Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


13 április
4komment

Családban marad, Caparetto és Messzelátó

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a többnyire szombatonként, és ha igen, akkor már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizennyolc éves rovatunk kétszázhetvenedik kiadásában azzal a világhírrel (és ez itt nem az irónia helye, nagyon is komolyan gondolom) indulunk, hogy a budapesti finn nagykövetség irányítói múlhatatlanul fontosnak érezték, hogy felköszöntsék egyik munkatársukat, Gál Évát. Éva nem a kultúrattasé magyar asszisztense, nem titkár, nem osztályvezető vagy tótumfaktum: ő az intézmény takarítónője. Pont. Immár harminc éve. Pontpont. Egyelőre itt, a címlapon szeretnénk a magunk nevében is gratulálni Gál Évának – odabent aztán majd kifejtem kissé, miért is gondolom, hogy pont az ilyen apróságok tesznek egy országot élhetővé. Nem, nem pont a miénkre gondolok most, bár a finn követség Bodapesten van – egészen addig, amíg túlzottan bevándorláspártinak nem ítéltetnek, mert akkor Kakadu mester majd szépen kivágja őket is, mint annak idején az észteket, ha valaki még emlékszik ilyen csodákra… Gyászos ötvenhatmillió forintkával jutalmazta meg az elmúlt három évben a legszorgosabban öblögető deepnemzeti bloggereket a “közmédia” – valóságos bloghálózatot tartanak fenn ugyanis, nyilván a honi sajtóban tapasztalható sajnálatos liberális túlsúly mérséklése érdekében. Nagyon helyes, nagyon helyes. Itt most csak egyik kedvencemet említeném meg a sok közül: e bloggerek között található ugyanis a nagyszerű ifjabb Lomnici Zoltán, igen, a fékezhetetlen arcszőrzetű alkotmányjogász, igen, az univerzális csavarkulcs, akitől a szoptatás világnapján éppúgy megkérdezik, melyik emlővel kell kezdeni a kisdedek szakszerű táplálását, mint ahogy ő az, aki a hegesztőkről szóló termelési riport végén úgy üti le egy sújtással a maga által készített, megkérdőjelezhetetlen egyenességű nemzeti varratról a minimális felesleget, hogy szem nem marad szárazon. Végezetül jöjjön valami könnyedebb: az ormányablakba kellett mennem már megint, ugyanis nemrégiben, alighanem a szerb határon elrepedt a személyim – hogy mi okozhatta, arról kábé fogalmam sincs, illetve el tudom képzelni, hogy… de nem, nem képzelem el, nem akarom megbántani azokat a jobb sorsra érdemes magyar szakembereket, akiket a legkülönfélébb módon szopatnak azok, akiknek a fejében elég rendesen, egyre visszafoghatatlanabbul zörömbölnek a bumbusok; a határvédelmi szakembereket, akiknek kötelező feladat az időhúzás, hadd lássa a magyar határjáró, itt bizony tényleg őrjítően nagy a baj. Hát Röszkén például tényleg nagy, csak épp nem attól, amit négy éve óverdózisban tolnak le a torkunkon… de erről majd máskor. Most jöjjön csak a jó: például egy hivatal, ahol úgy bánnak az emberrel, hogy nem is érzi, hogy itthon van. Mármint hogy de jó lenne, ha azt érezhetné… ha minden így menne… na… értitek ti… Fáradjatok beljebb, elfordítom azt a kissé berozsdásodott kart itt a vezetőfülkében, és már indulunk is…

Hirdetés

* Felköszöntötte egyik munkatársát a budapesti finn nagykövetség.

A hölgyet Gál Évának hívják – és mint már a bevezetőben említettük, ő a finn nagykövetség takarítónője, immár kereken harminc éve. Miközben buzgón és őszintén, még egyszer gratulálunk a méltán boldog és büszke ünnepeltnek, engedjétek meg, hogy idézzem a követség rövid laudációját – magyarul azért, mert szép, finnül meg azért, mert… mert az is szép, ízlelgessétek csak (jövő héten röpdolgozatot írunk belőle, kérlek, rendesen készüljetek!!!): “30 éve lépett a nagykövetség szolgálatába Gál Éva takarító, aki olyan csendesen, tapintatosan, csaknem láthatatlanul végzi munkáját, hogy általában csak a tisztaságillat, a kifogástalan rend és a gondosan ápolt virágok utalnak jelenlétére. Köszönjük Éva! Tänään tuli täyteen 30 vuotta siitä kun siivooja Éva Gál tuli suurlähetystön palvelukseen. Hän suorittaa työnsä niin hienotunteisesti, melkein näkymättömästi, että useimmiten vain puhtauden tuoksu, moitteeton järjestys ja huolellisesti hoidetut viherkasvit kertovat hänen läsnäolostaan. Kiitos Éva!” Na. Valahogy így kell ezt. Bocs, csak egy pillanatra hadd ragadjak le még ennél a csodálatos finnél: näkymättömästi… láthatatlanul… tényleg lehet benne valami, hogy rokonok vagyunk… näkymättömästi… Na, haladjunk, feleim, mindjárt reggel… Szóval tudom, sokan gondolják most azt magukban, takarító, harminc éve, na és akkor mi van? Írtak róla öt sort, kapott egy szép cserepes kankalint, koccintottak egyet, oszt jól van, ment mindenki a dolgára… nagy ügy… Ühüm. De… izé… nézzétek már meg ezt a fotót, kérlek, az Éváéval együtt tizenkét mosolyt (bal oldalt a tizenharmadik ember és a szája kitakarva, de azt gyanítom, az övé se lefelé görbül), aztán, ha becsületes, keményvonalas állampolgárok vagytok, kezdjétek el ütemesen skandálni, nyo-mo-rult-fin-nek, nyo-mo-rult-fin-nek. Ha ez valamiért mégsem tetszik, akkor meg álmodozzatok velem egy kicsit, képzeljétek el, milyen is lehet az élet egy ilyen helyen – mivel a nagykövetség tudtommal az illető ország felségterülete, én azt gyanítom, pont olyan, mint otthon. Finnországban. Ahol például beosztástól, rangtól, vagyoni helyzettől, egészségi állapottól, nemtől, fajtól és még kétszáz dologtól függetlenül ember lehet mindenki. Aki ember, és hadd ne fejtsem ezt most ki. Merthogy ez az egyetlen igazi kérdés: és ha ennek az egyetlen kritériumnak megfelelsz, már velünk is vagy. Abban az országban, ha jól sejtem, egy takarítónő nem CSAK egy takarítónő: a csapat része, aki nélkül, akinek kiváló munkája nélkül bizony épp úgy nem működhet egy magára kicsit is adó cég, mint mondjuk főkönyvelő nélkül. Gyorsan hozzáteszem, még mielőtt azzal vádolnátok, megint csak zöldebbnek látok minden szomszéd kertet – ismerek olyan honi vállalkozást, miegyebet, mi több, dolgoztam is olyannál, ahol hajszálra ez a szemlélet él(t): minő érdekesség, jut ugyanakkor eszembe, hogy egyikük sem pont a kedvence az (én ízlésem szerint a számomra múlhatatlanul szükségesnél egy manósapkányival hosszabb ideje) uralkodó izének, de ez nyilván csak a véletlen gyalázatos műve. Vissza azokhoz a finnes/magyaros mosolyokhoz: nekem tetszenek. Felteszem, ezek az emberek akkor is művelik ezt a varázslatos műfajt, és nem feltétlenül csak a szájukkal, amikor jó reggelt kívánnak egymásnak – jut eszembe, valamelyik nap, századszor, beléptem egy liftbe, ötödiknek, majd szép hangosan jó napot kívántam az utastársaknak. Megúsztam pont nulla válasszal. Mindenki a lift padlóján keresett valami halaszthatatlanul fontosat, és szinte hallottam a zakatoló gondolataikat: “Azt ám, jó napot, meg a jó anyádat, annak kívánjál jó napot, te nyálas kis hülyegyerek…” És persze tökéletesen megértettem őket, nagyon is igazuk volt: ezekben az emberpróbáló, vérzivataros időkben nem árt az óvatosság meg az éberség a mindenféle, ki tudja, honnan szalajtott jónapotkívánókkal szemben. És akkor a végére egy kis habkönnyű, takarítónénis sztori: a nyolcvanas évek elején járt egy magyar forgatócsoport Szent-Györgyi Albert amerikai kutatóintézetében – akkor kapta meg a Magyar Népköztársaság rubintokkal ékesített Zászlórendjét (amit az átadáskor elejtett, aztán különféle nagyságok keresgélték mindenfelé a rubintokat, miközben ő állt felettük a dobozzal, nem kicsit volt vicces/szimbolikus jelenet), a stáb pedig az intézetben rögzített kis színesekkel igyekezett még érdekesebbé tenni a filmet. Egyebek között megkérdeztek egy afroamerikai nénikét, aki épp a motoros fókát túráztatta a folyosón, hogy mit tud Szent-Györgyi Albertről. A megtermett asszonyság elgondolkodott egy kicsit, majd elmondta, hogy az indulásnál volt egy állománygyűlés, amire természetesen ő is hivatalos volt, s amelynek a legfőbb programpontja az a rész volt, amikor a Nobel-díjas professzor szigorú parancsba adta, hogy őt máshogy senki nem szólíthatja, mint Papa. “És ön is így szólítja?” – kérdezte hüledezve a derék riporter. “Így bizony.” – nevetett teli szájjal a kamerába a kedves takarítónéni, aztán akkurát kicsavarta a rongyot, és húzta tovább a csíkot az ellenfényes folyosón.

* 56 millió forintot fizettek ki az elmúlt három évben kormánypárti bloggereknek.

Őszintén remélem, hogy a pontos összeg 56 009 023 forint, na jó, ne legyünk a szokottnál is ízléstelenebbek, gyenge poén volt, mint az összes, már ha volt valaha egy is. Amúgy is csak a szőlő savanyú, merthogy… hej, micsoda gyöngyélet lehet az, pajtások… kormánypárti bloggernek lenni… körbenézel kicsit, oké, fasza minden, hasítunk, mint a Sólyom Légitársaság anno, már ha valaki még emlékszik, micsoda torokszorítóan szép sztori volt… most ugyan kaffognak róla valamit a rohadékok, hogy mintha keletkezett volna némi kis adóhátralék, miegymás, de oda se neki, higgyetek inkább a saját szemeteknek, a pompás cég pompás honlapján Lucsik János ügyvezető úr (akinek szívügye a Sólyom, aztán sajgó szívüggyel lemond, helyére lép Hurtyák Róbert úr, és így tovább) még mindig tárt karokkal várja a bölcs beszállítókat, és mindazokat, akiket szintén lázba hoz egy valódi, nemzeti légitársaság, amelynek vezérgépét, nomen est omen, az Álmos vezért 2013-ban be is mutatták LisztFerihegyen. “Álmos vezér hazatért, elindult a Honfoglalás első napja…” – ezt mondta Vágó József vezérigazgató, hogy aztán az egész Honfoglalás kábé oda torkolljon, ahol most úgy összegészében is tartunk… Pedig még 378 ezer forint adót is befizettek… na, mindegy, mellékszál… Szóval körbenézel, és mivel problémát nem észlelsz, ügyesen lekottázod a szíved dalát. Ami olykor kissé ugyan egybecsengeni látszik mindazokkal a nótákkal, amit az ügyeletes karmesterek húzatnak a szép számú önkéntes zenekarral, de nincs az a megrakott szekér, amire fel ne férne még egy villával, fúdd hát te is, hátha előbb-utóbb bejutsz a profik közé, akiket már meg is fizet a hozsannázástól kipirult arcú hatalom. Van persze, hadd mondjam el közben, van itt olyan is, aki ingyen és bérmentve, boldogan vak és/vagy hülye saját hatáskörben, illetve ügyesen tetteti magát annak: nem az első, nem is az utolsó rendszer, aminek bolyhos-rozettás kelyhét harántcsíkosan simogatja fényesre játékos nyelvecskéjével – ők azok a lelkes és szorgos amatőrök, akik pusztán a dicsőségért és hírnévért is készek szó szerint bármire, persze azért remélik, egyszer tán nekik is megadatik, ami a nagyoknak, és hónaljig könyékig csuklóig túrhatnak a tálba kaphatnak egy kis honoráriumot a szop tanulmányokért cserébe. De koncentráljunk a már profikra: 56 milliót kaptak három év alatt, meg kell mondjam, gyalázatosan csekélyke összeget osztottak ki közöttük. (Schmidt) Mária országában, ahol például 3.9 milliárd forint jut a Puskás-múzeum megálmodására, egy ilyen pár tíz milliós összeg, kimondom, kolibrifiókaszar csupán – ja, természetesen ha ez a hiánypótló múzeum netán soha nem készülne el a tíz- vagy az ötvenszereséből, az se gond ám: ha végül lesz belőle mondjuk egy negyven másodperces animációs reklámfilm, amit Mészáros Ambipur, Forbes barát kisunokája rajzolt meg cukin, untig megfelel. Ha nem is kerül adásra, csak egy szalvétán van, bemondásra, hát istenem, annak is fogunk örülni, jobb mint ha drogozna, ugye. Na, ha már Mária szóba került, természetesen ő is blogger – ahogy ugye a régi mondás tartja, ha Blogiában vagy, viselkedj úgy, mint a bloggerek. Ő egyébként alig kétmilliót kasszírozott áldásos tevékenységéért – nem bírom tovább tartani, hadd áruljam el végre a blogja nevét: Látószög. Hagyok időt – addig is feliratkozom. Schmidt Mária látószöge: vendégszerzőként felkészül Matolcsy György, addig is nézzük meg az Egymás szemében című filmet, rendező Makk Károly… Van még amúgy látó: a Messzelátó, kétségünk ne legyen, a Petőfi Irodalmi Múzeum nemrég beáldozott igazgatója, Prőhle Gergely birodalma – Prőhlének egyébként a történtek után sincs baja a kormánnyal, igaz, a propaganda nem tetszik neki… Az egész összeg közel negyedét vitte Lánczi Tamás, a közpénzből évek óta alig-alig látó, szegényes körülmények között vergődő Századvég Csoport vezető elemzője, bármit jelentsen is ez: az ő blogjának címe sem kevéssé szórakoztató – ez lenne a Mozgástér. Nem maradhat ki óriás kedvencem, a “közmédia” MacGyvere, akit a szó legszorosabb értelmében bármilyen témában be lehet vetni, (alá)kérdezhet bárki bármit: természetesen ifjabb Lomnici Zoltánról van szó, na, az ő blogja hozzá illően már címében is jóval tudományosabb és komolyabb, szellemi gyermeke az Alaptörvény blog, nagyot szól, vigyázzatok vele, azonnali addikciót okoz. Nagyjából hárommillió forintot adtunk Zoltán buzgón pergetett igazgyöngyeiért, azt hiszem, mindannyiunk nevében elmondhatom, bántóan kis pénzért várjuk tőle a folyamatosan toronymagas színvonalat. És még néhány beszédes blogcím, de lehet, hogy csak én hallok bele mindenbe bármit, és bármibe mindent: Rémusz bácsi nevelt fia, azaz egy jó adag magyaros gógyival is megáldott afroamerikai honfitársunk, a folyton kissé csodálkozónak tűnő Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója jegyzi a Caparetto (ejtsd: kaparettó) blogot, míg Király Nóra, Újbuda alpolgármestere, merőben független gondolkodó, aki tavaly “elkötelezett szakmai és közéleti tevékenysége elismeréseként” Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést kapott, mint a Fiatal Családosok Klubja (FICSAK) alapítója, a Családban Marad című blog gazdája is, tavaly gyönge kétmillióért. A már említett FICSAK-ra egyébként szántak még pár fillérkét a döntéshozók: az Emberi Erőforrások Minisztériuma tízmillió plusz harmincmillió forinttal, a Nemzeti Együttműködési Alap ötmillióval, a Szerencsejáték Zrt. kétmillióval segítette az egyesület társadalmilag és fiatalcsaládosilag kétségkívül rendkívül hasznos működését, amit még a Fővárosi Önkormányzat is megfejelt egy hárommilliós csomagocskával. Természetesen jut egy szeletke a szartortából a ragyogó tehetségű Kiszelly Zoltánnak is, aki egyébként tavaly szeptembertől év végéig megalázó havi 862 500 nettóért adott tanácsokat a Miniszterelnöki Kabinetbrandynek, továbbá “… elsősorban német nyelvterületekhez kapcsolódóan aktuálpolitikai és szakpolitikai tárgyban, stratégiai külpolitikai tanácsadói feladatokat lát el, így különösen a Megbízó igényei szerint háttéranyagokat állít össze, illetve idegen nyelvű anyagok nyelvi megfeleltetése útján elemzéseket készít, valamint elvégzi a szakpolitikai anyagok, beszédek, háttéranyagok, szakmai szövegek idegen nyelvi elemzését.” Német nyelvterületeken. Ott. Elemez. A területeken. De különben mindegy, tényleg, tökre. Caparetto. Családban marad.

* Bementem az okmányirodába.

Nem először, nem is utoljára – és mivel már nem először támadt az a nagyon fura érzésem, hogy hosszú életem során kábé első ízben kimondottan jól érzem magam egy úgynevezett hivatalban, most látom elérkezettnek az időt, hogy egy kis élménybeszámolót tartsak. A dunaújvárosi önkormányzat egyes szekcióiban már korábban is sokszor előfordult velem hasonló: szándékosan nem említek konkrétumokat, mert a világért sem szeretném az érintett nagyon kedves és segítőkész ügyintézőket bajba sodorni azzal, hogy bármiféle kapcsolatba hozom őket magammal – nem tudom, tudjátok-e, ha nem, elmondhatom, ez az önkormányzat sem lóg ki a sorból és az újmagyar sztenderdből a tekintetben, hogy éber szemek figyelik a dolgozók tevékenységét a social mediában és a neten általában, és egészen konkrétan az állásával játszik az, aki valami nem megfelelőt lájkol, posztol, kommentel és a többi. A Nyulasival vagy velem mutatkozni pedig komoly következményeket vonzó szarvashiba – lenne, mert természetesen nekünk nincs egyetlen ismerősünk vagy barátunk se államigazgatási vagy hasonló közegből… ha valaki mégis rábukkanna bármilyen részletre, az csupán írói munkásságunk része, oktatási célból, nyolcszáz évre titkosítva, államérdek és überhaupt. Na, szóval be kellett mennem az orbányablakba, mivel a személyi igazolványom sarka elég komolyan berepedt, egy hete szúrtam ki véletlenül. Nem tudom, hol és hogyan történhetett – a zsebemben, a Maximnál vásárolt marhabőr kártyatartóban egészen biztosan nem eshetett semmi baja: alighanem valamelyik határon vághatta a földhöz valamelyik nyugodt határőr… talán az az ukrán, akinek a jóvoltából nyolc és fél órát álltam… szegény embernek láthatóan nem voltam túl szimpatikus, idegállapotba akart hozni, de azt nem tudhatta, hogy van egy bármikor bekapcsolható növény üzemmódom, amikor csupán a lassú ütemű ki- és belégzés mutatja, hogy életben vagyok, minden más funkcióm leáll, és bármeddig bírok bármit… ja, hülye vagyok, Ukrajnába útlevéllel mentem… na mindegy, bárhol történt is, ez lett a helyzet, nem várhattam sokat, egyéb se kell nekem, mint hogy Röszkénél egyszer kettétörjön, soha többet nem engednek át. Nem, nem a szemét szerbek… a jó magyarok: bármi van is Röszkén, ha kifelé megyek, ha be, mindig nálunk van a gond, a sor, a négy-tízórás várakozás. Azt is tudom, miért, majd egyszer azt is elmesélem. Péntek délben tehát irány a helyszín, letépem a megfelelő sorszámot, 1362, oké, leülök, várok. Örömmel konstatáltam, hogy nem vagyunk túl sokan. Ülök, várok, egyszer csak… valaki sziszeg… nézek balra, nézek jobbra, hol az ismerős… hm… sehol senki. Eltelt vagy fél perc, mire leesett, hogy a velem szemközt ülő hölgy sziszeg… na, hát ilyen még tényleg nem volt… ránézek, kedves mosoly, majd diszkréten odasúgja: “Mire vár?” Visszasúgom: “Személyi.” Mire ő: “Jöjjön, megcsináljuk.” Értem? Se sorszám, se meghatalmazás, se izé: csak úgy menjek… Már tetszett. Az meg pláne, hogy innentől kezdve minden úgy ment már megint, mint az olajozott istennyila – mindent elsőre megértettem, előbb ujjlenyomatokat adtam, aztán lefotóztak, aztán elektronikusaláírtam, aztán átvettem valami papírt, aztán meg megmondták, hogy úgy tíz nap múlva kapok egy sms-t, akkor bemehetek az új személyimért, ami hat évre lesz érvényes, és olyan chip lesz benne, hogy beszarsz, kaptam egy lezárt borítékot is, már előre, abban van a valami, amit nem tudok hogy mi, de van neki pinje meg pukja, de kivételesen egyáltalán nem baj, hogy nem tudom, mert amikor majd megkaptam az sms-t és megyek a vacsiúj ujjlenyomatos személyimért, amivel különben a reptéren tök egyszerű lesz a dolgom, csak röhögni fogok a hagyományos személyis bugrisokon, mint amilyen én is voltam a repedés előtt, szóval amikor megyek majd érte, büszkén mint állat, akkor majd szépen megkérdezem, mi is a teendő ezekkel a pinekkel meg pukokkal. Puk’s not dead, jut eszembe, ne legyen ebből tartós harag, hajnali kettő van. Szóval szép egyszerű indiánszökdeléssel kijöttem az ormányból, és olyan jókedvem volt, mint rendesen. Nem: még annál is jobb. Mert egy pár percre, annak a néhány (és, tudom, annál is több) nagyon kedves ügyintéző hölgynek köszönhetően, megérezhettem, milyen fasza is lenne egyszer egy olyan országban élni, minden nap, nem csak percekre, ahol többé-kevésbé minden így működik. Hogy szembenézősen köszönünk, normálisan beszélünk egymással, még egy kis móka és/vagy mosolygás is belefér, a végén meg őszintén jó napot kívánunk egymásnak – ja… és ami azért mégiscsak a lényeg: egy problémát öt perc alatt ügyesen kisimítunk. Az álmok azonban, anyám és kedves Sándor, sajnos időnként hazudnak – kiléptem az autonóm terület eresze alól, és visszatértem Agyarországba: és, mint tudjuk, ez egy igen-igen kemény, kemény világ…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (18 lövet, átlagosan: 6.94 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

4 komment

  1. Öregbarátnéd szerint:

    “idegen nyelvű anyagok nyelvi megfeleltetése” ugye ezt valami indoklásból másoltad? Ha nem akkor nem olvaslak többé :)

  2. Öregbarátnéd szerint:

    Azért ha meg kapod a személyidhez tartozó mindenféle kódot akkor egy kicsit gondolkozz el. Amíg nem szükséges ne aktiváld.

  3. Hatlövet szerint:

    Talán egy hete nekem is volt jelenésem az ormányablaknál jogosítvány okán és szóról szóra csak megerősíteni tudom az általad leírtakat.
    Mondjuk nekem nem volt semmi protekcióm (ami érthető is :D), de a sorszám lehúzása után kb. 10 sec belül megjelent a kijelzőn és ezt követően minden ment flolltul, gyorsan mosolygósan, köszönősen. Sokat mondok ha 5 percnél tovább tartott a dolog fotózással, kártyás fizetéssel, kicsi anekdotázással az ügyintéző hölggyel.
    Ja és előre örülök mert idén lejár a személyim is amiről gondolom e mailben fognak értesíteni mint ahogy a jogosítványom orvosijának lejártáról is, ha már van ügyfélkapus regisztrációm.

  4. Csusza szerint:

    Végre, újra, Hétlövet!
    Nagy élvezettel olvasom a történéseket, azért a harmadiknál lenne egy észrevételem, mégpedig: amikor a Hétlövész – beretvaéles látásával és tűhegyes tollaival – eléri a Városháza tér légterét, a Hivatalokban másodfokú viharjelzés lép életbe …
    A kedves ügyintéző hölgy pedig nem barátságosan, sokkal inkább fájdalmasan szisszent fel, hogy miért pont vele szemben foglalt helyet …
    :D

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


+ 6 = tizenkettő

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz