Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


10 december
2komment

Váratlanul lemondott a miniszterelnök!!!

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenöt éves rovatunk kétszáznegyvenedik kiadását egy hosszú évek óta várt, csodálatos hírrel indítom, nem is lehet máshogy: lemondott a miniszterelnök!!! A hír váratlanul érte a közvéleményt, szinte mindenki biztos volt benne, hogy a politikus indul a következő választáson is – ő azonban úgy fogalmazott, nem akar abba a hibába esni, amibe oly sokan, akik túl sokáig maradnak hatalmon. A csúcson kell abbahagyni, fogalmazott a miniszterelnök, aki azt is bejelentette, ő a pénzügyminiszterére szavaz majd a jövő évi választáson. Jó, nyilván valamennyien ismeritek a HL rendszerét – vagyis hogy külföldi hírrel indítjuk a mesét: hát persze hogy nem a mi kis betegünkről, hanem Új-Zéland miniszterelnökéről, John Key-ről van szó… A legtöbb magyar mintha nem is Európában élne – ez a kép rajzolódik ki a Tárki nemrégiben napvilágot látott kutatásából. Ha Magyarország egy kórházi beteg lenne, a kórkép alapján alighanem azt tanácsolná neki az orvos, hogy éretlen banánra már ne költsön feleslegesen… ez persze csak vicc, a helyzet azonban egyáltalán nem mókás. A napokban kiléptünk a korrupcióellenes együttműködésből – az átlátható kormányzás elősegítését zászlajára tűző nemzetközi szervezetet eddig csak Oroszország hagyta el három éve – kakaskánk, Szidzsártó extramini szter már elpufogta, hogy sajnos az egész rohadt világ, a teljes univerzum pikkel ránk, oktatni akarnak és csak szemétkednek, jobb, ha kiszállunk egy ilyen olcsó kis bagázsból… Közben lassan (egy frászt: igazából villámgyorsan) tényleg mindenkitől leszakadunk – a felzárkózás kulcsa egyebek mellett az oktatás fejlesztésében rejlene, de hát ki tud itt ilyen piszlicsáré ügyekkel foglalkozni, amikor állandó harc az életünk: hol a migránsok, hol a Soros, hol a köcsög brüsszeli fenekedők kavarnak; és akkor ott vannak még a kommunisták, a szemkilövetők, az USA, Norvégia meg a KDNP-re kommentelők. Végül hadd ejtsek szót néhány nemes lelkű helyi polgártársunk felemelően szép tettéről: néhány kiváló és csupaszív szakember minden különösebb faxni nélkül összeállt, és szépen megnyírták, rendbe szedték pár hajléktalan, elesett embertársunkat. Így kell ezt csinálni, kedves mindnyájan, természetesen magamat is beleértve – e hír ébresztett rá, hogy piszok régen dolgoztam utoljára ilyen helyen, legfőbb ideje lesz beállnom valahová, hogy valami hasznosat is csináljak végre. Konkretice. Elkezdjük az okoskodást – tartsatok velem.

Hirdetés

* Váratlanul lemondott a miniszterelnök.

Az új-zélandi. Jó, tudom, okostojások, persze, ne is mondjátok, szerintetek kellett volna húznom még, feszíteni a húrt a végsőkig, csak az utolsó mondatban lőni le a poént – de nem, nem és nem. Nem tagadom, régen, valamikor, amikor még nem hittem a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, amikor merőben tévesen azt gondoltam, hogy lehet biztonságban létezni a Terror El Hárító Köz Pont nélkül; amikor még nem éreztem, micsoda elképesztő erőt sugározhat a Brüsszelre is bátran ráripakodó Békemenet, a Civil Összefogás Fórumának kemény magjával, s magával Csizmadia Laci bácsival az élén; amikor még nem hallottam beszélni lelkesen, valódi tűzzel a minden nyugdíjasnak és fogyatékkal élőnek tízezret adományozó, agylelkű Kedves Vezetőről a kedves szavú, bölcs Kusovszky Imrénét, az Idősek Tanácsának méltán megbecsült tagját, akitől az m1 üdvöskéjének fegyelmezetten azt sikerül megkérdeznie, miért is fontos, hogy a nyugdíjakat az infláció mértékében emeljék… szóval azokban a régi-régi, kemény, de nehéz időkben talán igen, talán írtam volna ilyesmit, ilyen utolsó sorban kiderülős kis vicceset, mondjuk Horn Gyuláról, vagy arról a nyomorultról, akinek a nevét még a reptérről is levettük, igaz, kicsit elcsesztük, mert Liszt is az, de a franzot se érdekli. Nekem, már meg ne haragudjatok, nincs szükségem rá, hogy én tartsam a hátamat, mert milliók szíve hasad meg a hír láttán, sőt, ha teszem azt, valami rosszindulatú tréfamester angolra fordítja a hírt, világszerte tíz- meg százmilliók könnye hull, labilisabb térségekben akár tömeges öngyilkosságba is átcsaphat az őrjöngő fájdalom, a tehetetlenség, a kilátástalanság, az elhagyatottság érzése. Kell ez nekem? Nem kell. Ő, mondom és értem, Ő tehát nem mondott le, mindenki őrizze meg a nyugalmát. Ő amúgy sem fog lemondani soha: még akkor sem, ha esetleg, ad absurdum, lenne egy olyan választás, amit még a saját maga alkotta úgynevezett szabályok szerint is elveszít. Nem mond le, hiszen akkor is lenne legalább egy olyan ember, aki másképpen gondolja, mint a többi – ad absurdum, na még egyszer, ha már itt élünk, ahol, hát ne féljünk használni országunk valódi védjegyét, a legfőbb hungarikumot, a totális abszurditást, a mindennapok hírcsárdaságát – kilencmillió-kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc: no és tán az az egy vélemény, az nem számít??? Nem fontos? Nem reverenda? Az smafu? Hát nem az tán a demokrácia, ami, na, értjük? Hamu és gyémánt, Stan és Pan, alap és törvény??? Hogy virágozzék minden vélemény, már ha az enyém? Hát kedves barátaim, hölgyeim-uraim, fehérvári huszárok, itt még mindig az elmúlt nyócév, szemkilövetés, gordonka, sorosbérenckedés, brüsszeli beavatkozás kell? Hívjam rátok a migránsokat??? Csökkentsek még rezsimet? Csináljak árvizet? Rátok tüsszentsem a spanyolnáthát? Ezt akarjátok??? És nem engem? Hát dehogynem. Ahogy Voltaire vagy G. Fodor vagy tudom is én már ki mondá: utolsó csepp véremig védelmezni fogom azt a jogomat, hogy a folyton változó véleményemet mindenképpen kifejthessem. És az legyen a törvény, a következő átírásig. Még akkor is nekem, és csak nekem lesz igazam, ha netán egyszer tényleg mindenki szembe jön majd velem az autópályán. Vagy a kisvasútsíneken. Még a jó Lőrinc barát is, teszem azt. Ellenem vall, persze hamisan, a nyavalyás. Tököm tele amúgy, hogy így pikkel ránk, igazi frankó vérmagyarokra a geci világ. Ellenem meg azért fenekednek, mert sikerem van. A kurvuljtőke izél. Hát nekem aztán nyolc: de hogy olcsón nem kaptok meg, rohadékok, az biztos. Jó Hajdú Jánosom, gyere üstöllést, a cím Magyarországom, Czinege Lajos utcám, hozd a legfaszább uzidat, a kifogyhatatlan lószarost, gyere a nyolckerekes páncélpéeszháddal, mondom a koordinátákat, üsd be jól, ahogy szoktátok, aztán védjük meg ezt a lángjaimtól ölelt kis országomat minden árulómtól. Lőj nagyra, szentem: húzd, ki tudja, meddig húzhatom. Ilyesmik. Na most ehhez képest akkor Új-Zélandon vagy hol a rossz nyavalyában van egy lúzer, egy igazi élhetetlen kiwi vagy miwi, John Key a neve, úgynevezett miniszterelnök. Nyolc éve vezeti az országot, közmegelégedésre, ami alighanem annyit jelent, hogy az új-zélandiak 98.97 százaléka azt se tudja, ki vezeti őket, és amikor vezeti, merre, miért és hogyan… és nekik, szerencsétlen barmoknak sincs lázárjánosuk csütörtöki kormányinfóval, nincs halálos ágyig bayervédő semjénük, nincs kósájuk, harrachjuk, farkasflórijuk, tarlósuk, garancsijuk, vajnájuk. Ezek csak élnek bele a világba, a szaros 36 ezer dolláros gdp-jükkel, és a kutya nem védi meg őket a rájuk fenekedő ezermiljom veszélyektől. Sőt: a miniszterelnökük váratlanul lemond, merthogy “…nem akar ugyanabba a hibába esni, mint más vezetők, akik túl sokáig maradnak a hatalomban, és ehelyett akkor távozik, amikor még a csúcson van.” Tökös legény, mi? Most erre mit mondjunk, béláim? Amúgy a helyiek, mármint az új-zélandi sajtómunkások aszongyák, a felesége kérte meg, hogy vonuljon végre vissza. Na, így remélem, azért már minden világos: egy köcsög papucs.

fleron_hird01

* A legtöbb magyar mintha nem Európában élne.

Nem én kiáltok, a Tárki dübörög – őszintén szólva nem is értem, hogyan lehetséges, hogy a Kolosi Tamás alapította cég olyan tanulmányokat tesz közzé, amilyeneket: az egészet már réges-rég meg kellett volna pályáztatni, és a vezérigazgatói székbe ültetni mondjuk Kósa Lajost… csak valami azt súgja, Kolosi, akit a leggazdagabb száz magyar között szokás emlegetni, aki anno, 1998-2002 közt Orbán Viktor tanácsadójaként is feltűnt, méretes falat lehet bárki számára is. A legtöbb magyar mintha nem Európában élne – és ez nem csak afféle liberálbolsevik érzet, kedves mindnyájan, hanem kőkeményen úgy is van, bizony, mi nem ott élünk, mert szívós, hosszas, megalkuvást nem ismerő aprómunkával, az ipari mértékű bűnelkövetés állami szintre emelését, gátlástalan törvényi megtámogatását segítségül híva, összeveszve mindenkivel, aki számít, leszámítva talán Vlagyimir Vlagyimirovicsot, a mindenkori Ki Mir Szent, pár kőgazdag arab sejket meg üzbég/azeri fáraót, kigolyóztuk magunkat a kontinensről. A Tárki két évente napvilágot látó, Társadalmi Riport című átfogó tanulmánykötetének aktuális darabja nem sokat cifrázza – lesújtó képet fest Magyarországról, vagyis nem tesz mást, mint azt mutatja meg, ami van. Sajnos. Azaz rendkívül sokan nyomorognak, a szó szoros értelmében, a remény leghalványabb sugara nélkül, még ha ezt a tényt minden eszközzel és minden erejével igyekszik is eltusolni előlünk a lassan mindent magába szippantó kisgömböc, a közmédiának csúfolt, szakmailag vállalhatatlan, emberileg gusztustalan hazugsággyár. A magyar középosztály, már amennyire egyáltalán sikerült létrejönnie, inkubátorra szorul, harmatgyenge. Súlyos, nagyon súlyos bajok vannak az oktatással, az egészségügy, köszöni szépen, csendben agonizál, bármelyik percben kipurcanhat – mind e közben rendszerszintű, mindent átfonó, halálos szorítású/leheletű korrupció épült ki az országban. Tudjuk-e, ki számít súlyos nélkülözésben élőnek? Ha az alábbi kilenc tényezőből legalább három igaz valakire, az mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik – s bárhogyan szeretnék is meggyőzni róla a propaganda Paganinijei, Viktor baba és a negyvenezer rabló nyelvelői, hogy az ország tartalékai épp most nőttek hetvenhét- vagy hétszázhetvenhét-milliárddal, s ezt a profitot most szépen szétosztjuk egymás között, bármennyi Erzsébet-utalványt is hoz a posta, ideje lenne rájönni végre, hogy hosszú évek óta, naponta, a százszorosát dobják szét egymás között, vihogva. Tessék, ellenőrizze ki-ki magát, aztán szabad elhűlni… Tehát a kilenc tétel: (1) nem tudsz időben lakbért vagy rezsit fizetni, (2) nem tudsz rendesen fűteni, (3) nincs pénzed váratlan kiadásokra, (4) nem tudsz rendszeresen húst enni, (5) nincs pénzed egy hét üdülésre (6), nincs autód, (7) nincs mosógéped (8) nincs tévéd, (9) nincs telefonod. Ha három teljesül belőle, mélyszegénységben élsz. Szerintem ha egy, 2016-ban, (elvileg) Európában az is elég rohadtul kínos: természetesen (elvileg) nem arra nézve, aki elszenvedni kénytelen. A Tárki anyagában az is jó, hogy a lehetséges megoldásokról is szót ejtenek a szerzők – jó, tudom, kapjuk mi is épp eleget a még nálunk is fotelebb forradalmároktól kommentben, nem pofázni kéne, hanem kiállni a tettek mezejére a lánctalpas Sztalinyeccel, aztán basszunk oda a gyökereknek meg a tuskóknak, ahogy kell, szakadjon fel a slejm végre -, egyebek mellett az egyik legfontosabb sarokpontról, az oktatásról. Merthogy bizony az lenne az egyedül, ami áthidalhatná a különbséget, ami a munkára áhítozók meglehetősen visszafogott képességei és a munkaerőpiac elvárásai között ásít jó nagyot, a képzetlen munkanélkülieket csak az oktatással lehetne integrálni, felemelni, ehhez képest az egyre telhetetlenebb rablók miatt évről évre kevesebb jut erre az ágazatra is – mármost nem olyan nehéz felfogni, miért is volt-van-lesz érdeke ennek a különlegesen elvetemült, “vezető” politikai elitnek az oktatás és vele Magyarország teljes lezüllesztése: az egyre csodásabbra finomított rabszolgatartó társadalom, amelyben van szerencsétlenségünk élni, nem igazán igényel egyebet, mint a fáraót, a hivatalnoksereget és az írnokokat istenként tisztelő rabszolgát, aki engedelmesen, a földet bámulva cipeli a hátán a fűtött gyeptéglákat a stadionokba, amikből érthető módon egyre több és több kell… és kimondhatatlanul hálás, amikor nap végén, ha jól teljesített, és kussban van, a fáraó kegyének köszönhetően megkapja azt a marék élelmet, amitől másnap is munkába tud állni, s nem kevésbé hálás, hogy a fáraó kegyeskedik elfogadni mindenét, amije csak van. Neki úgyse kell semmire, szívesen adja. Így van ez jól. “Az emberek fele rendelkezik hétmillió forintnál kevesebb vagyonnal, ennek döntő részét a lakóingatlanok teszik ki.” És semmi más. Vagyis lényegében még a felszínen fuldokló magyarok zöme is vagyontalan. Nincstelen. Ennyit sikerült elérnünk bő negyedszázad alatt – de ritmusát és intenzitását tekintve a mostani kormányzat fejlesztette tökélyre a nagyipari (le)pusztítást. Még egy semmiség a végére: de talán jól mutatja a magyar politikában részt vevők viszonyát a valósághoz. Czibere Károly szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár így kommentálta a Tárki kötetének megjelenését: ” A Társadalmi riport 2016 tanulmánykötet kutatási eredményei, elemzései alapvetően megerősítik, hogy az elmúlt években társadalompolitikai fordulat történt, és pozitív változások indultak meg Magyarországon.” Alapvetően meg, Czibere mester, alapvetően. Ha ráérsz, menj már le egyszer Borsodba, testőrök nélkül, állj meg egy falucska központjában, ahol húsz éve, évi háromszázhatvanöt napon át, napi tizenhat órában ácsorognak a pozitív fordulat felzárkózói, és mondd el szép tagoltan, fennhangon, ki vagy és honnan jöttél. Aztán magyarázd el, hogy is gondoltátok.

* Szakemberek szépítették meg a hajléktalanszálló lakóit a héten.

Fantasztikus, amikor némi ollócsattogtatást és borotvasercegést követően valóságosan újjászületik egy ember – egy ember, aki sokszor már nem is érezheti magát annak… Jó néhányszor írtam le az elmúlt néhány évtizedben, ma sem gondolom másképp: szerintem a hajléktalanság leggyilkosabb, leggonoszabb mellékhatása, hogy a fedél nélküli embereket mi, többiek nem vesszük emberszámba. Valamiért indokoltnak érezzük, hogy többé nincs semmi dolgunk azzal, aki ápolatlan, részeg, büdös, szakadt ruhában jár, és idegesítően kunyerál. Tudom, nem mindig kellemes velük találkozni – de ha valaki nem szeretne, többnyire diszkréten ki lehet kerülni bárkit, kevésbé diszkréten meg mindenkit. De embernek se nézni őket, sokszor még beléjük is rúgni, egy-egy gesztussal, vagy sajnos sokszor valóságosan is, na, én azt hiszem, az az igazi lelki szegénység. Nem felejtem el a kedvenc kis öregemet, aki úgy tízegynéhány éve gyakran portyázott itt, az utcánk környékén – soha nem kért semmit, soha nem ivott, ha néhanap felvették valahová, szorgalmasan dolgozott, halkan beszélt, ha kérdeztem, és sok idő telt el, mire először a szemembe nézett egy válasznál. És még több, mire egyszer halványan elmosolyodott – soha nem felejtem el. Játékból felvettem magamhoz: az volt a rituálé, hogy mindig a “fizetését” kézbesítettem, amikor találkoztunk. Ha nagy hideg volt, kinyitottam neki a lépcsőházat, és megbeszéltem a lakótársakkal, hogy ennyit igazán ki kell bírni mindenkinek… Rossz volt a lába, egyszer vettem neki egy komoly bundás bakancsot – valószínűleg túl komolyat is, egy héten belül elvették tőle valahol. Aztán egyszer csak hiába keresgéltem, nem volt sehol, előbb-utóbb beletörődtem, hogy máshol szerződött. De nem: nagy sztori, évekkel később hallottam elhűlve és boldogan. Mint egy hollywoodi filmben, örökölt, nagyon komoly summát, ha jól emlékszem, valami külföldi rokon egyedüli kedvezményezettjeként találták meg hosszú kutatás után az utcán. Miután így rámosolygott a szerencse, kitűnő és becsületes pártfogóinak köszönhetően bekerült egy szuper ellátást biztosító szociális otthonba, ahol mindene megvolt, amire csak vágyott, minden kívánságát lesték és teljesítették, még kapott a sorstól gyógyírnek pár szép és gondtalan évet, mielőtt végleg távozott… De vissza a hajvágó ollókhoz és borotvákhoz: a napokban a Magyar Mentőszolgálat Alapítvány átmeneti szállójára látogatott el egy lelkes, emberséggel alaposan felvértezett kis csapat, hogy az otthon lakóinak egy nem szokványos ajándékkal kedveskedjenek – a sokat látott mesterek akkurátusan rendbe szedték azokat, akik szívesen ültek a fodrászszékbe. Naná, hogy sokan, összesen több mint harmincan fogadták nagyon nagy örömmel a szépészeti beavatkozást. Azt hiszem, az a minimum, ha mindannyiunk nevében megköszönöm mindazt, amit tettek – s közben legalább e hasábokon is megörökítjük a négy remek szakember nevét: Papalexisz Elefteria, Leidli Loretta, Somfai Szandra és Mihály Levente napi törzsvendégei lehetnek nagyon büszkék a fodrászaikra, akik a múlt héten egy újabb mestervizsgát is kipipálhattak. Mert emberségből is jelest érdemelnek…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (21 lövet, átlagosan: 6.38 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

2 komment

  1. kroonstadt szerint:

    egyszer váratlanul átölellek ,-bár régóta ismerlek.

  2. Tüske Hajnalka szerint:

    A dolgozat első részét kihagyom, mert mindent elmondtál a mai, nyilván nem magyar politikáról. ;) Aztán: mint mindannyian tudjuk, a középosztálynak kellene a legszélesebb rétegnek lennie, Álomországban. Utoljára hagytam a hajléktalanok törijét. Szép gesztus volt a fodrászoktól! Ami engem illet, nem szeretem őket nézegetni, bár nem is bántom őket. Pár éve 3 hónapra kellett beosztanom a maradék pénzemet, és fogalmam se volt, h mi lesz azután. Senki se lehet biztos abban, h a holnap is tuti lesz.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× hat = 12

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz