Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


30 október
1komment

Helló, Hellász – görög körökben (II.)

Egy elkapott momentum, néha nekem is összejöhet - mohó sirály a thasszoszi kompon...

Egy elkapott momentum, néha nekem is összejöhet – mohó sirály a thasszoszi kompon…

Tyű… jó régen beígértem ám, hogy folytatás hamarosan, bocsánat, kissé besűrűsödött az élet, előfordul ez még nálam is – nos, néhány héttel ezelőtt mindenesetre Görögországban jártunk, s több mint egy héten keresztül pihentük ki a civilizáció ártalmait egyik kedvenc országomban. Hogy miért is az, arra, legalább részben, mindenképpen szeretnék kitérni ebben a folytatásban – ha már itt tartunk, elmondom, hogy ez vajon a záró rész-e, azt ebben a pillanatban még nem tudom: majd írja magát az anyag, és megmutatja, ahogyan lenni szokott… Barátaimat tehát ez úton is örömmel értesítem, csalódott ellenségeimmel ugyancsak örömmel tudatom, épségben hazaérkeztem Görögországból, ahol mindösszesen, az utazásokat is beleértve kilenc napot töltöttünk, olyan felhőtlenül, hogy arra száz éve volt utoljára példa. Egyebet ne mondjak, szerintem például van vagy húsz éve annak, hogy az alkaromon (ami nyár végére többnyire egyenletesnek mondható lakkfeketében szokott pompázni) kívül bármely más testrészem is eltért volna a hagyományos, régi típusú mentőautók színétől – mostantól viszont nem különösebben lepődnék meg, ha szűrt fényben túlbuzgó skinheadek támadnának rám, a teljestest-fotóimat pedig csak azért nem osztom meg itt, mert tudomásom van róla, hogy kiskorúak is látogatják az oldalt, továbbá perfekcionista testépítőként nem szeretném még azelőtt felfedni a valót, mielőtt teljesen kész lennék a művel. Márpedig van vissza néhány tökéletesítendő terület. De kanyarodjunk a lényegre: az előző részben letudtuk a nyaralás legkellemetlenebb részét, ami egy kiadós buszos út, Szerbián és Macedónián keresztül – na, nem volt túlzott szenvedés, noha el kell mondjam, a szuper luxus MAN-buszban sikerült pont azt az ülést kikapnom, amelynek egy stratégiailag igen fontos pontján egy meglehetősen rusztikusnak tűnő vasdarab nyomott egész úton: de ennyi pénzért, azaz 24. 900 magyar egységért (igen, ez az összeg a nyolc éjszakányi szállás és az utazás díját is tartalmazza), sokkal többet is ki szoktam bírni. Megérkeztünk a névválasztásában szerénynek épp nem mondható apartmanházhoz, az Alexandros Palace-hoz, hamarosan megismerkedtünk telepített idegenvezetőnkkel, Vaszilisszal, akiről már elsőre is pontosan tudtam, nem öt percet töltünk majd egymás társaságában, végül pedig beköltöztünk az egységbe. Na, hogy milyen a szoba Nagy Sándor palotájában? Jól elmesélem odabent: meg még sok mindent.

Hirdetés

A szoba… a szobácska, nos, az egyszerű, nincs ezen mit cifrázni. Fehérnek fehér, tisztának tiszta, mondjuk nem az az igazi nagy patyolat, de baj sincsen vele. A fürdőszoba a célnak megfelelő, jó, itt-ott azért kicsit érződik már rajta az az előttünk ott járt tizenötezer user – de még egyszer mondom, pajtások, nevem 24. 900, én ide igazából spórolási célzattal érkeztem, úgyhogy eszem ágában sincs Vasziliszhoz szaladni panaszra, hogy teszem azt miért hiányoznak a zuhanyfülke oldalfalai (s ettől maga a zuhanyfülke kifejezés is meglehetősen üresen cseng), vagy hogy miért egy ásványvizes palack rózsaszín kupakjával kell felráncigálni a zuhany kis pöckét, vagy hogy nagy hangon felhánytorgassam, hogy az egylapos, villamos kempingrezsót ma már kissé meghaladta az élet. Bőven beleférnek ezek az apróságok. Ahogyan az is, hogy kétségkívül nem túl nagy alapterületű maga a szobácska – na, ha már itt tartunk, azt végképp nem értettem soha, mire is kell mondjuk két embernek egy hodály, amelyben, az én gyakorlatom szerint legalábbis, pár órát tölt el az ember éjszaka, amúgy meg lófrál, kirándul, kocsmázgat, strandol, miegymás, egész nap. Nemde? Nem tök mindegy, mekkora a szobád, ha van benne egy normális ágy? De.

Van persze, akinek nem felel meg a szoba. Egy hölgy például előadja, hogy csöpög a zuhanycsap. Vaszilisz, akinek egyébként negyedóra alatt ez épp a harminckettedik befutó panasza, tökéletesen rezzenéstelen arccal intézkedik (igaz, utána tart egy igencsak komoly tanulságokkal megspékelt beszédet a szélesebb utazó közönség számára, amelyben igen szép érvekkel támogatva mondja el, szerinte sokkal jobb, ha az ember, még ha magyar is, megkísérli letenni a gondokat, és minden borzasztó körülmény ellenére élvezni a nyaralást, mint ha minden aprósághoz odaszisszen), azaz tüstént hívja a görög tulajdonost, aki pár óra múlva meg is érkezik. Van szerencsém látni, ahogy nagy kapkodva, tíz méteres óránkénti sebességgel bevágtat, majd felméri a problémát, és igyekszik megnyugtatólag mondani valamit a feldúlt vendégnek. Azután leballag az emeletről, valamit mormol magában, láthatóan nem nagyon érti a felzúdulás tárgyát, és a kijáratig szépen el is felejti az egészet. Majd csak a hét közepén látjuk ismét, amikor ugyanez a csap kicsit eltörik, és ömleni kezd a drága víz – na, akkor tényleg két percen belül kiküld egy szerelőt, aki újabb tíz percen belül cseréli az egész vackot. Mintha nem is Görögországban lennénk.

Sajnálom, tudom, nem szép dolog, de akkor is baromira bírom, ahogyan a görögök élnek. Nem tudom, meddig csinálhatják még azt, amit csinálnak; hogy Jürgen Schmidt német gyári munkás meddig viseli még el különösebb tettlegesség nélkül, hogy lényegében az ő munkája/adója tart el két görög (meg, ne feledjük, egy magyar, egy bolgár és egy fél román) családot – Nyulasi barátom szerint az örökléttől fogva így élnek a hellének, s az idők végezetéig így is fognak: én simán csak irigylem azt a hihetetlen lazaságot, amivel az egész életet kezelik. Pedig vannak azért gondok, ezt se nehéz észrevenni. Rengeteg a bezárt kis üzletecske, bár, diszkó, miegymás. Sztavroszban végigsétálva a főutcán, az ember lépten-nyomon ilyenekbe botlik, olykor kettőre-háromra is egymás mellett – igaz, ez nem csak a görög válság miatt van így, mint később Vaszilisz magyarázza: a nyaraló közönség összetétele is nagy mértékben változott az elmúlt években. Korábban vaskos pénztárcával érkeztek a turisták, és aranyat, bundát kínáltak nekik egy tucatnyi üzletben – ma a közönség zöme szerb és magyar, lefagyasztva hozzák a kaját két bőröndben, és hűtőmágnest böngésznek az ajándékboltban, pohár sör, netán egy kis gyros, azért együnk már étteremben, na ja. Ez a helyzet: nem értékelés, csak makacs tény.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (6 lövet, átlagosan: 6.83 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

1 komment

  1. Tüske Hajnalka szerint:

    Jó volt ismét olvasni az írásodat! Már azt hittem, hogy téged is bedarált a hisztéria. Ami, gondolom, igaz is. Lásd: külföldi szállítás. És még nincs vége. Pandémia mindenek előtt. :(

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz