Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


28 január
6komment

Európa Papa

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenöt, mi több, lassan tizenhat éves rovatunk kétszáznegyvenhatodik kiadásában csak látszólag magyar az első (vagyis megszokott szerkezeti rendünk szerint nemzetközi jellegű) boncolgatásra kerülő hírünk, miniszterelnök urunk ugyanis ismét a nemzetközi porondon tapogatta, mennyire van még a faltól – a felvetés merőben költői, hiszen lényegében teljesen mindegy is, olyan szinten van vakon. Már rég egy merő vakolat az egész szerencsétlen ember, mégis bőszen próbálkozik – egyszer tuti sok lesz, és ezt nem csak a (vak) remény mondatja velem. A napokban egyenesen az ördöghöz látogatott, a pokolba – Brüsszelben ígérte meg szegény Európának, hogy majd mi újra naggyá tesszük. Na, emberek: meneküljön, ki merre lát, mert Kacor király kihegyezte a bajuszt… Nagyon nagyot futott a neten és a még viszonylagosan függetlennek mondható televíziókban az a hír, amely arról számolt be, hogy egy úriember visszaigényelte a NAV-tól a már befizetett adója egy részét – merthogy szerinte nagyon nem arra költik a pénzét, amire kéne; mivel Kósa guru óta úgyis nagyon sokat tudunk a közpénzek átalakulós természetéről, hát hadd legyen úgy a jövőben, hogy az ő pénze át se alakul közpénzzé, és hasonlók. Gondolhatjátok… ilyen nyers-nyakasan eretnek gondolatok olvastán csak járt a szemem, mint a reklámmacskának – és már az első soroknál nagyon gyanús volt valami, aztán, amikor megláttam a nevét, már tudtam is, mi: de hiszen ez a Jimmy… avagy Phix… avagy egy jó barátunk, természetesen derék dunaújvárosi polgártárs… Büszke vagyok, nem is kicsit: pár dolgot tán helyre is teszünk odabent, például a szándékok meg a tények terén… A végére egy kis desszert: mondjuk egy jó belgacsokis-meggyes sütike, amire az egyik multi pékségében csúsztam rá úgy két hete, amikor először lehetett kapni – komoly drog volt, instant függő lettem, így hát a korábbi keserű tapasztalatok ismeretében már pontosan tudtam, pár nap múlva nyoma se lesz. Igazam lett – de hamarosan visszatért: és nagyjából ugyanakkora csalódást okozott, mint annak idején, negyven éve az Utasellátó szalámis szendvicse, aminek kirakati fertályánál félbevágott szalámikarikákat lógattak ki a zsemléből… Pert fontolgatok: kétlem, hogy veszíthetnék…  Brüsszeli tévelygések, Jimmy, a király, és belga csal(ód)ások a belső részen.

Hirdetés

* Brüsszelben beszélt a magyar miniszterelnök.

Orbán az Antall József Tudásközpont (január utolsó hétvégéjén legyünk nagyvonalúak és kegyeletteljesek most, s akármennyire ingerlő is, ne bontsuk ki ezt az intézményelnevezést) és a Konrad Adenauer Alapítvány rendezvényén lépett fel, nagyjából azzal az esztrádműsorral, amit három nappal korábban a Lámfalussy Lectures (a Magyar Nemzeti Bank szervezte “szakmai konferencia”) keretében vezetett elő Budapesten. Régóta érzem, hogy ennek a mi emberünknek kicsi már az itthoni pálya – jelentősebb formátum, sokkal többre hivatott ő annál, mint hogy rendesen ki tudja futni magát a magyar ugaron. Meg nem is csak ez… nem… inkább hogy készen vagyunk már mi itt: ahogyan ugye bizonyos Madách drámaszerző írta egyik, régebben viszonylag ismert dolgozatában, az első színben – “Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen. / Év-milliókig eljár tengelyén, / Míg egy kerékfogát ujítni kell.” Csak hadd írjam még ide, hol, milyen körülmények között játszódik a jelenet, hangsúlytalanul, igazán magam sem tudom, miért: “A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség.” Ejjjj… de jól el tudnék ízléstelenkedni ezzel most… a négy főangyallal, meg a sok térdelővel… no de ne… sok ám a dolog. Szóval elkészült a Nagy Mű, alighanem. Illetve vannak még nagyon apró csiszolgatnivalók, de nagy luxus lenne, ha ezekkel Ő Maga bíbelődne. Ezért is mentek, önként, hősiesen vállalva a nagy utazás embert próbáló fáradalmait is, a “közmédia” vezetői (hadd büszkélkedjünk már velük név szerint is: Dobos Menyhért, a Duna Médiaszolgáltató vezérigazgatója és Medveczky Balázs, a Duna Médiaszolgáltató televíziós szolgáltatási igazgatója) az új-zélandi Auckland-be, hogy az ügy súlyának megfelelően személyesen adjanak tájékoztatást a Duna World programjáról a kint élő, nyilván élénken érdeklődő honfitársaknak. Akiket persze (ha jól tudom, Új-Zélandon mostanában van május elseje) egyúttal arról is megkérdeztek, mit szeretnének látni a továbbiakban a televízióban – állítólag a kint élők 99.987 ezreléke már alá is írta azt az önkéntes alapon spontán kinyomtatott petíciót, amelyben tiszteletteli határozottsággal kérik, hogy a Duna World csatorna a továbbiakban lényegesen több információt adjon a magyar nemzeti kormány fergeteges sikereiről, az ország példátlan fejlődésének megannyi apró, hétköznapi momentumáról, a miniszterelnök napi jó cselekedeteiről, hősiességéről, gógyijáról  - továbbá hangot adtak annak a vágyuknak is, szeretnék, ha vágatlanul élvezhetnék Németh Szilárd, Kósa Lajos, Tállai András és sokan mások összes beszédét. A “közmédia” vezetői (akikhez egyébiránt csatlakozott Szabó László Zsolt, az MTVA korábbi, merőben független vezérigazgatója, aki most, minő meglepetés, épp új-zélandi nagykövetté bukott), s a további költségcsökkentés jegyében átadták az aucklandi magyar nyugdíjasoknak a több mint 47 új-zélandi dollár értékű Elisabeth-bont, amivel persze majd haza kell röppenniük, hogy vehessenek pár csomó póréhagymát meg akciós ecetes céklát. Kicsivel korábban (mintha soha nem lenne elég nekik a köz érdekében tett szorgos fáradozás) Szingapúrban is meg kellett ismerniük a szórványmagyarság kulturális igényeit – az ott élők 99.987 ezreléke már alá is írta… de lehet, hogy ezt már mondtam. Nem baj: ismételgessétek csak. Közben akkor mondom a lényeget, a brüsszeli kinyilatkoztatás eszenciáját. Szóval: szerencsétlen Európa dolgai rosszul mennek, az öreg kontinens végveszélyben tántorog, de még a tántorgás iránya is rossz – szerencsére azonban van lehetőség megreformálni és “újra naggyá tenni”. Nincs más teendő, mint jól figyelni minket, és mindent szigorúan úgy csinálni, ahogyan a Főkormányzó Úrnak vartyogni méltóztatik. Aszongya még ez a mi büszkeségünk, hogy a nyílt társadalmak helyett az emberek demokratikus társadalmakat szeretnének. No. Fussunk akkor neki ennek egy picurkát: ha az emberek demokratikus társadalmakat szeretnének, az nem jelenthet mást, hogy a magyar modell kell nekik, de nem kicsit. A magyar demokratikus társadalom a kiút csórikáimnak. Mondjuk nem látok ebben semmi meglepőt – elvégre is létezett itt nem olyan rég egy Német Demokratikus Köztársaság, hogy csak egy példát említsek: annak nem kevésbé mélységesen demokratikus szellemi vezetői is fáradhatatlanul sugározták az életvezetési instrukciókat a saját migráció kiáramlását finoman visszaszorító falacskán túl nyomorgó testvéreiknek (“A Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson.” – közismert részlet a Trabant kezelési útmutatójából), mígnem egyszer csak elég sok minden megváltozott, Erich Honecker pártfőtitkár addig soha nem látott izgatottsággal nézegetett a szarukeretes szemüvege fölött, Észak-Korea azonnal jelezte, ők szívesen vendégül látják, ha már annyira szereti a demokráciákat, de ő végül csak Moszkváig menekült, ott is a chilei nagykövetségre… Csak mondom, mindegy. A nyílt társadalmak korának tehát vége: vélekedik Orbán Viktor, aki immár kizárólag a hermetikusan zárt társadalmakat képes elviselni úgy-ahogy, azt is szóvá teszi, hogy a csaló, hazug Európa két évtizede még nagyratörő célokat tűzött ki maga elé, de egyiket sem valósította meg… Hm… mintha ismernék egy ilyen országot is… ahol két és fél évtized nemhogy a kitűzött célok eléréséhez, de jószerivel még arra sem volt elég, hogy nekiduráljuk magunkat a hozzájuk vezető útnak… Európa kudarcaiban pedig sajnálatosan vaskosan van benne a kis nagybeteg, a betonkemény brüsszeli odamondogató, akinek vezényletével, engedélyével és tudtával korábban sosem látott mértékben folyik az “öreg hölgy” gátlástalan lehúzása, markecolása, a csalárd módon megszerzett, hihetetlen vagyonok, mindannyiunk pénzének eltüntetése és felélése…

fleron_hird01

* Visszakérte befizetett adója egy részét az államtól egy férfi. 

Egy férfi. No ja. Höhö. Egy férfi, aki a Jimmy. Akivel tavaly a Duna-parton, a Parázs-Varázson jó késő estétől kora hajnalig bemutattunk egy nagyon szép szinkrongyakorlatot egy asztalnál, fél üveg (megelőzendő a kérdéseket: zárjeggyel a hatályos törvényeknek megfelelően ellátott) ragyogó minőségű körtepálinka, és egy vállalkozó szellemű hölgy értő társaságában – szerintem nagy élmény volt, mindhármunknak… ja, nem, nem, nagyon nem történt semmi olyan, és mégis… az egész este a borotvaélen táncolás finom művészetéről szólt, minden területen, egyszer, ha lesz egy kis időm, majd megpróbálom pontosan is megírni, most legyen elég annyi, hogy végül is mindannyian nagyot mentünk. Korábban is voltak már jóféle összefutásaink a Jimmyvel, de ez mindent felülírt. Ő tehát az az ember, aki nagyon sokunkat beelőzve végre nem csak elméleti síkon motyorászott bármiről is, hanem jó keményen beleállt, és egy igencsak jóféle levelet küldött a NAV-nak, amelyben kérte, hogy befizetett adója egy részét utalják vissza neki, mert úgy gondolja, a pénzét nem arra fordítják, amire kéne. Jimmy leírja, mi mindenre költi a milliárdjainkat az államnak nevezett kis- vagy inkább nagyszövetkezet, majd így folytatja: “Tételesen átnéztem a listát és egyetlen olyan költést sem találtam, amely akár csak részben emlékeztetne bármilyen közfeladatra, amelyekre pedig elméletileg az adónkat befizetjük. Találtam viszont az országban kórházakat, amelyek börtöncellára emlékeztető körülmények között szolgálják ki az arra rászorulókat, akiket az orvosaik kénytelenek arra kérni, hogy ne csupán a vécépapírt, szappant, evőeszközt, tányért, de a vény nélkül kapható fájdalomcsillapítókat és a ragtapaszt is maguk vigyék be, ha ellátásra szorulnak. Találtam iskolákat, ahol a szülők dobják össze a krétára és a fűtésre a pénzt. Találtam szociális dolgozókat, idős- és fogyatékosgondozókat, akik a szociális bértábla többszöri visszautasítása miatt egyre mostohább körülmények között és egyre kevesebb pénzből gondoskodnak azokról, akik erre maguktól képtelenek.”  Aztán… de inkább olvassátok el az egészet itt, ha netán még nem tettétek volna. Szépen összeszedett, átgondolt, szenvedélyes, fontos munka. El is küldte a NAV-nak – mi sem természetesebb, mint hogy lényegében haladéktalanul megszúrták egy szolid 408 ezer forintos bírsággal, jogosulatlan visszaigénylés miatt. Rendjénvalónak, teljesen NER-konformnak találom ezt az eljárást: mert míg bőven elegendő a figyelmeztetés, ha valaki mondjuk “elfelejt” bejelenteni pár száz millió, netán milliárd forintnyi befizetnivalót; bokros teendői, fontos államügyek intézése közben netán elmulaszt ócska kis ingatlanokat vagy hasonló szirszarokat feltüntetni a vagyonbevallásában – addig egy ilyen jogosulatlan visszaigénylés bizony azonnali retorziókat igényel. Nem kétlem persze, hogy a Párt fő ideológusai és agytrösztjei nagyon is pontosan érzik Jimmy levelének nagyfokú társadalmi veszélyességét. Már persze amennyiben, ahogyan képzelik, ők a társadalom. Is. A tehetséges vállalkozói réteg, a megerősödött polgárság, a dörzsölt durvoázia meg a diszkrét háj, a felső tíz-, kilenc- meg kétezer, a bubi, a dáma, a király, az ász, a durchmars, a hirs- és a mordkontra. Továbbá Fedák Sári. Azaz inkább a szeretői a bankból. A magyar nemzetiből. Ami immár, ha nem tudnánk, bár nem titkolja senki, magánbank. (A Lámfalussy-konferencián Orbán így fogalmazott: “… mióta a nemzeti bank keresi az együttműködést a mindenkori politikai vezetéssel, azóta látványos a gazdasági fejlődés…” – nos, így beszél az ember, aki még soha nem hazudott, és igen, igen, valóban, ez is szó szerint igaz, egyesek gazdasági fejlődése itt valóban roppant látványos…) Szóval a valós társadalmi veszély: ami nem másban áll, mint az egész ügy főszereplőjének fő szándékában – minden más csak az ehhez szükséges körítés. Jimmy ugyanis abban reménykedik, hogy e nagyon is konkrét “polgári engedetlenségi magánakciójával” kicsit talán kizökkentheti negyedszázados apátiájából a magyar választót/nemválasztót. “Kedd óta többet beszélgettek az emberek arról, hogy mi is az a közpénz és meddig terjed a rendelkezésünk az adóra befizetett pénzünk felett, és ebből a szempontból tökmindegy, hogy eközben engem adócsalónak vagy magányos hősnek gondolnak – a témáról beszélgetnek és ez a lényeg. És ha eközben lassan leesik nekik, hogy azoktól, akik e pénzek fölött diszponálnak, akár a jelenleginél határozottabban is meg lehetne kérdezni, hogy milyen formában és mire költik, akkor ez a csata megnyerhetővé válik.” És valóban, tudom, hogy így van. Mégis jó, hogy valaki végre tényleg elkezdett valamit, még akkor is, ha sokan féltik-féltjük. Sok mindentől. És sajna ez sem kicsit szomorú vetülete az egésznek… Amúgy, all in all, én köszönöm, Jimmy. Meg ezt a pár mondatot is: “Nem, nem lehet mindenre megrántani a vállunkat. Kell, hogy legyen egy szint, ami után már azt mondjuk: elég. Mostanra a közállapotok eljutottak egy olyan szintre, hogy úgy véljem, még egy államcsőd sem túl nagy ár azért, hogy a jelenlegi egyenlőtlen elosztás végére pontot tehessünk. Elvégre építettük már fel ezt az országot világháborúkból és hiperinflációból is, ezúttal is sikerülni fog.” És valóban: fog.

* Rácuppantam egy újabb pékárura.

Viszonylag rendszeresen járok az egyik boltba, azért nem írom le konkrétan, melyikbe, mert mindegy: nagyjából akármelyik lehetne. Korábban már részletesen olvashattátok feltáró jellegű vallomásaimat súlyos függőségeimről – volt egy időszak, hogy az egészmogyorós csoki, máskor a makadámdió okozott súlyos addikciót: előbbiről szépen lejöttem, a másik nagyjából szezonális, többnyire csak karácsony környékén kerül a polcokra, abban az időszakban kell valami komolyabb fizikumú kísérővel mennem boltba, hogy határozottan elfordítson a megfelelő polcoknál, és ne engedjen vissza… Ja, volt még most nyáron egy kis 0.25-ös söröcske, nem is sör, csak valami sör ízesítésű citromos ital, van benne egy nevetségesen minimális mennyiségű alkohol, de igazából annyira jó az íze, és olyan botrányosan üdítő tud lenni lehűtve, hogy azonnal rákaptam arra is. Tízes csomagban volt, vettem vagy kétszer. Szerettem volna többször is, de nem volt. Naponta mentem be a boltba, kerestem, de hiába – végül az egyik szakember elárulta, ezt nem ők rendelik, ezt úgy kapják. Aha. Kapják. Mint hetvenegyben a banánt a Vigadó téri kis boltban. No és, mondom, akkor miért nem kaptok ismét, ha elfogy? Merthogy láthatóan percek alatt elfogy, ha épp van, dacára, hogy nem is a legolcsóbb portéka. Az ember csak vállat vont, ez már végképp nem az ő dolga, és valóban. Szóval az a helyzet, hogy volt egy nagy csomó olyan termék, amibe egy perc alatt belezúgtam – és aztán a következő héten hiába kutattam utána: nagy részüket soha többé nem láttam. Tényleg nincs üldözési mániám: de a tizedik után azért már kezdtem egy kicsit gyanakodni, hogy talán mégiscsak van rajtam egy kamera, amin a gonoszok figyelik, mire izgulok be, aljas módon egy hétig hagyják, hogy kötésig merüljek az új szerelembe, aztán letiltják a további gyártást. “Bodának ízlik, azonnal és örökre leállítani a termelést!!!” – így képzelem az üzenetet, amit megkap a német vezérkar. Hogy kitől, azt nem tudom – de kurva magas polcon lehet, hogy szakadna már végre le rólam. De persze… dehogy szakad… Múlt héten ballagok el a polc mellett… hopi… belgacsokis-meggyes párna… Húba… no, őrizzük meg a nyugalmunkat… egyet megkóstolunk, csak tájékozódásképpen… Kellemes meleg még… ki se lépek a boltból a hidegre, még odabent nekilátok. Egy harapás… uhhhhh… na kérem… megjöttünk… folyós belgacsoki, tele vele az egész beltér, valami eszelős, ahogy a meggyel összeáll… ó… ez annyira jó, hogy már délutántól nem lesz soha többé… tízből negyven pontot adok, miközben a pult oldalára kiragasztom az öntapadós kis kínai Mihcleni-csillagomat. Ja… igen… nem mondtam volna? Merthogy közben visszatértem… öööö… eszembe jutott még, hogy kell vennem egy… izét… na… gyorsfagyasztott medúza-felsőcsápot körtés aszpikban. Megkívántam, na. Ha meg már úgyis itt megyek el a belgacsokis-meggyes mellett… Oké… elviszem akkor ezt a picit anyámnak. Ezt a kis végét. A dumót. Vagy… Á, neki talán túl édes lenne, ne kockáztassunk, első az egészség. Amúgy se csípi nagyon a meggyet, úgy rémlik. Jobb lesz neki ez a klasszikus sportszelet… És így. Tartott egy szűk hétig az idill: ez idő alatt szerintem aligha hízhattam többet harminc kilónál, de nekem valahogy olyan jól áll… aztán egyszer csak… hopp, volt, nincs. Gondoltam, biztos ennyire összevesztünk azzal a buzi Brüsszellel – Mr. Szijjártó a hadüzenet mellett Cocom-listára rakta a sütimet. Két nap elvonási tünet, semmi gond, tényleg megszoktam már. Aztán harmadik nap: újra van. Engedelmesen visszaszokom: igaz, picivel mintha kevesebb lenne benne az a belga. Á, lehet, csak másképp sütötték. Aztán… tegnapelőtt… megveszem a napi adagot, beleharapok… és nem hiszek a szememnek, se a nyelvemnek. Pár darab, milliméternél is vékonyabb erecskét látok odabenn, és azt sem a krémes belgacsokiból, hanem a “poros” simából… Eljött a vég. Képtelen vagyok leírni a csalódásom mértékét, de tényleg. Emlékeztek még az utasellátós szalámis szendvicsre, mondjuk a nyolcvanas években? Félbevágott, egészségesen szikkadt zsemle volt, az elején lévő nyílásba, ami mindig feléd mosolygott az üvegpultból, az ügyes gebines betárazott három korongnyi, üvegszerűen átlátszóra hasított téliszalámit – azaz nem három korongnyit, csak másfelet, mert minden szelet ketté volt vágva. De arra, hogy nem tizenkét szelet téliszalámi van a cuccban, mint hitted, hanem másfél, csak akkor jöttél rá, ha már faszán kifizetted a szendvicset. Amiben beljebb volt még egy 2 x 2 angström méretű margarincsöpp, továbbá egy majdnem ugyanakkora saláta. Éveken át országszerte árulták ezt a nyomorúságot – addig tartott, mire minden potenciális vásárló megvette a maga egy darabját, és rájött, hogy beszopta, továbbá hogy soha többé, ha éhen döglik se. Hát ez van. Itt tartunk: időutazok a pékpultnál, és egy illúzióval megint kevesebb. Meg heti harmincezer kalóriával – hogy valami jót is mondjak már a végére…

 

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (15 lövet, átlagosan: 6.67 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

6 komment

  1. Szentesi Kálmán szerint:

    Hát igazán nincs mit, Kapitányom! :) És én is köszönöm.

  2. Tüske Hajnalka szerint:

    Az ember tragédiája. Rövidre fogom, bár ha gyorsan jegyzetelek, a saját írásomat se tudom elolvasni. Ez elég gáz, de nem fontos. Inkább arról beszélek, hogy szeretjük a betűidet, és ez így is marad. A pékárukról: anno az Utasellátóban rántott husi volt, zsemlében, és valami csokiroló, többnyire a büdös váróban. Később az automaták jöttek divatba…

  3. Hatlövet szerint:

    Hogy te szinte mindentől függőségbe esel?
    Arra azért vigyázz, hogy Orbán vagy Fidesz függőségbe még véletlenül se.
    :D :D :D
    Kíváncsi leszek mi lesz a vége ennek az adóm közpénz arra is költség című állampolgári felvetésre.Végre kimondta és megtette valaki azt amit sokan így érzünk.

  4. papp gyula szerint:

    nagyon is megértem a jogosan felháborodott levélirót!Nem valotlant állit

  5. ereszdelahajam.bp szerint:

    Viszonylag nyugodt lelkiállapotban kezdtem olvasni a mai történeteket. Annál a résznél kellet beleharapnom a kispárnám sarkába amikor azt olvasom, amelyik ország demokráciát akar annak a magyar model kel. Elég gyorsan sikerült (kb. fél óra) leküzdenem a röhögőgörcsömet.

    Elolvastam a NAV nak írt levelet. Ez úton köszönöm a Jimmy nevű úrnak hogy ilyen szépen megfogalmazta és leírta a gondolataimat. Részemről, nagyon like.

    Az viszont elgondolkodtató, hogy a Szerkesztő úrral töltőt néhány óra ilyen hatással van a fegyelmezett magyar embörre. Hogy egyből adó visszaigénylővé válik. Ennyire sugárzik a Főszerkesztő úrból a liberál bolsevizmus. Egy édesség függő liberál bolsevik. És mi még ezt olvassuk! Hová jutunk?

  6. kroonstadt szerint:

    én a meggyes mákos rétest szerettem,-kicsit drága azért több,mint fél euróért egy szelet,-ám elkezdték két falatnyira szeletelni.
    na,akkor leszoktam róla. ez nem a lidlben volt,-nehogy azt gondolja valaki!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


+ négy = 5

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz