Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


16 december
12komment

Jónak lenni jó: no de dzsínek lenni dzsíjó

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Lassan tizenhét éves rovatunk kétszázhatvankettedik kiadásában egy interjútól dobbantunk el – Szlovákia budapesti nagykövete mondott néhány minimum érdekes mondatot, különösen talán annak fényében, hogy a mini szterelnök előszeretettel hivatkozik a visegrádi négyek csoportosulásra, mint egy olyan egységes szövetségre, amely (természetesen leginkább a mi nagyszerű iránymutatásunkkal) szembemegy az uniós törekvésekkel. Nos, a nagykövet elég világosan fogalmazza meg ennek az ellenkezőjét, s van még pár meglehetősen lesújtó passzus abban, amit nyilatkozik, ha nevesítés nélkül is, de egyértelműen rólunk. Gyűjtést rendezett a parlamentben egy mszp-s képviselőnő – Bangóné töltött káposztát készített kollégáinak, a finom falatokért cserébe némi adományt szeretett volna, jótékony célra. Pénzt persze mérsékelten, kulturált és szellemes beszólásokat annál inkább kapott – volt beteg, aki attól tartott, mérget tettek a káposztába, egy másik ápolt úgy vélekedett, azért osztják kesztyűben az ételt, mert annyira szar lett. Természetesen a T. Ház “méltósága” is súlyosan sérült azzal, hogy káposztát vittek az ülésterembe, úgyhogy azt tüstént ki is kellett vitetni onnan. 44 ezer forint: akárhonnan nézem, szép summa, lényegében háromszázakárhány elhivatott politikustól. Jónak lenni jó: de gecinek lenni gecijó. Végül: mi más is lehetne választott helyi hírünk, mint az, aminek ismét sikerült néhány napra megbolydítani a netvilágot – azt hiszem, elég, ha azt mondom, Quimby. A még mindig erőteljesen dunaújvárosi kötődésű sztárcsapat még 2012-ben kapott Dunaújvárosért-díjat – városunk első embere, aki köztudottan mohón szomjazza a kultúrát, pontosabban talán a kultúra azon képviselőit, akik megfelelnek a Párt elvárásainak, még novemberben mondott pár tétova szót arról, hogy bár példákat nyilván nem szeretne mondani, de a Quimby és satöbbi satöbbi satöbbi már nem méltóak a korábban megítélt címre. Mármost elég érdekes és sokatmondó ez a satöbbi satöbbi satöbbi is, de polgármesterünk nem hiába nyitotta ki a pofonládát sem: először Kiss Tibi csapta le felkarból a lasztit, aztán a város quimbystái adták meg, ami jár. Túltolás de lux, kilences lafflaff-fokozat. Kezdünk, igyekezzetek helyet foglalni, amíg van. 

Hirdetés

* Terjedelmes interjút adott a Visegrad Insight című portálnak a budapesti szlovák nagykövet.

Nem tudom, más is emlékszik-e még, nem akarok személyeskedni, de valahogy elég sokszor az a fura érzésem, hogy csak én szedek itt elég Cavintont, mindegy, nekem épp elég átok többnyire, szóval nem tudom, emlékeztek-e Robert Ficóra mondjuk úgy bő tíz évvel ezelőttről – amikor 2006-2010 között először Szlovákia miniszterelnöke volt. Még épp azt az időszakot éltük, bár már eléggé a végét, amikor még szánakozó félmosollyal figyeltünk egy csomó olyan országot, amiknek azóta már a farvizét/(tom)porát sem látjuk, zárójelben mondom, annak a brigádnak már a legutolsó kacska lábú tagja is minimum belső íven előz minket (nem tudom, jártatok-e az elmúlt években teszem azt Brassóban… hely híján nem kezdek most mesélni, egyszer ugorjatok ki, aztán szabad némán csodálkozni), szóval akkor még csak csendesen és magabiztosan vigyorogtunk, hiszen még élénken emlékeztünk rá, mi voltunk a legvidámabb barakk az ísztblokkban, nekünk megígérték, hogy befutók vagyunk, toronymagas elsők, ergo simán mi leszünk itt a kis Bécs meg a kis Svájc, polgári dögunalommal, kajak fizetésekkel, s miután felsőbbrendű szellemünkkel, azt ne mondjam, gógyinkkal leigáztuk a szőröstalpú szomszédokat, kicsit majd dolgoztatjuk őket a javunkra, hogy nekünk ne is kelljen, havajdubaj és minden. Ne kommentelj, kérlek: naná, hogy senki nem mondott ilyet, igazából csak összeálmodtuk az egészet, megrészegülve a nagy szabadságtól, hogy nincs többé kék meg piros útlevél, hogy csak úgy átmész Hegyeshalomnál, hogy nem kell felszigszalagoznod a hátadra három évente a nyolcvan dollárt, és hogy nem csesztet három órán át egy idióta határőr, ha van nálad egy Rodox. De milyen jó is volt egy picit álmodozni: én speciel úgy pár hónap után felébredtem az MDF meg a kisgazdák egyre kínosabb fanfárjaira, és máris elég keservesen éreztem magam, az illúziókkal keményre fújt lufikáim úgy durrogtak el, mint a szilveszteri tűzijáték – közben arról persze fogalmam sem volt, hogy ez még istenes, hisz nem sejthettem, hová jut ez a lángoktól ölelt kis, ölében sok más szerencsétlen mellett velem, aki egy két átvirrasztott éjszaka során meghozott döntés következtében vesztemre hazajöttem Brüsszel (hm… micsoda áthallások) külvárosából, Grimbergenből, drága belga barátaimtól, a Michiels-Koch családtól, akik bármit és mindent, de mindent megtettek volna értem ott, de én holmi romantikus/hazafias érzetek miatt faszán hazajöttem, és végleg itt is maradtam, nem, nem is végleg, csak egyelőre… szóval lilám nem volt, hogy hol fogunk tartani húszegynéhány évvel később. Hogy itt fogunk, basszátok meg. Hogy van, hogy lesz szarabb közérzet, mint mondjuk a nyolcvanas években, nem, nem csak azért, mert akkoriban húszéves voltam, hanem mert közben ismét eljött a virtigli taplók uralgása. Eljöhetett, mert hagytuk. Mert mindent hagytunk és hagyunk azóta is. Pedig mi több, ezek az új bunkók, ezek az igazi senkiházi, faragatlan, kulturálatlan, kisstílű, szánalmas percemberek nagyságrendekkel merészebbek, fényévekkel messzebbre mennek, és rég nem köti őket semmilyen erkölcsi vagy egyéb gát. Nem kell álcázniuk magukat, nyugodtan lehetnek, amik, s tehetnek, amit. Mi csesztük el. Vagy mit tudom én. Valószínű, hogy ötven olyan évet, amit a háború után megéltünk, nem lehet öt alatt kinullázni. Ki kell halnia még pár generációnak, hogy valami végérvényesen megváltozhasson – például az enyémnek egész biztosan. Bocsánat. Elszaladt velem a lovacska, mint rendesen. Szóval: emlékeztek Ficóra? Hogy mekkora gumicsizmás nagy surbankó volt? Fröcsögő nacionalista, aki uszított, ahol csak tudott; aki észvesztve kereste és kerestette a Dicső Szlovák Történelmet és a Nagy Szlovák Hősöket; aki (persze hogy nem a szó szoros értelmében, de) böfögött, az orrát túrta, és szamárfület mutatott mindenkire – magára valamit adó európai politikus messze ívben elkerülte. No hát: láttátok-hallottátok mostanában Robert Ficót? Oké, nem kajáltam be nagykanállal, amikor pár hete lenyomott egy éjszakai műszakot valami gyárban, hogy így mutassa meg a munkások iránt érzett szolidaritását – egyébként meg még az a show is ezerszer különbül volt elővezetve, mint a mi vidéklátogatós, az egyszerű állampolgárok (korábban, emlékeztek: keményen dolgozó kisemberek) és nénikék napi gondjaira oly megkapó érzékenységgel rezonáló kis betegünk hellóröfis vizitációja; vagy a többi esete, a hóban stoppoló erdélyi párocska megejtő liaisonjával, kolbásztöltéssel, szotyival, focival, kézcsókolós nénikével s a többi. Szóval: Fico például nemrégiben világosan kimondta, ha az EU vagy a V4-ek között kéne választania, ő az EU-t választaná, mert Szlovákia stratégiai célja minél szorosabbra fűzni az együttműködést az unióval. Fico, s vele Szlovákia elég jelentőset fordult az elmúlt tíz évben – akárcsak a mi éllovasaink. Csak a két irány nem azonos. A budapesti szlovák nagykövet, bizonyos Rastislav Káčer (hamarosan mind tudjuk, kinek az embere) a Visegrad Insight című angol lapnak adott interjújában  még akkor is elég félreérthetetlenül írja körbe a dühöngő viktorizmust, ha jó diplomata módjára egyetlenegyszer sem ejti ki Magyarország nevét. “Amire biztos nincs szükségünk, az az idegenellenesség és a hisztériakeltés, vagy hogy menekültellenes szlogeneket terjesszünk, mivel ezek nem hoznak megoldást.”  Szlovákia nagykövete, azaz Szlovákia magyar hangja fogalmaz így. Azután beszél még a nemkívánatos, mind erősebb orosz befolyás veszélyeiről, szándékosan terjesztett álhírekről és sok minden másról, majd jön még egy bekezdés: “Nem szabad hagynunk, hogy a demokráciánkat a tulajdon eszközeivel öljék meg, mert ez illiberalizmushoz, és intoleráns rendszerekhez vezet. Nem hagyhatjuk, hogy azok öljék meg a demokráciát, akik azzal érvelnek, hogy ‘nekünk csak más a nézőpontunk’. Ezek nem másfajta, hanem szélsőséges nézőpontok.” Kicsit furán érzem magam, hogy az ezerszer lesajnált, közepesen ócska magyaros sutkákban szereplő Szlovákia ad leckét demokráciából – igaz, ezt lassan sajnos bárki megteheti. És bár a címzettek – akik harcolnak megveszekedetten, persze értünk, lassan az egész civilizált világgal – arcizma se rezdül, mi pirulhatunk. Mert ez a mi dolgunk, és nem is kevés: szégyenkezni, fizetni, megalázkodni. Senkik helyett, miatt, előtt. Múltat, jövendőt.

* 44 ezer forintot dobtak össze jótékony célra a honatyák.

Nem mondanám persze, hogy de micsoda iszonyatosan eredeti és jó ötlete támadt az mszp-s Bangónénak: töltött káposztát főz és visz be a Parlamentbe, s a finom házikoszt fejében adakozhat, ki hogy gondolja – ő meg a befolyt pénzt jótékony célra fordítja majd Debrecenben, ahol a kitűnő önkormányzat, mint november végén kiderült, megadóztatja majd a karitatív tevékenységet végzőket is, így kiemelten például a rászorulóknak ételt osztó rémhírterjesztő sorosista hordákat, szóval nem akarok a feltétlenül szükségesnél sokkal rosszindulatúbb lenni, húzza szegény MSZP-t még a karácsonyfa ága is, de azért volt ebben az akcióban egy csipetnyi álnaivság, amennyiben egyfelől elég jól sejthető volt, hová fut majd ki egy olyan projekt, amit nem a Párt legjobbjai szerveznek, másrészt eleve – már oppardony – hülyeség azt gondolni, hogy majd pont a Parlamentben fog bárki egy forintot is adni holmi töltött káposztáért, amikor a büfében 800 alatt kapható egy komplett menü, naná, majd drága a hely, mit nem képzeltek, parasztok. Mindegy: amúgy persze töltött káposztát főzni jó dolog, megenni meg még jobb, így tehát mégis csak némi joggal gondolhatta szegény jó Bangóné, hogy beüt majd a jóság. Nem pont így lett. Pénzt nem sokat kaptak, beszólást viszont annál többet: volt mentálsérült, aki azt motyogta, biztosan megmérgezték a káposztát, más a felszolgáláshoz használt kesztyűn akadt fenn, mondván, nyilván annyira szar az étel, hogy nem akarnak hozzáérni se. És akadt gigászi formátum, maga Balog álpap, aki a ház “méltóságát” érezte megsértve a töltött káposztával, még egyszer leírom: e Parlament MÉLTÓSÁGÁT. Balog Zoltán embermini. No, nyilván stílszerűbb lehetett volna tekintetes nemzetes uramék számára egy kis szarvasgombás sáfrányos okapi-sült, mint ez a közönséges parasztkoszt, értem én: no de azért méltóságról beszélni abban a körben, és épp abból a szájból ejteni ki e szót… legalábbis különös. E pár apróság is elég jól mutatja mindazonáltal, hol is tartanak ma azon nagyjaink, akik a mindennapjaink hasznos és boldog eltöltéséhez nélkülözhetetlen sorvezetőket, az úgynevezett törvényeket hozzák. Jónak lenni jó: hallottam a múltkor épp Siklósi Beatrix főszerkesztő-főintendáns-főjó szájából, merthogy nem mást, épp őt hívták meg, mondjon már pár keresetlen szót a jóságról, micsoda testhezálló feladat neki – na, épp holnap lesz az egész napos “műsorfolyam” a “köztévében”, amely egészében és részleteiben is egyik tökéletes honi megtestesítője jóságnak, becsületnek, mély szakmaiságnak, s még megannyi csudálatos dolognak, amit itt és most nincs időm felsorolni. Majd a Hír egy másodpercben című különkiadásomban megteszem. Jó napot, Boda András vagyok. Hír egy másodpercben. Minden fasza. Köszönöm figyelmüket. Egy óra múlva újra várom önöket ugyanezzel. Vagy a háttérrel. Valamelyik éjszaka az egyik “műsorvezető” mikrofonállvány búcsúzik, beszartam, ahogy félálomban hallottam: “… és holnap újra jövök a hírek hátterével.” Azzal hát, mi mással is jönnél, életem… reggel elindulsz a munkahelyedre, a hátizsákodban négy és fél kiló friss, rózsaszín, remegő, még szinte meleg háttér… utána meg, ha már a hátterekből jól belaktunk, jöhet a desszert, a független szakértő a független Századvégtől meg a tököm tudja honnan, elmagyarázni, hogy mi a frankó a nagyvilágban, ha nem tudnád, hát megtudod, Bécsben szerencsétlen emberek Coca-Cola mámorban fetrengenek. Ja, meg persze a háttér. Baraczka Eszter jelentkezik Brüsszelből az igazságokkal. Meg tanár úr bárhonnan. Meg pár biztonságpolitikai szaki, az hát, bármivel, amire igény mutatkozik. Érdekes amúgy, biztos a sok háttér miatt nincs rá idő, de valahogy kimarad pár semmiség ezekből a roppant átfogó híradásokból: például ahogyan őfőpélósága boldog karácsonyt kíván. Az megvolt? Icipici kérdéssel fordult hozzá valamelyik hisztérika, nem csodálom, hogy elege van az ilyen labilis kis akadékoskodókból: szóval megkérdeztek tőle néhány semmiséget, korrupcióról, erről-arról, mire A Nemzet Színésze (és a legnagyobb Magyar Anya egyben) felállt, szertartásosan megigazgatta a jekkendőt, begombolta a pocin a zakettót, aztán, és, ezért ő a legnagyobb, nem röhögte el magát, pedig már tudta, mi jön, boldog karit kívánt, mint két éve Matolcsy Amoróz, maga a bank ára. De mekkora hatalmas poén, szakadtak is rendesen a bűntársak: főnök vicces volt, vigyázz, visszanézi, eléggé szívből-e hahotáztál. Mit is akartam mondani? Jónak lenni jó: de gecinek lenni gecijó. Ja, igen, el ne felejtsem már: végül 44 ezer forint gyűlt össze a Bangóné káposztájára. Egy képviselőre lebontva ez 221.10 forintos hozzájárulás: őszintén szólva én nem számítottam volna rá, hogy ennyi is összejön. És van itt még valami, ami szerintem elég érdekes: a díszes társaságban vala egy bizonyos Kovács Sándor képviselő, egykori dízelmozdony-szerelő, MÁV forgalmi tiszt, általános szociális munkás, a népjóléti bizottság tagja, a népesedéspolitikai albizottság alelnöke. A Párt tagja. Ha még az. Mert hát, kérem szépen, van itt egy kis gond, vagy tán nem is olyan kicsi: a Pártból ő egyedül adott pénzt azért a nyamvadék káposztáért. Mármost lehet hogy valami félreértés volt, hogy Kovács Sándor nem értette pontosan, miről is van szó; esetleg nem volt rajta a szemüvege, és azt hitte, Lévai Anikó tért be összeszedegetni egy kis támogatást (egy hétszázezres bankszámla könnyen megbicsaklik ám) a negyedik vagy hetedik kiskirályleányka stafírungjához; netán Bangóné Borbély Ildikó orvul kihúzott Kovács képviselő zsebéből pár ezer forintot, e pillanatban még nem tudjuk. Viszont… meg kell hagyni, ugyanakkor erősen gyanús is ez az ügy: a mozdonyszerelés, a vasúti tisztség, hogy úgy mondjam, ez a plebejusság, párosulva a szociálismunkássággal… némi debreceni gyökerek, ahogy nézem… és egy A-típusú középfokú eszperantó nyelvvizsga… tyű… eszperantó… ez utóbbiban érzek valami penetráns kozmopolitizmust… Jöjjön csak, Kovács elvtárs, járjunk egyet itt a hátsó kertben… nem tudom, tudja-e, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik…

fleron_hird01

* Visszavonná a Quimby Dunaújvárosért-díját Cserna Gábor polgármester.

Nem szeretem a lerágott csontokat csócsálni – márpedig ha valamit lerágtak az elmúlt napokban, hát ezt rendesen, atyavilág: de muszáj, annyira nagystílű, léleknemesítő, pazar ügy. Még novemberben őszintézett egyet a polgármester úr a közgyűlésben, időről időre megteszi, nincs ebben semmi meglepő – ezúttal épp arról beszélt, hogy egyesek – nyilván nem akar példákat említeni, de szóval mondjuk, nem példaként persze, egy másodperccel később, csak úgy, hát a Quimby, satöbbi, satöbbi – “ma már nem feltétlenül igazán méltóak a címre,” azaz a Dunaújvárosért-díjra. Amit a Quimby 2012-ben kapott meg, épp Cserna Gábortól. Most visszavenné szegény, de nem teszi, mert… azt nem illik. Márpedig az illendőség ebben a közegben mindenek felett áll, ez, azt hiszem, közismert tény, kár is lenne vitatni. Valahogyan – én, meglehet, tévedek, de azt gondolom – és valamiért jelezni kellett, hogy sajnálattal vegyes undorral vesszük tudomásul, mi, kifinomultabb ízlésű dunaújvárosi magyar nemzeti múze polgárok és keményen dolgozó kisemberek, hogy egy városunkhoz (egyelőre még) köthető csoportosulás, különösképpen a zenekar frontembere, magáról megfeledkezve olyan megnyilvánulásokra ragadtatja magát, amelyek túlmennek a becsületes nemzeti magyar emberpolgári ízlés józan határának csimborasszóin. Mint például a v.király. 26.10-nél, nehogy megnézzétek. Inkább ki se mondom, milyen király, olyan csúf. Csomó trágársággal. Meg minden. Amúgy is baj van a Quimbyvel. Sok. Nem tudom pontosan, mi, de sok van. Velük. Én egyébként, most beszéljünk komolyan egy kicsit, én pont nem vagyok quimbys. Nem is voltam. Történelmileg így alakult. Az eszemmel mindig is tudtam, naná, hogy nagyon jó, erős zene, igazából a szövegekkel se volt semmi bajom, a varázsló Tibit, a szertelen Líviuszt, meg a világ legjobb és legszerényebb emberét és basszusgitárosát, Fefét, akivel a Corsóban szoktam összefutni, vagy harminc éve ismerem… szóval elvileg minden okom meglett volna rá, hogy ők legyenek a kedvenceim, de… valahogy nem lettek. Elsősorban, azt hiszem, pont a Tibi miatt. Valahogy, és tényleg nem tudom jól elmondani, még eléggé az elején, rárakódott, mint a guánó, rátekeredett, mint a lián valami modorosság, valami olyan elég mache, egyszersmind sztárságos izé, ami engem jó messzire eltolt tőlük. Valószínű, hogy igazából még csak nem is a Tibi tehetett róla: arra gondolok, neki ilyennek kellett lennie ahhoz, hogy egyáltalán eljuthassanak oda, ahol most vannak. És aztán, egy pár éve, egyszer csak hallottam valahol őket, és rájöttem, hogy valahol sikerült leraknia azt a számomra oly taszító csomagot. Mellesleg kábé ugyanakkor történt, szóval jó sok éve, hogy egyszer felhívtak a próbateremből, a Tibi volt épp, és közölte, hogy a véleményemre lenne szükségük, ki vagyunk hangosítva, hogy a teljes zenekar halljon. Meghívták őket valami zártkörű városi akármire, amin nagyjából az úgynevezett krém lesz jelen, nyomniuk kéne pár számot, a gázsi rendben – mit gondolok, elvállalják-e vagy sem? Köpni-nyelni nem tudtam, nem nagyon értettem, miért hozzám fordultak, de mindegy, bárhogy volt, végtére is én azt mondtam, hogy biztosan nem vállalnám, kábé semennyiért – beszélgettünk még egy kiadósat, és aztán, ha jól emlékszem, nem is jöttek. És ott volt még a tusványosi botrány tavalyelőtt vagy hogy – a méretes felzúdulást szerintem nagyon is jól, következetesen és nyugodtan kezelték, olyannyira, hogy a végére én is úgy gondoltam, semmi gond azzal a bulival. És azóta valahogy egyre jobban kedvelem az egyre jobban beérő, mind letisztultabb Tibit – már-már úgy vagyok, hogy egyszer összekapom magam, és megnézek egy bulit velük valahol, aztán dumáljunk. Mondjuk itthon, tartok tőle, már aligha lesz rá módom – a tradicionális karácsonyi Quimby-koncertnek, amely egyfajta társadalmi esemény is volt, szerintem kapáltak. Cserna Gábor szépen sarkig nyitotta a tulipános pofonládát a példálózással – nyilván nem tud róla, de a neten elég szépen osztották, azt kell mondanom, nem is alaptalanul. A legszebb legyintést ököllel viszont épp Kiss Tibi vitte be állcsúcsra, amikor közölte, ők szívesen visszaadják a csalódott polgármesternek a díjat, ha már annyira méltatlanok rá, ők majd túlélik valahogy – a vele járó 200 ezer forintot viszont sajnos nem áll módjukban utalni, mivel azt 2012-ben nem vették fel: itt hagyták, azzal, hogy abból a pénzből egy fiatal, helyi zenekart támogassa a város. (Mondjuk felhívhattak volna ez előtt a döntés előtt is: akár előre is elmondhattam volna annak a fiatal helyi zenekarnak az összeállítását, amelyik majd szétcincálja ezt az amúgy is orbitális összeget… spongyát rá…) Tibi még – csudálatosképp beelőzve a Varangyki miniszterelnököt, lmf – boldog karácsonyt kívánt, hiába, világéletében úriember volt. Most, zárásképpen még egy dologra lennék kíváncsi: ki lehet a Quimby mellett a szintén példaként nem említett satöbbi, satöbbi, aki hasonlóképpen méltatlan lett a díjra? Tibi apukája, Kiss Kálmán (2009)? Esetleg Pleidell János (2005), Móder Rezső (2011), Kercsó Árpád (1999), Supola Zoltán (2001)? Netán Szántó Péter (2014), Torontáli Anna néni (2015), vagy a Dunaújvárosi Labdarúgó Szövetség (2013)? Reméljük, egy szép napon erre a kínzó kérdésre is fény derül: teszem azt, polgármesterünk egy újabb közlékeny hangulatú napján…         

 

 

 

 

 

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (20 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

12 komment

  1. öregbarétnéd szerint:

    Szarvasgombás okapisült?! Hát nem biztos, hogy ennék belőle:)

  2. Lali szerint:

    Akár honnan nézzük, nagy gané az amiben az itt élő emberek vannak. Ki tudja hogy a lejtő melyik részén járunk? Lehet hogy még sok van hátra a csattanóig.

  3. szveto szerint:

    azannyát… jó volt— sajna

  4. Hatlövet szerint:

    Érzésre a szar már az alsó szemhéjunkig ér ebben a városban és néhány marha a polgármesterrel az élen még lötyböli is.

    • Tüske Hajnalka szerint:

      Én már csak azt nem értem, hogy a szájukból, ami ugyebár az alsó szemhéjuk alatt van, hogyan tudnak előjönni a szavak? Bugyborékolva, meggondolatlanul, ostobán, nagyjából úgy, mintha egy mocsárból jönnének fel…

  5. Tóth Gábor szerint:

    Jól esik az ahogy is, meg az amit is, csak hát az a baj, hogy még igaz is. Tényleg ennyire gáz ez az egész.
    Egyszer Vitray megkérdezte Ernyey Bélát, mi volt az,ami nem tetszett neki itthon, ami miatt úgy döntött, nyugaton keresi a boldogulását. Ernyey röviden válaszolt: úgy nagyjából minden.
    Én pont így látom a mai helyzetet, ha ma lennék 18, újra elballagnék Münchenbe (vagy bárhová ) mint 84-ben, igaz, okosabban tenném,teszem azt nem pont érettségi alatt, inkább utána, akár pár évvel és pár papírral (és tudással) többel is, de mennék, nem kérdés.És ezúttal biztosan nem jönnék vissza.
    Persze 52 évesen már más a pálya, maradok, mint az utasok a szeptember 11-i repülőkön, tudom, hogy csattanás lesz, de mit tehetek. Igaz, az UA 93-as járatot legalább visszafoglalták az utasok, mielőtt lezuhantak.
    Azért reménykedem, hogy talán nem csak visszafoglalni vagyunk képesek a gépet, hanem lesz még erő felhúzni legalább az orrát, bár a nehezékek csak nőnek, mert ahelyett, hogy 25 év alatt kidobáltunk volna pár felesleges zsákot, csak nagyobbakra cseréltük őket, rájátszva a régiekre.
    A baj csak az, hogy míg volt egy kis hátszél kilencvenben, mintaországként, addig most lassan Európa páriájaként légüres térbe kerülünk,ami elég fullasztó tud lenni, igaz, legalább nem érezni , hogy a medve milyen büdös.

    Szóval csak azt szerettem volna mondani, hogy most is nagyon jó volt olvasni a Hétlövetet!!! :)

  6. Kurucz Gergely szerint:

    Én tágítanám a kört. A díszpolgári cím vagy épp a Pro Cultura Intercisae-díj kitüntetettjei között is akadhatnak ám renegátok.

  7. gaszton szerint:

    Rémlik, hogy a tiszteletdíjat azért tényleg megkapta valami gimis zenekar…

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

Hozzászólás a(z) Tóth Gábor bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


+ 9 = tizenöt

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz