Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


Archive for the 'Történődések' Category

05 június
3komment

Helló, Hellász – görög körökben (I.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (30 lövet, átlagosan: 6.80 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Görögország: ha ide utazunk nyaralni, hibázni szinte lehetetlen...

Görögország: ha ide utazunk nyaralni, hibázni szinte lehetetlen…

Esik eső, karikára. Megengedem, kis gond ez az emberiségnek, valamivel nagyobb a becsületes, egyszerű turistának – pláne ha jó sorsának köszönhetően Görögországba utazott, az antik kultúra, a tűző napfény, a forróság, az ouzo és az MTK földjére. Tiszta szerencse, hogy az egyenletes barnulás vágyán kívül más okom is volt rá, hogy itt legyek – a Nemzeti Együttszűkölés Rendszerének köszönhetően egy véletlengenerátor segítségével engem választottak ki arra, hogy a boldog civil állampolgárokat képviselve hétfőn Orbán Viktor és tiszteletet parancsoló küldöttsége társaságában a Panathinaikosz labdarúgócsapatához látogassak, ahol előbb szépen felavattuk Puskás Ferenc emléktábláját, majd – mint erről a közszolgálati adók egyöntetű és példa értékű lelkesedéssel beszámoltak – rendkívül látványos meccset játszott egymással a két ország U17-es válogatottja. Vagy valami ilyesmi. Szép nap volt, na, a miniszterelnökkel készült mélyinterjúmat állítólag hamarosan közreadja a Kerényi Imre főszerkesztése alá került heterorigo.hu, a független lap addig is félóránként megírja, hogy ő márpedig minden körülmények között ott volt az operában. Addig is: itt esik, kitartóan, és szerda van. Ja, hogy hogyan kerültem épp Görögországba ilyen hirtelen? A válasz prózaian egyszerű: spórolás és spórolás. Kilenc nap, nyolc éjszaka a sztavroszi Alexandros Palace apartmanházban 24.900 magyar egység fejében, az azért elég meggyőző, nemde? És mit lép a kedves olvasó akkor, ha szerény félmosollyal hozzáfűzöm, hogy ebben az árban már a házhoz szállítás díja is benne foglaltatik, méghozzá egy 460 lóerős, három tengelyes MAN Lion’s Coach luxusbusz fedélzetén? Ne, kérem… ne törje pozdorjává a fejét senki – a tudatos életvezetés jutalma biz épp az ilyesfajta lehetőségek felfedezése. Ha januárban már tudjuk, hogy június elején nincs más fontos dolgunk, mint egy kis láblógatás, befizethetünk valami hasonlóra, és azután nincs más dolgunk, mint türelmesen várni, számolni a napokat – mígnem egyszer csak eljön a mi időnk, felautózunk a fővárosba, a Kék Villámot letámasztjuk egy ingyenes parkolóhelyen, és reménykedünk, hogy egy héten át nem jár majd arra valami gerontofil/ínyenc tolvaj… Fél tizenkettőkor sofibánk megnézi, rajta vagyunk-e az utaslistán, s mivel rajta, beszállás, indulunk. Gyertek, indulunk. Tovább »»

Hirdetés
10 december
4komment

Sofibá (na végre) hazatér (V.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (23 lövet, átlagosan: 6.91 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Vízre néző lakosztály a Hotel Rakparton

Ígéret szép szó, én is jól tudom: egyik Zsolti barátom a sok közül épp ma kérdezte meg harmadszor, mikor jön a sofibá-sztori ötödik, befejező része – hát akkor most, elnézést és oppardon, dolgoztam, mert az írogatás, jól tudjátok, nem munka, csak lepkeűzés, na, mindegy, azt is tudom, jó régen volt már a negyedik, maga az út meg, amikor is Zoli kollégám/barátom társaságában Németországba fuvaroztuk a legendás Waters-produkció, a The Wall kiváló színpadépítő brigádját, már szinte kötésig merült a múlt kútjának csodás vizébe. Legjobb tehát, ha pár szóban ismét csak emlékeztetem a kedves böngészőt, miről is meséltem korábban. Az első részben konkrétan még csak itt, szerény lakomban brümmögtem és álmodoztam a nagy kalandról… A folytatás legfontosabb mozzanata talán az volt, amikor élesben, utasokkal először ültem a kormány mögé, s arra is jó volt visszarévedni, hogy tizenkét méteres bálnánk a nap végén szintén az én vezénylésemmel fordult be berlini szállásunkra… És jött a harmadik rész, amelyben egy majdnem teljesen szabad napunkról, továbbá például Frau Scholzról meséltem pár bekezdésnyit. A negyedik folytatás végére, egy kalandos, szakmai részletekben gazdag forgolódást, és némi bevásárlást követően átértünk Düsseldorfba: út közben derült ki, hogy eggyel kevesebb férőhely van a szálláson a szükségesnél – érdekes gondolatok forogtak a fejünkben, végül szolidaritásból mindketten a buszban aludtunk, a Rajna-parti rakparton, egy fizetős parkolóban, mondjuk úgy, mérsékelt komfortfokozatban. A hangulatunkkal, miután szegény Zolit sikerül némiképp lecsillapítanom és megnyugtatnom, tulajdonképp semmi baj: a madárlátta lidl-s háromszögszendviccsel a vacsoránk is pipa – nincs más hátra, mint készíteni pár éjszakai képet a Hotel Rakpartról, aztán Zotya hátra heveredik, én meg elöl dőlök neki az ablaknak, maradjunk annyiban, elég fura éjszakai szállás két olyan embernek, akik a mögöttük ülő ötvenért felelnek másnap… Elsősorban is Zoli, aki marad egyedül: mert én megegyezés szerint délelőtt beülök egy kisbuszba utasnak, és megindulok hazafelé, de rá vár még jó pár kilométer… Ez utóbbiról kevesebb szó esik a befejező részben (annyit azért elárulhatok, barátom gond nélkül megoldott mindent), de hogy miképpen értem haza én, azt részletekbe menően elolvashatjátok, beljebb. Tovább »»

29 október
3komment

Sofibák a düsseldorfi Hotel Rakparton (IV.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (24 lövet, átlagosan: 6.92 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Esti életkép - már a düsseldorfi Rajna-parton, kissé túl egyszerű szállásunkon...

Esti életkép – már a düsseldorfi Rajna-parton, kissé túl egyszerű szállásunkon…

Bocsánat és oppardon: tudom, jó darab idő eltelt, mióta utoljára első buszvezetési megbízatásomról szót ejtettünk – mentségem nincs, csak annyit mondhatok, volt néhány olyan dolgom, amiért egyesek hajlandóak voltak fizetni, vagy minimum ígéretet tenni rá, hogy fizetni fognak, ezeket eléggé el nem ítélhető módon előre vettem, és a jövőben is kénytelen leszek így tenni… Most felidézem tehát kicsit az emlékeket: még a napsütéses szeptemberben történt, hogy Zoli kollégámmal, nagyon hamarosan, a későbbiekben és azóta is barátommal, egy Mercedes Tourismo fedélzetén megindultunk a baráti Németország felé. Egy remek brigádot, színpadépítő szakembereket vittünk Berlinbe, majd Düsseldorfba – mit hoz a sors, épp egyik hatalmas kedvencem, a The Wall című Roger Waters-produkció, a rocktörténelem halhatatlan előadásában dolgoztak a srácok. A sztori első részében, ha még emlékeztek, egy métert se tettünk meg – csak arról a sokkhatásról próbáltam zengedezni valamit, ami akkor éri a zöldfülű sofibát, amikor szombaton megtudja, hogy vasárnap útra kel… és életében először (legalábbis utasokkal) nem a busz hátsóbb traktusaiban, hanem legelöl, a vezérállásban tölti majd az időt… A folytatásban megosztottam kedves olvasóimmal azt a semmihez nem fogható pillanatot, amikor először ültem a kormány mögé, aztán ahogyan Berlinben a szállásunkra navigáltam tizenkét méteres bálnánkat… És jött az a rész, amiben egy majdnem teljesen szabad napunkról, továbbá a szállásunkul szolgáló Jugendherbergéről, és vezetőjéről, a magyarokat nagyon kedvelő Frau Scholzról meséltem pár bekezdésben – és persze arról, hogy ezen a napon, hétfőn este mindösszesen úgy öt kilométer megtétele vár ránk: a srácokat kell átvinnünk a Hertha stadionjába, nem azért, mert lusták, sokkal inkább a cuccuk sok. Sima ügy, mehetünk – persze, elkísérhettek, ha tetszik, utána, másnap meg irány Düsseldorf… Tovább »»

02 október
6komment

Sofibá(k) szabadnapos(ak) (III.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (28 lövet, átlagosan: 6.93 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Zolival a busz előtt, az olimpiai stadion területén, azaz a Hertha bázisán

Zolival a busz előtt, az olimpiai stadion területén, azaz a Hertha bázisán

Hol is tartottunk, kedves utasaim? Ja, igen, tudom már: egy napos otthoni izgalmak után Budapesttől vasárnap estére egészen Berlinig jutottunk, még egy cottbus-i kitérő is belefért az útba – ezért szerencsés, ha hosszabb utakat két gépkocsivezetővel ír ki a fuvart szervező szakember… no meg azért is, mert a zöldfülű sofibák számára nagyon is hasznos, ha a tapasztaltabb kolléga türelmesen elmagyarázza, mit is kell pontosan írni a menetlevél rubrikáiba; rákérdez, megfelelő állásba kapcsolta-e a kedves Mr. Green a tachográf választógombját; a pihenőkben pedig pár aktuális jó tanáccsal látja el, példának okáért felhívja legendásan éber figyelmét, hogy mindig nagyon figyeljen az előre kilógó, ezért aztán erősen sérülékeny tükrökre… mert ugyebár egy több mint tizenkét méter hosszú buszt jobb tükör nélkül vezetni, minimum bevállalós produkció. De mondhatnám máshogyan is. És azért is jó, hogy Zolival ketten vagyunk ezen a túrán, mert egyrészt ellát a fenti bónuszokkal, iszonyú sokat segít mindenben, miközben soha, egy hangos szóval se szól bele abba, amit csinálok – másfelől pedig… hát egészen egyszerű, gyerekek… mert én vagyok a másik sofibá, és ily módon begereblyézhetem az első… mondjuk 6-800 kilométeremet, aminek egy része nem is annyira sima… Átvágni az esti Berlinen a Mercedes-szel… nyami… kevés dologgal összevethető élvezet és élmény. No de: a lényeg, hogy simán (na jó: a gps habozása miatt egy körforgót alaposabban is megmutatok a srácoknak, de csak kétszer nyomjuk le a kört – ennyi meg azért bele kell férjen) megérkezünk a Berlin egy külsőbb kerületében található bázisunkra, egy úgynevezett Jugendherbergébe, azaz ifjúsági szállóba, ahol egy ötven-hatvan éves, szigorú arcú, de arany szívű hölgy, maga Frau Scholz intéz minden ügyes-bajos dolgot. És, Frau Scholz, ámulatomra, nagyon jó véleménnyel van a magyarokról… s hogy hogyan teszem még elvakultabb rajongónkká… nos, ezt is megosztom veletek odabe’. Nyomom a csengőt, fejezzük be a beszállást, kérem… Tovább »»

26 szeptember
11komment

Sofibá megteszi az első kilométereket… (II.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (31 lövet, átlagosan: 6.97 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Sofibá komolyban, koncentráltan... bizony, ez így ment, sok-sok órán keresztül...

Sofibá komolyban, koncentráltan… bizony, ez így ment, sok-sok órán keresztül…

Alig pár hete történt: szinte még meg sem száradt a honi hivatalok olajozott működésének köszönhetően mindössze öt hét alatt elkészült jogosítványomon a hologram, amikor is (mint erről az első részben beszámoltam) egy szombat délután fontos hívást kaptam – a hívásban pedig felhívást egy röpke keringőre, másnapi indulással, Németországba, a Berlin-Düsseldorf viszonylaton. Táncpartneremként álombuszt, egy Mercedes Tourismót ajánlott fel kedvenc fuvarozási vállalatom feje, továbbá, mivel ekkora távra már több mint ajánlatos “négy kézben” menni, egy rutinos sofibát, Zolit, akivel szombat délután telefonon váltottam is pár szót: nem árultam zsákbamacskát, jobbnak láttam őszintén bevallani, hogy a busszal megtett kilométerek ügyében egyelőre nem keresett még a Guinness… cserébe viszont ékes szóval megígértem, igyekszem jó tanítványa lenni, és próbálok mindent elkövetni, hogy ne legyen sok gondja velem… Gondosan összecsomagoltam, csináltam magamnak pár ügyes kis szendvicset, aztán tíz óra körül bekucorodtam az ágyba, tekintettel arra, hogy Zolival reggel hat órára beszéltünk meg randit – a kilencszáz előtt tehát várt rám bő nyolcvan kilométer, így, figyelembe véve a Kék Villám brutális menettulajdonságait, a háromnegyed ötös indulást éreztem indokoltnak. Nem sok esélyt adtam rá, hogy sikerül ezen a példátlanul korai órán elaludnom, plusz a mindig jelentkező utazási lázam – ám szerencsére a tévében sikerült rálelnem valami politikai elemző műsorra, ez pedig nálam a legbiztosabb út az ideiglenes kómához. Negyed ötkor, ahogy ilyes esetekben mindig, magától felpattant a szemem, egy schnell zuhany az álom utolsó morzsáit is kimosta a szememből. Gyors beöltözés után átgondoltam, nem felejtek-e otthon valamit, és már vittem is lefelé hűséges matrózzsákomat és a laptopot az autóhoz. Öt óra ötvenkor pedig már a company bázisán, a hófehér Tourismo mellett paroláztam Zolival: kedves utasaim, kérjük, helyezkedjenek el a kocsi belsejében – indulnánk, ha lehet… Tovább »»

23 szeptember
9komment

Sofibá bekezd… (I.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (31 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Az egyik legbiztonságosabb típus: én nem ilyenre kaptam a megbízást

Az egyik legbiztonságosabb típus: én nem ilyenre kaptam a megbízást

Röpke, kiemelkedően eseménytelen életem során jól megfigyeltem már, hogy a legkomolyabb történések akkor következnek be, amikor a legkevésbé számítok rájuk. Példának okáért pár hete ücsörgök otthon egy álmos szombat délután, merő véletlenségből épp a kedvenc buszsofőrös játékommal játszom a gépen, azaz edzek, mint rendesen, annál a küldetésnél járok, amikor a „városi hatóságok” felkérnek (naná, hogy engem), vigyek már át a városszéli börtönből tizenkét zsiványt a bíróságra – na, egye fene, tűrhető gázsiért (bár erről nem esik szó, de sejthető) elfogadom a felkérést, pláne hogy a közlekedési szabályok nem vonatkoznak rám, a lényeg, hogy minél gyorsabban ott legyek, és kövessem minél szorosabban a kísérő helikoptert… na, pont a híd után nyomatom be a szűk jobbosba hűséges háromtengelyesemet, amikor megszólal a telefonom… Francba… Nem a városi hatóságok, kétségtelen… de… tíz másodpercen belül kiderül, felkérésem jött, az első komoly… „Németországba kéne menni, holnap reggel indulnál, hetedikéig, a Tourismóval, négy kézben, egy kollégával…” – mondja kedvenc buszos cégem főnöke, a többit már nem is nagyon hallom, úristen, Mercedes Tourismo, Németország, én, holnap reggel… Valahogyan még elhebegem, hogy kis időt kérek, hogy megnézzem, lenne-e valami egyéb dolgom, aztán úgy-ahogy elköszönök, lenyomom a telefont, és pihegek. A rabok türelmetlenül várják, hogy vigyem már őket tovább, de eszem ágában sincs – alapjáraton dohog a játékbusz. Tovább »»

24 július
13komment

Barátok közt: Pityu, az oldalkocsi Paganinije (II.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (32 lövet, átlagosan: 6.94 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Csendes és szép pillanatokban is gazdag hétvégét tölthettem el a pálosoknál - először, de korántsem utoljára

Csendes és szép pillanatokban is gazdag hétvégét tölthettem el a pálosoknál – először, de korántsem utoljára

A kocka akkor lett elvetve, amikor a Gyimesben járva találkoztunk Bátor Botonddal, a magyarországi pálos rend tartományfőnökével: öt perc alatt kiderült, hogy motorozik, továbbmegyek, egy Yamaha FJR 1300-as túramotorral, ami azért nem pont a legalja a kategóriának. Ennél is meglepőbb volt azonban, hogy nem én hívtam el őt egy motoros találkozóra, hanem épp fordítva: ő invitált meg engem Pálosszentkútra, a pálosok bázisára, ahol immár negyedszer várták a motorosokat, zarándoklatra. És nem egyedül utaztam Kiskunfélegyháza mellé, hanem meghívtam Papp László atyát, azaz Diegót, régi jó barátomat, akit nyilván olvasóim közül is sokan ismernek. Laci most Tökölön teljesít szolgálatot, természetesen megvan a motorja – és szerencsére az elképesztő életkedve, derűje, hite, szeretete sem fakult semmit, úgyhogy remek első napot zárhattunk pénteken, amikor éjjel két óra tájban végül a pálosok könyvtárában elhelyezett két szivacsra ledőltünk. Mögöttünk volt egy igazán kellemes motorozás, két ragyogó koncert, sok-sok sztori, anekdota, teli szájas röhögés, és egy komoly, az átlagosakhoz képest őszintébb, direktebb, élveboncolósabb, ezért is nagyon jóleső beszélgetés, amelynek részese volt Balogh Laci, Diego barátom egykori iskolatársa, valamint Heinczinger Miki, a fantasztikus muzsikusokból/énekhangokból álló Misztrál együttes egyik pillére is. És a kései óra ellenére jót beszélgettünk még a könyvtárban is, előbb a minket kedvesen oda kísérő testvérrel hármasban, aztán Diegóval még, elalvás előtt pár szót. Amikor aztán jó éjt kívántam, Laci kereken és szó szerint egy másodperc alatt már szép ritmusosan szuszogott – és, nem gőgösségből mondom, de szerintem én se sokkal maradtam el tőle. Szűk három órával később épp azt álmodtam, hogy biciklizünk hátul a sóderes kis úton, én a kék Skolnyik típusú vázas bicajomon épp elöl haladok a Halálkanyar felé, amikor a Fazekas Zsolti a Pajtással kilép a szélárnyékomból, és vad csengetés közepette elkezd előzni… Tekertem, ahogy csak bírtam, de a Zsolti csak csönget, csak csönget… na, itt ébredtem fel. Hogy mire? Tovább »»

22 július
3komment

Barátok közt: részemről az első rész, de nem az utolsó (I.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (32 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Péntek délutáni kép az öltözőszekrényemből - azért végül úgy döntöttem, nem ezt a pólómat veszem fel

Péntek délutáni kép az öltözőszekrényemből – azért végül úgy döntöttem, nem ezt a pólómat veszem fel

Ha valaki akár csak két hónappal ezelőtt is azt mondja nekem, hamarosan katolikus motoros találkozóra fogok menni, stílszerűen ördögi kacajjal jutalmazom… Vallomással kezdem: nem vagyok vallásos ember, legalábbis a szó hagyományos értelmében nem, ebbe itt és most nem mennék bele mélyebben, de ami azt illeti, elnézve bizonyos egyházi személyek vagy mondjuk magukat aljas indokból kereszténydemokratának feltüntető organizmusok ténykedését, ezt nem is mindig érzem túlzottan problémásnak. Azt remélem, van, akinél akkor is keresztényebb, felebarátabb, megbocsátóbb vagyok, ha nem verem nagydobra és nem játszom el – legyen elég most ennyi: nekem az. Számos remek, mélyen és őszintén hívő embert ismerek és tisztelek persze: sokaknak nagyra becsülöm a tartását, az életigenlését, a pozitív sugárzását, amivel másokat is a víz színe fölött tud tartani – nagy dolog, lenyűgözve szembesülök vele. Olyan emberek, akiknek még a közelében is jó lenni, és ezt olyankor is érzi az ember, amikor ott van. Berszán Lajos atya, a pap bácsi, aki Gyimesfelsőlokon alapította meg a Szent Erzsébet Katolikus Líceumot, ezt a remek középiskolát, amely húsz éve ontja magából a kiművelt, lelkiekben is megerősített emberfőket, például ilyen ember. Varázslatos, egyszerű, ragyogó lelkű ember: igazi ajándék az élettől, hogy immár kétszer is találkozhattunk vele, hallgathattuk. Most, amikor – sok jólelkű embernek köszönhetően – Nyulasi jóbarátommal májusban másodszor is szép könyvadományt vihettünk a líceum könyvtárának, nem csak Lajos atyával töltöttünk el néhány értékes órát: ott találkoztunk Bátor Botonddal, a magyarországi pálos rend tartományfőnökével. Az első pillanatban éreztem, mennyire egy hullámhosszon mozgunk: nem kicsit vágott mellbe, amikor bő öt perccel később kiderült, ő is motorozik. Aztán meghívott egy motoros találkozóra/zarándoklatra, a rend központjába, Pálosszentkútra – automatikusan igent mondtam, nagyon sok minden miatt. Ott voltam, pompás volt – ráadásul remek és igazán szakértő társaságot is szerveztem magam mellé: ha tudni szeretnétek, kivel gurultam le a helyszínre, fáradjatok áhítattal beljebb. Tovább »»

15 július
12komment

A nagy generá tortúra: minden jó hajó – aztán kiderül, hogy mégse, de ezt nem írom meg (V.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (41 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Suntingerhof, péntek: újra működőképes a technika - hála sok mindenkinek

Suntingerhof, péntek: újra működőképes a technika – hála sok mindenkinek

A korábbi részek tartalmából: András a barátaival, Kört Sándorral és Lászlóval Ausztriába indul, motorozni. Szokásos helyükre, a Großglockner mellé utaznak, egy kedves, magányos kis faházba, magasan fel, a hegyre. Minden olyan szépen indul: a kiutazás kellemesen eseménytelen, leszámítva, hogy csodálatos helyeken haladnak keresztül, aztán elfoglalják a szállásukat, és jól berúg kipihenik a fáradalmakat. András már nagyon készül a másnapos másnapi, első kirándulásra: egyik kedvenc útvonalán vezet a túra. A fantasztikus hágóról lefelé vezető úton összeropp kissé csalódottan veszi tudomásul, hogy annak a szar imádott motorjának generátora az elmúlt két hónapban nagyjából negyedszer is összefos megmakacsolja magát. A motort ott, Olaszországban hagyják, és a következő napok lázas gondolkodással telnek: mi a pics hogyan oldják meg a nehéz helyzetet? Végül döntenek: vasárnap este András egyik otthon maradt barátját kérik meg, építse ki saját motorjából a generátort, és küldje gyorspostával az ausztriai címre. András barátja, Vasi szapora anyáz nagy örömmel vállalja, hogy teljesíti a kérést. Így aztán Andrásra igazi szop kikapcsolódás vár négy napon át: végre egy év, amikor nem kell minden napot fárasztó, veszélyes és unalmas motorozással töltenie, nyugodtan szop töltheti az időt abban a kiba a jó levegőn, kedvére elmélkedhet a kur világ dolgairól, miközben az agyát szétba sztoikus nyugalommal várja, hogy az alkatrészt végre leszállítsa az a köcsö a gyorsposta. Időközben megérkeznek Suszterék, a teljes kis család – és velük eljő a szerda is, az a nap, amelyen meg kell végre érkeznie Vasi generátorának. Innen forog tovább kisfilmünk – megígérjük, akárhány leütés is lesz, ma véget vetünk a sztorinak: bár sajgó szívvel be kell vallanunk, az egyáltalán nem happy end még távolinak látszik… de nem szeretnénk túlterhelni a nyájas olvasó törékeny lelkét… Akkor kérném a sisakokat becsa ez alkalommal még mellőzhetők a sisakok, hiszen továbbra sem motorozunk, csak brümmögünk – gyertek, mesélem a végét. Tovább »»

10 július
4komment

A nagy generá tortúra – pasz, szív, pihen ő (IV.)

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (46 lövet, átlagosan: 6.98 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Az arcomon talán már kicsit látszik így kedd környékén, hogy pihengetek szépen, fent, a hegyen, ahogy annyi barátomnak javasoltam...

Az arcomon talán már kicsit látszik így kedd környékén, hogy pihengetek szépen, fent, a hegyen, ahogy annyi barátomnak javasoltam…

Megtörtént a baj – méghozzá éves nagy motoros túránk második napján, amikor is olasz portyára indultunk bázisunkról, az 1450 méteren álló Obere Roner Kasából, vagyis egy csodálatos, kényelmes, legalább száz éves gerendaházból, ahol június utolsó hetét töltjük, amennyiben csak rajtam áll, 2065-ig biztosan, és ez nem vicc, vendéglátóink büszkék rá, hogy ennyire elégedettek vagyunk velük, plusz az ő részükről is van a bizniszben némi vagány optimizmus. A közmondással ellentétben a baj ezúttal szerencsére egyedül járt: azaz a Kész Laci simán hazaszállított a hátsó ülésen (kétségkívül stabilan feküdte az utat a Pan, dacára, hogy értelmezhető súlyom szinte nincsen), és Jánoska is levergődött valahogy a szombaton épp mogorvább arcot vágó Großglocknerről, amit egyébként másnap hóvihar miatt teljesen lezárnak. A generátornak, s vele a töltésemnek viszont kapáltak: ráadásul nem az enyém volt a meghibásodott alkatrész, hanem a Gyuszáé – az ereimet ugyan nem vághatom fel emiatt, de hogy kellemetlen, az nem kérdés… És az se nagyon kellemes épp, hogy igen gyorsan döntésre kell jutni, mi legyen a motorral, velem, velünk – mindezt úgy, hogy nemhogy internet, de még telefon se nagyon van a hegyen: az idő java részében ez áldás, most viszont nem ártana pár kört futni a világhálón, hogy jobban képben legyünk. De hát ez van: marad az agyjáratás. (Agyról jut eszembe, gyorsan közbeszúrom, mert elfelejtem: hazafelé, szombaton a Kész Laci kiszúrt egy kis szállodát valamelyik kisvárosban, a neve Hotel Adelheid – az egyik piros lámpánál hátrafordul, és elmeséli, hogy elsőre Hotel Apartheid-nak olvasta a cégért, és egy másodpercre még el is gondolkodott, hogyan lehet ilyen hülye nevet adni egy szállodának… na, hogy hazáig röhögök magamban hátul, ugye nem az én hibám…) Este, a már említett fergeteges vacsora után, már az ágyban sokáig tipródom, mit is kéne csinálni: hogy miért nem vetődöm a 3-500 euró közti megoldásokra, az osztrákoknak úgysem tudom elmagyarázni – de vajon lesz-e olcsóbb lehetőség, és ha igen, valóban olcsóbb lesz-e, ha mindent összeadunk… Mindegy: aludni kell – de hogy vasárnap mire sikerült jutnom végül, s hogy hogyan telnek a napok a magasban, arról beljebb szólok őszintén. Tovább »»

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz