Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


17 március
6komment

Nyolcmillió nemzetáruló: osztály, vigyázz!

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenhét éves rovatunk kétszázhatvannyolcadik kiadásában Szlovéniára vetünk pár érdeklődő pillantást: szomszédunkban a napokban lemondott Miro Cerar miniszterelnök, mert a szlovén legfelsőbb bíróság megsemmisítette egy korábbi népszavazás eredményét, amit történetesen egy vasútvonal egymilliárd eurós fejlesztésével kapcsolatban indítottak. A bíróság leginkább azon akadt fenn, hogy a kormány állami pénzből, részrehajlóan kampányolt a referendumot megelőzően… hm… látjátok, vannak még olyan elmaradott fertályai a világnak, ahol megtörténhet ilyen csúfság – nem mindenhol olyan mértéktartó, visszafogott kormányzás folyik, mint Magyarföldön, és hát ki kell mondanunk azt is, vannak nyámnyila, anyámasszonykatonája politikusok, akik egy ilyen csipcsup helyzetben inkább gyáván megfutamodnak, semmint továbbra is feláldozzák magukat imádott népük oltárán, csak hogy teljes golyóállómellény-szélességgel megmenthessék a hazát a veszedelmektől, melyek számosak, illetve, a kampányidőszak vége felé közeledve egyre inkább úgy tűnik, számtalanok. A mi generálisunkat viszont nem ilyen lemondós fából faragták: történhet bármi, nyílhat akárhány új front a folyton ellenünk fenekedő, rohadt világegyetemben, ő aztán nem lankad, mi több, egyre keményebb – rövid, de annál velősebb összegzést adott március 15-e ürügyén arról, igazából mi is vár ránk, vagyis úgy nyolcmillió nemzetárulóra április 8. után, ha ránk köszönt végre a totális demokrácia. Én azért azon is elgondolkodtam valamelyik este, mi jöhet akkor, ha netán az ellenzéki szavazatok lesznek többségben: lehet, hogy már megint az én készülékemben van a hiba, és persze kötelező azt kívánni, ne legyen igazam, de a csodálatos, 2006-os “forradalom” óta valahogy nem igazán tudok elszakadni attól a gondolattól, hogy akkor szabadul el itt igazán a pokol… Végül kissé átmegyünk közszolgálatiba, és igen komolyra fordítjuk a szót – pár hete épp itt, a lépcsőházunkban is járt két igen jó szándékú, szociálisan érzékeny hölgy: az egyik ajtószomszédomhoz, egy idős bácsihoz sikerült bejutniuk a pont száz éve ismert “trükkel” – ahogy kinyílt az ajtó, lehengerelték, egy perc alatt bent voltak, elmondtak valami mesét, aztán egyikük szépen lefoglalta a bácsit, a másikuknak épp ki kellett mennie, csak a lényeget mondom, nagyon sok pénzt vittek el, sajnos egy nagyon nyilvánvaló és kézre álló helyről. És véletlenül azt is tudom, nem ez volt az egyetlen helyszín, ahol kábé aznap jártak. Természetesen elkezdtünk gondolkodni, mit is kéne csinálni, hogy megelőzzünk még egy ilyen esetet, legalább itt, a házban: sajnos, mint majd látjátok, ki fog derülni, az egyetlen megoldás, ha gyakran beszélünk a dologról a leginkább veszélyeztetettekkel, az idősebbekkel – minden más, mint például a lépcsőházi kamera, szomorú, de tény, pénzkidobás. Puha szlovén, kemény magyar mineln, zárdazajtót – pár hét kihagyás után újra itt vagyunk. 

Hirdetés

* Lemondott a miniszterelnök, mert állami pénzből, részrehajlóan folytatta le egy népszavazás kampányát. Ja, Szlovéniában.

Miro Cerar azért döntött így, mert a szlovén legfelsőbb bíróság megsemmisítette egy tavalyi népszavazás eredményét. A kormány egy csaknem egymilliárd eurós kiemelt projekt, egy szlovén vasútvonal fejlesztéséről kérte ki a választók véleményét – a bíróság szerint a fő gond az egésszel az volt, hogy közpénzből finanszírozták, s a kormány részrehajlóan kampányolt az általa preferált válasz mellett. Cerar széke egyébként már tavaly is megingott: akkor az sodorta kis híján kormányválságba az országot, hogy nem voltak képesek megakadályozni egy szíriai menedékkérő deportálását Horvátországba… igen, pont, pont, pont… Szlovénia, mellesleg, ha ugyan ez mellesleg, egyike azon kevés európai országnak, amelyek önként teljesítették a rájuk eső menekültkvóta egy részét, ennek keretében 335 embert fogadtak be Görögországból és Olaszországból, de ezt csak a hangulat fokozása érdekében fűztem hozzá. És, ugyancsak nem mellesleg, Szlovénia gyönyörű, és szerintem piszok jó hely: Ljubljana, Maribor és a többi fantasztikus, emberléptékű, pezsgő, mégis nyugalmas kis/középvárosok; lélegzetelállító Bled és környéke, a hegyvidéki részek vagy épp a Skocjan-barlangrendszer… szóval el lehet nézelődni itt-ott. Cerar tehát lemondott. Micsoda csoda, épp egy vasúti fejlesztés okozta a vesztét – már ha ugyan veszíthet bármit is a politika ingoványos világában, aki felelősséget vállalva, emelt fővel, tisztességesen, saját döntése alapján kiszáll, és, teszem azt, visszalép a civil életbe: mondjuk újra dolgozni kezd. Merthogy, ha még nem mondtam volna, képzeljétek csak el, ha nehéz is, bizony van olyan politikus a világban, aki dolgozott életében. Mármint az emberpróbáló, éjt-nappalt egyaránt igénylő honatyai hivatáson kívül is csinált valamit. Akár hasznosat vagy értelmeset. A lemondott Cerar egyébként, ezt is csak úgy jelzem, hangsúlytalanul, nem a szülőháza tőszomszédságában lévő stadionjától gründolt kisvasutat, amin napjában 6-10 ember utazik a masinisztán meg a vezéren kívül, s még kevésbé rakatta le a síneket lényegében csupán azért, mert a szüleitől annak idején nem kapott egy nyomorult Piko-t sem, s ezért tőlünk csikarta ki; felteszem továbbá, hogy nem egy szinte totálisan lényegtelen vasútvonalat készült építtetni Szerbia és Magyarország között, a kínaiaknak, kínai hitelből, javarészt kínai kivitelezőkkel, nagyjából ezermilliárd forintért, úgy, hogy a remekbe szabott beruházás akár már 2400 év alatt is megtérülhet, s arra se vennék mérget, hogy a tender kiírásának pillanatában Miro Cerar legjobb barátja épp vasútépítő céget alapított volna; mint ahogy azt sem hiszem, hogy alapos túlárazással, természetesen szintén a már említett legjobb barát közreműködésével felújíttatta volna a Budapest-Esztergom, vagy épp a dél-balatoni vasútvonalat, a kivitelezés minőségébe itt és most, leginkább is hely híján hadd ne menjünk bővebben bele. Mint ahogy Paksról, különféle autópályákról, közműépítésekről, birtok- és kastélyszerzésekről, yachtkikötőkről, szállodákról, kaszinókról, a fél Balatonról, a nemzeti bank alapítványairól, tévékről, rádiókról, újságokról, trafikokról és még kismillió egyéb semmiségről sincs módom még érintőlegesen sem beszámolni – a Civitas Intézet egy 140 oldalas, igen tömörre szűkített, sokkoló tartalmú könyvben foglalta össze a korrupció magyarországi tombolásának elmúlt nyolc évét: tudom, tudom, tudom, a büdöskomenisták is loptak, raboltak, és még a szemeket is kilőtték, igen, igen, igazatok van, drága, békés, szelíd, derűs nemzetes hölgyek és urak… csak hadd jegyezzem meg csendesen, hogy a gigantikus különbséget a nagyon is tudatos dimenzióváltás hozta el ebben a történetben. Hogy tudniillik anno egy nokiás doboznyi pénzzel már a hírek sodorvonalában találhatták magukat az érintettek – ma egy konténert vagy pótos kamiont igénylő összeg vállrándítást se érdemel mifelénk. Hogy ha kétezer forinttal (aminek jogszerű bitorlásához persze pont százötven hivatalos papírt, meghatalmazást, édesanyám taraját kell beszerezned a kormánywindowban) nem tudsz megfelelően elszámolni, úgy húznak végig az utcán, mint a sportszatyrot – ha ellenben ezerháromszázmilliárdról van szó, elég, ha elmondasz pár jó sztorit egy videószelfiben, aztán elszaladsz, ha kérdeznek. Ha pedig netán vagyont vallasz be, a kérdéses/kínosnak tűnő plusz összegek (érted: bruttó 750-et keresel, de 160 milláért veszel villát a négyéves gyerekeidnek) indoklására elég azt mondanod, egy ismeretlentől kaptál kölcsön, oh, vagy úgy, rendben, pipa, hivatalos, köszönjük szépen. Ja, ha képviselő vagy, persze, pubikám. Máskülönben… No… de vissza a fókuszunkat erre a gazember Cerarra: szóval ő mindezt nem csinálta – ellenben buknia kellett, mert a kormánya erőteljesen kampányolt a fejlesztés mellett, ráadásul részrehajlóan. Hm… nálunk, azt hiszem, ez abszolút nem jellemző. Mármint hogy valaki ezért lemondana. Hogy valaki bármiért is lemondana. Igaz, nálunk a rendszer szintű korrupció ma már nemhogy nem bűn vagy akár csak vétség: egyenesen érdem. A lopott/rabolt pénzekből kigömbölyödött köztörvényes bűnözők/strómanok egyenesen példaképek: hiszen ők az új polgári középosztály, a dübörgő magyar gazdaság és a szép új világ édes kis neveltjei. Szerencsétlen Szlovénia meg játszik tovább a Soros-kottából: engem úgy idegesít, arra gondolok, lassan szólni kéne Mr. Diplomatique-nak, nem lenne rossz ezeknek végre odavágni egy hadüzenetet. Vagy legalább jól lebuzizni valamelyik migránssimogató nagykutyájukat, meg bekéretni a nagykövetet, jó korai időpontra… vagy… bezárni a pesti követségüket. Akkor aztán leshetnek.

* Rövid ünnepi beszédet mondott Orbán Viktor.

Láttam egyik kedvenc szórakoztató képregényemben, a facebook-oldalán, amikor írta a beszédét, á, persze hogy ő, naná, hogy ő írja, ja, és (hazai) tintahalból kivont tintával, lúdtollal, akár kollégája, Mátyás király… és állva, hú, te, olyan feszített a program mostanában, arra se jutott idő, hogy leüljön szerencsétlen… emberfeletti, amit végez, ezt meg kell adni, tényleg… napi húsz-huszonöt óra, évtizedek óta, elképesztő… és akkor ebben még az utazások nincsenek is benne. Hát a tét… no, az most nem kicsi, ezt nyugodtan kijelenthetjük, én egy cseppet nem csodálkoztam, hogy ezt március 15-én is muszáj volt alaposan elmondani a lengyeleknek, remélem, nyolcadikán ők is szavazhatnak már… na… most meg mit vagy meglepődve, ugyan miért is ne? Ebben az országban, ahol Matolcsy György barna foltos tengerimalaca (neve: Gida) bármikor alapítványi titkár lehet, elnyerhet egy közbeszerzést egy takarmánykeverőre, és/vagy beköltözhet a Grassalkovich-kastélyba, amit az unokatestvére vett meg és az anyjától bérli vissza, mert mindezekre akkor hoznak “törvényt”, amikor épp akarnak? Sima liba. Senki egy szót nem szólna. Tengerimalac, hát tengerimalac. Nem beszél túl sokat, de tehetséges és szorgalmas, ráadásul a saját négy lábán áll. Ilyen ez. De hol is tartottam: ja, a beszéd. A fiatalokhoz szólok, fiatalosan, hiszen mindenki nyelvét beszélem: kell egy hely. “Egy hely, ahová visszatérhettek, ahol megérezhetitek, hogy az élet nem hiábavaló, és a végén sem hullik a semmibe.” Szóval most, kedves fiatalok, ha közületek minden második el is húz innen a vérvörös nembiztonságosba, amint betölti a tizennyolcat, tudnotok kell, itt mindig számítunk rátok. Az élet itt nem hiábavaló, amennyiben gázszerelők lesztek és a barátaim, mert ez esetben kereshettek egy év alatt mondjuk 120 milliárdot, avagy másodpercenként nagyjából 3050 forintot. És a végén se hulltok a semmibe, hiszen példának okáért négy óra várakozás után egy sürgősségi osztály mocskos padlójára is hullhattok, ami azért mégsem a semmi, ezt könnyű belátni, nem kell hozzá érettségi. Mondjuk az amúgy se kell semmi másra sem. Kedves fiatalok, hogy nekem milyen őrült nagyon fontosak vagytok ti, azt el sem tudjátok képzelni. Ha megengedik a számok, majd nektek is küldök valami utalványt, az is nálam ketyeg végül is, de persze nem azért, csak mert a mindeneim vagytok. Mint mindenki itt. Aki rám szavaz, és ezzel megmenti a világot, kalapján az árvalányhajjal, mivelünk, lásd még megjöttek a fehérvári huszárok. Vannak persze, akik nem rám szavaznak, kedves fiatalok, ezzel persze semmi gond. Részemről. Nekik lesz, annál több. “Mi szelíd és derűs emberek vagyunk, de nem vagyunk se vakok, se balekok. A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is…” És akkor itt most egy picit visszavenném a szót. Erkölcsi elégtétel… hogy is mondjam… a szót magát kiejteni azon a pulpituson, abból a szájból – mondjuk a kereszténységnek azon a szintjén, ahol az inspirált jegesmedvevadász az egyik legelszántabban hívő felkent, szóval elhiszem, hogy ezen a Mariana-árok mélységű hitéletbeli nívón senki nem tart különösebben attól, hogy az Úr cikkcakkos villámokkal sújtja hamuvá, de azért mégis… talán… kéne valami határ. Politikai elégtétel… ismét csak elő kell hívnom a jegesmedvést, aki ennek az országnak ma a “nemzetpolitikáért felelős” második embere. Ahányszor csak erre gondolok, végigfut a hátamon valami jeges iszony, esküszöm: az országnak, ahol élek, Semjén Zsolt jelöli ki a pályaívét… persze azért túlzok egy picit, hiszen én is tudom, hogy tökéletesen és szó szerint semmit nem csinál, már azon kívül, hogy évente párszor a helyzetbe hozott spannal (ja, bocs, azt “vadászetikai okokból” nem szabad megtudnia senkinek, kivel vadászunk…) kibéreltet magának egy svéd szállodát, mer’ nehogy má’ magyar parasztok bámuljanak az okos arcába, amikor reggel elindul, hogy kőkeményen kilőjön pár háziasított rénszarvast, amit helikopter tesz le óvatosan az erkélyére… És majd Bayert is elviszi, pukkadj, liberálbugris. És valamint itt van még a jogi elégtétel: jelesül abban a jogrendszerben, amelynek alkotói az alkotmányos rendet az alkotmánnyal együtt vágták sutba, majd a jogalkalmazást az elmúlt néhány évben tökéletesen a maga igényeinek megfelelőre alakíttatta át az a magát kormánynak kikiáltó társaság, amelyről immár kétségtelen bizonyossággal kimondható, nekik tényleg sikerült az, ami a legkomolyabb és legkiterjedtebb bűnszervezeteknek is csak igen ritkán és csak részben jön össze: beépülni az államba, és rendszer szinten saját zsebekbe irányítani azt a felfoghatatlan mennyiségű pénzt, amit egy egész társadalom dob össze a pár ezer kedvezményezettnek, a bűnözőknek és cinkosaiknak. Hát hol van ehhez a bizniszhez a drog, a prostitúció, a védelmi pénzek, bármi más? Nudli, nudli, nudli. Természetes, hogy egy ilyen üzletet elég nehezen enged el az ember, ha egyszer összejött. Ezért is gondolok időnként nem kis aggodalommal arra, vajon mi történik, ha mondjuk április 8-án nagyban is beüt Hódmezővásárhely, és kiderül, az emberek mégse kérnek annyira a védelemből, a harcból az univerzummal: ha netán a többség mégis egy normális, emberhez méltó életet választana. Hogy abból kurva nagy baj lenne/lesz, éspedig nem is kicsi, annál kevés dologban vagyok biztosabb – itt voltam 2006-ban is. És azt is elég biztosan tudom, hogy nekem erre a sztorira, így, ebben a csodás formában, nincs, és nem lesz még négy évem – és szikrányi kedvem se. Lehet, hogy csekélység: de nekem három hét múlva ez a tét…

fleron_hird01

* Besurranó/trükkös tolvajbandák sarcolják rendszeresen a városlakókat. Nálunk is.

Nem tudom, az egyik itt bizonyos ideig néven nem nevezett, egykor újságként közismert orgánumnál eltöltött húszpár évem alatt hányszor írtam/írtuk meg preventív jelleggel, hányszor kértük a kedves lakosságot, hányféleképpen könyörögtünk, példák tucatjait hozva: ne tessenek beengedni senkit a lakásba, akinek nincs ott dolga, ne tessenek elhinni semmilyen kacsamesét, bármiféle kétség esetén hívják a szomszédot, telefonáljanak a gyereknek, unokának… hogy inkább ne tartsák otthon azt a rongyos pár milliócskát, és ha netán mégis, hát ne a konyhaasztalon, a kockacukros ibriknek támasztva… és ne fizessenek senkinek, aki azt mondja, a gyermekük/unokájuk balesetet szenvedett, és azonnali fluxusgenerátoros sejtbeültetésre kell ötmillió forint, máskülönben megnémul. Tényleg nem tudom: mondjuk százszor biztosan. Kevés. Valószínűleg az ezer is kevés lenne, meg a millió is. Én például kábé naponta igyekszem elmagyarázni anyámnak, hogy lehetőség szerint ne engedjen be idegeneket a lakásba: az eredményeim, fogalmazzunk úgy, meglehetősen szerények. Az igaz, a migránsoktól úgy retteg, ahogy elő van írva (be kell azért vallanom önkritikusan, amióta nem szívja magába, mint korábban, naponta pár órácskán át a “köztévé” tanításait, eléggé visszafejlődött e téren), lánccal zárja az ajtót, nehogy rátörjék, a többit ne is mondjam, asszonyaink, lányaink, tudjuk. Ami viszont az egyéb kopogtatókat illeti, nos, azok vonatkozásában már egy osztással kevésbé szigorú. Előfordult, hogy arra léptem be az ebédlőbe, hogy két ismeretlen, jól öltözött arc ül az asztalnál, nem kellett sokáig találgatnom, hogy rájöjjek, derék mormonok, amerikai egyetemisták – azt nem tudom, mi lelhette őket, én hozzájuk se szóltam, de tíz másodperc múlva már hírük-hamvuk se volt: lehet, hogy nem voltam épp olyan mosolygós kedvemben. Kicsit elbeszélgettem anyámmal – ő viszont egyre azzal érvelt, de hiszen magam is láthattam, milyen csinosan fel voltak öltözve… De túléltünk mi ennél súlyosabb eseteket is – talán még emlékeztek rá, egyszer még egy képviselő is bejutott a lakásunkba, és de milyen remekül elbeszélgetett a szüleimmel, dacára, hogy a világnézetük, ugye, azért… na… Mindezek mellett és ellenére ismét lecsapott a ménkű: itt, az emeletünkön, két ajtóval odébb lakik egy nagyon kedves, roppant jóravaló bácsi, akihez két hete jutott be egy páros (csak jelzem, valószínűleg ugyanazon a napon, de legfeljebb másnap még egy helyen kaszáltak egy elég komolyat). A szokásos ügy: valahogy bejöttek a lépcsőházba, aztán bekopogtak, majd amikor az ajtó kinyílt, nagy rössel benyomultak, valami olyasmivel, hogy a szociális irodától jöttek, a nyugdíj ügyében meg kell tudniuk, hogy… aztán valakinek pisilni vagy inni kell, ha nem gond, addig a másik elbeszélget, majd a sietős távozás után kiderül, hogy nagyon sok pénz hiányzik valami nagyon kézre eső helyről. Tragédia, nem mondhatok mást, de tényleg. Sajnos épp külszolgálaton voltam aznap, ezért az egész ügyről csak később szereztem tudomást – a rendőrség nagy erőkkel vonult ki, és állítólag szinte egész nap itt dolgoztak, személyleírás, minden egyéb, a végeredményt illetően túlságos illúziókat kár lenne táplálni, az ilyesfajta ügyek felderítési százaléka az oszlopdiagramon, azt kell gondolnom, szabad szemmel elég nehezen kivehető. Barátom, aki riasztóberendezések, kamerarendszerek és minden ilyesmi avatott szakértője, azt mondja, a jellemző az, hogy hozzánk mondjuk Mosonmagyaróvárról vagy Nyíregyházáról érkezik röpke turnéra egy brigád (cserébe a mi szakembereink is más városokban ügyeskednek): megcsinálnak két-három helyszínt, aztán kocsiba vágják magukat, és mindenki bottal ütheti a nyomukat. Ha nem követnek el valami ordító szarvashibát, a lebukásuk esélye meredeken közelít a nullához. No jó: persze egy ilyen eset után rendesen felbolydul a házunk: valamit tenni kell, ilyenkor az emberben felbuzog a tenniakarás – ez ne ismétlődhessen meg. Tegyünk egy kamerát a földszintre, nézzen az ajtóra – ha bármi van, visszanézzük, ki volt az, és nagyjából meg is volnánk. Másnap, már említett barátom hamar lelohasztja a lelkes amatőrt. Nézzük, mondja ő, mi van akkor, ha tegyük fel, a kamerafelvétel alapján a hatóságok számára is kiderül, nem más, mint Baradlay Richárdné született Jókai Mória jött be a lépcsőházba 11.46 perckor? Hát semmi sincs. Egy lépcsőházba bemenni ugyanis nem büntetendő. Ám hogy három perccel később mi történt mondjuk Miska bácsi előszobájában, nos, erről már aligha lesz bárkinek is felvétele. Baradlayné elmondja, ő csak azt szerette volna megkérdezni Miska bácsitól, hogy érdemes-e egy akváriumban tartani a kék gurámit meg a vitorláshalat, vagy megeszik egymást, ennyi volt. Pénzt? Ő még életében nem látott, semmilyet se. És itt akkor végeztünk is. Egy ilyen eset egyébként szinte pont ugyanígy megesett mondjuk úgy öt éve: egy idős bácsihoz mentek fel az unokás/sejtbeültetéses sztorival, mondjuk nagyjából annyira néztek ki idegsebésznek, mint én, ám a bácsi csont nélkül felszedte a sztorit, beült a doktor urak autójába, elment velük az OTP-be, majd kivett és átadott nekik ötmilliót, ha jól emlékszem. Az autót, rendszámostól, rögzítette a köztéri kamera: a benne ülőkhöz simán eljutott a rendőrség – ők pedig mosolyogva elmondták, ó, igen, szívjóságból valóban hazavitték a bácsit, aki alighanem megszédülhetett egy kicsit, nagyon sajnálják. Ahogy a neten mondjuk, ennyikeh. Jöhet a tanulság, nem marad más, kedves jót akaró mindannyian, magamat is beleértve, beszélgetni kell. Anyánkkal, a szomszédokkal, a padon ülő nénikkel, mindenki mással, akit csak elérünk – mellesleg, halkan mondom, nem is olyan rossz hobbi. Mert persze beszélgetni nem kizárólag a bűnös szándékkal érkezők elleni védekezésről lehet…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (29 lövet, átlagosan: 6.52 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

6 komment

  1. Urbán Lali szerint:

    Olyan furcsa ebben az országban élve, olvasni normális országokban történt politikai eseményekről. Ez a szlovén botrány, nagyon kemény. Komolyan, szinte el sem tudom képzelni, hogy itt valaki ezért bármilyen elmarasztalásban részesülne. Szerencsére, csak szinte, nem tudom elképzelni.

    Remélem nemzet pusztító Vitya golyóálló mellénye hímzett. Azt gondolom, már én is belekerültem abba a körbe akin elégtételt fog venni a rendszer, ha sikerül birtokosnak maradni ezen a földön. Ha jól értelmezem, nem csak az alap hangulatomat cseszik szét hanem az életemet is.

    Ezen a környéken is oda próbálunk figyelni egymásra. Sajnos sok idős ember nagyon egyedül van és bárkit szívesen látnak aki rájuk kopog. Ez közös terhünk és felelősségünk. Nekik nehéz egyedül, nekünk nehéz rájuk valós figyelmet fordítani. Én sokszor a kommunikáción bukok el, de kitartóan gyakorlok.

  2. Tüske Hajnalka szerint:

    Andriska, előszöris Isten hozott (vagy a betűid) ismét ebbe a rovatba! ;) Az első két résszel maximálisan egyetértek. Kifejtem: nem is álmodom arról, hogy nálunk lesz bármiféle lemondás, és demokrácia, amíg ez a trón áll. A harmadik részre fókuszálnék, mert sok éve foglalkoztat. Ami rajtam múlik, azt megteszem: senkit nem engedek be a lépcsőházba, aki csak úgy becsönget. De: ha nem dolgoznék, akkor se lenne módom minden idős ember ajtaját védeni. Szerintem az lenne a megoldás, ha valami klubfélét hoznának össze minden lépcsőházban, ahol minden hasonló aljas dolgot kibeszélnének, és egymásra vigyáznának. Rám, picit fiatalabbra úgyse hallgatnának…

  3. Tüske Hajnalka szerint:

    Hogy került a Lali ideje az én bejegyzésem elé? Végülis teljesen mindegy. Ugyanarról beszélünk. A Vitya pedig csak egy gusztustalan törpe cigány marad. A nem túl sok emberből való igazi cigány miatt is szégyellhetné magát. De nem fogja. Pökhendi, gusztustalan, álnok féreg. Útlevelet a kezébe!

    • Boda Kapitány szerint:

      Ő korábban küldte el a hozzászólást, csak egy adminra várt, aki engedélyezi (első hozzászólásnál kell az engedélyeztetés…). Hát így.

      • Urbán Lali szerint:

        Igen, mert a Lali, egyszer Géza, aztán Jóska meg Pista mert még itt él és még élni szeretne. Kicsit fostos. A szerkesztő Úr meg úgy is tudja ki vagyok.

  4. Tóth Gábor szerint:

    Érdekes, a kötelező számítás most 7 x 8 , ami 56.
    Hm…
    Én egy napig rágódtam az általad is idézett kezelt mondatán, mert egyre inkább érzem úgy, hogy ha marad minden így, akkor jön is gyorsan az egypártrendszer. Márpedig utoljára akkortájt hallottunk ilyesfélét,már amit idéztél, a komolyabbikat Rákositól: aki nincs velünk, az ellenünk van. Márpedig bárki lehet Soros-bérenc meg ilyesmi, korábban imperialista ügynök stb. A téboly simán eljuthat idáig, a nyugat megint hagyni fogja, legalább spórolhat egy valag pénzt és végre kirúghatják az országot az unióból, majd a “szláv tenger” befogja a szánkat, lassan mind EU-s már.Kik is a barátaink?
    Gondolom én…
    Míg te a pozitív szlovén példát hoztad, én emlékeztetnék Milosevicsre, az RTL XXI. század című műsora vetítette a róla szóló rövidfilmet, és meglepő hasonlóságokat lehet felfedezni benne a mi mostani helyzetünkkel. Remélem, nálunk nem kell megvárni a polgárháborút, akár marad, akár megy a páciens.

    Örülök,hogy újra olvashatlak, most is élmény volt.
    :)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

Hozzászólás a(z) Tüske Hajnalka bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


+ 4 = hét

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz