoknak, de csak kétszer nyomjuk le a kört – ennyi meg azért bele kell férjen) megérkezünk a Berlin egy külsőbb kerületében található bázisunkra, egy úgynevezett Jugendherbergébe, azaz ifjúsági szállóba, ahol egy ötven-hatvan éves, szigorú arcú, de arany szívű hölgy, maga Frau Scholz intéz minden ügyes-bajos dolgot. És, Frau Scholz, ámulatomra, nagyon jó véleménnyel van a magyarokról… s hogy hogyan teszem még elvakultabb rajongónkká… nos, ezt is megosztom veletek odabe’. Nyomom a csengőt, fejezzük be a beszállást, kérem… Tovább »»

26 szeptember
11komment

Sofibá megteszi az első kilométereket… (II.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (31 lövet, átlagosan: 6.97 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Sofibá komolyban, koncentráltan... bizony, ez így ment, sok-sok órán keresztül...

Sofibá komolyban, koncentráltan… bizony, ez így ment, sok-sok órán keresztül…

Alig pár hete történt: szinte még meg sem száradt a honi hivatalok olajozott működésének köszönhetően mindössze öt hét alatt elkészült jogosítványomon a hologram, amikor is (mint erről az első részben beszámoltam) egy szombat délután fontos hívást kaptam – a hívásban pedig felhívást egy röpke keringőre, másnapi indulással, Németországba, a Berlin-Düsseldorf viszonylaton. Táncpartneremként álombuszt, egy Mercedes Tourismót ajánlott fel kedvenc fuvarozási vállalatom feje, továbbá, mivel ekkora távra már több mint ajánlatos “négy kézben” menni, egy rutinos sofibát, Zolit, akivel szombat délután telefonon váltottam is pár szót: nem árultam zsákbamacskát, jobbnak láttam őszintén bevallani, hogy a busszal megtett kilométerek ügyében egyelőre nem keresett még a Guinness… cserébe viszont ékes szóval megígértem, igyekszem jó tanítványa lenni, és próbálok mindent elkövetni, hogy ne legyen sok gondja velem… Gondosan összecsomagoltam, csináltam magamnak pár ügyes kis szendvicset, aztán tíz óra körül bekucorodtam az ágyba, tekintettel arra, hogy Zolival reggel hat órára beszéltünk meg randit – a kilencszáz előtt tehát várt rám bő nyolcvan kilométer, így, figyelembe véve a Kék Villám brutális menettulajdonságait, a háromnegyed ötös indulást éreztem indokoltnak. Nem sok esélyt adtam rá, hogy sikerül ezen a példátlanul korai órán elaludnom, plusz a mindig jelentkező utazási lázam – ám szerencsére a tévében sikerült rálelnem valami politikai elemző műsorra, ez pedig nálam a legbiztosabb út az ideiglenes kómához. Negyed ötkor, ahogy ilyes esetekben mindig, magától felpattant a szemem, egy schnell zuhany az álom utolsó morzsáit is kimosta a szememből. Gyors beöltözés után átgondoltam, nem felejtek-e otthon valamit, és már vittem is lefelé hűséges matrózzsákomat és a laptopot az autóhoz. Öt óra ötvenkor pedig már a company bázisán, a hófehér Tourismo mellett paroláztam Zolival: kedves utasaim, kérjük, helyezkedjenek el a kocsi belsejében – indulnánk, ha lehet… Tovább »»

23 szeptember
9komment

Sofibá bekezd… (I.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (31 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Az egyik legbiztonságosabb típus: én nem ilyenre kaptam a megbízást

Az egyik legbiztonságosabb típus: én nem ilyenre kaptam a megbízást

Röpke, kiemelkedően eseménytelen életem során jól megfigyeltem már, hogy a legkomolyabb történések akkor következnek be, amikor a legkevésbé számítok rájuk. Példának okáért pár hete ücsörgök otthon egy álmos szombat délután, merő véletlenségből épp a kedvenc buszsofőrös játékommal játszom a gépen, azaz edzek, mint rendesen, annál a küldetésnél járok, amikor a „városi hatóságok” felkérnek (naná, hogy engem), vigyek már át a városszéli börtönből tizenkét zsiványt a bíróságra – na, egye fene, tűrhető gázsiért (bár erről nem esik szó, de sejthető) elfogadom a felkérést, pláne hogy a közlekedési szabályok nem vonatkoznak rám, a lényeg, hogy minél gyorsabban ott legyek, és kövessem minél szorosabban a kísérő helikoptert… na, pont a híd után nyomatom be a szűk jobbosba hűséges háromtengelyesemet, amikor megszólal a telefonom… Francba… Nem a városi hatóságok, kétségtelen… de… tíz másodpercen belül kiderül, felkérésem jött, az első komoly… „Németországba kéne menni, holnap reggel indulnál, hetedikéig, a Tourismóval, négy kézben, egy kollégával…” – mondja kedvenc buszos cégem főnöke, a többit már nem is nagyon hallom, úristen, Mercedes Tourismo, Németország, én, holnap reggel… Valahogyan még elhebegem, hogy kis időt kérek, hogy megnézzem, lenne-e valami egyéb dolgom, aztán úgy-ahogy elköszönök, lenyomom a telefont, és pihegek. A rabok türelmetlenül várják, hogy vigyem már őket tovább, de eszem ágában sincs – alapjáraton dohog a játékbusz. Tovább »»

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz