Nem jön hó (1992)
Irkafirkálni nagyon egyszerű dolog – ha épp nem jut eszedbe semmi, csak szép nyugodtan ráírsz a Suszterre: Hi, Papi, holnap Zágrábba megyek, bizonytalan, mikor érek haza, ellenben kéne valami karácsonyos cucc, van ötleted? Ennyi, várakozás. Nekem mintha rémlett volna, hogy volt valami az archívumban, arra meg egészen világosan emlékszem, hogy úgy röpke negyedszázada karcoltam valamit, ha még egyszer az életben bejuthatnék abba a szerkesztőségbe, ahol azt akkor írtam, hát bevenném magam pár órára abba a régi poros raktárba, ahol az összekötött újságok évfolyamonként sorakoznak a polcon (ha ugyan még megvan, illetőleg egyáltalán szabad még tárolni, felsőbb pártszempontok alapján), és kifényképezném az összes régi dolgozatocskámat. Csak úgy magamnak. Meg esetleg nektek. Na, Suszter mester kerek négy perc múlva küldte a választ: minden oké, 2013-ban ugyan már megjelent, az a címe, hogy Nem jön hó, tíz perc múlva bent lesz a piszkozatok között. Még piszkozat… teeee… 2013-ban? Úgyse emlékszik az ilyesmikre a kutya se, hadd jöjjön még egyszer, legszebb a harmadközlés, és egyébként is ismétlés a tudás anyja, meg minden… Nos hát, kedves karácsonyi közönségünk tessék (és innentől már a 2013-as változat bevezetőjét másolom be, annyira ízléstelen a lustaságom), jöjjön most a Nem jön hó című darab, amiről elöljáróban, azt hiszem, nyugodtan bevallhatom, nem a legvidámabb írásmunkám. 1992 decemberi, hogy pontos legyek, karácsonyi szöveg, és tényleg kétlem, hogy túl harsány kacagást kelt majd az olvasóban – mindazonáltal azt gondolom, hadd legyen egy morzsa a szomorkából is: tudom, sokakat meghökkentek azzal, amit most kimondok, de bizony így van, a látszat ellenére a Boda is ember… még ha az elmúlt évtizedekben ezt viszonylag ügyesen palástoltam is, mert azt gondoltam, nincs jogom himmi-hummi magánkesergésekkel megzavarni a nyájas szórakozását, most bevallom, előfordult már, hogy volt kicsivel rosszabb napom… Alighanem az is egy ilyen volt, amelyen ezt írtam (persze, egy frászt: csak sikerült olyan hangulatba mantrázgatnom magam, merthogy ez a szakma lényege…)… na, lapozzatok csak, annyira azért talán nem fog fájni…
Nem jön hó. Megmondták álmomban. Az pedig mindig bejön, főleg, ha ilyen eszméletlenül alszom, szinte hibernált leszek valamitől egy éjszakára, hogy gyakran azt sem hiszem el, hogy felébredtem végre. Nem jön hó. Állok az ablaknál, várom mégis, az üveget rendületlenül veri az eső, miközben olyan hideg van, hogy legalábbis jégtábláknak kéne hullani az égből. Kegyetlen az idő. Nem jön hó: minden marad a régiben, a sárba taposott titokzatos ösvények, a szürkére kopott-fagyott-tiport, halott fű, az ázott szemét, a meztelen fák és a megfagyott, szerencsétlen kis madártestek a szegélykő mellé söpörve… Ki takarít el végre, ha a hó nem jön?
Állok az üvegnél, egy egészen másfajta üveget szorongatva, s ha megbocsátod, ha nem, most felhajtom ezt a maradék pofa bort vagy mit is, nézegetem még egy kicsit, méricskélem, mire elég és mire nem, de tudom, kiürítem ezt a szent palackot, törik-szakad: nem mentségképp, de valami játszik bennem, vacakol, diderget, rossz. Nem csak a hideg, és nem is a hó miatt.
Ha tudnám, mi ez most, megmondanám, legalább neked. Nem a félelem, nem. Egyszerűen valami megnevezhetetlentől reszketek idebe, valami különös, soha nem érzett szorongat nagyon: nem tudom elmagyarázni, legyen hát a neve – valami. Tulajdonképp az ajándékodnál kezdődött, vagy legfeljebb kicsivel előbb. Ahogy hurkot formáztam a vékony madzagból, ahogy a díszes papírra meredtem hirtelen („a máz” – ez a szó villant elém akkor), ahogy eszembe jutott furcsamód, kellemetlenül hangsúlyosan és sokatmondóan, mit is rejt a hangulatos kis csomagolás. Ahogy elkaptam a kezem, mint tűztől, és bámultam, mintha először látnám, mintha a kezem tehetne bármiről is, mintha nem tőlem kapná a parancsot, mintha külön élőlény lenne a tíz ujj egysége, s csak vádlóan néztem rá, kicsit összeszűkült a szemem és vonalba feszült a szám, vékony vonalba, amilyenbe csak akkor szokott, ha… Hiszen tudod te jól.
Akkor kezdődött a játék itt bent. Inkább ne is kérdezz semmit, jobb talán, ha magam se jövök rá, mi az igazi ok, ha létezik egyáltalán: a lényegen már úgyis túl vagyok, és miattam most már te is túl vagy biztosan. Mire is várnál, mit is várnék… Talán csak a tartalom hiányzott belőlünk-közülünk: a formákat délcegen hoztuk mindvégig. A tartalom, amin – most vonatkoztass vissza – ott, a csomag fölött görnyedve elgondolkodtam.
Amikor reszketni kezdett bennem az a valami, amikor – talán ettől is – hirtelen eszembe jutott az álmom, hogy a hó nem jön, amikor azután kibontottam szép lassan, a mindenre elszántak, semmitől meg nem riadók komótosságával kibontottam azt a félig kész mestermunkát, a hurkot, lecsavargattam és kimérten a bal kezemre fontam a madzagot, leginkább emlékbe tán, aztán összehajtottam a finom papirost, nem mintha másra kéne, de mégis, és szép, megkomponált mozdulatokkal préseltem, nyomtam, passzíroztam és ordítottam szét a tartalmat, a csomagod tartalmát – egy másik tartalom, a miénk, robbanásszerűen felfedett kiáltó hiánya okán. És szétpréseltem ott, akkor az asztalon még valamit: meg ne kérdezd, mit és miért.
Én azóta itt állok. Nézem a piszkos üvegen túl kavargó piszkos időt, s érzem azt a másik időt, ahogy bepiszkol engem is a múlásával, ahogy átmegy rajtam, piszok erőszakosan és otrombán, és nem jön hó – már megint. Itt állok, az álmom még itt kavarog, fogom az üvegeimet sorra, s már tudom, hogy nem engedlek be, ha csöngetsz, ma nem leszünk karácsonyosan őszinték, csillogó szeműek, szeretők és szelídek, mert egyszerűen már semmilyenek se leszünk: az ajándékod elpusztult, megölte magát, a tartalom a múlté, és tényleg nem tudom, mi vacog itt ilyen kegyetlenül, de biztos, hogy nem fázhatok, hiszen a radiátor melegíti a lábam.
Csavargatom a madzagot, időt húzok, és tényleg semmit nem értek: ez most nem egy trükk, nem egy jól megszervezett pszicho-fogás. Úgy repedt meg bennem az egész, mint a vékonyfalú pohár, ha hirtelen tartod a forró víz alá. Egyszerre csak: nem volt tovább. Nem jön hó, hiába is szólítgatom kutató-könyörgő szemekkel a felhőket: csak ez a szemét eső ömlik ide, dagaszthatom majd a sarat, amíg végül eltűnök innen. A fa, a fánk, a kedves kis fenyő, amit olyan nagy örömmel díszítgettél, már csak az én fám: aláteszem a madzagot, már nem neked és nem nekem, csak valami objektív emlékként tekergőzik majd a fa alatt: mindörökké ámen, haha.
Nem jön hó, és így semmi értelme tovább várni. A gyertyákat meggyújtom, legalább azokat lásd, amikor csodálkozva nézel lentről az ablakon át, ágaskodsz, hogy bepillanthass, mert nem érted, ugye, miért nem vagyok otthon. A gyertyákat meggyújtom, óvatosan félrehajtva a kritikus ágakat, nehogy lángot kapjon valamelyik, a tűz útjába óvatlankodó.
Félrehajtom az ágakat, amelyik nem engedelmeskedik, letöröm: fenyőnek nincs ma karácsony. A szőnyeg felé fordulok arccal, magam sem tudom, mi a jó ebben az egészben, reszketek ettől a megmagyarázhatatlan hülyeségtől, ettől a Valamitől, nyitva a szemem, issza a sötétet mohón, és már hallom a csengőt.
És nem sejtem azt sem, hogy valahol fenn, nagyon fenn, csendesen esni kezd a hó.
(Az összes illusztrációt a http://www.thephotoargus.com oldalról válogattuk.)
Értékeld:
Hm. Ez az oldalad is tehetséges.
Boldog Karácsonyi ünnepeket kívánok az egész családnak!
E miatt a tartalom hiány miatt pusztulnak a lelkek.
Azon gondolkodtam mennyire utálom a karácsonyt, végül rájöttem hogy ezt a mostani velem történő lelketlen karácsonyt utálom.
A Karácsonyt szeretem.
Andriska, nem is tudtam, hogy ilyen kunsztokat is tudsz… Fogalmazásból jeles! A karácsonyi hangulatot is jól megfogtad,; sokan vagyunk így ezen az ünnepen. Persze néhány percnyi öröm még a szkeptikusoknak is jár, ezért békés ünnepet kívánok Neked, és mindenkinek, aki a családodhoz tartozik.
Nagyon jó írás, akárhány éves.. Azt hiszem ezt hívják( vagy ezt is) kollektív élménynek!
Átéltem, átéltük sokan! Boldog karácsonyt, András!!
Hó, az most sem lesz:(
Muszáj volt újra elolvasnom, annyira jó. Ha szilveszter hajnalán nem szólnál hozzánk, akkor most kívánok boldog új évet Neked, mindenkinek, aki a családodhoz tartozik, és természetesen a Cipésznek, alias Suszternek és a családjának!