Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


Archive for the 'Morfondír' Category

11 november
12komment

Hát akkor… izé… I’m back vagy mi

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (28 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Öööhm… Sziasztok… Nem zavarok? Amúgy persze az se nagy baj, ha igen, elvégre, úgy rémlik homályosan, én vagyok itthon… na… huh… nem is olyan egyszerű ám… alig találom a betűket, meg minden, de tényleg. Hát… eltelt némi idő, ha jól nézem, vagy fél év. Mesélek egy kicsit, ez most csak amolyan be-, át- vagy felvezetés lesz, majd kiforrja magát valamivé, aztán viszont hamarosan, úgy tervezem, visszaállunk a nagyjából normál kerékvágásba, és tovább bomlasztjuk a rendet, már persze amennyiben ezt a nagyszerűséget itt mostanában bárki is annak tartaná, majd megkonzultátatok mindenkit, szépen Sorban. Os. Igazából amúgy nem tűntem el olyan nagyon, de egy kicsit persze igen. Ha nem bánjátok, nem megyek bele nagyon mélyen a részletekbe, de pár dolgot azért csak elmondanék az elmúlt időszakról, talán érthetőbb lesz, miért is nyúlt el kissé a szokásosnak mondható vakációnk. Először is továbbra is van két aranyos kis gyermekem, egészen pontosan a szüleim: egyikük lassan a 92. esztendeje felé ballag, a másik nemrég múlt el 86. Nem minden nap lepkeűzés ebben a konstellációban. Pont. Tudom, sokan közületek végigjárták már, vagy épp most járják ezt az utat vagy valami hasonlót, a többieknek mondom tehát – igazából olyan, mint mondjuk régen a Duke Nukem című számítógépes játék volt, mész, mész, kábé tök egyforma, magas kőfalak övezte folyosókon, a sarkon befordulsz, ott egy jó kiállású szörnyeteg, valamilyen furfanggal legyőzöd, aztán stukkert váltasz, ballagsz tovább, a következő sarokig, ott egy másik ocsmányság, megpirongatod azt is, és aztán újra és újra meg újra. Unatkozni nincs nagyon idő, feladat van, szép számmal, az elmúlt nagyjából négy, lassan öt évem leginkább erről szól, még ha nem is mindenki tudja – ez idő alatt megesett párszor az is, hogy megcsináltuk a lehetetlent, szerencsére általában csak utólag derült ki, hogy az volt, na, ez így nagyjából ennyi, szóval van egy ilyen vonal.

Hirdetés

Egy ilyen főállás mellett persze nem olyan egyszerű dolgozni sem, most persze nem a HL-re gondolok elsősorban, hanem valami olyan melóra, amiért néhány speciális színes papírt is kap az ember időnként. Tevékenykedtem egy darabig Skandináviában, egy szép és nagy busszal hordtam érdekes kínai turistacsoportokat össze-vissza odafenn, erről azért viszonylag sokan tudhattatok, volt belőle pár dolgozatka, aztán – épp a már említett okok miatt – keddről szerdára szépen otthagytam a Kánaánt, és hazareppentem menteni a mentendőt, utána pár röpke hónapon át igyekeztem viszonylag tűrhetően kitanulni a nővérkésdit, még haza is költöztem, időnként vissza tudtam tartani a röhögést, higgyétek el. Amikor tényleg végképp kifogytam minden vonalon mindenből, jött egy akár helyinek is mondható buszozás, egy virtigli munkásjáraton – na, fantasztikus idők voltak, ragyogó kollégáktól leshettem el a szakma fortélyait, apróbb és komolyabb trükköket és varázslatokat, miközben persze nagyszerűen szórakoztunk, váltottuk a világot, és igazi barátságokat kötöttünk igencsak szorosra; lenyomtam nagyjából lágy 200 ezer kilométert, azt hiszem, rakódott rám egy kis kéreg, közben tanulhattam (ha ugyan szükségem volt rá) némi rendet, rendszerességet, fegyelmet, pontosságot; és persze továbbra is a vállamon volt minden autóbuszvezető édes terhe, hatvan ember a hátam mögött. Akik – na… a legtöbbjük, mondjuk simán csak azt – megtiszteltek a bizalmukkal, s rendszerint bányamélyen végigaludták azt a másfél órát, amíg oda- vagy hazaszállítottam őket. Havi huszonkét alkalommal napi kétszer, nulla jó szóért, plusz szabad szemmel meglehetősen nehezen kivehető összegért – természetesen ez utóbbi volt a legkevésbé szempont, legalábbis amíg a fejemet kint tudtam tartani a vízből. És én elég sokáig kint tudom, komolyan. De aztán egy csodás éjszakán a semmiből megjött a felhívás keringőre, azaz a nagy kalandra: egy hihetetlen ajánlat, persze a neten.

Hihetetlen ajánlat, mondom, naná – persze hogy a szokásos netes lehúzásnak gondoltam jó darabig: merthogy mi más is lehetne, ha egy (cseh) cég azt mondja, szeretne fizetni neked azért, hogy kirándulj. Hogy járd be Európát keresztül-kasul, autókázz egy kellemeset pár laza tengerentúli (észak-, közép- és dél-amerikai, ausztrál, új-zélandi, maláj, ázsiai) turista társaságában, naponta máshova, hétfő Prága, szerda Krakkó, péntek Maribor, szombaton Bécs, vasárnap meg Hallstatt, ahonnan majd tovább és vissza, tizenkét ország meg minden, kastélyok, kisvárosok, egyéb látványosságok a megállóknál, igazi jóízű cigányélet, egyszer itt, másszor ott… Nnnnanana, kis pofáim, azért én nem ma ugrottam le a falvédőről, botrányosan olcsó duma, hogy ezért az élvezetért nemhogy nem én fizetek, de valakik még pénzt is adnak… Vesztenivalóm viszont nem volt, így mindenesetre harsány igennel válaszoltam a neten feltett kérdésre, jelesül hogy szeretnék-e ilyen sofőr lenni. Jót aludtam, szerintem el is felejtettem volna az egészet, erre másnap délelőtt felhívtak Prágából, tíz percig beszélgettem egy kedves ismeretlen hölggyel, aki feltételezhetően az angoltudásomat volt hivatott tesztelni, aztán jött egy pár hétig tartó mail-váltás, és amikor már lényegében teljesen biztos voltam benne, hogy a következő levélben kérik majd az 50 euró egyszeri regisztrációs díjat, hogy végre nyugodtan törölhessem a teljes levelezést és elengedhessek egy újabb délibábos reménysugarat, őszinte meglepetésemre behívtak személyes interjúra. Nem hibázhattam, becsületesen összekaptam magam, minden jól ment és sikerült: és egyszer csak elkezdődött az álom, ami mindmáig tart. Mert ez az. Több ok miatt sem kezdek bele, milyen utasaim, milyen útjaim, milyen sztorijaim voltak az elmúlt hónapokban – leginkább is azért nem nyitom ki ezt a fiókot, mert akkor körülbelül soha nem végeznénk… Gyorsan hozzáfűzöm még azért, hogy természetesen minden szükséges engedélyem, papírom, vizsgám, adóizém, miegyebem tökéletes rendben van, másképp az akkurátus cég nem is engedne dolgozni – csekélység volt az egész, úgy gyenge ezer euróm, négy hónapom meg a nem létező idegrendszerem ment rá, hogy átverekedjem magam a honi hivatalok ingoványos útvesztőin: kapcsos zárójelben teszem hozzá, hogy mindez Csehországban három hét és negyven euró lehetett volna, ha előtte tudom, de nyilván én vagyok rosszindulatú… Mindegy: a lényeg, hogy abban a fázisban voltam (és vagyok), amikor be kell verekednem magam az élbolyba, bizonyítanom kell (ráadásul egy nagyszerű nemzetközi csapatban, ahol piszkosul kell ám kapaszkodnom), hogy nélkülözhetetlen vagyok a cég számára, merthogy ha rajtam múlik, szeretnék mondjuk a következő húsz évben ebben a pozícióban maradni… aztán majd meglátjuk.

Dióhéjban ennyi – ja, meg persze még annyi adalék, hogy a meglévő függőségemhez (konkrétan: kitartó, kőkemény webfarmozás, immár lassan ötödik éve, majd egyszer elmesélem alaposabban, de előtte meg kell ígérnetek, hogy soha nem kezditek el) visszajött egy korábbi kemény drog, a szintén netes mahjong, aminek köszönhetően még nehezebb úgy leülni a gép elé, hogy no akkor most szépen irkafirkálunk egy kicsit, Bandi, drága… Viszont be kell vallanom, hogy habár az a meglátásom, hogy az emberi természettel, legalábbis az enyémmel, tökéletesen összeegyeztethetetlen fogalom a munka, jottányit sem változott, azt kell látni ezzel kapcsolatban, hogy életemben egy percet se dolgoztam, mivel minden munkának látszó tevékenységem színtiszta élvezet volt csupán – mindazonáltal viszont piszkosul rágcsált, hogy egy ideje nem irkálok és hogy ebből fakadóan ti sem írtok… Azaz… ez nem egészen igaz, merthogy azért jött pár üzenet itt és ott, meg élőben is, meg kérdések meg minden… Na, így, a végére hadd osszak meg veletek egy levelet, a kedvencemet, név nélkül, illetve a konkrét név említése nélkül – merthogy annál is fontosabb, ahogyan a szerző aláírta: az Olvasó. Íme, betűhíven: Kedves András! Egy darabig megértő türelemmel néztem, hogy felszabadultan élvezed az életet és publikációid kimerülnek a szép barátnőd, gyönyörű tájak, kívánatos ételek fotóinak bemutatásával. MI ÉHEZÜNK!!! Hétlövet nélkül, nekünk rossz! Leszoktam a cigiről, óvatosan eszek, 2 kávét iszok/nap. DE sosem gondoltam, hogy egyszer HÉTLÖVET nélkül kell élnem. VEDD FEL A “TOLLAT”! (Nem biztos, hogy minden szavaddal egyetértek, de tisztelem a véleményed és szükségem van rá.) Üdvözlettel az Olvasó. 

Nos, ez a mélyütés volt az a pont, ahol pontosan tudtam, hogy visszatérek – ha netán ki-kihagyva is egy-egy hetet, ha úgy hozza a küldetés, de akkor is: itt a helyem. Őszintén remélem, vagytok még páran, akik valami hasonlót gondolnak. A ti kedvetekért, remélhetőleg a ti örömötökre (is) ülök vissza a gép elé, hogy valamikor, legkésőbb péntek éjszakánként bemásoljam a védjegyünkké vált kezdő sorokat: Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenhat éves rovatunk… és a többi… ha jól számolok, a kétszázötvenhetedik normál kiadással érkezem hamarosan, talán már jövő szombaton… Köszönöm, azaz kiváló barátommal és tettestársammal, aki nélkül a kanyarban se lennék már, szóval Suszter mesterrel köszönjük szépen a folyamatos biztatást, a megható kitartást, a nógatást, csesztetést, a sok jó szót meg persze az ellenvéleményeket is – ígérem, hamarosan gördül az a függöny… Legyetek majd akkor is sokan itt, velünk. Písz.

27 december
12komment

Ezer szó semmi

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (20 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Csak ez számít. Az egyszerű. Ahogy a levegőt veszed most, szépen, egyenletesen, nyugodtan. Ülsz és nézel. Kint és bent egyszerre látod, ami lényeges. Pedig nem történik semmi: nagy jelenetek nélkül mennek a felhők, átszűrődik rajtuk a fény, a kövön ücsörögsz, a folyót látod, ezen a szakaszon, valahonnan bevillan, minden másodpercben kétezerötszáz köbméter víz úszik el előtted, az épp aktuális adagot, hinnéd, soha nem látod többet, aztán egyszer, talán pár hónap múlva, a pont a kezed fejére pöttyenő egyetlen cseppet vizsgálod – hülyeség, te is tudod, mégis olyan ismerősnek tűnik. Hát ezért tán. Üzenet. A madár cikázó röpte, hat-nyolc villámgyors verdesés után a másodpercnyi szünettel: ötször is megfigyelheted a tökéletesen pontos ritmust, mintha csak szándékosan neked mutatná – elröppen a kőgát végéig, ott visszafordul, újra végigszántja a levegőt, egészen a kikötődarukig, mint a permetező repülő, egyre közelebb hozzád. Aztán felül egy fa ágára a túlsó parton, és vár. Ennyit tudunk biztosan, a többihez nincsen közünk. Nem is baj talán. A fához lépsz, finoman megsimítod a puha mohát a kérgén – ettől mindig muszáj elmosolyodni. Hangya kandikál elő a kéreglabirintus egyik fordulójából: talán a mindent összezavaró december végi napsütés szólította ki a boly melegéből, talán csak kiküldték felderíteni – ha közelebb hajolsz, láthatod, szabályosan pofákat vág, miközben kettőt balra, egyet jobbra fordul a kéregutcácskákban. Megingathatatlan céltudatossággal halad, aztán rábukkan valamire, ha jól látod, egy kéregmorzsára – izgalomtól remegő potrohhal ragadja meg, végre van valamije, amit vihet magával, gondolom én, vissza a bolyba, ha netán megkérdeznék, merre járt, mire jutott, mit végzett, csak eléjük gurítja a morzsát, nem szól semmit, csak áll ott, hangyás félmosollyal, nesztek, van még valami? Aprócska, alig látható résben tűnik el a kéreg alá, az alagútban, úgy képzelem, felpattintja a fejére a kis piros sisakot és meggyújtja az acetilénlámpát, míg le nem ér a gyökerek alá. A morzsát begurítja a raktárba, és bebújik a többi mellé, megpihenni. Mert tél van. Amúgy. Még ha nem is látszik. Tovább »»

09 április
4komment

Így írtam én – épp húsz éve, húsvétkor

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (21 lövet, átlagosan: 6.95 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Egy jó apa mindig tud meglepetést szerezni a gyereknek

Egy jó apa mindig tud meglepetést szerezni a gyereknek

Jó – egy kis nosztalgia azért csak belefér néha, nem, gyerekek? 1989-ben, május 13-án vettek fel a jó kis Hírlaphoz, teljesen véletlenül, de tényleg: egy munkakönyvem már kis híján betelt – no hát istenem, kicsit nehezen találom az igazi pályát, most akkor mit ugorjak át, majd csak meglesz, mire nyugdíjba mennék, ha ugyan lenne még, sebaj… Akkortájt éppen a Vörösmarty nyomdában dolgoztam Kemény Dezső bácsival karöltve azon, hogy minél hibamentesebbé tegyük a Dunaújvárosi Hírlapot, s a többi megjelenő sajtó- és egyéb terméket, azaz nyomdai korrektor voltam, amikor a Jakab Klári (aki épp nyomdaügyeletest játszott – az volt az a szerkesztő a Hírlaptól, aki hétfőn és csütörtökön délután, illetve az elfogyasztott mennyiségektől függően este/éjszaka a nyomdában teljesített szolgálatot: ő húzta meg az anyagot vagy írt hozzá, címet adott, és megoldott minden felmerülő problémát, amit a Kampó, a Toldi vagy a Bokor Laci netán nem tudott, bár ilyennel én speciel soha nem találkoztam) megtalálta valami zsengémet az íróasztalon, elolvasta, és megkérdezte, elviheti-e. Én gyanútlanul azt mondtam, el. Két nap múlva felhívott az Eördögh Berci, és megkérdezte, nem szeretnék-e újságíró-gyakornok lenni. Mivel a pénz sohase motivált, megkérdeztem, mennyit fizetnek, s mivel kétszázzal többet mondtak, mint a korrektori álomfizetésem volt, így hát a dolog el is dőlt. Apró lépésekkel huszonhárom évet sikerült eltöltenem kis kihagyással nagyjából ugyanott, ez év február 1-jéig – ha mondjuk a világegyetem kialakulását nézzük, nem valami nagy idő, szent igaz. De mindegy is már, mondom inkább a lényeget: 1992. április 17-én, vagyis nagyjából húsz éve írtam egy kis húsvéti dolgozatot – ma, alkalomhoz illően, ezt osztom meg veletek: Kisboda megmondja, hajtás után. Tovább »»

06 április
10komment

Egy szobapincér a Ritzben, Woodrow Wilsonnál

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (21 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Úgy gondolom, egyszer csak megindulunk...

Úgy gondolom, egyszer csak megindulunk...

Gondolom, nem a Boda család ma az egyetlen Magyarországon, melynek egyes tagjai egyre intenzívebben külföldre kacsingatnak – a szaftosabb részleteket egyelőre babonából mellőzném, ami mondjuk engem illet, a kor előrehaladtával, úgy tűnik, romlik a humorérzékem, s egyre erőltetettebb kezd lenni a mosolyom a napi történéseket látva. Lassan mérsékelten puszta tréfa az is, hogy a belső zsebemben fix helye van az útlevelemnek – nagyon szívesen megvárok persze még pár húzást, elkötelezett magyar hazafi vagyok (és ezt ráadásul, akárki akármit hisz is, egészen komolyan így gondolom), de valahogy az a szörnyű gyanúm, eljöhet egy olyan rész ebben a több mint húsz éve futó pompás magyar szappanoperában, amikor csendesen úgy döntök, a folytatásokat majd megnézem a CNN-en, ha van kedvem – mindenesetre, addig is eltűnök pár évre emberi életet élni, csak úgy kíváncsiságból, mert érdekel, az vajon milyen lehet, és úgy tűnik, itthon ezt senki nem nagyon szándékozik bemutatni nekem, neked és a többi pár milliónak. Van mondjuk tízezer ember, aki nagyjából katarisejk-szinten nyomatja, ha valamit esetleg még szeretne, simán csak törvényt hoz vagy hozat rá, és már nem is nagyon rejti véka alá, mi a szándék, plusz, hogy végképp megnyugodj, társalgási szinten belöki, hogy harminc százalékos áfa; hogy Erzsébet-papírban fogod kapni a gyest meg a családi pótlékot; hogy negyvenhétből teljesen simán meg lehet élni pro hó, tessék csak megnézni őket, harmincháromra vannak bejelentve, és tízmilliókkal tartoznak a banknak, vagyonuk egy utánfutó meg két üveg bor… – a tízezren túli plebs pedig lassacskán végképp a gyomorszint alá süllyed, százszor kizsigerelt, ezerszer lenyúzott, megnyomorított százezrek próbálnak kínkeservesen túlélni… Nem tudom: ezerszer hallom, s akár úgy is lehet, külföldön nem lesz más belőlünk, csak Ausländer avagy outsider – őszintén szólva ez is egyre kevésbé érdekel: jobban aligha szarhatnak rám, mint azok, akik itthon az ügyeimet intézik és miattam tesznek-vesznek. Állítólag. És így. Hát… izé… egyszer csak akkor köszi mindent, srácok, további jó ügyködést. Ha meg netán bődületes honvágyam lesz, majd elolvasok valami újságot a neten. Tovább »»

28 március
15komment

Hat órácska, ami csak úgy elpereg…

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (26 lövet, átlagosan: 6.50 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Ez lett belőlem, amióta a legbunkóbb főnököm van evör: én

Ez lett belőlem, amióta a legbunkóbb főnököm van evör: én

Ennyire bunkó, szemét, paraszt, kiszipolyozó, ugarra járató főnököm, mint amilyen én vagyok, még nem volt, pedig lassan harminc éve veszek részt kőkeményen a termelésben, számos szektort bejártam. Ha netán (a félórás ebédszünetemet leszámítva) tíz percet nem a betűkkel töltök valamilyen formában, már makog idebent, a fejemet csapkodja, azt is bentről persze, igyekezzek, ne a haverommal dumáljak, jöjjek már haza, üljek a gép elé, és tegyem a dolgom, gyorsan-gyorsan-gyorsan. Írjak. Közben olvassak is. Találjam ki, mi lesz egész héten, készítsek tervet. Szedjem össze a variációkat, amikből válogathatunk pénteken, a Hétlövet megírása közben: elvégre is már kedd van. Válaszoljak szépen a kommentelőknek. Lassan délután két óra, hm… ideje lenne kész lenni a másnapi poszttal, hogy délután-kora este  még át lehessen olvasgatni párszor. Aztán jöhetnek a képek… Este és éjjel pedig, mint rendesen, fordítunk, a napi öt oldal, újabb bő fél éven át, persze minden éjszaka… most két könyv is van, lehet válogatni, egy merő szórakozás. Ha pedig a szép szóra netán nem reagálok, hát elkezd olyan éjsötét képeket festeni elém, direkt agyba, hogy attól besápadna bárki emberfia. Egy szabad napom… mit napom, délutánom nem volt hónapok óta. Oké, nagy nehezen elengedett Boszniába a retek, de csakis úgy, hogy négy napra előre megcsináltatott velem mindent… baszki, úgy indultam neki, hogy kivoltam, mint a liba… Ma meg (vagyis kedden) kiküldetésben jártam, Állampusztán, egy igencsak patinás, jellegének megfelelően nyomasztó büntetés-végrehajtási intézetben, ahol a színházi világnap alkalmából kedvenceim, a Bartók kiváló művészei adtak egy kiváló, vidám, zenés műsort a fogvatartottaknak. Este hat körül, szépen, ahogy bunkófőnök meghagyta, itthon is voltam – most éjfél múlt… még csak én tudom, hogy holnap nem lesz színházi/börtönértékelés, neki meg se merem mondani, alszik – de már most rettegek, mikor kezdi rá: “Ebben maradtunk, firkászkám?” Tovább »»

15 március
7komment

Március 15. – itt meghitt, csendes, nyugalmas főhajtás

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (20 lövet, átlagosan: 6.85 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Állítólag így, zölddel kifelé az autentikus...

Állítólag így, zölddel kifelé az autentikus...

Ma nem lesz itt túlságos viccelődés, sem komolyabb történetmesélés, és nem az energiák spórolása miatt… Szokásunktól némiképp eltérően visszanézünk kissé: bár ha végre össznépileg is beérnénk annyival, hogy csak azokon a napokon révedünk-sóhajtozunk-lengetünk vissza két-három-öt évszázadnyira, amikor valami jelentősebb okunk is van rá, a többi időben meg próbálnánk pár lépésnyit előrébb haladni, már amennyiben lehetséges persze… Mert szép-szép, ha dicsőségünk morzsái után ezredszer is átvizsgáljuk a padlózat minden repedését, s persze még mindig nem hisszük el, attól se lenne jobb, ha rábukkannánk akár egy szilánkra is (de már nem fogunk); jó-jó, ha minden mostani gondunkra a pompás múltban igyekszünk megtalálni a választ – csak épp meg kéne végre próbálni, milyen lehet a történelmi remeklések maximális tisztelete mellett a jelenben élni, és a jövőnek alkotni. Merthogy az én emlékezésem szerint a márciusi ifjak is valahogy így csinálták… Én mindenesetre most nem forradalmat, sokkal inkább békességet kívánnék ennek az országnak – mert ha egyszer sikerül kibékülnünk, hiszitek vagy sem, minden más is megjön. Békés, nyugalmas napokat tehát mindenkinek, ránk fér – hajtás után a 12 pont szemlézhető: hm… helyenként tragikusan aktuális. Több mint 160 év múltán ez azért legalábbis elgondolkodtató – bár igaz, a Budapest-Vác közötti vasúti menetidőkben sincs túl nagy változás, alig pár percet lassultunk… Tovább »»

08 március
31komment

Egy szívásmentes hónap – beszáll valaki?

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (20 lövet, átlagosan: 6.95 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

Cigiszopás, majomszokás

Cigiszopás, majomszokás

No, pajtások, akkor úgy döntöttem, megkavarjuk kicsit a hegyi patakot – a Nemzeti Egészségminisztérium hathatós támogatása nélkül is megkezdem saját módszeremen alapuló egészségmegőrzési programomat, melyhez nélkülözhetetlen lenne a közönség segítsége. Nem, köszönöm, de ezúttal sajnos nem elég az ütemes vastaps: kicsit konkrétabb helpre gondolnék, és ehhez olyan kedves böngészők jelentkezését várom, akik, hozzám hasonlóan, viszonylagos rendszerességgel dohányoznak. Ördögi tervem a következő: hétfő 0 óráig még jól kicigizzük magunkat, addig ki-ki talál valami jó kis személyre szabott motivációt, aztán hozunk egy merész-betonkemény döntést, és egy hónapra jól letesszük a cigit, közben a vállalkozó szelleműekkel folyamatosan tartjuk a kapcsolatot e-mailben, beszámolunk az esetleges nehézségekről (a magam kínlódásai mellett a beérkező maileket is, szerkesztett változatban, hetente legalább egyszer a nagyközönséggel is megosztom), átsegítjük egymást a buktatókon, különféle tippeket és trükköket tanítunk egymásnak, együtt könnyezünk a kritikus napokon, és szerintem egy szolid bulival megünnepeljük a sikert a végén. Hogy mi jön utána, azt meg majd átbeszéljük akkor, ha úgy akarjuk, egy cigi közben (igyunk a sikeres elvonókúrára…), ha jobbnak látjuk úgy, prolongáljuk a programot, belecsapunk még egy mentes hónapba, vagy kimondjuk, hogy örökre végeztünk a jövedékiadó-befizetéssel, akármi. Részletek lapozásra. Tovább »»

04 március
16komment

Ma nem írok semmit

1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (22 lövet, átlagosan: 6.68 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

A szerző, szülei társaságában, kikapcsolódik

A szerző, szülei társaságában, kikapcsolódik

Ma nem írok semmit. Ha tetszik, jó, ha nem tetszik, ma nem jöttök, majd jöttök holnap, vagy azután – ahogy ráértek, miattam aztán nem kell átszervezni semmit. Ellötyögök egy kicsit – most komolyan, megérdemlem, egy hónap megszakítás nélküli munka után, amiben a legkomolyabb elhajlásom az volt, hogy egyszerre felfaltam egy zacskó makadámdiót… Egy sört nem ittam meg időtlen ideje. Na jó, még mielőtt a könnyem kifutna, megadom, ez azért nem teljesen igaz: amikor ugye a Varga Zsolti olyan csúnyán beivott a borkóstolón, én se biztos, hogy vállaltam volna a szigorú kanadai alkoholtesztet, azaz a mérlegállást a záróvonalon. Este mindenesetre lemegyek Földvárra, a méltán legendás Varró-étterembe, búcsúestézni, mert a Varró Tomi bezár, ha jól tudom, Németországba mennek dolgozni a Cilivel, márpedig ez bizony szerintem simán riport értékű esemény, a létező legkomolyabban mondom, országos felületet érdemelne – na jó, nálam harmincöt országban olvasott világfelületet kap, végül is rendben. Ma viszont nem írok semmit. Hajtás után csak egy üres, hófehér oldal lesz – ha nem hiszed, lapozz… Tovább »»

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz