Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


27 május
7komment

Megbecsülés

Vendégoldal, méghozzá nem is szörnyű – jó régen volt, hogy valaki bekéredzkedett az oldalra: most pont ez történt, méghozzá nem is teljesen ismeretlen tette, maga Boda jr. írt rám valamelyik este, “Érdekel HL-betét írás?”, aztán átküldte az alább következő néhány sort, én meg elolvastam, aztán úgy gondoltam, semmilyen komoly bajunk nem lehet belőle, ha közreadjuk. Nekem nem csak azért tetszett, mert a legokosabb, legügyesebb, legkedvesebb, legjóképűbb stbstb. gyerek írta, akit csak ismerek – és nem csak azt szeretem benne, ahogyan (vagyis minden különösebb faxni, csavar, cifraság nélkül, egyszerűen, pacekba) meg van írva, de leginkább is az, ami benne foglaltatik. Merthogy ugyanazt gondolom, amit a szerző: hogy tudniillik minden gonddal-bajjal-nyűggel-kínnal egyetemben azért mégiscsak piszkos nagy mázlink van azzal, hogy itt lehetünk – a többit most nem is boncolgatnám okoskodva, rátok bízom. A kedves szerző egyébként a teljes vertikumot magára vállalta – azaz az illusztrációként szolgáló fotó is az ő munkája. És akkor, ha már nálam a szó, mielőtt még belemerülnétek, hadd mondjam el röviden, hogy nyári szünetre vonulunk. Nem vakációzunk igazán, a szó klasszikus értelmében – kénytelen vagyok némi pauzát tartani: mondhatnám, hogy igazából senkinek semmi köze hozzá, miért, merthogy leginkább magánügy, de azt gondolom, ez pont az az oldal, ahol a felület jellegének szabályai szerint amúgy is elég nyílt kártyákkal muszáj játszani, úgyhogy elmondom, a helyzet az, hogy Boda sr. és b. neje, vagyis a szüleim meglehetősen komoly energiákat igényelnek, amennyiben nagyrészt én igyekszem gondjukat viselni. Összesen 177 évesek, és ezzel elég sok mindent elmondtam. Az elkövetkező pár hónapom tehát elsősorban az övék lesz, ahogyan az elmúlt lassan négy évem is volt – csak néhány hónapja kicsit fokozódott a tempó és az intenzitás. Közben pár fillért meg is kéne keresnem valami könnyed tevékenységgel, szóval mindösszesen elég kevés töltésem marad arra, hogy azzal foglalkozzak, amivel alapvetően a leginkább szeretnék – a betűkkel. Most tehát egy kicsit háttérbe húzódom, mert amit most csinálok, az a leghatáridősebb meló életemben. Majd jövök, ahogy tudok, reményeim szerint nyár végén – addig is Suszter mesterrel igyekszünk valamivel szórakoztatni benneteket, hogy ne felejtsetek el teljesen. Félre ne értse senki: nem panaszkodom – hogy gyorsan visszacsatoljak a mai HL vezérsíkjához, éppen hogy nagyon is megbecsülöm, amim van. Például hálás vagyok érte, hogy ők, mármint a szüleim, ilyen sokáig velünk lehetnek; hálás vagyok sok minden más mellett és előtt az egészségemért; hogy motorozhatok, utazgathatok a világban, valahogy mindig van egy kis pénzem; hogy egy meghitt, hihetetlen atmoszférájú kis lakásba térhetek haza, ahol szeretettel várnak… És roppant hálás vagyok érte, hogy van egy nagyszerű kisnagyfiam – ő következik most, itt, nálam. Fogadjátok szeretettel.

Hirdetés

Zuhanyzom. Folyékony alvás – mindig segít egy nehéz nap után. Most nem. Ugyanúgy kavarognak körülöttem a lidércek. Írnom kell.

Elcsépelt szavaknak tűnnek csupán: becsüld meg, amid van. Hányszor hallottam már. És hányszor gondoltam, hogy persze-persze, megbecsülöm, de azért lehetne jobb. Lehetne újabb az autó, nagyobb a telefon, több a megtakarítás.

Egészen máig így gondoltam.

Aztán egyszer csak jön egy irtózatos parasztlengős és úgy gyomorszájon kap, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudsz.

Hogy egy kis perspektívát kapjon a történet: egy multinacionális nagyvállalat kommunikációs osztályán dolgozom. Szerencsések vagyunk, mert a PR és kommunikációs tevékenységek mellett mi vagyunk a társadalmi felelősségvállalási programok koordinátorai is. Még szerencsésebbek, mert lényegében a megszabott büdzsénkkel azt csinálunk, amit szeretnénk – pontosabban azt, amit a legfontosabbnak tartunk.

Az egyik ilyen „CSR-programunk” lényege, hogy két szervezetért gyűjthetnek biciklis kilométereket jelentkezők, amiket aztán mi átszámítunk forintra, és a végén egy hétjegyű összeggel megtámogatjuk az adott alapítványokat vagy egyesületeket. Ennek kapcsán találkoztunk ma két szervezettel: a Mosoly Alapítvánnyal és a Gyermekétkeztetési Alapítvánnyal.

Nem tulajdonítottam túl sok jelentőséget a dolognak, egy újabb meeting, heti sok van belőle. Megbeszéljük a kérdéses részleteket, megveregetjük egymás vállát, örülünk, hogy együtt dolgozunk, elfogyasztjuk a kötelező pogácsákat és mentes vizeket, aztán megy mindenki a maga dolgára.

De ma valahogy nem tudok azóta sem menni a magam dolgára. Kattogok-kattogok és fél év után újra írok, mert bár elmondtam már több embernek is, hogy miről volt ma szó, de csak nem hagynak nyugodni a képek.

Pedig nem is láttam őket, csak elképzeltem a beszámolók alapján. Például azt a csillogó szemű kiskrapekot, aki nem tudta megérteni az asztali étkezés definícióját, mert az addigi életében a kukákból szerezte meg a napi betevőt – a reggeli, ebéd és vacsora felfoghatatlan fogalmak voltak számára.

Vagy azt a terapeutát, aki maga is terapeutához jár bizonyos időközökben, hogy fel tudja dolgozni azt az iszonyatos terhet, amit a munkája során cipel. Az onkológiai osztályon ápolt gyerekekkel foglalkozik az utolsó hónapokban, amikor már mindenki tudja, hogy az utolsó szalmaszál utolsó kis gyökere is kiszakadt a földből és nincs semmi remény.

Vagy azt a családot, akinek aközött kell döntenie, hogy a gázszámlát fizesse be, vagy élelmiszert vegyen. Azt hallgassák, hogy megint sír a gyerek, mert éhes, vagy azt, hogy összekoccannak a fogai, mert megint fázik, hiszen nincs fűtés.

Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy abban a világban, ahol az autók magukat vezetik, ahol a napot, a szelet meg a vizet használjuk energiaforrásként, ahol lényegében már egy sejtből klónoznak állatokat – szóval hogy egy fejlett civilizációban gyerekek éhezhetnek. Nem egy, nem tíz és nem is száz, hanem ezrek.

Tudom, hogy szörnyű dolgok történnek a világban minden másodpercben. Azt is bevallom, hogy igyekszem ezeket valamennyire szűrni, hogy ne éljem a mindennapokat letargiában. Nem azt mondom, hogy nem foglalkozom velük, csak egyszerűen, ha van választásom, megpróbálok a pozitív hírekből többet befogadni, mint a negatívakból.

Hogy tovább folytassam az őszinteséget, nem tartom magamat egy kifejezetten érzelgős típusnak, érzékenynek igen, de a kettő között elég éles határ van szerintem.

Ez a mai beszélgetés viszont egy-két dolognak új perspektívát adott.

Más…
BENI4966

Két háztömbre laknak a nagyszüleim, érthető okokból szívesen vacsorázom ott – a mama szerint mindig sovány vagyok, és a világranglista elég előkelő helyén áll szakácstudományban. Plusz jólesik egy-egy fröccs a papával, megbeszéljük a napi dolgokat, megnyugszik a nap náluk.

Ma is szóba került a már említett megbeszélésünk, az éhező és beteg gyerekek, aztán egyszer csak szóba került a háború. Mindketten gyerekek voltak akkor, és mindkettőjüknek eléggé élesen beégett minden apró részlet – talán nem meglepő módon.

Szájtátva hallgattam a történeteket, arról, hogy a mindig részeg, állatorvos végzettségű orosz tiszt teljesen telibe hogyan kopogtatta meg pisztolycsővel az akkor ötéves, éjjeli álmát alvó papám kobakját, hogy ugyan keljen már fel. Vagy, hogy milyen volt a magtárban átélni az orosz páncélosok és a német tüzérség csatáját, ahol egy-egy félrement lövedék ártatlan életeket jelentett. Vagy éppen milyen érzés lehetett, amikor a verőfényes napsütést élvező gyerekek a Sztálin-orgona süvítő hangjára széledtek szét – és ha befértek volna, akkor a „patkánylyukba” is bebújtak volna félelmükben az elbeszélés szerint.

Huncut világ volt – mondja a papa. És még mindig az van – mondom én.

Nem akarok túlságosan mély következtetésekbe bocsátkozni – egyrészt nem tisztem, másrészt idősebb korban szokták azt megtenni. Egy azonban biztos: huszonhat évesen nyílt fel a szemem.

Láttam eddig is persze, de most látok csak igazán. Szerencsétleneknek gondoljuk magunkat, miközben hihetetlen szerencsések vagyunk.

Tehetetlen vagyok és dühös. Megbecsülni kell azt, ami van és segíteni annak, aki nincs. Nemrég hallottam egy beszédben, hogy az erősek felelőssége, hogy segítsék a gyengéket, az elesetteket.

Legyünk erősek, mert sajnos még mindig sokan vannak a másik táborban.

Becsüld meg, amid van.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (19 lövet, átlagosan: 6.95 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

7 komment

  1. öregbarátnéd szerint:

    Csak remélem, hogy még sokan vannak a Te korosztályodból akik így gondolkodnak.

  2. Csathó Gábor szerint:

    Igyekszem eredeti lenni, ezért azt írom, nem esett messze dió a fájától…vagy eper a fájától….várjál….az nem jó…csak az írás…meg az író…meg a szülők, meg a nagyszülők…meg a világ,ahol Ők (is) élnek!

  3. Hatlövet szerint:

    “…..mert sajnos még mindig sokan vannak a másik táborban.”

    Szerintem többen mint a ebben.

    Jó írás, nem is tudom ki lehet a mentora.
    :D

  4. Tüske Hajnalka szerint:

    Jellemző: amikor nincs, keresem. Amikor van, meg se nézem… ;( Nem is tudom, hogy mit mondhatnék? Én láttam a szüleidet, Andriska. Aranyosak voltak a történetükkel. Leginkább az anyukád beszélt. Máskor az apukád. Egyszer minden élet végetér. Talán még nem most. Ők a mennybe mennek, ha létezik olyan, mert nagyon jó emberek.

  5. Tüske Hajnalka szerint:

    Ami pedig a betűket illeti, én simán felmentelek. ( Picit sírtam, pedig nem szokásom. ) Egyébként is utállak azért, mert hibátlanul írsz! Ez csak poén volt. Én se gyakran tévesztek. Vegyél virágot, hülyéskedj, ahogy szoktál, és ne temesd el őket idejekorán.

  6. Tüske Hajnalka szerint:

    Egyfolytában az ” öregeken” jár az agyam. Nem kötelező ebben a korban meghalni. Azok, akik sokáig egy tálból cseresznyéztek, mindent kibírnak. Még az élet nevű kínt is. Friss az elméjük, ergo még nem halhatnak meg! ( Nem tudom, hogy milyen állapotban vannak. )

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


− 5 = kettő

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz