Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


09 december
11komment

A boldog pszeudó homoki hörcsögök

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Lassan tizenhét éves rovatunk kétszázhatvanegyedik kiadásában, úgy döntöttem, vállalom a kockázatot, és forró talajra evezek (kérem szépen, hogy kivételesen csak a legtapasztaltabbak kommenteljék ide, hogy talajon nem is lehet evezni: köszönöm szépen…) – csak mert láttam, miként sikerült elsöprő többséggel elfogadnia az ausztrál parlamentnek a melegházasságok engedélyezéséről szóló törvénymódosítási javaslatot. Ne fogjátok vissza magatokat, ha úgy esik jól, bátran elő a legcirádásabb, legkeményebb magyarmiskás buzizásokkal: valahol pont erről szól ugyanis majd a dolog. Hogy van egy jókedvű, nyitott, boldog ország, ahol mondjuk ez abszolút nem probléma. Ahol a törvény mindössze annyiban módosul, hogy mostantól nem egy nő és egy férfi, hanem két ember szövetségeként definiálja a házasságot. És ez nekem baromira bejön. Pont. Épp tegnap olvastam, hogy a gazdasági minisztérium egyszerűségében is gyönyörű szép álláspontja szerint az állam nem tartozik semmivel az egykori magánnyugdíjpénztári tagoknak, akiket néhány éve oly sikeresen kitirhítottak a rendszerből, miközben, ezzel egyidőben személyes megtakarításaikat nemes egyszerűséggel einstandolták, mint azt pont ötszázhuszonnégyszer volt szerencsétlenségem leírni, kis kerekítéssel 3000 milliárd forintról beszélünk. Kezdetben, az aktus után volt még egy kis lehajtott fejű hazudozás, hogy öööö… izé… majd nemsokára mindenkinek létrehoznak egy személyes számlát, blablabla, de aztán látták, hogy a kutyát nem érdekli az a kis pénz, a kedves magyar nép le se szarja, hogy egy felfoghatatlan összeggel meglopták, inkább vállat von, és gyűjt tovább a kedves hiénáknak. Akik továbbra is harcolnak, azt hangoztatva, hogy ők Magyarország. Hát… kurvára nem, Petikém, kikérem magamnak… Kikerült a karácsonyi dekoráció a város útjaira – utána kéne néznem, hány éve sikerült megírnom, de biztos van vagy tizenöt, szóval még a nemmondjukkianevét újságban makogtam róla, hogy ennél a fajta díszítményezésnél még az is sokkal jobb lenne, ha baromira semmi nem lenne kint, mert az legalább egy becsületes megoldás. Akkor meg is számoltam, hány világítós gyertya, angyal, fenyőág meg gömb került ki a villanyoszlopokra – nagy felháborodással írta az illetékes a választ, azt hiszem, néggyel elszámoltam magam, helyre is igazítottam, ahogy kell. Azóta, meg kell hagyni, nagy változások vannak: kiégett egy csomó izzó vagy mi ezekben a vackokban. Mondjuk annyiban nem rossz a karácsonyi kivilágítás, hogy hetven-száz százalékkal emeli a dunaújvárosi közsötétítés szintjét. Meleg szeretet, magánnyugi, karivili, fáradjatok.

Hirdetés

* Elsöprő többséggel szavazta meg az azonos neműek házasságának törvényesítését az ausztrál parlament alsóháza.

Nézem a hírt a mélynemzeti portálokon, szemezgetem a kommenteket: békés hangulatban vagyok, megfázva, lázasan, így csak annyit mondok, tanulságos. No nem mintha ne tudtam volna, hogy egy ilyen információ a szomszédos Ausztráliából istenesen elszabadítja az indulatokat Magyarországon – “Hányinger! Két aberrált pszeudó homoki hörcsög…”, vélekedik az egyik kedves hozzászóló, mintegy melléktermékként nem is akármilyen szintagmával gazdagítva édes anyanyelvünket. Pszeudó homoki hörcsögök. Ez jó… még használni fogom valahol, ahogyan Roy Scheider, azaz Joe Gideon mondja kedvenc filmemben, az életről-halálról mindent oly egyszerűen elmondó All That Jazz-ben, amikor életre-halálra összevesznek tíz percre a csajával, miután kiderül, hogy a táncos, akivel Kate találkozni készül, nem meleg… Mindegy, nem is tudom, hogy jutott eszembe: gyertek inkább Ausztráliába egy kicsit még. Szóval a döntést megelőzően természetesen parlamenti vita is volt, egy konzervatív képviselő, Tim Wilson az elsők között szólt hozzá, és beszédének végén elcsukló hangon említette meg azt az embert, akinek a legtöbbet köszönheti életében: a karzaton ülő tanítóhoz (igen, igen, kérném végre azt a plusz felháborodást, nyugodtan, eresszük ki a torkunkat, felebarátaim, hát tanittó… mire taníccsa a zijen a gyereket, bátran, hiszen a vélemény szabad…), Ryan Bolgerhez fordult, és kilenc év után megkérte a kezét. (Ahogyan az egyik Központi Újság, a Párt szóvivője rendkívüli humorérzékkel megfogalmazta: “azon melegében” megkérte a kezét… Höhö… höhö… érted, MELEGében… szakadok…) És amikor ez megvolt, egy csomó mosolygós ausztrál politikus, gondolom, nem mind meleg, szépen és őszintén megtapsolta ezt a – zárójelben mondom, halkan, kicsit szégyenlősen, és igazából ettől a szégyenlősségtől szégyellem csak magam igazán – nagyon szép, nagyon emberi, nagyon érzelmes pillanatot. Piszok jó látni: azt a sok mosolyt meg az örömöt is, amit a más boldogsága okozni tud ott pár normális emberben. Nincs ebben semmi több. De ezt a keveset is sóvárogva irigylem. És most szépen kérném, legfeljebb privátban untassatok már azzal a nagyon nagy előszeretettel előrántott lózunggal és az összes finomított változatával, hogy de hát miért kell hivalkodni azzal, hogy most ő meleg, meg mi se csinálunk hetero felvonulást, meg izé, magánügy. Így van: de van egy rossz hírem, az a fura helyzet, hogy az egészet pont azért kell mutogatni azokban az országokban, ahol előszeretettel leköpnek, rosszabb esetben pofán vágnak azért, mert mondjuk mások a hálószobai szokásaid, vagy csak mert úgy általában mást szeretsz, mint a többség, mert más vagy, máshogy nézel ki, cukorral eszed a marhapörköltet vagy két piros lófarokban hordod a hajad, katicás csattal, netán más a véleményed: merthogy mi már ezt a magasságot is lazán megugrottuk például, szóval pont azért kell pofába tolni, hogy egyszer tényleg magánügy lehessen. Nem tudom, érthető vagyok-e – ha nem, igazából az se gond. Nálunk egyébiránt, köszönhetően sok más mellett elsősorban is a lassan hét éve folyamatos élethalálharcnak, amit “kultúránk”, “kereszténységünk”, “értékeink” megőrzéséért folytatunk (az idézőjel nem véletlen: az uszítók kulturáltságának foka, kereszténységének mélysége és emberi értékei általában döbbenetes hasonlóságot mutatnak egy barnaszén-brikettéivel), lassan az egész univerzum ellen, szóval nálunk, ha vita van, lassan bármiről, nem vélemények csapnak össze, hanem emberek. Mi már rég nem meggyőzni akarjuk egymást, hanem megölni. Nincs döntetlen, itt csak a győztes élhet tovább, all-in megy minden, betolod és nézzük a flopot. És mondjuk nekem amúgy ettől (is) itt most meglehetősen szar – hááá… azt hitted… hát nem, csak szar lenne, ha megengedném magamnak azt a megengedhetetlen luxust, hogy az egyszeri, imádott, de sajna baromi rövid kis életem elcsesszem bárki kedvéért egy percre is, különös tekintettel pár zsabógalléros aljas indokú bűnözőéért, na nem, nem, köszi. De ettől persze még épp elég lehangoló látni-élni azt a taknyos, gusztustalanul kulimászos generálszószt, ami lassan vastagon beborítja az egész életünket, és könyörtelenül megfojt mindent, ami egy kicsit is emberi, normális, boldog. Itt, ma elképzelhetetlen egy olyan pillanat, mint az a lányké  fiúkérés vagy mi, fogalmam sincs, hogy kell mondani, mindegy is. És buzizzon csak le nyugodtan, akinek addig terjed, semmi gond – nekik bármikor szívesen vagyok az, vagy bármelyik másik kisebbség tagja, mert ha már választanom kell, hát ezerszer inkább ők, akár kombinálva is, mint az agy- és lélekmentes, félliterköpő Szélestenyerű Fejenagyok: szóval azt akarom mondani, hogy egyszerűen csak jó volt olvasni, hogy az ausztrálok úgy módosították a törvényt, hogy ettől fogva a házasság nem egy férfi meg egy nő, hanem két ember szövetsége. Slussz. Baromi egyszerű. És még szép is. Az meg a bónusz, hogy ettől a nő is ember lett… Vagy két hónapja a jó sorsom összehozott négy emberrel, Prágából jöttek Budapestre. Egy házaspár Kanadából, meg két pasi Kaliforniából. Huszonöt éve együtt utazgatnak szerte a nagyvilágban, elválaszthatatlan barátok. A két amerikai, mint kiderült, lelkész, az episzkopális egyház szolgálatában állnak. Elsőre kicsit úgy néztek ki a prágai szálloda lobbyjában, mint a ZZ Top, szakáll, piercingek, miegyéb, vagány ötvenesnek saccoltam őket, aztán kiderült, hogy 70 és 77 évesek, rendesen lehidaltam. Aztán, az egyik pihenőben utánanéztem kicsit az episzkopális egyháznak, bevallom, nem voltam teljesen képben – és amikor elolvastam, hogy ez az anglikán egyháznak az az oldalága, amit 2016 elején három évre kiközösítettek a nagy családból, mert elfogadták a melegházasságot, hirtelen leesett pár ejtőernyős tantusz az én lelkészeimmel kapcsolatban is. Két csodálatos, nyitott, nagylelkű, szuperintelligens, csupa pozitív emberrel ismerkedhettem meg, s tölthettem el egy feledhetetlen, hosszú napot a társaságukban – még mielőtt valaki kérdezné, se egymás kezét nem fogták, se máshogyan nem tudatták senkivel, mi az ábra. Amúgy: miért is tették volna? És mégis mindenhol beleakadtam azokba a láthatatlan, mindent átszövő pókfonalakba; és hihetetlen jó volt ilyen módon megtapasztalni azt a szeretetet, amit egymás és a világ iránt éreztek. Fantasztikus nap volt: alighanem megváltoztatta volna az életemet – ha lett volna min változtatni. És eszembe jut még az az ötven körüli, elég jó húsban lévő atyafi, akit kerek tíz éve láttunk az akkor tizenhat éves Boda jr-ral egyetemben Koppenhágában: az ember egységes rózsaszín szettben jött szembe velünk, fényes nappal – azt azért nem mondanám, hogy nagyon előnyös volt az alkatához meg úgy általában a combfix, a fűző, a harisnyakötő meg a magassarkú, de neki szemmel láthatóan cefetül bejött így az élet, minket meg, na jó, nagyvonalúan nem számítva a vizuális sokkot, igazából egy cseppet sem zavart. És, őszintézzünk, annak örültem, hogy nem is kellett semmit elmagyaráznom a fiamnak – visszamosolyogtunk egyet az elégedett emberre, mentünk tovább, és nem fordultunk utána. Azt hiszem egyébként, akkor értettem meg igazán, miért Dániát tartják a világ legboldogabb országának. Sokkal, már nagyon sokkal kevesebbel is beérném…

* Az állam nem tartozik semmivel a volt magánnyugdíjpénztári tagoknak.

Hm… de érdekes kis felütés… Merthogy ez a Nemzetgazdasági Minisztérium álláspontja, s ez, egy ilyen morális alapokon “nyugvó” országban teljesen érthető is. Más kérdés, vajon igaz lehet-e ez a kijelentés. Merthogy én meg azt gondolom, fokozottan nem, több soron sem. Amint már bátorkodtam említeni, nagyjából x száz alkalommal motyogtam már erről, s nem másért, mint hogy e kábé szőrén-szálán felszívódott összegnek a nagyságrendje meghalad minden felfogható mértéket. Talán ezért is vette tudomásul az egészet egy alig látható vállrándítással a derék magyar emberek zöme – ha így van, hát így van, háromezermilliárd, jól van, gyerünk, csináljunk másikat, úgysincs jobb dolgunk. Dolgozzunk egy kicsit havi jó nyolcvanegyért, ráadásul még mindig sokkal jobb, mint ha drogoznánk. Anyagi szempontból, hogy úgy mondjam. Az infláció 1.6 százalékos, ami úgy jön ki, hogy ha a kenyér meg a tej húsz százalékkal drágul, a vontatóhajó meg a lézerhajtású szivarvágó ára az áfa- és rezsicsökkentésnek köszönhetően tizennyolc egész néggyel esik, máris ott az egyhat. Mi a valóság, ha nem ez? Mi hitelesebb Bolyaiék hazájában, mint a matek? De mindegy, amúgy sincs sok idő kajálgatni, mert és hiszen csapataink harcban állnak. Magyarországot támadják. Magyarország a vérpadon. Magyarországra pikkel az Univerzum, Yoda mester személyesen pattog végig a felcsúti kisvonatka sínpályáján, miközben a Legfőbb Hadúr fénykarddal liheg utána. Magyarország egyenlő a Párt, értem? Ha nem értem, tovább magyarázzák. A magyar embereket megalázzák. A magyar emberek véleményére szarik Brüsszel és külön-külön az uniós tagállamok is. A magyar emberek veszélyben vannak. Bocs, Bakondi vezértábornok most mondja, végveszélyben. Ütött a magyar emberek homokórája. Azaz ütött volna, ha szerencsére nem lenne az, ami van. A vártán. Még. A Párt. A Kormány. Az Erő. A Védőszent. De ha nem vigyázunk, az nevet a végén ki, aki tudjuk, ki az, aki. Utoljára. Akkor aztán majd elvisznek ám egy csomó pénzt a magyar emberek almáriumából. Kilencmilliót bevándorlónként. Jut eszembe, nézzük már kicsit közelebbről most csak ez utóbbi fenyegető veszélyt (és tekintsünk nagyvonalúan el attól a néhány makacs ténytől, hogy a hosszú évek óta súlyos, naná, hogy a haverok zsebében landoló közpénz-tízmilliárdokba kerülő kormánypropaganda sulykolásával ellentétben a tervek szerint két évre kéne nagyjából 30 ezer eurót fizetnie az uniónak a menekültek ellátásával kapcsolatos költségekre, ami alapfokú szövegértelmezési képességeket feltételezve sem igazán ugyanaz, és akkor még nagyon finoman fogalmaztam…),  szóval játékból most legyen az, hogy 9 milliót adunk mi, jó magyar emberek minden betelepítettnek. Ha jól emlékszem, valamelyik kormányijesztgetős honlapon legutóbb 160 ezres kvótával fenyegették meg a jó magyar népet, ami persze nettó baromság, de ám legyen, ez most itt a játékos szombat. Jön tehát a legrosszabb forgatókönyv, 160 ezer menekült, s mindegyiknek adnunk kell 9 millát. Mondom: ez ezernégyszáznegyven-milliárd lenne, bár az egész még elméleti síkon is ezer meg még száz sebből vérzik, sebaj. Éber népünk kiakad. Amaz háromezermilliárd volt, kicsikével több, mint a duplája. Népünk arcizma se rezzent. Nekem ez picit nehezen érthető, de oké, fel voltam mentve Világnézetünk alapjai tantárgyból középiskolában, biztosan azért. A NGM egyébként úgy indokolta az egész ügyet egy mszp-s képviselőnek adott, fentebb már belinkelt válaszában, hogy “A magánnyugdíjpénztári tagságot megszüntető, a felosztó-kirovó jellegű társadalombiztosítási rendszerbe átlépők a társadalombiztosítási jogdíjra szereztek jogosultságot, a magánnyugdíjpénztárban felhalmozott névre szóló vagyon a társadalombiztosítási rendszerben direkt módon, névre szólóan kifizetendő összegként jogilag nem értelmezhető, az államnak ilyen visszafizetési kötelezettsége nem áll fenn.”  Én azt hiszem, ez világos beszéd, Felosztó-Kirovó határváros a kirgiz-oszét határvidéken, by the way ősi magyar birtok, csak hogy segítsek. És annyit hadd szabadjon már/még megkérdeznem, hogy ha névre szólóan kifizetendő összegként jogilag most már nem értelmezhető, akkor ellopható összegként annak idején miért volt az?

fleron_hird01

* Kikerültek a belváros utcáira a karácsonyi “díszek”.

Valamikor a homályos múltban, amikor még egy ma már ki nem mondandó nevű városi lapnál tevékenykedtem, egyszer, az év ugyanezen szakában egy késő délután épp a szokásos témahiányban szenvedtem. Mindenféleképpen szükség lett volna még vagy hatvan sorra – történni azonban nem történt semmi különös vagy nem különös, bárhogyan szuggeráltam is a szemközti fehér falat a kihalt szerkesztőségben (voltak bent kollégáim, de senkit nem szeretnék abba a kínos helyzetbe hozni, hogy esetleg egy tisztázó beszélgetés során azzal vádolják meg, hogy egy légtérben tartózkodott velem valaha is), se meg nem repedt, se ki nem dőlt; egy nyomorúságos hóviharra, egy szar kis síkvidéki lavinára, közepes hevességű trópusi monszunra vagy tájfunra se volt kilátás. Már ott tartottam, hogy beértem volna bármilyen vacak kis háztartási balesettel is, de ebben a városban aznap este még a kisujját se karcolta meg senki, hála istennek persze, nem úgy értettem, értitek. Kínomban sarkig tártam az ablakot és rágyújtottam, kibámultam az esti, akkor még fényárban úszó Vasmű útra (igen, ez még K. e., vagyis a Közvilágítás-felújítás előtt történt), és megláttam… ha jól emlékszem, először tán egy hóembert. Vagy jégcsillagot. Nem, persze nem igazit, csak amolyan adventi dekorációt, világító díszt a villanyoszlopokon. Megvolt a szikra, és már bizonyosan tudtam, hogy félóra múlva otthon leszek. Határozott, lendületes egérmozdulatokkal felrajzoltam egy egyhasábos keretes/fotós anyagot a laptükrön tátongó seb helyére, és lerohantam az autómhoz. Szeretem a pedantériát, végiggurultam hát a belváros érintett útjain, és darabra leszámoltam a hókristályokat, angyalkákat, gömböket, gyertyákat, hóembereket. Harmincvalahány volt, azt hiszem, megmondanám pontosan is, ha még egyszer életemben eljuthatnék az archívum közelébe, amúgy meg mindegy is. Csináltam egy középgyenge esti fotót a kis géppel, és visszatértem a bázisra, aztán a szokott izzadságos módon nyolc perc alatt kiszenvedtem magamból egy hatvan soros glosszát a város csudálatos díszítményeiről, az újság elrepült a nyomdába, én nemkülönben haza. Másnap viszonylag korán megérkezett a helyreigazítási felszólítás: a város legfontosabb történéseire mind a mai napig igen érzékeny főtisztviselő kifogásolta az írás hangnemét, továbbá tárgyi tévedés miatt is korrekciót követelt, mint jelezte, nem (teszem azt) harminchat, hanem negyvenegy díszt helyeztek ki a villanyoszlopokra. Ha jól emlékszem, betűhíven hoztuk a levelet, csak hogy jobban tudjunk röhögni, bizony, sajnos akkor még ez a fajta slendrián szellem uralkodott, nem volt olyan szép rend a magyar sajtóban, mint manapság megfigyelhető. Az egész dolog csak azért jutott eszembe egyébiránt, mert valamelyik éjjel hazafelé autózva láttam, hogy ismét kikerültek a hangulatos fénydíszek. Ki kell mondani, hogy bizony nem csoda, hogy Dunaújváros a felelős és takarékos gazdálkodásban élen járó településnek számít: tessék, íme, ugyanazok a hópelyhek, kismackók, angyalkák hivatottak áldott hangulatba hozni a városlakókat és az erre járó vendégeket egyaránt. Azt talán nem mondanám ki felelősséggel, hogy minden egyes izzó ég a pompás kis alkotásokon, de kis fantáziával azért nagy többségükről kitalálható, mit ábrázolnának. Igazából csak abban reménykedem, hogy minden így marad, és véletlenül sem merül fel a városatyákban, netán a felsőbb pártvezetésben, hogy ideje lenne felújítani a karácsonyi díszkivilágítást – azt ugyanis, a hasonló helyi beruházásokat elnézve én úgy saccolom, aligha úsznánk meg százmillió alatt… arról nem is beszélve, hogy attól fogva várhatóan egy árva izzó se égne…     

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (18 lövet, átlagosan: 6.83 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

11 komment

  1. Anna szerint:

    Köszi…remek mint mindig!

  2. öregbarétnéd szerint:

    1. Ilyennek szeretném látni a világot :)
    2. Bármilyen hihetetlen jó vagy matekból!
    3. Akkor is sötét van!

  3. Fehéri Tamás szerint:

    “szóval pont azért kell pofába tolni, hogy egyszer tényleg magánügy lehessen.”

    évek óta próbálom ezt magyarázni, amúgy tök normális embereknek. én a korai szüfrazsett tüntetésekre szoktam hivatkozni, amikor ugyanezt mondták a női választójoggal kapcsolatban (mármint, hogy felháborító, hogy nők így viselkednek etc.), ami ma – majdnem azt mondtam, mindenki számára – már tök természetes alapjog.

    ja, és beszálltam a körmondat versenybe is.

  4. Hatlövet szerint:

    Tízmillió alatt nem lopunk mert azért büntetnek.

    A jó oldalát kell nézni a dolgoknak, hiszen ezek a karácsonyi díszek pár lux-ot azért hozzátesznek az esti közvilágításhoz, ami néhány gyalogátkelőhelynél életet menthet.
    :D :D :D

    • Boda Kapitány szerint:

      Erre utaltam a bevezetőben… mármint a pár plusz luxra…

      • Varga Ferencné szerint:

        Kedves András. Jobbulást kívánok és köszi a mai írást is. Kezdem magam jobban érezni, mert végre megérkeztek a könyveink is az új otthonunkba, ide Vokányba, egy kedves barátunk segítségével.Üdvözlöm Judit.

  5. Lali szerint:

    2006 óta (majdnem elmúlt 8 évet írtam) látom (akkor egy iskolában dolgoztam, egy fidesz aktivista kollégám mondja, hogy buszok mennek pestre és hogy mennyek én is, kérdem miért, válasz balhézni) a Fidesz egyetlen célja az ország tönkretétele. Egy indok egyértelműen látszik, az egyéni haszonszerzés, a további indokok már fantázia kérdése (az oroszok, a ufok vagy idiotizmus). Az alkalmazott technika, oszd meg és uralkodj. Ennek a történetnek része a komcsizás, buzizás, a foci, a csodálatos közbeszerzések (pl. elsötétítés) és minden más disznóság (vagy disznóvágás?).

    Lehet hogy csattanós lesz a vége.

    NE HAGYJUK, HOGY KI NEVET A VÉGÉN !

  6. gaszton szerint:

    Namost engem még véletlenül se lehetne egypártunk vagy városatyáink nagy barátjának nevezni, de speciel abban, hogy a díszítéshez régi, de így-úgy még működő elemeket IS felhasználnak, véletlenül se találok kivetnivalót, már legalábbis elméleti alapokon, hisz magam is vallom, hogy ami ellátja a funkcióját, azt felesleges kukázni csak azért, mert fogyasztói társadalom, és megjelent belőle az ágy alá csomagolható, 3 dimenziós, internetkompatibilis, eredeti kínai. És akkor itt a teljes és végső igazsághoz két dolgot kell megvizsgálni: 1) hogy ugyan a régi dísz ellátja-e funkcióját (valami objektív mérce kellene ehhez, mert az hogy csúnya, az csak pártállás kérdése), ad 2) amit nem teljesen véletlenül csupa nagybetűvel írtam az előbb, hogy “IS”, tehát van-e valami újdonság a tíz évvel ezelőtthöz képest: nos ez azt hiszem akár a Városháza tér megszemlélésével eldönthető (és szintúgy kéretik a szubjektív elemeket most nem tekintetbe venni, hamár a rózsaszín harisnyakötőben utcán sétáló szakállas bácsi is rendben van). Ide lőjetek!

  7. Tóth Gábor szerint:

    1. Sötét van. A Napnál is világosabb… :)

    2. Ha jól értem, a karácsonyi dísszel nem az a baj, hogy ugyanaz, hanem, hogy már jószerével csak az ugyanaz, minden más – más már. És nem feltétlenül jobb.

    3. Most is nagyon jól esett olvasni az egészet! :)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

Hozzászólás a(z) Hatlövet bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


+ kettő = 11

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz