Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


11 február
4komment

Heineken, takarodj!

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenhat éves rovatunk kétszáznegyvennyolcadik kiadásában könnyed kezdésképpen tudatom kedves mindannyiótokkal, hogy immár az orosz hivatalos álláspont szerint is megalapozatlan áltudomány a homeopátia. Az utóbbi egy-két évben egyre több ország orvosi és akadémiai szervezet szólal fel a megalapozatlan állításokra építkező homeopátiás módszerek alkalmazása ellen. Az Orosz Tudományos Akadémia nyilatkozata azért is különösen jelentős, mert Oroszországban meglehetősen erős az áltudományok állami támogatása - Putyin elnök személyes tanácsadója, Mikhail Kovalcsuk például arról tart remekbe szabott előadásokat, hogy a nyugati nagyhatalmak olyan emberi alfajt fejlesztenek, amely kevesebbet eszik, és csak parancsra szaporodik. Végül, no… hát így is lehet interpretálni az elszántabb fogyókúrákat, meg bizonyos elferdüléseket, amelyeknek mindig aktív  főszereplői domináns jellemű, ostorpattogtató, bőrruhát viselő, hat pudos menyecskék. Itthon zajlik az élet: végre a Nagyúr is megtartotta a maga évértékelő tornagyakorlatát – néhány nappal korábban pedig kiderült, az aljas, liberálbolsevik-kapitalista, profithajhász tőkés konglomerátum, az imperialistafészek Heineken sörgyár aljas indokból hátba támadta a magyar-székely szövetséget, amikor is jogászkodik, s nem engedi az Igazi Csíki Sör elnevezésű, kissé kavarcos, de legalább fele részben szintén holland tulajdonosi háttérrel bíró mélynemzeti ital megfelelő forgalmazását. Lázár János már a Heineken magyarországi részlegére is szépen rácuppant – mi több, kedves városa, Hódmezővásárhely már meg is kezdte a Heineken-termékek teljes bojkottját. Betérdeltetjük a nyomorult fapapucsosokat is, ez az, srácok, hazafiak, nemzettestvérek! Nyugalmasabb vizekre, azaz vásznakra evezünk zárásképpen: az a megtiszteltetés ért, hogy egy régi kedves barátom, a Bartók nyugalmazott művészeti igazgatója, Smuk Imre megkért, nyissam meg a festménykiállítását, én pedig örömmel megtettem. A képek – szerintem – fantasztikusak, ha tehetitek, nézzétek meg őket a Bartók aulájában: én meg, helyszíni, többeknek tett ígéretemhez híven ez úton teszem közzé a szöveget, amit szerdán eldadogtam a szép számmal egybegyűltek előtt. Fáradjatok kicsit beljebb, megkezdjük a fellazítást…

Hirdetés

* Az Orosz Tudományos Akadémia állásfoglalása szerint is áltudomány a homeopátia.

Vannak bizonyos gyógyítási módszerek, amikkel szemben vannak apróbb-nagyobb kételyeim – speciel a közel kétszáz éve létező homeopátia is épp közéjük tartozik. A módszert ismerem csaknem harminc éve, azt is tudom, nagyon sok tisztességes és kiváló orvos ajánlja és alkalmazza, mindazonáltal nekem már akkoriban is az volt róla a véleményem, mint ma: szimpla placebo – sok hatóanyag nincsen benne, vagyis túl nagyot nem árthat, ráadásul ha ügyesen elhiszed, akár még segít is. Amúgy viszont a homeopátiás szerek annyiban rendkívül hasonlóak a gyógyszerekhez, hogy kétségkívül azoknak az egészségével teszik a legjobbat, akik sikeresen eladják azt az évi szerény pár milliárdnyi kis bogyót… Néhány éve világszerte eléggé megerősödtek azok a hangok, amelyek azt mondták, elég volt a tudományosan megalapozatlan módszer térhódításából – most, meglepetésre az Orosz Tudományos Akadémia is hallatta hangját. Ez egyfelől azért érdekes, mert az (ottani) akadémia elszántságát mutatja: bár már a korábbi években is igen sok orosz tudós és akadémista ostorozta a homeopátiát, ezzel mindössze annyit értek el, hogy az akadémia ellenfeleinek sikerült szinte teljesen tönkre tenniük az intézményt. Elvették az akadémia csaknem teljes vagyonát, alaposan megtépázták függetlenségét, össze akarták vonni más szervezetekkel. Ráadásul az is köztudott, hogy Oroszországban az áltudományok állami támogatása meglehetősen erőteljes – nemrég tüntették ki azt a “biológus szakértőt”, Irina Jermakovát, aki rendszeres szereplője az állami televízió legkülönfélébb műsorainak: na, ő például meggyőződéssel vallja, hogy a férfiak hermafrodita amazonoktól származnak. Ezen axióma alaposabb megértéséhez kicsit fejlesztenem kell az orosznyelv-tudásomat, de reményeim szerint hamarosan eredetiben fogom olvasni ezt a tézist, s akkor majd bővebben beszámolhatok… Mindezzel igazából csak annyit akartam mondani, hogy azért ne irigykedjünk, az oroszoknak is bőven megvan a maguk Nógrádi Györgye, Georg Spöttléje, Scho(ol)bert Norbertje, Szaniszló Ference, Pataky Attilája, hogy csak néhányat említsek a különféle területeken kutató nagy koponyáink közül. S akkor még egyetlen szót sem ejtettünk a haza bölcseiről, akik oly zavarba ejtő bőkezűséggel szórják elénk sziporkázó szellemük kincseit… De hadd kanyarodjak még egy percre vissza az oroszokhoz – akik egyébként, döbbenet, de ismét csak kezdenek a legjobb barátaink lenni: fuck, hát egyszer már, ráadásul nem is olyan rég bejött és bejöttek… tudom, emlékszem, ne is vágjátok a fejemhez, valami elkeseredett pillanatomban írtam valahol, nekem ehelyett, ami most van, már az is bőven megfelelne, ha gyarmatosítanának, de azt kikötöm, ne ez legyen a kormányzó vagy helytartó, amúgy nem nagyon érdekel, ki lesz a gazdánk vagy a bérlőnk… na jó, azért ebben a konstellációban már eléggé érdekelne… Szóval Putyin személyes tanácsadója, Mihail Kovalcsuk meg arról tart előadásokat, hogy Nyugaton olyan humán alfajt “fejlesztenek”, amely kevesebbet eszik, és csak parancsra szaporodik… Na… persze érzek én ebben a félmondatban némi iróniát és a kiégett, eszeveszett fogyókúrába és féktelen szadomazóba temetkező, amúgy is rothadófélben lévő (a 742 Ezer Forintos Bankszámla Fölött Diszponáló Mindig Igazat Mondó Ember legújabb gondolatfúgája szerint abból az irányból is megindulnak hamarosan a liberalizmus elől s a vastagon kent vajas kenyér reményében hozzánk menekülni vágyó szerencsétlenek) nyugati társadalmak burkolt kritikáját – de azért mindent összevetve se gyenge, ha tudjuk, hogy az egyik nagyhatalom feje ettől a pajkos tudóstól szerzi be a tanácsokat, nem gondoljátok? Igaz… ha a magyar miniszterelnök már emlegetett stábjára gondolok, ez a Kovalcsuk minimum Nobel-díjas kell legyen – ha más nem, hát a magyar alternatív meglesz neki, miért is ne… Merjünk nagyot álmodni, tisztelt hölgyeim és uraim: ugyan miért is ne csinálhatnánk meg mi a következő Nobel-dj jelölést és átadó ceremóniát??? A svédek adják csak szépen ide a pénzt, a többit majd intézzük mi: jut eszembe, az orvosit és a közgazdaságit, összevonva nagyon is megérdemelné Mészáros Keopsz, a felcsúti polgáz-mester nyolcad-unokatestvére, aki épp két hónap múlva indította el homeopátiás szereket készítő üzemét. Úgy tudjuk, az orosz piacra is termelnének… meg az iránira… úgyhogy várható itt még pár meglepő tudományos fordulat…

fleron_hird01

* A Heineken-termékek bojkottjára kérte Hódmezővásárhely népét Lázár János.

Merthogy székely barátaink, tertvéreink szeretete/megsegítése nem merülhet ki annyiban, hogy kitesszük a városházára a székely lobogót. Itt egy kis székely sörmanufaktúra csap össze a genyó nemzetközi pénzkiszivattyúzó multival – nagyon finoman fogalmazok, ha azt mondom, nem vagyok túlzottan marketinges alkat, de valami azt súgja, kevés sztori akadna, ami ennyire jót tehetne egy brandnek. Jelesül az Igazi Csíki Sörnek. Bocs, hátha valaki nem olvasta részletesen a történéseket: az ő kedvükért tényleg csak pár mondatban vegyük át a lényeget. Volt ugye egyfelől a Csíkszeredában gyártott Ciuc, azaz a Csíki – szerintem évtizedek óta az egyik legjobb sör Erdélyben. Jó pár éve már, hogy a Heineken megvette a gyárat, s ezzel egyidőben levédetett ezt-azt. Például a Csíki Prémium – Premium Ciuc kifejezést is. Időközben megjelent a piacon az Igazi Csíki Sör, amely “ráindított” a Ciuc-ra – a Heineken meg perelt – a jogi procedúra évek óta zajlik, a viszonylag fordulatos perben végül a holland óriásnak adott igazat a román legfelsőbb bíróság. Na, egyéb se kellett: két cég névhasználati vitája (mely a világban viszonylag gyakran előforduló, természetesen politikamentes eljárás) helyett azonnal Trianon legújabb utórengését orrontották meg az éber nemzetféltő honfitársak, azonnal facebook-csoport szerveződött, majd jött egy igazán szívbemarkolóan szánalmas tüntetés, hol máshol, Budapesten, amelyen az ingyen osztogatott Igazi Csíki Sör ellenére sem született nézőcsúcs. Az ’56-osok terén, a Heineken budapesti központi irodaházánál lezajlott demonstráció lényegében a hasonló, szokásos hungarikum-rendezvények minden kritériumát bombabiztosan hozta: azaz egyetlen résztvevőt és felszólalót/hangulatfelelőst sem zavartak össze holmi hülye tények (s ez lényegében azóta, vagyis lassan egy hete lényegében ugyanígy van), jogszerűség, és hasonló ódivatú baromságok – a nagyjából 250 hazafi szépen meghallgatta a beszédeket és a mélytrombózisos nemzeti jellegű műsorszámokat, aztán pityókásan, kicsit mégis vacogva ügyesen elkönyvelte a végkövetkeztetést, hogy tudniillik a buzi hollandok betámadják Székelyföldet is, nem elég, hogy Somogyban komplett falvak az övék. Azt hadd jegyezzem már meg itt, mintegy mellékesen, hogy az Igazi Csíki Sör gyártója felerészben szintén holland… Ettől persze még baromi jól hangzik minden ügyes marketingszöveg, s még akkor is aránylag jópofa a cég virális reklámfilmje, ha utóbb kiderül, hogy szimpla koppintás… mindezek erősítik a kedves sörfogyasztó nagyra értékelt kötődését. A tények viszont már csak roppant makacs dolgok. Hinni meg érezni persze sok mindent szabad és lehet – a legjobb példa talán erre épp a Kis Beteg és barátai által vírussal teleinjekciózott, nagybeteg Magyarország: ahol a kereszténység három isteni erényéből kettőt önzetlenül a népnek adtak az ország egyre aszottabb testéből változatlan hevességgel, láthatóan az utolsó vércseppeket is kiszivattyúzni szándékozó elit tagjai. A remény kinek-kinek mást jelent: vannak például, akik még mindig hevesen reménykednek abban, hogy ez itt tényleg mindörökre a következmények nélküli ország maradhat; mások viszont épp abban bíznak, hogy (PKI telitalálatát kölcsön véve) valóban a B-oldal forog már. A hit meg az a tökéletes, sajnos kifogyhatatlannak tűnő üzemanyag, amely a Pártban és fővezéreiben hívő emberek bensőjében, felszívás után tartós, magas hőfokon ég el. A jelenséget semmi nem befolyásolhatja, legkevésbé a tények, valós események, még oly cáfolhatatlan bizonyítékok bármire – ezek furcsa mód csak fokozzák a hit szilárdságát és a hívők agresszivitását a kétkedőkkel szemben. Aki hisz, azt meggyőzni nem, legfeljebb el- és megtéríteni lehet – időről időre valamely új és/vagy tetszetős, jól fizető eszme, netán egy új messiás számára. A nagy hármasból nekik mindössze a szeretetre van szükségük: merthogy szeretik, hogy minden úgy van, ahogy van… szeretik a mérhetetlen luxust, a felfoghatatlan mennyiségű pénzt, vagyont; szeretnek utazgatni bel- és külföldön, egzotikus helyszíneken, földön, vízen, levegőben… Harley-Davidsonon, yachton, helikopteren. És legfőképpen, mindenek fölött, mindennél jobban imádják a hatalmat: azt, hogy egyre nyilvánvalóbban bármit megtehetnek. Lázár János például, bokros teendői dacára is ellátogat szűkebb pátriája, Hódmezővásárhely közgyűlésére, s “javasolja”, fogalmazzanak meg egy felhívást, melyben a Heineken termékeinek bojkottjára szólítják fel a hazafias kötelezettségeikkel remélhetőleg tisztában lévő vásárhelyi polgárokat; Lázár úr javasolja továbbá azt is, kérjék meg szépen a helyi kereskedőket és vendéglátósokat, ne forgalmazzanak Heinekent. Most nem is azért, mert akkor, teszem azt, tételes adóellenőrzést kaphatnak – csak úgy, szép elhivatottságból. Természetesen mindenki mélységesen egyetértett a “javaslattal” – egy elkötelezett képviselő hölgy legott vállalta is, hogy pár napon belül megfogalmazza a kiáltványt – alig is várom. Azután, még mielőtt Szijjártó elküldte volna sms-ben a hadüzenetet, jobbnak látta csitítólag megszólalni a holland nagykövet-helyettes; végül a Heineken Hungaria ügyvezetése is igyekezett némi józan észt plántálni Lázár “Nagymenő” Jánosba, meg a főnökeibe. Rendkívüli érdeklődéssel várom a további fejleményeket: amúgy már a nagyra értékelt magyar gógyi/székely góbéság jele, hogy az Igazi Csíki Sör tovább nyomja, Tiltott Csíki Sör néven, höhö, nesztek, egy koki a fapapuccsal, mehettek, ahová jólesik… És hadd mondjak el még valamit: 1990-ben, szerintem mindenkit beelőzve írtam meg a Le a Heinekennel! című örökbecsűmet, amelyben kőkemény ostorozások közepette sürgettem a holland márka kiebrudalását édes hazánkból, méghozzá tiltott önkényuralmi jelkép használata miatt, ötágú vörös csillag, ezen nincs mit magyarázgatni. Hm??? Csak úgy megemlítettem… hátha lenne számomra valami kis szürke gépírói állás havi másfél milláért a Magyar Időknél, Pesti Srácoknál, origónál, Lokálnál… Oly mindegy. Azaz: mind egy.

* Spontán realizmus címmel nyílt festménykiállítása Smuk Imrének, a Bartók korábbi művészeti igazgatójának.

Minden külön értesítés helyett: menjetek el szépen, és nézzétek meg a képeket a Bartók aulájában – aztán, ha már úgyis elkaptátok a ritmust, lépjetek át a Kortárs Művészeti Intézetbe, ahol még két hétig Birkás István fantasztikus tárlatát élvezhetjük… Az alábbiakban az előbbi tárlat megnyitóján elhangzott szöveget adom közre – egyfelől természetesen lustaságból, másrészt mert többeknek is megígértem a helyszínen. Íme:

„1942-ben ismertem meg Smuk Imrét. Egy ismerősöm, aki az autógyárban dolgozott, név szerint Galván Tivadar mutatta be nekem, mint illegális kommunistát, akinek társaival együtt rejtekhelyre van szüksége… Akkor még nem sejtettem…” Upsz… ajajaj, elnézést, ez teljesen más téma… ez már az ítélet… Egy pillanat… kicsit összekeveredtek a telefonomban a dolgok… Nem is ígérem, hogy rövid leszek, de nyugalom – a légy jó mindhalálig.

Igazából azt hiszem, a nyolcvanas évek elején ismertem meg az Imrét (abban persze nem vagyok biztos, hogy ő szintén megismert engem), akkortájt, amikor még a Nyirkó Pisti meg az Ott Tibi játszották itt, mellettünk, a mai Rosti pincéjében az Ételliftet Pintertől, az Emigránsokat (igen: e betűvel, és nem sértésnek szánom, csak jelzem, hátha, hogy egybeírva) Mrozektől, micsoda nagyszerű, elképesztő erejű és hangulatú előadások voltak… na, a Bartók stúdiótermében meg leginkább a Pont próbált, Adorján Viktorral, az Olivérrel, meg egy csomó zseniális-jobb-amatőrebb-önjelölt színésszel, rendezővel, színházcsinálóval – szóval, aztán később, amikor egy városi újsághoz kerültem, amelynek a nevét egy ideje nem mondtam ki és nem írtam le, kezdtünk kicsit gyakrabban találkozni. Különb s különb okokból. Például mert interjút kellett adnia – hadd szúrjam közbe gyorsan itt és most, épp e falak között, hogy a Smuk és a Marika, természetesen a Knódel Marika és az ő mindenkori munkatársaik nélkül ma nem pont e falak között tartanánk ezt a vernisszázst, szóval hogy lennének falak, de nem pont ezek és így; továbbá hadd emlékeztessem már azokat, akik netán elfelejtették volna, hogy az, hogy ebben a városban a nyolcvanas évektől mondjuk a kétezres évekig enyhén szólva is elkényeztetett helyzetben parádézhatott a jó, mit jó… a nagyszerű színházat szerető közönség, vagyis a budapesti Katona József Színház, a Radnóti, a Madách és sok más remek műhely, továbbá a vidék gigászai, a Szolnoki Szigligeti Színház, a kaposvári Csiky Gergely Színház legjobb, világformáló, elképesztő produkcióit láthattuk, szóval ez nem kis részben a fentebb említettek tehetségének, munkájának, diplomáciai érzékének, kapcsolatainak volt köszönhető. És VAN köszönhető, mellesleg. Ők építkeztek: rakosgatták egymásra a téglákat, míg egyszer csak valóban kopogtatott a történelmi pillanat, és pár merész húzást követően színházat lehetett csinálni a kultúrházból – amelyben persze, mellesleg, ahogy mondtam, szintén lehetett színházat csinálni, jót, kiválót, fantasztikusat, felejthetetlent. Mert színházat, mellesleg, bárhol lehet csinálni. Szóval elnézést ezért a bekezdésért, képtelen lettem volna kihagyni: köszönöm.

Lett aztán egy Iskolaszínház, hadd mondjam még el gyorsan – és az Iskolaszínház társulatát, ha jól emlékszem, ’90-ben el kellett vinni Olaszországba, egy nem kicsit kalandos körülmények között összejött turnéra, és az egyik kisbuszra kellett egy kellőképpen nem normális kormányos, na, ez lettem én. Aztán, ahogyan az jobb rockzenekarokban szokás, a sofőr váratlanul a színpad elejére keveredett – és ettől kezdve jó pár éven át dolgoztunk együtt a Smukkal, ő rendezett, mi játszottunk. És nyomtuk helyben, és tájoltunk, rendes turnékat mentünk, és próbáltunk, és szakmáztunk, hajnalig, és sokszor azt hittük, hogy… mindegy… fontos idők voltak, akkor legalábbis úgy tűnt, ma meg már… de tényleg hagyjuk.

Na szóval… akkor volt az, hogy nagyjából minden iskolaszínházi előadáshoz az Imre készítette a díszletterveket. Először rajz vagy festmény formájában, aztán később makettben is – hogy őszinte legyek, ekkor még nem sejtettem… amit ma már tudok. És akkor most hadd szúrjam be, hogyan is állok a képzőművészettel. Először is… nem szoktam kijelenteni mondjuk egy vadabb Picasso láttán, hogy ilyet én is tudnék nyolc feles után – merthogy egyfelől pontosan tudom, miféle klasszikus tudása volt a mesternek, s hogy az absztrakt „emeletek” azokra a bombabiztos alapokra épülnek, s a többi, blablabla. De elmesélhetnék ezt-azt Móder Rezsőről is… mondjuk amikor egyszer Horvátországban vitorláztunk, és egy délután kiugrott valamelyik városka mólójára egy húszforintos gombfesték-szettel… aztán… (…)

És persze vannak nekem is korlátaim: ott van például Malevics – aki nemcsak festészeti, hanem filozófiai irányzatot is teremtett, a szuprematizmust, aminek a lényege (röviden) a művészet, a tiszta művészeti kifejezésmód felsőbbrendűsége a természettel, a valósággal szemben. Tehát ő először jelentette ki, hogy márpedig az általa festett dolgoknak ne legyen semmi köze a valóságábrázoláshoz, a művészetnek nem kell a világtól függenie, mert annál nemesebb, felsőbbrendű dolog. És akkor mindezek szellemében festett egy fehér alapon fehér kockát. Továbbá hasonlóképp egy feketét. Sokak szerint a XX. század legfontosabb művei. Nyilván dollármilliókat fizetett értük valaki. Oké. Ha mondjuk… én is festenék egy fekete kockát, nyilván pontosan megállapítható lenne, melyik az enyém, melyik a Malevicsé. Nyilván önök is meg tudnák állapítani… na, mindegy, hagyjuk… nem festek, még óvodába se jártam… Szóval az absztraktot kedvelem, egy bizonyos, számomra ésszerű határig – de nem szégyellem azt sem, ha tetszik egy szép zsáner- vagy tájkép, egy csendélet: amikor épp nem arról szól az ügy, hogy mindenféleképp meg kell váltani a világot, nemesen, felsőbbrendűen, hanem… hanem csak úgy egyszerűen rámegyünk a világ csodálatosságának megmutatására, minden külön értesítés helyett. Nem sütöm le a szemem zavartan, ha ilyesmit látok: igen sok más dolog mellett a képzőművészethez se értek, azt viszont elég jól el tudom dönteni, tetszik-e valami avagy sem. És a Smuk képei – az elmúlt tizenöt-húsz évben rendületlenül azt érzem – tetszenek, és slussz. Sújtson dolgozó népünk megvetése, ha ez bűn.

Ha majd végignézik ezeket a képeket, szerintem önök is érezni fogják azt, ami mindennél erőteljesebben sugárzik belőlük: az örömöt, amivel készültek és készülnek. Az Imre számára, aligha árulok el nagy titkot, a festés mellékhatás nélküli bioterápia, kimeríthetetlen élményforrás, legális drog, irigylésre méltó életforma, kármentes szenvedély. Spontán realizmus: mondja stílusáról Smuk Imre – a kifejezést egyébiránt nem ő találta ki, hanem egy kortárs osztrák festőművész, bizonyos VOKA, aki a maga (az Imrééhez egyébként sok tekintetben hasonlatos) munkáira ragasztotta rá ezt a címkét. „Örömfestés” – mondják tehát műveikről a spontán realisták: azaz birtokukban van a választott témák örömből fakadó, minőségi és hatásos rögzítésének képessége, a formák és színek „mámoros” használatával. Tessenek körülnézni, és azonnal, alaposabb vizsgálat nélkül is láthatják, senki nem hazudik: formák, színek, mámor, öröm, amerre csak szem ellát. És elárulom, csak ügyesen fel kell hörpölni a képeket a szemünkkel, hogy belénk is átáramoljon mindez.  

Én azt hiszem, az Imre kellő bölcsességet gereblyézett össze az elmúlt évtizedekben – a világmegváltásból rá eső részeket becsülettel elvégezte, míg a Bartók művészeti igazgatójaként, rendezőjeként tevékenykedett. Amióta viszont fest, már nem megváltoztatni – sokkal inkább változatlan formában megmutatni szeretné a világot: azt hiszem, nekünk, laikus nézőknek különösképpen kedvező végeredménnyel jár ez az attitűd. Hiszen csak gyönyörködnünk kell a világban – pontosabban abban a szeletében, amit az Imre ecsete, spaklija, kanálkája, használt bank- és telefonkártyája, száz más különleges eszköze rögzít.

Engedjék meg, hogy egy Pierre-Auguste Renoir-gondolattal adjak még egy nehezen megkérdőjelezhető igazolást mindannak hitelességéhez, szépségéhez, igazságához, amit ma délutántól pár héten át itt, az aulában láthatunk: „A kritikus urak mindig gondolatokat keresnek a festészetben. Én egy kép láttán megelégszem azzal, hogy gyönyörködöm…” Nos, úgy tűnik, egy közös vonásom legalább mindenképpen van a nagyszerű Renoir mesterrel: mert én is ugyanígy vagyok. Ajánlom szíves figyelmükbe ezeket a könnyed kézzel alkotott, remekbe szabott képeket – gyönyörködjenek, lubickoljanak bennük kedvükre: igazi kikapcsolódás lesz…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (14 lövet, átlagosan: 6.36 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

4 komment

  1. csathó gábor szerint:

    Na végre egy pozitív hangulatú írás az Orbán rendszerről! Látod, Andris, hogy nincs itt semmi baj!Épül, szépül az ország! Épülnek például… festményeink! Hol volt Smukk Imrének kiállítása a gyurcsányista időkben?! Na ugye.

  2. csathó gábor szerint:

    Smuk egy k! Mármint, nem úgy!…

  3. Kurucz Gergely szerint:

    Több okból is nagyon sajnálom, hogy dolgoznom kellett, és ki kellett hagynom Imre megnyitóját. Persze, a képeket ma meg fogom nézni, de látván a vernisszázsról készült képeket, azt éreztem, jó lett volna együtt lenni picit azokkal az emberekkel, akikről olyan szépen írtál. És akiket sokan nagyon szeretünk. Szép ez a szöveg, méltó Imréhez. És miközben olvastam, még az is eszembe jutott, mennyire hiányoznak a helyi sajtóból azok a kritikák és recenziók, amik egykor nagyon is jelen voltak. És mi,kultúrabarátok és -csinálók napról napra vártuk ezeket, és fontosnak tartottuk a véleményedet.

  4. Tüske Hajnalka szerint:

    Az első kettőn átszaladtam; maradjunk a harmadiknál. Birkás 1998-ban kiadott könyvét a kezemben tartom. Dodit gyerekkorom óta ismerem. Smuk néha rámköszön,ha találkozunk.( a lánya a kolléganőm ) Nem túl egyszerű eligazodni a mai művészvilágban. Mindenkinek más jut eszébe egy képről, szoborról. Végülis a művészeknek ez a céljuk, nem?

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


+ 6 = hét

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz