Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


18 február
4komment

Kösz a mentést, Teofilo!

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (17 lövet, átlagosan: 6.82 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenhat éves rovatunk kétszáznegyvenkilencedik kiadásában mindenekelőtt irány a mesebeli Afrika – Nigériában a jelek szerint feltalálták a spanyolviaszt, vagyis az ellopott közpénzek visszaszerzésének egy meglehetősen hatékonynak tűnő módját. A lényeget egyszerűen össze tudom foglalni: aki érdemi bejelentést tesz ellopott, elcsalt, elsikkasztott pénzekről, az az eljárás végeztével megkapja a visszaszerzett összeg öt százalékát. Mindössze két hónapja, hogy belekezdtek – ez idáig gyönge 177 millió ebül szerzett dollárt sikerült visszaszivattyúzni az államkasszába, a becsületes megtalálók pedig, ezek szerint, mintegy 8-9 milliónyi jutalmat vihettek haza. Azért szerintem az is fontos szegmense lehet a történetnek, hogy – a fáma nem szól róla, így csak szerény feltételezésem szerint – azt se nagyon piszkálgatják, honnan is tudhatta hitelt érdemlően a kedves bejelentő, hol leledzik a keresett lovetta. Aztán: bemutatkozott Los Angelesben az új magyar főkonzul, bizonyos Széles Tamás úr, akinek diplomáciai előéletéről annyi tudható bizonyosan, hogy a debreceni városi önkormányzati televízió ügyvezetője volt, továbbá elkísérte a haza bölcsét, Kósa Lajost és Halász János államtitkárt Új-Zélandra egy Rolling-koncertre. Ennél többre pedig egy diplomatának aligha is van szüksége. Mármint ilyen jó kapcsolatoknál többre. De tényleg: ezeknek az embereknek soha semmi nem kínos? Nem ég szét az arcuk, amikor mondjuk valódi szakemberekkel kell tárgyalniuk lényegében bármiről? Igaz, van a magyar külügyben egy Mr. Szidzsártó is – s ahogy a mondás tartja, amilyen a mosdó… Nézzük hát a törülközőket. Ami engem illet, ez a péntek… nos… hát nem volt épp eseménymentes. A Fátum Napja – magamban valami ilyesmit morzsolgattam már dél körül: addigra sikerült megmerítkeznem néhányszor kötésig a lehetetlenség kristálytavában… Valószínűségszámítók, munkára fel – egy hihetetlen történet következik némileg szokatlan szemszögből: nem is az én napom krónikáját adom közre, hanem az őrangyalomét. A neve Teofilo Gambrini – annak idején, még földi életében Szömrédi Istvánnak hívták: de ott fent kötelező valami olaszos hangzású nevet választani, hát ezért. Sorskérdések: angyali türelmet kívánok mindenkinek. Kezdünk. Tovább »»

Hirdetés
03 október
3komment

Perkáta: egy kis közösség nagy napjai

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (12 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Egy Ferrari, egy trakesz, egy daruskocsi - hm... kedvemre való járműpark lenne, ha egyszer behúznám az ötöst...

Egy Ferrari, egy trakesz, egy daruskocsi - hm... kedvemre való járműpark lenne, ha egyszer behúznám az ötöst...

Nem pont mostanában történt, amit mesélendő vagyok – lassacskán egy hónapja már, hogy Perkáta ismét nagyot alkotott. Akkortájt szerencsére kissé besűrűsödött az élet itt a HL-en, és mindig azzal nyugtattam magam, sebaj, ami jó, az nem évül el. Továbbra is ezt gondolom. Mert a technikatörténeti kiállítás, amit – legelsősorban is – a csupán 2010-ben megalakult, ám hihetetlen sebességgel fejlődő Perkátai Régiséggyűjtő Egyletnek, azaz a PERGÉ-nek köszönhet a település, jócskán túlmutat önmagán. Szerencsésnek gondolom magam: nem csupán azért, mert a régi tárgyak szerelmeseként immár harmadszor nyílt alkalmam rá, hogy megnézhessem az egylet tagjainak (és meghívott vendégeik) kincseit, de azért is, mert az évek alatt barátságba keveredhettem néhány tucat remek emberrel. Akiket nem csupán szép és nemes szenvedélyük, s az önként, örömmel, ellenszolgáltatás nélkül végzett rengeteg munka köt egymáshoz, hanem akik immár egy pompás kis közösség tagjai. Ezért is érzem kedves kötelességemnek, hogy egy kicsit bemutassam őket – meg persze elmeséljem, hogyan is esett meg, hogy délután mentem, de csak másnap délelőtt távoztam a helyszínről: igaz, nem szeretném azt hazudni, hogy imádok fél ötös fekvés után hat óra tízkor arra ébredni, hogy valaki mérsékelten gyengéden rázogat, és közli, hogy meghozták a hűtőt a sátorba, és letennék, pont annak a padnak a helyére, amin én fekszem hűséges hálózsákomban… De nagyjából ez volt az egyetlen negatív pont abban a péntek-szombatban, ráadásul ezt is magamnak köszönhettem… A többi viszont… elsősorban is a kiállítás, ami ezúttal is bárhol megállta volna a helyét, és elképesztő munkával/precizitással/perfekcionizmussal készült el; a ki tudja hány óra megfeszített munka után is egyfolytában mosolygós PERGE-aktivisták; az örökifjú Kovács Laci bácsi az oldalkocsis Jawával, a nagyjából 250 kilométerre fekvő Szelestéről (ahová, a legendás motoros találkozóra,  jövőre, ha egy módom lesz, most már esküszöm, elmegyek); a velocipédesek; Szarka Peti hajnali sült virslije és vörösbora; a harmonikaszó, a tánc, meg a másnapi motorozás… szóval egy felhőtlen délután és egy felszabadult éjszaka története következik dióhéjban, ha követtek… Tovább »»

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz