Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


25 március
7komment

Állatkert, egy majommal

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenhat éves rovatunk kétszázötvenharmadik kiadásának nemzetközi részlegében amolyan hibriddel indítunk – ennek mindössze annyi az oka, hogy a Saul fia című Oscar-díjas film főszereplője, Röhrig Géza New Yorkban él. És én már régóta szeretnék pár dolgot megosztani veletek Röhrig Gézával kapcsolatban, például hogy nem csak úgy felületesen irigylem, de zsigerből, belülről, fájdalmasan, a szívem legmélyéig – mert nem is tudom, ismertem-e valaha olyan sziklaszilárd, megingathatatlan jellemet, mint az övé. Elképesztő, fantasztikus és lenyűgöző, mennyire nem hajlandó letérni arról a – megengedem, nem is kicsit szokatlan, sokkal inkább abszurd módon különleges – pályáról, aminek néhány szegmenséről majd szót ejtünk odabent. Minden jel szerint további hullámokat vet a veronai buszbalesetet követő kapkodó és átgondolatlan kormányzati intézkedéssorozat, melynek keretében egyebek mellett “internetes társadalmi konzultációt” is indítottak, ami, gondolom, olyasmi, mint a nagyszerű nemzeti konzultáció, csak nem lehet belőle annyit lopni  - zárójelesen mondom, az ilyen “konzultációktól” kapok igazán agylobot… mintha a cipész a kedves kuncsaftok körében indítana közvéleménykutatást, gojzerrel varrja-e meg a bakancsot vagy pelenkaöltéssel; a pék arról érdeklődne, tegyen-e kicsivel több tönkölyt a tésztához, illetve szeretnék-e a tisztelt fogyasztók, hogy inkább mosópor legyen a lekváros buktára szórva cukor helyett. Álkérdések, amiket, továbbra is gondolom, a kutya meg nem válaszol, de ha mégis, hát a végén tét nélkül hazudható bármi, ellenőrizni senki nem fogja, mert nem szabad, ez kiderült már korábban is. Egy kis egotrip a végére: állatkertben jártam, Veszprémben, mesterségem címere majom – amennyiben kifizettem egy számomra meglehetősen látványos összeget azért, hogy láthassak két tucat csótányt, egy eltévedt feketerigót, két fekete medvét, egy szervált, pár gyűrűsfarkú makit, jó, oké, egy számszakilag jelentős csapat őzet és kecskét, továbbá az eu-s támogatásokból megépült új kifutókat, csont üresen… A többi állat nyilván igazoltan, illetve, a kiírások tanúsága szerint a madárinfluenza miatt volt távol – odabent valaki kedélyesen megjegyezte, hogy hiába, ez van, sajna még itt a tél. Ami persze oké: csak én valamiért azt gondolnám, ha az elvárható populáció fél százalékát csodálhatom meg, életszerű lenne egy félárú téli jegy kibocsátása is. És akkor még elég jó fej voltam szerintem…

Hirdetés

* Nem vállal több filmszerepet Röhrig Géza.

Hónapok óta olvasom hitetlenkedő csodálattal az Oscar-díjas Saul fia főszereplőjének nyilatkozatait: nem neki nem hiszek persze, csak tényleg nehéz felfogni, hogy létezhet ember, aki ilyen megingathatatlanul a maga útját járja; akit ennyire hidegen hagy pénz, siker, csillogás; akit egyszerűen nem érdekel, hogy a világ a lába előtt térdepel és könyörgőre fogja – mert ő úgy döntött, továbbra is csak az szeretne maradni, aki volt, és kész. Elmondani nem tudom, milyen mértékben nyűgöz le mindezzel. Hogy milyen mérhetetlenül irigylem a kikezdhetetlen függetlenségét. És persze mindezek mellett lélegzetvisszafojtva néztem az alakítását a Saul fiában, és döbbenetes erejű, szinte József Attila-i sorokat olvastam azokban a versekben, amik hozzáférhetők mondjuk a neten. Röhrig Géza ugyanis költő, író, immár Kossuth-díjas színész, mellesleg pedig New Yorkban, továbbra is egy temetkezési vállalkozásnál dolgozik halottmosóként. Ez a mondat, én legalábbis azt gondolom, leginkább is a vége miatt már önmagában egy film. Ha pedig Röhrig életét is mellévesszük, egy regény: minimum két vastag kötet. Anyja lemondott róla, édesapja nevelte, aki viszont egy orvosi műhiba miatt meghalt, amikor kisfia még csupán négyéves volt. A fóti gyermekvárosba került, majd tizenkét éves korában, egy maratoni örökbefogadási procedúrát követően nevelőszülőkhöz: új családjának köszönheti zsidó identitását, s igen szoros kapcsolata alakult ki örökbefogadó nagyapjával, aki egyébként nem is volt vallásos zsidó. Ezekkel az előzményekkel persze a saját család alapítása sem volt túl egyszerű feladat: első házassága, melyből két gyermekük született, zátonyra futott – így a válás után, követte családját az Egyesült Államokba, hogy ne csak “telefonos apuka” lehessen, azután nyolc éven át, míg nem rendezte az életét, illegalitásban élt Amerikában. Ma egy új házasságban, boldogan él – egy szál gitár kíséretével adja elő saját dalait, évtizedek óta verseket ír, magyarul is több kötete jelent meg, mostanában pedig egy regényen is dolgozik, mely saját meghatározása szerint “család nélküli családregény” lesz, a címe Halott tenger, s egy cigányfiúról szól, aki nevelőintézetben nő fel, a magyaroknak cigány, a cigányoknak magyar: elindul, és megkeresi az édesanyját. “Verset játszótéren, villamoson, bárhol lehet írni. A prózával rengeteg seggelés, ej uhnyem, utánanézés jár, amihez én eléggé lusta vagyok, úgyhogy titkon azt remélem, hogy nekem az életben csak ezt az egy regényt kell megírnom. Ezt viszont lelkiismereti kötelességem, hisz akikről szól, azok nem nagyon írnak. Én magam is állami gondozott voltam, később örökbe fogadtak. S ahhoz képest, hányan nőnek fel így ma is, döbbenetes, hogy a magyar szépirodalomban ez a környezet mennyire nincs jelen. Én azt szeretném majd valahogy bebizonyítani ebben a könyvben, hogy az ember tényleg képes kitörni a sorsából. Hogy no man est omen.” Talán ebből a pár soros interjúrészletből is érthető, miért lett pillanatok alatt a – ne cizelláljuk sokat, mondjuk ki a témához illő egyenességgel – legizgalmasabb élő művész számomra Röhrig Gézából. Akit sem Hollywood úgy általában, sem a tucatszám felkínált, zsíros gázsikkal járó kisebb-nagyobb “szerepek”, pontosabban marketing-fellépések nem szédítettek meg – az Oscar után mintha még gondolkodott volna rajta, hogy talán egy vagy egynéhány, a Saul-hoz méltó fajsúlyú feladatra rábólint, de aztán máshogyan döntött, s a Magyar Filmhéten bejelentette, nem forgat több filmet. “A Saul berobbant az éle­tembe, én nem terveztem ezzel, csak eljátszottam a nekem szánt szerepet. Őrült siker lett, és nagyon jólesik, hogy sokan gratulálnak. Most sokan hívnak kávézni, olyanok, akik fél évvel ezelőtt a köszönésemet sem fogadták, és talán sokan dolgoznának velem szívesen. De én más utat járok.” Más utat, bizony. Nagyon mást. Millióból egy járhat hasonlót talán – tanulni viszont mindannyian tanulhatunk Röhrig Gézától. Sok minden más mellett alázatot, szerénységet, kitartást, életszeretetet, bölcsességet. És nem ritkán bukkanhatunk az interjúiban olyan mondatokra, mint például az egyik kedvenc gyöngyszemem: “A nemzettudat olyan, mint a vérnyomás. Az se jó, ha túl magas, az se, ha túl alacsony.” Olvassatok, hallgassatok, nézzetek Röhriget – igazi ajándék, hogy a kortársai lehetünk…

fleron_hird01

* Társadalmi konzultációt folytat a kormány az osztálykirándulások biztonsági feltételeiről.

Nem szeretnék nagyobb bajba keveredni, mint amilyenben amúgy is vagyok – de bármennyit is kutattam, nem találtam arra vonatkozó megbízható információt, hogy vajon a társadalmi és a nemzeti konzultáció ugyanaz lehet-e, avagy valamelyik magasabb rendű, mint a másik: bocsássatok meg, amiért kételyek között gyötrődve kell tovább élnetek… Ígérem, amint összefutok valahol Palkovics álomtitkárral, netán Kovács szóvivővel, vagy Kocsis Mátéka Hidvéghi kommunikációs igazgatóval, azonnal kifaggatom, és értesítek mindenkit. Amúgy szinte mindegy is – na jó, ez így liberálisan flegma, hiszen hogyan is lehetne mindegy (Schmidt kormánybiztos) Mária országában, ahol kétségkívül a legfontosabb nemzet-, bel- és külpolitikai kérdés, szerepelhet-e vörös csillag egy sör címkéjén (mely csillag egyébként már akkor is ott virított, amikor a kormány stratégiai partnernek nyalta be magát a gigamultinál), avagy sem, szabad-e ily módon, e szörnyűséges látvánnyal a zegyszerű magyar zemberek identitását szétizélni, szívét megrepeszteni… na, erről majd a jövő héten… most legyen elég annyi, naná, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel és alanyi költővel egyetemben tudván tudom, cseppet sem mellékes, hogy valami nemzeti, avagy társadalmi-e: no de én azért mégis azt hiszem, viszonylag kevés Borsod-mélyi kiskocsmában robban ki majd ezen közérdeklődésre számot tartó verekedés. No, a lényeg a konzultáció: vagyis e kormány egyik legsúlyosabb kamuja a sok között. Merengjünk kicsit vissza a nem kevésbé sötét múltba, amikor például az első nemzeti konzultációkkal elkápráztatták az alanyi jogon agyhalottakat – mert hát micsoda Kancsendzöngája már az az alkotmányos, azaz, puff, barom, ütök a számra, szóval az alaptörvényes demográfiának, tisztesség ne essék szólván, nertársak, hogy a kormány nem csak úgy kormányoz ám, hűbeleferenc módjára, de azonmód kikéri a zemberek véleményét a (szerinte) fontos döntések előtt. Megkérdezték például ugye a nyugdíjasokat, még 2010-ben, hogy izé. Ön szeretné-e, hogy magasabb legyen a nyugdíja? No csak… és mennyivel? El fogja tudni költeni? Amúgy jóval több most a nyugdíja, mint amikor, ugye emlékszik, a geci kommunisták elvették régebben magától az egészet, és de most mi visszaadtuk és megtízszerezzük nemsokára múltkor? Örül ön nekünk? És aztán jött a szociális konzultáció… és a gazdasági… és a bevándorlásról meg biztonságról szóló – ha jól emlékszem, megkérdezték például, hogy Ön szívesen venné-e, ha erőszakos bantu néger tenoristák mindennap felrobbantanák a lépcsőházt? Hát nem és nem, ki innen: én kérném a harmadik sor kerítést is, és igen, szeretnék bele áramot, jó sokat, de rezsicsökkentettet persze, hogy jó legyen énnekem, biztonságos, tiszta, száraz. Fektess fel az asztalra és pelenkázz be, édes Viktor bácsi, púderozd be a popókámat, és mutasd meg Matolcsy bácsinak a kis piros pontomat, hadd nézze meg jól valamelyik szemével, lássa, hogy faszán magyar vagyok. A kezdetektől roppant szimpatikus nekem ez a kvaterkázás, nem is pont először dödögök róla ezeken a hasábokon – mintha a sebészorvos szikével a kezében kilépne a műtő előtti váróba, és kiosztaná az épp ott lévőknek az ikszelős papírt: “Ön szerint ezt a kép szélén jobbra lévő kékes eret vágjam át, vagy inkább azt a kis pirosat, ami a sarokban látszik?”; vagy, hogy maradjak a saját kuplungfámnál, mintha indulás előtt körbekérdezném a buszon a kedves utasokat, szerintük hogyan is jutunk el Hartyánfalvára – aztán a legtöbb szavazatot kapó itiner szerint mennénk. Majd csak eljutunk. Valahova. Amúgy meg: kit is érdekel… Hát igen – az előbbiek ugyanis szigorúan arra az esetre vonatkoznának, ha a kérdezők tényleg kíváncsiak volnának valaki(k) véleményére: szakügyileg mondjuk azzal se lenne sokkal jobb csengése a dolognak, de legalább azt gondolhatnánk, a lelkes amatőrök próbálnak népszerűsködni. Rohadtul nem így van. A nemzeti konzultációk, túl azon, hogy a sajnálatosan könnyűszerrel megvezethető néprétegek álságos, jól kitervelt átbaszásai, ugyanolyan kiváló pénzszivattyúk, mint a NER száz másik bejáratott módszere, persze az egyre népszerűbb sima, immár indoklást sem igénylő szabad rablás után: a nyugdíjasoknak szóló tündérmesét közel 3 millió példányban postázták, bő 200 ezer kitöltött érkezett vissza, csak a (postának soha ki nem fizetett) kiküldés és az előkészítés negyedmilliárd forintba került, amit a Párt tájékoztatása szerint a pártkasszából fizettek. Ja, úgy akkor oké, srácok, azt nyilván verejtékes munkával ti kerestétek meg, nem pedig mi. Később elég szépen emelkedtek a tétek: 500 millió, 860 millió, 1.34 milliárd… jó, tudom, az átlag magyar dolgozónak ezek nem nagy összegek, de sok tetű rabló kevéssel is beéri… És persze a “konzultációk” eredményéről, a visszaérkezett kérdőívek számáról minden alkalommal azt mondtak, amit csak akartak – ha jól emlékszem, a második alkalommal szeretett volna egy szombathelyi netes portál fényképet készíteni a nagy halom ívről, amit egyébként, így mondták, buzgó kismamákkal dolgoztattak fel (voltam bátor annak idején kockás papíron, a megadott adatok alapján kiszámolgatni, hogy napi 24 órában alig tizenöt évre lett volna szüksége a szerencsés magyar anyáknak, de ne legyünk ünneprontók): természetesen erre sem nyílt lehetőség… Nos, ami a mostani konzultációt illeti, a három kérdésből az első azt firtatja, közlekedhessenek-e éjjel 11 és hajnali 4 óra között a diákokat szállító buszok; a második azt tudakolja, mi a véleményük a sofőrök egészségügyi alkalmasságával – különösen az alvászavarral – összefüggő szabályozásról; illetve hogyan határoznák meg a diákokat szállító buszok műszaki paramétereit. Megjósolom, kábé mi várható Mari nénitől: 1. kérdés: ne, ne, soha, 2. kérdés: csak vadászrepülő-pilóták vezethessenek autóbuszt, 3. kérdés: csak maximum egy hónapos buszok közlekedhessenek, óránkénti átvizsgálással, menet közben is. Történik egyébként mindez akkor, amikor az egész káoszhoz alapul szolgáló sajnálatos veronai busztragédia valódi okait még akkor sem ismerjük, ha az olasz hatóságok már tudni vélik… Meglátjuk: ha a konzultálókon és a döntéshozókon múlik, alighanem a teljes buszközlekedés leáll hamarosan… Végül hadd zárjam ezt a dolgozatot azzal a pár sorral, amivel egy korábbit fejeztem be 2015 májusában, csak mert úgy érzem, nem sokat veszített az aktualitásából: “És akkor jöjjön most az, hogy elindítom az ingyenes Kis Nemzeti Konzultációt, egyelőre egyetlenegy kérdéssel, a válaszokat ide, a kommentekhez várom: Ön szerint meddig kell még eltűrnünk, hogy pár száz elmebeteg és/vagy maffiózó azt csináljon velünk, amit csak akar?”

* A veszprémi állatkertben jártunk.

Noha alapvetően semmilyen szinten nem vagyok barátja az állatok fogságban tartásának, szép lassan elfogadtam, hogy a világ úgy működik, ahogy – álláspontom tehát, hogy beérem annyival, ha egy állatkert igyekszik minden tőle telhetőt elkövetni, hogy a szóba jöhető maximális kényelmet nyújthassa foglyainak. A veszprémi állatkertbe évtizedek óta viszonylag rendszeresen betérek – Boda jr. még meglehetősen apró fiúcska volt, amikor például két kedvencünk, az elképesztő kamcsatkai medvepár, Igor és Mása házaséletének számos apró mozzanatát volt szerencsénk megfigyelni. Párkapcsolati terapeutáknak is igen tanulságos szeánszok zajlottak ugyanis a medveketrecben – amikor például Igor valamiért bosszús volt a párjára, szemmel láthatóan kiválóan tudta használni felhalmozódott feszültsége levezetésére azt a legfeljebb másfél-két mázsás rönköt, amivel ilyen esetekben megdöbbentő pontosságú célbadobást rendezett, az asszony rovására… No,de ne a múltban vájkáljunk már megint: két hete felkerekedtünk, hogy láthassuk az élővilág megannyi apró s nagyobb csodáját, a Kék Villámmal komótosan, de magabiztosan letekertünk a királynék városába, váltottunk egy családi belépőt, amely irtózatosan komoly kedvezménnyel kecsegtetett – két felnőtt és egy gyermek, csak úgy, simán 7000 forintért juthatna be, a családi jegy viszont mindössze 6600-ba fáj… mindjárt más, lássuk be. Nem volt nagyon szép az idő, ez tény – de ha már ott voltunk, nyilván nem akartunk úgy hazajönni, hogy még egy nyamvadt majmot vagy oroszlánt se látunk. Kaptunk egy térképet, és nekivágtunk az expedíciónak. Ha megengeditek, megpróbálom maradéktalanul összeszedni, mit sikerült megnéznünk. A játszóház terráriumaiban volt először is vagy négy tucat madagaszkári bütykös csótány, jó sok botsáska, aztán egynéhány különféle kígyó, aligátor- és ékszerteknősök, tengerimalac, egy odújában pihenő lajhárpár, szurikáta, leguán, szakállas agáma. Odakint láttunk két fekete medvét, két szervált, kecskéket meg őzikéket, mi tagadás, igen szép számban, egy csapat harcos kedvű vörös varit, néhány mulatságos gyűrűsfarkú makit, és a nap csúcspontjaként (bár ezt akkor még nem tudhattuk) egy hópárducpárt. Oké, valahol volt még vadászgörény, tarajos sül, sivatagi törperóka, és az egyik madárröpdébe beugró és önjelölt művészként valahogyan beszökött egy peckesen parádézó feketerigó, ha jóindulatú akarok lenni, azt is hozzászámolhatom. De ezzel slussz. Se zsiráf, se orrszarvú, se zebra, se oroszlán, se tigris, se pampanyúl. A rigón, meg a büfé mellett lopkodó verebeken kívül egy árva madár nem volt sehol – minden kalickára ki volt írva, hogy a madárinfluenza miatt sajnos a madár épp betegszabadságon tartózkodik. Rendben. A nagyvadak meg az afrikai szavanna lakói biztosan fáznak, magyaráztam Angélának, aki hét és fél éves, és nagyon szerette volna megnézni az oroszlánt meg az elefántot. Jókora séta keretében körbejártuk az uniós támogatásból épült új kifutókat, a Szavannát – homok volt benne szépen: állat, a már említett kecskéket meg őzikéket leszámítva nemigen. Ja, de, ne hazudjak már: volt még pár gyanakvó teve meg alpaka. Szinte az összes kapcsolódó házat is zárva találtuk: Böbe majom tanodáját éppúgy, mint a zsiráfok kupolás otthonát, az elefántházat vagy az orrszarvú lakását. Tiszta szerencse, hogy a kürtőskalácsos viszont zavartalanul nyitva volt – vettünk, ettünk, továbbá etettük a verebeket, mondhatom, élveztük, hogy testközelből láthatunk valami élőlényt. Később kihallgattam egy fanyalgót, az állatkert egyik munkatársának panaszkodott, hogy nem sok mindent láttak – az ember szép értelmesen elmondta, hogy sajnos még elég hideg van, ilyenkor nem jönnek elő az állatok. Később eszembe jutott ez a mondat, amikor a – feltehetően – mediterrán fókák és pingvinek tök üres vízi birodalma előtt bámultuk a vizet. A planktonok azért nem voltak csúnyák, sokáig néztem őket – valamit ki akartam szedni a hatezerhatból. Amúgy nekem az jutott eszembe, hogy az addig teljességgel rendben van, hogy az állatkertben az ott élő állatok öt százalékát lehet megnézni, mert márciusi tél van – de akkor, szépen kérdezem, ilyen esetben miért nem lehet mondjuk ötven (nem kilencvenöt!) százalékos mérséklésű téli jeggyel megkínálni a kedves látogatót? Bocsánat, hogy mi a kérdés? Hogy láttunk-e majmot? Ó, igen, de csak egyet: jól táplált, nagy testű példány volt, napszemüveget viselt, két lábon járt, úgy-ahogy felegyenesedve. Viszonylag intelligensnek tűnt: szépen, engedelmesen befizette a pénztárban, amit mondtak neki, és a végén se makogott, nem rázta a rácsot mérgében kifelé, csak ügyesen, csendben beült az autóba, és hazagurult…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (17 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

7 komment

  1. Iller Zsuzsanna szerint:

    A Kis Nemzeti Konzultációhoz: Addig, amíg a teljes magyarországi lakosság (nagy faszú bantu négerestől, arab orvosostól, indiai, szír és török étterem tulajdonostól, akiknek köszönöm, hogy színesítik vagy csak megmentik az életemet) ki nem gyógyul a kényelmességből, vakságból, süketségből, idiotizmusból. Kinek melyik az inge.

  2. öregbarátnéd szerint:

    Más utat, bizony. Nagyon mást. Millióból egy járhat hasonlót talán – tanulni viszont mindannyian tanulhatunk Röhrig Gézától. Sok minden más mellett alázatot, szerénységet, kitartást, életszeretetet, bölcsességet.
    Ez a legjobb. Mindenkinek ezt ajánlom figyelmébe. Soha ne felejtse el honnan jött. Elképesztően sok embernél látom a rossz irányba fordulást. :(

  3. Juhász Maxim szerint:

    Nem könnyű könnyek nélkül beszélni hónapokat átívelő távolmaradásomról, legyen elég annyi, a nép nyomása, közvélemény-kutatás, miegymás.., itt vagyok!

    Néhány éve mi is jártunk családommal állatkertben. Illetve pontosítok: én nem mentem be, drágálltam a belépti jegy árát. Az asszonyt küldtem volna a gyerekkel, ám mivel ő is drágállta a jegyet, úgy döntöttünk a gyerek menjen egyedül, nézzen körül,vakarja meg az oroszlán fülét, érezze jól magát az állatkertben, addig szerető édesanyjával megvárjuk a kapuban. Már ötödik évét tapossa, napok óta készült az eseményre. Megérdemli!
    És akkor, ahogyan a csodák történni szoktak, megvilágosodtam… Milyen családapa vagy, Maxi, mondd!? Így fogod össze azt a mikrosejtet, amely az élet legszentebb egysége: a család. Szégyelltem magam, bevallom, miközben fiam az állatkert kapuján éppen belépni készült anyaszült magányban. Az érző férfiszív kristálytiszta gyöngyei öntötték el gyönyörű szemeimet.
    Remegő hangon, szinte dadogva kiáltottam a kissrác után: várj, fiam, ne menj sehova! Szolidaritásból te is kinn maradsz!

  4. Kurucz Gergely szerint:

    Mi tavaly áprilisban szerettünk volna bemenni a veszprémi állatkertbe. Szerencsénkre a pénztáros néni lebeszélt minket az akcióról, mondván, az állatok nagy része nem tekinthető meg. :)

  5. Hatlövet szerint:

    Amit Röhrig Gézával kapcsolatban írtál András azzal teljes mértékben egyetértek, úgy is mondhatnám, hogy a szívemből szóltál.
    Fájdalmasan kevés az ilyen ember.

  6. Intim Lala szerint:

    Röhrig Gézánál nekem nem tiszta a kép. Mármint az hogy hullamosóként dolgozik.

    Igen, szükségesek ezek a konzultációk! Ez is része az ellenséggel vívott harcnak.

    Aki oroszlánt akar látni menyen Afrikába, Veszprém nem a szavanna.

  7. Bélteleky Zebulon szerint:

    A Kis Nemzeti Konzultációhoz: Birkanép!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


4 + = kilenc

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz