Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


23 szeptember
9komment

Sofibá bekezd… (I.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (31 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Az egyik legbiztonságosabb típus: én nem ilyenre kaptam a megbízást

Az egyik legbiztonságosabb típus: én nem ilyenre kaptam a megbízást

Röpke, kiemelkedően eseménytelen életem során jól megfigyeltem már, hogy a legkomolyabb történések akkor következnek be, amikor a legkevésbé számítok rájuk. Példának okáért pár hete ücsörgök otthon egy álmos szombat délután, merő véletlenségből épp a kedvenc buszsofőrös játékommal játszom a gépen, azaz edzek, mint rendesen, annál a küldetésnél járok, amikor a „városi hatóságok” felkérnek (naná, hogy engem), vigyek már át a városszéli börtönből tizenkét zsiványt a bíróságra – na, egye fene, tűrhető gázsiért (bár erről nem esik szó, de sejthető) elfogadom a felkérést, pláne hogy a közlekedési szabályok nem vonatkoznak rám, a lényeg, hogy minél gyorsabban ott legyek, és kövessem minél szorosabban a kísérő helikoptert… na, pont a híd után nyomatom be a szűk jobbosba hűséges háromtengelyesemet, amikor megszólal a telefonom… Francba… Nem a városi hatóságok, kétségtelen… de… tíz másodpercen belül kiderül, felkérésem jött, az első komoly… „Németországba kéne menni, holnap reggel indulnál, hetedikéig, a Tourismóval, négy kézben, egy kollégával…” – mondja kedvenc buszos cégem főnöke, a többit már nem is nagyon hallom, úristen, Mercedes Tourismo, Németország, én, holnap reggel… Valahogyan még elhebegem, hogy kis időt kérek, hogy megnézzem, lenne-e valami egyéb dolgom, aztán úgy-ahogy elköszönök, lenyomom a telefont, és pihegek. A rabok türelmetlenül várják, hogy vigyem már őket tovább, de eszem ágában sincs – alapjáraton dohog a játékbusz. Tovább »»

Hirdetés
05 február
6komment

Állambolgárok a berlini buszon: nyelvi ügyek és megérkezés (III.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (40 lövet, átlagosan: 6.93 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Bélával, már a bolt előtt: mert még a tizenöt órás utak is megérkezéssel végződnek...

Bélával, már a bolt előtt: mert még a tizenöt órás utak is megérkezéssel végződnek…

Képzeljétek, még mindig egy Berlinbe tartó buszon ülök. Először Pestig megtörtént kalandjaimat rebegtem el vagy két hete, ha még emlékeztek: most viszont már Csehországon is átsiklottunk, Prágában is megpihentünk – négy bolgár sofőrünk már vagy háromszor váltott, és jó néhány órát szunyókáltam is, bár nem mindig volt egyszerű. A Várnából Hamburgig karcoló Mercedesben zömmel bolgár utasok ücsörögnek – előttem például a Mackó család, akiknek van pár… khm… furcsa szokásuk, mint arról a történet második részében olvashattak az érdeklődők. Továbbra is állítom: nehezen tudok elképzelni ennél, vagyis az Európán belüli buszozgatásnál olcsóbb mókát – kevesebb mint kilencezer forintért most ezer kilométert utazom, tizenöt órát: vagyis nem egészen hatszáz forintot kérnek tőlem óránként, és százzal megyünk, meleg van, kényelmes az ülésem, a tévében bolgár feliratozással megy egy Mel Gibson-klasszikus, plusz alapvetően remekül szórakozom kicsit fura útitársaimon is – mit is kívánhatnék még ennyiért? Ja, hogy miért is utazom? A negyedszázada Berlinben edződő barátomért, Béláért és a barátnőjéért, Yvonne-ért megyek: hazajönnének, de Béla egy hete elesett az utcai tükörjégen, és csúnyán odavágta a vállát – sok dolgom úgysincs, kiugrok hát értük, és szépen hazavezetem az Ojdit, mert azért van olyan dolog is a világon, amihez tűrhetően értek. Az előző részt Prágánál szakítottuk félbe, ahol hajnalban megálltunk a busszal a szokásos húsz percre – ami természetesen/sajnos nem tűnt elegendőnek arra, hogy elszaladjak a Bastába, és felszippantsak két korit abból a zseniális világosból, amit tavaly áprilisban volt szerencsém fogyasztani, egy negyed sült kacsa nagyon megnyugtató kíséretében. Csak állunk, kicsit álmos szemekkel nézem a hatalmas PRAHA neonfeliratot – aztán egyszerre kipattan a szemem, mert a szomszédom, aki az éjszaka nagy részében olyan hangerőn nyomta a horkot, hogy talán az is jobb lett volna, ha pozanon vagy üstdobon és gongon gyakorol, szóval szomszédom pakol… kiszedi a bőröndjeit a busz hasából… ez pedig annyit jelent… lapozzatok, és elárulom… Tovább »»

29 január
10komment

Állambolgárok a berlini buszon – éjszaka, északnak (II.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (36 lövet, átlagosan: 6.92 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Buszunk, aminek motorját az egész út alatt egyszer se állították le a sofibák

Buszunk, aminek motorját az egész út alatt egyszer se állították le a sofibák

Ülök a buszon, méghozzá azon, ami Berlinbe tart, hogy egészen pontosak legyünk, még tovább, Hamburgba, de én terveim és reményeim szerint Berlinben leszállok. Nem kéjutazáson veszek részt, hanem mission-ben vagyok: a negyedszázada a német fővárosban élő barátomért, Béláért jövök, ő ugyanis két hete elcsúszott a járdán, és elég csúnyán odavágta a vállát, ami miatt történetünk idején erőteljesen ellenjavallt számára ezer kilométer levezetése. Ennek az ezresnek a megtételére utazom a nemzetközi busszal – amely egyébként egyenesen a baráti Várnából indult jó néhány órával korábban, az európai szabályoknak megfelelően van rajta négy sofőr is. Meg vagy ötven nemsofőr, de bolgár – mint arra az első részben voltam bátor rámutatni, a bolgár barátságosság meglehetősen… na… elvont fogalomnak tűnik számomra. Ha jól emlékszem egyébként, legutóbb 1981-ben látogattam meg Bulgáriát, épp Várnában szálltunk meg egy kollégiumban, és a leginkább Neszebár szépségei maradtak meg a fejemben, meg hogy majdnem belefulladtam a tengerbe egyszer – plusz néhány nazális élmény, például a tejbolt szaga, ami konkrétan elég komolyan elkísért, ha jól belegondolok, hm… egészen a mai napig… és aztán volt még egy utazásom, negyven fokban, egy csumára tömött Bulgarcar vagy valami hasonló márkájú busszal, amit egy imbolygóan részeg sofőr vezetett húsz kilométeres átlag- és egyben maximális sebességgel, két órán át, a végére egész tűrhetően kijózanodott. Rajtam kívül a kedves utazó közönség minden tagja érezhetően szem előtt tartotta a bolgár nejlonipar fellendítését/csúcson tartását – nem vagyok egy nagyon finnyás alkat, de ott egyszerű életösztöntől vezérelve ugrottam ki kis híján a tetőablakon: nem kaptam már bűzt… ugyebár levegőről az első tíz perc után merő értelmetlenség lett volna beszélni… No de… lépjük át az egész múltat, a Karthago együttessel szólva – ma már a bolgár busz háromtengelyes Mercedes Tourismo, a bolgár sofőrök vajsimán, minden létezhető szabályt betartva vezetnek, és a bolgár nejlonimádat is csitulni látszik. Este negyed tizenegykor kigördülünk a Népligetből, és kimérten Győr felé hajtunk. Hajts velünk te is – a folytatásért. Tovább »»

22 január
12komment

Állambolgárok a berlini buszon – kalandjaim Bodapestig (I.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (67 lövet, átlagosan: 6.90 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

A bolgár busz, amelyen tizenöt órát töltöttem el

Háttérben a bolgár busz, amelyen tizenöt órát töltöttem el – kevesebb mint kilencezerért

Úgy vagyok, mint valami Janikovszky Éva-hős – velem mindig történik valami. Folyton elhatározom, hogy megjavulok, akár Regős Bendegúz a Feketesas uccában – hogy szépen eldolgozgatok a kis betevőért, csendesen elücsörgök, esténként megnézem a Bariköztöt meg a Vérésizét, azt az új nemzeti-társadalmi drámát Bodzásékkal vagy mi, aztán tízkor lezuhanyzom magamnak, simára borotválkozom, felveszem és deréktájban megkötöm a lila selyemköntösömet, és könnyített vigyázzfekvésben hangtalan/rezzenéstelen nyugszom reggelig. Aztán… ahogy pont így javulgatok nagyban, kezdek végre beérni fejben, hipp-hopp, jön a neten egy gyerekkori ismerős, a Béla, a Korányi Sándor utcából, azaz merőben ellenséges területről (ha valaki netán részletekre vágyna – íme, a mi ősi földünk, a Mező Imre utca alaptörvénye, 1973-ból, el ne felejtsem, van második része is), elkezdünk dumálni, erről-arról, gyorsan hozzáteszem, csak a gyerekkorunk telt véres háborúságban, utána pár évvel már nagyjából egy körben mozogtunk, ha nem is voltunk annyira összenőve, sok kapcsolódási pontunk volt, és én azért mindig tudtam róla… Volt is mit: mert a Béla nem igazán simult be a sorba, képzőművész volt, ezen belül is baromi sok minden, ha kívülről nézted csak, irigylésre méltóan lazán élt, a többit hagyjuk, ja és herflizett, mint oly sokan akkor, de máig azon a szinten, ahogy csak nagyon kevesen, blues-ban azóta se sokan veszik fel vele a lépést, amúgy a legendás Palermo Boogie Gang alapító tagja, és így tovább, mindegy… Huszonöt éve Berlinben él, erről a kis időről is lehetne szólni pár sort, majd, talán, a lényeg, hogy egynémely apróság miatt az utóbbi időben egyre többet levelezgettünk, míg a múlt hetekben kiderült, hazajönne egy kicsit… szervezgettük, beszélgettük, hogy majd összefutunk, merthogy volna mit megdumálni… aztán mindehhez képest Béla váratlanul elesett a csúszós berlini utcán, és elég jól odavágta a vállát. Sőt: csúnyán. Vezetni… hát azt azért, közel ezer kilométeren még nem javasolta neki senki, én meg a legkevésbé. Jött inkább az ötlet, Kolumbusz tojása: kiszaladok érte busszal, hazahozom az autójukkal. Így is lett: csütörtökön este felültem a járatra, szombaton kora este itthon voltunk. És még a volt Sztálin sugárutat is megnéztem, ami mellett Béláék laknak. Hogy mire nevezték át, azt meg a legvégére hagyom – de hogy odáig eljuss, most lapozni kell. Irány Pest. Előbb. Tovább »»

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz