Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


11 március
4komment

A nap, amelyen a bírvágy torkára tettem a lábam

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenhat éves rovatunk kétszázötvenkettedik kiadásában – mi mást is tehetnénk így, a tavasz küszöbén (mondjuk épp nyolc fok vagy mennyi van, zuhog a zesső, és egyáltalában nincs nagy barátságosság odakünn, de ez múló mellékkörülmény) – motorozunk egy csöppet: van egy amerikai emberünk, cseppecskét irigylem, hiába is titkolnám, szóval Carl Reese szegény abból tengődik, hogy különféle hosszú távú motorozásokkal készteti álmélkodásra a nagyérdeműt. Most épp 3410 kilométert tett meg huszonnégy óra alatt, az mondjuk úgy kábé rendben van – a 145-ös átlaghoz természetesen helyenként jóval kétszáz fölött kellett veretnie. A szörnyülködőknek gyorsan mondom, természetesen nem közúton, hanem egy texasi pályán folyt a rekordgyártás. De vannak itt mások is: például egy indiai kolléga, aki csupán 200 kilométer megtételével be tudott kerülni a kalendáriumba – ő ugyanis háttal ülve tette meg az említett távot… és akkor még egy szót nem szóltunk rólam, vagy pláne a Kész Laciról. Más: lehet bármilyen véleményünk a Momentumról, vitázhatunk a nézeteikről, a programjukról, a stílusukról, a szövegükről meg még pont száz más szegmensről – az azonban kétségtelen, hogy jó rössel megjöttek, és felkarból a honi politika forgó ventilátorába dobták a pálpusztait. Darth Tyrannusék a Halálcsillagról el is kezdték telibe nyomatni rájuk a szuperlézer-sugarat, azaz például az origo nevű, szebb napokat is látott szocreál cikkgyártóipari egyesülés felületére felpakolták a “12 millió forintot tüntetett el a Momentum dúsgazdag vezetője” című… izét… na… ilyen betűkből álló hogyishívjákot. Nem tudom még, a Nemzeti Újságírás Módszertanában mi lesz a neve az ilyesminek, azért bizonytalankodom. Kezdetben amúgy bizonyos Kovács András (hú, de szégyellem ezt az utóbbit, mármint a nevet) jegyezte a remekművet, amit aztán három nappal később az origo saját halottjaként agnoszkált. Mindig van lejjebb, tudom, ezerszer mondtam már: de újfent csak ez a kőkemény helyzet – csak remélem, hogy lassan elérjük az origót… Na, nálam meg az van, hogy, bár nem szeretném elkiabálni, de úgy néz ki, győztem, pontosabban legyőztem – méghozzá magamat, vagy a birtoklási vágyamat, vagy mindkettőt, mit tudom én, amúgy oly mindegy. A lényeg, hogy egy kedves barátom elkottyantotta, eladó lesz valamije, nagyrészt fémből van, meg néminemű részben gumiból meg műanyagból… igen, igen, kerekei vannak és Mazda, ráadásul olyan típus, ami borzasztóan a fogamra való, és klasszikus darab… még ráadásabbul egy szabad szemmel alig kivehető összegért… na… több se kellett nekem pár álmatlan éjszakához – de hogy végül hogyan tudtam (nagyjából) csalódás- és fájdalommentesen kiszállni a projektből, még mielőtt elkezdődött volna, azt elmesélem, ha beljebb fáradtok.

Hirdetés

* 3410 kilométert tett meg 24 óra alatt egy amerikai motoros.

A 48 esztendős Carl Reese neve nem ismeretlen épp a hosszú távú motoros és autós rekorderek világában: korábban is volt már néhány mókásabb ötlete, 2015 áprilisában egy Teslával például 58 óra és 55 perc alatt sikerült letudniuk a Los Angeles és New York közötti durván 4500 kilométert. Ugyanezen év októberében ugyancsak Teslával nyomták le a távot, ám ekkor már kihasználták az autó önvezető képességeit, így nagyjából egy órával rövidítették le az úton töltött időt. Reese azért 2015 augusztusában se akart sokat unatkozni: akkor motorral tette meg a két part közti távot – ehhez már csak 38 órára és 49 percre volt szüksége, azaz több mint 110 kilométeres átlagsebességet sikerült elérnie. A mostani rekordot viszont pályán állította fel – így tudott több mint 145 kilométeres óránkénti átlagot motorozni… no… az azért nem csúnya… És hadd emeljem még ki a rekordhajhász monotóniatűrő képességét is: egy körpályán 3410 kilométert lenyomni 24 óra alatt nyélgázon, nos, ezt tényleg kevesen csinálnák utána, bár feltehetően már megszületett az az embertársunk, aki egy szép napon majd ezt a rekordot is átadja a múltnak. Mit tagadjam, piszkosul irigylem ezt a Reese gyereket, aki a nacionáléja szerint profi hosszú távú járművezető. Ha tudnám, hogyan kell ilyen csodálatos állásra szert tenni, alighanem már úton lennék a felvételire: de nem tudom. Gondolom, kell valami elszánt szponzor, akivel az ember ügyesen el tudja hitetni, hogy érdemes befektetnie néhány százezer dollárt, hogy a vállalkozó szellemű motorkerékpáros felülhessen egy megfelelő technikára, aztán belevághasson egy-két-tizenhat nagy kalandba. A második alighanem már könnyebben megy – bár erről a mi Reese-ünk, a dunaújvárosi/rácalmási kötődésekkel rendelkező kiváló autóversenyző, Szalay Balázs mintha máshogyan mesélt volna pár éve, amikor egy sorozat keretében a műhelytitkokról faggathattuk… Mellesleg… még ötletem is van, nem is akármilyen, az utolsó szögig kidolgozott… persze nem mondhatom el így, simán, majd hülye lennék, de higgyétek el, nincs benne hiba – a Hondához kéne csak egy jó drót valahonnan, a magyar képviseletet ne említsétek, köszi, ha viszont valakinek az európai főhadiszálláson, Londonban dolgozna az unokatestvére a vezér mellett, az dobjon már egy üzit, nem leszek hálátlan, ígérem. Hosszú távban egyébként a Kész Laci a legnagyobb, akit csak ismerek, évente nem is tudom, mennyit megy, de kíméletlenül tolja, lényegében nincs komolyabb túra, amin ne lenne ott – na jó, van, akinek csak megszületni volt nehéz. Volt persze, amikor nekem is kijött a lépés: 2010-ben csináltam egy autópályamentes Dunaújváros-Toulouse-t szóló menetben, olasz Riviéra, francia Riviéra, végig a parti úton, előtte meg át az Alpokon, bepárásodik a szemem, ha rágondolok – 1800 kilométer volt, 27 óra, négy órát aludtam egy kisvárosban a csendőrség előtti padon (éjjel nem tűnt fel, hol ágyazok meg igényesen), csak mert a francia benzinkutakat éjszaka bezárják, és kezdtem csúnyán kifogyni, négy mázsát tolni meg nem olyan egyértelműen pozitív úti élmény… Utána pár nappal pihenésképpen átgurultam Párizsba, az volt még úgy 800 kilométer, aztán onnan haza még egy felhőtlen 1600… óóóó, gyerekek… ahogy Szűcs Judith dallja, a vágy elönt… hát mindjárt átugrom a garázsba, és megindulok valamerre, ha nyolc fok van, ha hajnali kettő… hát hol van még az a csodálatos április 1-3., amikor végre megnyitjuk a szezont, mert a Kész kulturálódni és látni vágy… most épp a tordai sóbányát, hát mit csináljunk, elkísérjük, ahogy ez lenni szokott, állítólag a barátai vagyunk, ha érdekből is. Egyébként meg… öcsik vagyunk mi mind: egy argentin arc, bizonyos Emilio Scotto ugyanis 1985-ben felmondta gyógyszerügynöki állását, lement a sarki trafikba cigarettapapírért, nem kapott, felült a motorjára, hogy elmegy a két sarokkal odébb lévőbe, aztán, hogy, hogy nem, 1995-ig le se nagyon szállt, legalábbis haza nem ment, annyi biztos, járt viszont 279 országban, és lenyomott 735 470 kilométert. (Annyiban komoly, amit mondok, hogy korábban soha nem járt Argentínán kívül sehol, 300 dollár volt a zsebében, amikor elindult, és sehol nem voltak kapcsolatai…) 735 470 kilométer, tíz év alatt, lányok-srácok… és egy kicsit hadd beszéljek már dagadó kebellel haza: igen, egy 1980-as, 1100 köbcentis Honda Gold Wing volt a hű társ… Scotto 13 darab, egyenként 64 oldalas útlevelet használt el útja során, továbbá 47 000 liter benzint, 1300 liter motorolajat, 86 gumit, 13 akkumulátort, és kilenc ülést. Burundiban, Csádban és Kamerunban is letartóztatták, mert kémnek vélték, Zimbabwében azért ültették le, mert hamisnak nézték az útlevelét – Nicaraguába épp a polgárháború kirobbanásakor érkezett, Kuvaitba pedig az 1991-es iraki invázió idején. Na… mielőtt kilépek innen, és végigolvasom Scotto teljes sztoriját, ától cettig, igazából csak annyit akartam mondani, hogy küszöbön a szezon, olyan csodálatos terveim vannak, hogy könnyezek, ha csak rájuk gondolok, márpedig ez nem ritkán megesik: és ha netán azt a hondás címet el tudnátok küldeni, akkor viszonylag hamarosan az út szélén tudnám bepötyögni péntek esténként a szokásost, és az mindenkinek nagyon jó lenne…

fleron_hird01

* Az origo foglalta össze Hajnal Miklós, a Momentum elnökségi tagja bűneit.

Meg persze nemcsak az övéit, hanem az övéiét is. Na jó, ne ragozgassunk, vágjunk bele kőkeményen, magyarmiskásan, ahogyan nemzeti abzaccból köll. Ez a Hajnal gyerek, meséli a “kormányközeli”, mert így kell ám szépen mondani azt, ha valaki az ánuszrózsa-kertben végzi napszámban a beporzást, s ugyanitt, nyelvét elegánsan a tomporon nyugtatva hallgatja végig az eligazítást, mire is kell kifuttatni az épp aktuális írásművet vagy rádió-, illetve tévéjátékot… szóval a “kormányközeli” origo szörnyülködve előtárja, hogy “12 millió forintot tüntetett el a Momentum dúsgazdag vezetője”. Drága kenyér… 12 millió forintot… szinte el se hiszem… nem kapok levegőt… elképesztő, micsoda összeg… Az egyik barátom ezt írja: “Mecsoda visszaélés!!! 1. Ennek a tízszerese 120 millió, az meg már majdnem a fele annak, amit a Fidesz a tök ismeretlen Libertaténak adott, mert az 220 milliót kapott – csak úgy. 2. Ennek a százszorosa 1.2 milliárd – ez már majdnem annyi, mint amennyit a cigányút fogyasztott Farkas Flóriánnal. 3. Ennek az ezerszerese 12 milliárd, de ez olyan kevés, hogy ennyihez a Fidesz hozzá sem kezd. 4. A tízezerszerese 120 milliárd – ez az ötöde a Quaestor-pénznek. Bakker. Micsoda galád ez a Momentum!!!” Hát ja, de tényleg. 12 millióval ma maximum valami fél retardált kisvárosi osztályvezetőt lehet megkeresni, hogy segítsen valami súlytalan ügyet megindítani, ami alighanem magától is ugyanúgy végiggurulna, de csak megnyugtatóbb, ha az ember rátol egy kicsit – olyasmi ez, mint az autó műszaki vizsgája előtt a nem kötelező, de ajánlott állapotfelvétel: ha nem akarod, hogy sokat szórakozzanak a csálén álló sárfogó gumiddal, hát inkább ráteszel öt rugót, nem? Ja, én amúgy még visszaírtam neki, hogy a százezerszerese meg 1200 milliárd, aminek alig a két és félszerese 3000 milliárd… és mintha azzal is lett volna valami pár éve, oké, már nem emlékszem teljes pontossággal… valami nyugdíjas ügy volt, tutira tudom… aha… talán ennyit rakott be bónuszként a magyar emberek jövőjét mindig oly féltőn óvó, értük mindenre kész kormány a magánnyugdíjpénztári alapokba? Valami hasonló volt, az biztos. Na, mindegy, majd megírjátok, ha ugyan van még, aki emlékszik. Na, aztán megjött a Jimi, aki, hiszitek-e, nem-e, nem más, mint Az Ember, Aki Visszakérte Az Adót A NAV-tól, és persze hogy dunaújvárosi ő is, és a Jimi jól ránk pirít, teljes joggal, hogy ez esetben nem helyes, ha mi is beugrunk abba az utcába, hogy “ők sokkal többet lopnak, mint a mieink” – itt ugyanis arról van szó, hogy ezt a pénzt (illetve, hogy pontosak legyünk, 9.3 millió forintot) Hajnal Miklós a honi elit szokásaitól eltérően nem ellopta, tisztelettel, hanem ebből a pénzből próbált meg reklámozni egy interaktív oktatási honlapot, amit elkészítettek – nos, a mutatvány bebukott, nem volt elég érdeklődő és fizető felhasználó, ennyi lett volna. Mellesleg, már amennyiben ez mellesleg, persze hogy nem… szóval amúgy nem közpénzről beszélünk, hanem egy (bármit jelentsen is ez) kockázati tőkealaptól kapott befektetésről. Az origo azonban (a megjelenéskor még bizonyos Kovács András jegyezte, a szerkesztőség csak pár nappal később tekintette saját halottjának a Kunfalvi Nóra-díjas remekművet) nem állt meg ennyinél: jelzik, hogy Hajnal (azaz, de ezt csak én teszem hozzá: Auróra) Oxfordban tanul, évi 7.6-9.6 millióért, “…de ezt a képzést nem valószínű, hogy minden magyar család megengedhetné magának.” Sajnos valóban nem, bazmeg, druszám: ebben a szikár tényben, amit vagy kedves trendi kis pikírtséggel közölni, azonban nem kis részben épp a te édes gazdáid is kötésig benne vannak, de ebbe nem mennék bele, nyilván meghaladná a képességeket a feldolgozás. Következik azután egy kis zsebturka: Hajnal a brüsszeli (ugye értjük? BRÜSSZELI!!!!) Google-irodán is dolgozott, gyakornokként – a glassdoor.com szerint, hivatkozik máris egy mértékadó forrásra a szerző, 1.8 millió froncsit haza lehet vinni, még ebben a pozícióban is. Aztaku. Négy hónapot húzott le, hát… abból meg is lenne mondjuk egy év Oxford, nem? Valamivel előbb elhiszem, mint hogy Az Ember, Aki Még Soha Nem Hazudott, 742 ezer forinttal rendelkezik. És egy 1000 forintos folyószámla-költségtérítés, meg egy 4 és fél ezer forintos ajándék található a juttatási listáján, ismeretlen magánszemélyeknek tartozik, mint az összes. Meg Pintér Sándor 1978-as Wartburgja, az. Felesben az asszonnyal. Anyám. Anyád. No de hajnalozzunk csak tovább: képzeljétek, a kis genyó Újlipótvárosban poccol, ahol “25-35 millió között mozognak az ingatlanárak”. De még itt sincs vége: jöhet végre a család. Az anya pszichológus. Már gyanús. Kutatási területe a pletyka. Tyütyütyű… csodálom, hogy még szabadlábon van… a Nők Lapjának is adott interjút, azt hiszem, ebből is lehet még gondja. És akkor nézzük apát: az is gyönyörű ám… fizikus, Németországban tanított… uhhhh… meg is jöttünk: “több helyen beszélt a teremtéstörténetről fizikusszemmel…” – atyaisten, egy ateista. Ha nem épp vallástagadó: máglyára vele, vagy, könyörgöm, akasszuk fel… És persze időről időre át kell szellőztetni ezt a pompás kis gyöngyszemet pár korty üdítő sorosozással (apropó: valaki meg merte már említeni a kis betegnek, hogy imádott Transporterének motorja SOROS elrendezésű???) – képzeljétek csak, és borzongjatok: Hajnal például szakmai gyakorlaton vett részt egy olyan szervezetnél, amely Soroshoz köthető facebook-oldalakat lájkolt… Alapos kis munka, mit ne mondjak. A szemét kis lájkolók… azt hitték, minden titokban maradhat – de jött Kovács András, és vele az igazság. Ne felejtsük el ezt a napot sem: egy újabb mérföldkő azon a mérhetetlenül sötét, lefelé kanyargó úton, amelyen nagyjaink az ország lassan végképp széthulló szekerét rángatják végig. A nagyobb baj, hogy mérhetetlen, fájdalmasan hosszú ideje mi is velük zötykölődünk…

* Legyőztem a szerzési vágyat.

Mindennek ellen tudok állni, kivéve a kísértést – mintha csak magam mondtam volna, pedig állítólag Oscar Wilde-é a remek bonmot. Hát a múlt héten elég komoly kísértés fészkelte be magát az agyamba, és ott duruzsolt jószerével éjjel-nappal, állandóan, hogy kis híján megbolondultam már tőle. Hadd kezdjem ott, hogy fogorvoshoz vezetett a jó sorsom, a jó hír viszont az, hogy legalább egy kitűnő barátom hajolt, akár az oroszlánidomár, kitátott számba néhányszor az elmúlt hetekben, aztán, rengeteg röhögés közepette egészen elképesztő dolgokat művelt odabenn, ráadásul úgy, hogy egy szemernyi fájdalmat nem éreztem közben. Komolyan mondom, már-már kedvet csinált a továbbiakhoz – no, mindegy, nagy dolog az ilyesmi, higgyétek el, pláne nálam: nem vagyok épp ideális páciens a gyógyászat egyetlen területén sem… Az egyik levezető beszélgetés keretében aztán előjött, hogy eladósorba került a Mazda, egy valódi legenda, csodás, húsz éves, klasszikus nagy hintó, az apróbb karcokat lehunyorítva patika állapotban. Akkor még nem kérdeztem semmit, de már nem sokat aludtam. Másnap muszáj volt valamilyen indokkal telefonálnom, estére megbeszéltük, hogy összefutunk, elköszönéskor hangsúlytalanul megkérdeztem, autóval jön-e – természetesen azzal jött. Próbakör, naná. Nagyon finom portéka, pont ugyanabból a korból, mint a Kis Párduc, csak ez, bár ugyanaz a család, pont az ellentéte, hatalmas, puha, nyugodt. Épp jó lenne kontrasztnak. Mi az ára? Na, itt a baj: elhangzik egy szabad szemmel épp hogy kivehető összeg, majd egy még annál is kisebb… meg hogy jó lenne, ha valami szerető, féltő gazda lenne az új is – a leírásból épp magamra ismerek. Elbúcsúzunk, hazamegyek… a lépcsőházban elhatározom: KELL. Ennyit csak megengedhetek tán? Pár húsz- meg negyvenéves járművet… Jó, a motorokat most ne vegyük ide, az más tészta. Na, lássuk, hogyan állunk… van a Kis Párduc: az ugye marad örökre, amíg csak élek. Az kell, ez bőven kiderült két és fél év alatt, életem legjobb vétele volt, azóta is minden méter széles mosoly vele, nullprobléma, szerelem, örökre, énatiedteazenyém, kész. Van aztán a Kék Villám. Hát ugye az is marad örökre. Minek adnám el? Egy olcsó használt bicaj árát ha megkapnám érte. Amúgy is értelmezhetetlenül olcsó az éves fenntartása, viszont mindig elsőre indul, a fogyasztása hihetetlenül jó, soha nem hagyott még ott sehol, amúgy meg maga a legenda, van benne 650 ezer ismert kilométer (és ki tudja, az előző tulajdonosok mennyit pörgették vissza az óráját), bontatlan motor és fődarabok – egymilliónál én szeretném felhívni a Mitsubishit, van-e esetleg valami jó ajánlatuk… Tehát ide érkezne harmadikként a 626. Pici árért. De tényleg, nevetségesen olcsón. Ja, igen… átírás… hát oké, nézzük, na… az még úgy egy hatvanas… aha… az már akkor összesen… aha… Na. Akkor vegyük át még egyszer ezt, Bandi. Lesz tehát egy harmadik autód a kettő mellé… Megkérdezhetem szép halkan, hogyan fogod egyforma intenzitással szeretni mind a hármat? Amikor már a kettővel is nagy gondban vagy, faszikám: hát amikor beülsz a Kis Párducba, ami mögött történetesen ott áll a Villám, nem mersz a tükörbe nézni, mert pontosan érzed, milyen merőn-vádlón néznek utánad azok a gyönyörű dupla kockaszemek, míg finom kis cikkanással meglódítod a Párduc fenekét… Hát hogyan fogod bírni eldönteni, melyik üzemeljen a hétvégén, melyik kettő maradjon otthon szomorúan? Áhhhh… ebbe még belegondolni is rossz… És amúgy: meglesz-e vajon tartósan is a fedezet arra, hogy mind a hármat viszonylag jó állapoton tarthasd? Valami menőjenőnek képzeled magad, fiacskám, csak mert vezető állásban vagy a kormánynál? És a fél éjszakás önostorozás végén győz a rám oly kevéssé jellemző ész: békésen elalszom, és reggel arra ébredek, hogy egyáltalán nem fog fájni, ha ezt a vételt most okosan kihagyom – és inkább elmotorozom azt az összességében azért nem is olyan kicsi összeget, amibe került volna a szép új játék. Vagy… mi lenne, ha a pénzt (már ha tényleg lesz) szép egyenlően elosztanám a kincsek között? A Párducon szépre csináltatnám a lepukkant felniket; a Villámot kitakaríttatnám úri és profi módon; a Nagypapához megvenném azt a pár alkatrészt, amit olyan rég meg kellett volna már, hogy rendben legyen; a Dlágaszágba meg tankolnék pár tucatnyiszor… és íme, máris újra szép kerek a világ… a bírvágy színes, formás kis kígyója meg ott tekereg a lábam alatt… Párszor csúnyán megmart már, minek is tagadnám – de most, ráadásul nagyon komoly csatában, én győztem: és igen kevesen fogadtak volna mellettem…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (16 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

4 komment

  1. Tóth Gábor szerint:

    Mostanában egyre gyakrabban használod a “kötésig” szót.
    Tudod ki szokta még használni, szinte minden beszédében?
    Na ugye! :)
    Csak érdekességként….:)

    Jók ezek a motoros sztorik, ilyenkor mindig irigykedem, hogy nincs mocim, igaz, eszemben sincs,hogy legyen, de baromi jó lehet kalandozni, vagy csak úgy kimenni a világból ,megnyugodni…

    Nekem a Momentum most jószerével azért tetszik, mert mindenki hirtelen utálni kezdte őket. Balról is, és ez tetszik nekem.Valahogy mindig vonzódtam azokhoz, akiket utál a világ, lehet, hogy utálom a világot? Hát azt biztosan, amelyik máris támadóan lép fel,mert még túl korainak tartom ezt a gyűlöletet, bár az tetszik, hogy a hatalom egy picit mégiscsak berötyizett…. Balról meg eddig is csak a fanyalgás ment,jó meleg lehet ott a padsorokban, biztos kényelmes lenne még négy évig,felelősség nélkül….

  2. Hatlövet szerint:

    Csak tudnám hogy miért tűnt el innen a korábbi hozzászólásom.

    • Boda Kapitány szerint:

      Az mi volt az? Biztosan ide írtad? Meglepne, ha téged moderáltunk volna… :-D

      • Hatlövet szerint:

        Valamit az utolsó poszttal kapcsolatban. Olyasmit hogy büszke vagyok rád, hogy ellent tudtál állni annak, hogy a harmadik ferde szemű rettenetet is családtaggá fogadd.
        Persze nem kizárt hogy ugyan megírtam a hozzászólást, de elfelejtettem elküldeni mert hirtelen más dolgom akadt aztán mire visszajöttem már elfelejtettem hogy elküldtem e vagy sem. Az sem lehetetlen hogy a technika ördöge tréfált meg. A moderálás fel sem vetődött bennem.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

Hozzászólás a(z) Tóth Gábor bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


− 4 = öt

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz