Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


10 szeptember
3komment

Az keresztíny magorok üldöztetéseirül

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenöt éves rovatunk kétszázhuszonkilencedik kiadásában fejedelmi, de legalábbis királyi szórakozásban lehet részünk – ha csatlakoztok, és együtt átvesszük kissé V. Harald norvég király minapi beszédét, amit máris milliók hallgattak és néztek meg a youtube-on. Nos, Harald előadói képességei… azért… na jó… mondjuk úgy, hogy nem minden téren összevethetőek mondjuk kedvenc politikusom, José “Pepe” Mujica uruguay-i elnökéivel – a mondanivalóját tekintve viszont, én legalábbis azt hiszem, példa értékű. Illetve az lehet: ha egyáltalán példa értékű még számunkra az emberség, a tolerancia, az elfogadás, és néhány hasonlóan ódivatú fogalom… Három napja… húúúú… komolyan mondom, gyerekek… az élet azért produkál ám történéseket, de rendesen… hogy úgy mondjam, a téma az utcán hever… azaz időnként rohan és üvölt, mint a fába szorult féreg… no de épp itt, az álmos kertvárosban, a Dunasoron??? Szóval épp szokásos délutáni egészségügyi sétám után battyogtam a lépcsőház felé, amikor a Nowa Huta tér irányából, a sarkon egy fekete öltönyös ember fordult be rohanvást, a szemei kidülledve, az állkapcsa kifeszülve… egyrészt az ordítástól, ami hosszú másodpercek óta betöltötte az egész negyedet – másrészt meg attól a görcsös mosolytól, amit magára erőltetett, szinte összeért hátul a szája, úgy mosolygott. Csak egy törtmásodpercig néztem, és már tudtam, ismerem valahonnan – de így még nem láttam soha, ezt is tudtam… és most már ti is tudjátok, ki rohant be a lépcsőházunkba, aztán fel, hozzám, a másodikra… Micsoda? Hogy nem? Hát ki az a magyar politikus, aki soha nem mosolygott még, és ezért a legjobb rejtőzködés számára egy mosoly??? Na ugye… ne harrachudjatok már, ha netán nehéz volt… És végül: biztosítani kellett a kisautót, mert tavaly, egy jelentékenyebb levélváltás során dühömben szentül megígértem az akkori társaságomnak, akkor is távozom kedves kötelékükből, ha az összes többi cég a tízszeresét kéri, mint ők. Hát most eljött az idő, hogy beváltsam a fenyegetésemet: bizony meg is tettem, s végül fontos tanulságokkal gazdagodtam… Királyok, keresztények, kontraktusok a belvilágban.

Hirdetés

* Fontos beszédet mondott V. Harald norvég király.

De még mielőtt abba belelesnénk, hadd kezdjem egy-két hazai gyorshírrel: az egyik, hogy hihetetlen ütemben zajlik a határvadász-toborzás – még augusztusban jelentette be a kormány, hogy háromezer (!) határvadásszal bővíti állományát a magyar rendőrség. A határvadászok az ország déli határát védik majd. Az új hivatás roppant népszerűnek tűnik: immár sok ezren kértek részletes tájékoztatást, aligha véletlenül, hiszen ha valaki megfelel az alkalmasságin, és hozzájárulásával a hatóságok meggyőződhetnek “kifogástalan életviteléről”, a féléves kiképzés és a vizsgák után két hónapig bruttó 150 ezres fizetést kap, majd egyéves próbaidővel készenléti rendőr válhat belőle, 220 bruttóért és egy nagy kazal egyéb juttatásért. Nem baj az, ha van még pár ezer fegyveresed szükség esetére… Ja, és persze népszerű a határvadászat, merthogy “ragyogóan” működik a kormány gyomorra ható gyűlöletpropagandája: soha nem látott mértékű az idegenellenesség Magyarországon – az (engem legalább) iszonyatosan idegesítő mantrázással mára sikerült elérni, hogy már a túlnyomó, nyolcvan százalékot is meghaladó többség gondolja úgy, egyáltalán nem kell emberségesen bánni a menekültekkel. Vagy… ahogy körülnézek, lényegében bárki mással… Egy közvélemény-kutatás szerint honfitársaink kétharmada vélekedik úgy, nem kötelességünk segíteni rajtuk, az elesetteken, a rászorulókon. Rendben van, hithű keresztények, barátságos ateisták, lelketek rajta – tényleg őszintén remélem, nem lesz szükség rá, hogy még egyszer kipróbáljuk, milyen is a másik oldalon, teljes kiszolgáltatottságban álldogálni… Még mielőtt valaki diadalmasan a fejemhez vágná, ha ilyen nagyon imádom azokat a koszosokat, a., fogadjak be tízet; b., mondjam meg, mi akkor szerintem a menekültprobléma megfelelő megoldása, nos, sajnálattal jelentem, utóbbit nem tudom… Azt viszont tudom, mi NEM megoldása: jellemzően egyetlen szegmensében sem az, amit és ahogyan a magyar kormány tesz. Hogy egy kicsit tágítsak a plánon: a helyzet az, én évek óta határozottan úgy érzem, ha egy zuhanó, lángoló repülőgépen ülnék kettesben Orbán Viktorral, és ő önzetlenül egy ejtőernyőt nyújtana felém, én akkor is gondolkodás nélkül ugranék ki a gépből – az ő ernyője nélkül. Merthogy ha egy bármilyen problémára csak a miniszterelnök és/vagy kápói tudják a gyógyszert, hát én inkább magát a problémát választanám – már ha ez itt kívánságműsor lenne. De nem az. Mind e közben Norvégiában V. Harald király, akit hagyományosan a világ legunalmasabb uralkodójának tartanak, szeptember 1-jén tartott egy olyan beszédet a királyi palotában rendezett kerti partyn, amivel alaposan felrázta előbb azt az 1500 embert, aki Oslóban élőben hallgatta – majd újabb néhány százezret, ha épp nem milliót, aki a neten jutott a királyi gondolatokhoz. A 79 éves király előbb arról beszélt népének, hogy a norvégok maguk is egykori – bocs… a migránstól komolyan már a falnak megyek… szabad még ezt az ódivatú kifejezést használni egyáltalán? – emigránsok, akik valaha Afganisztánból, Pakisztánból, Lengyelországból, Svédországból, Szomáliából, Szíriából érkeztek. “Nem is mindig könnyű megmondani, honnan jövünk…” – vélekedett Harald. “Hogy hol az otthonunk, azt a szívünk mutatja meg – s a helyet sokszor nem is lehet országhatárok közé szorítani. (…) A norvégok hisznek Istenben, Allahban, mindenben és semmiben. A modern Norvégiában mindenkinek helye van, függetlenül származásától, vallási meggyőződésétől, szexuális irányultságától, sőt zenei ízlésétől. Más szóval: Norvégia ti vagytok, ti, mindannyian. Mi, mindannyian. A legfőbb reménységem Norvégiával kapcsolatban, hogy továbbra is képesek leszünk törődni egymással. Hogy tovább építhetjük ezt az országot a bizalom, a testvériség és a nagylelkűség jegyében…” Hm… ha jól sejtem, nagyjából nyolcvan százalékunk nem is érti, miről beszél jó Harald király – pedig mi is emberek vagyunk. Külső jegyeink alapján legalábbis feltétlenül…

* Keresztényüldözés elleni államtitkárság jön létre az EMMI-n belül.

- Segítség, segítség… Jó emberek, kérem… Valaki nyújtson menedéket, könyörgöm… Busásan megfizetem… – no, persze nem ilyen szépen, artikuláltan áradtak a mondatok: kezdetben csak az üvöltést hallottam, aztán meztelen talpak csattogását a betonon. Megálltam a házunk előtt, s pár másodperc múlva a Nowa Huta tér sarkán megjelent az üldözött. Idősebb férfi volt, ezüstös haja csatakos csomókban tapadt homlokára, látszott, messzebbről rohant. Divatos fekete öltönyben indulhatott útnak valamikor – de ruhája cafatokban lógott rajta, cipőjét réges-rég elhagyhatta valamelyik kanyarban, zoknijából is csak pár foszlány maradt a bokáján, hátára, gumipókokkal hatalmas keresztet erősített valaki. Páni félelemben pillantott ki a ház takarásából, meglátott, a tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott, én igyekeztem a körülményekhez képest semlegesnek tűnni, ő viszont szinte azonnal tovább ugrott, hogy körbepásztázhassa az egész Dunasort. A legkülönösebb azonban a menekülő ember arca volt: nem a fájdalomtól vagy a megpróbáltatásoktól torzultak el a vonásai, ellenkezőleg: szélesebb mosolyt még életemben nem láttam, valósággal egybeért hátul a tarkóján. Volt időm alaposabban is megfigyelni… de hát… ez… nem, az nem lehet igaz… életében nem mosolygott még… lehetetlen… Azaz… hopp, lehet, hogy épp ezzel álcázza magát… úgy van… akkor viszont ez tényleg ő… de mit keres épp Dunaújvárosban? Mindegy, nem igazán szeretek belekeveredni ilyesmikbe: diszkréten kinyitottam a lépcsőház ajtaját, gondoltam, besurranok, aztán felszaladok, és megnézem a neten, hogy kerül a “Keresztény”"demokrata” “Nép”"Párt” frakcióvezetője épp hozzánk. Egy másodperc, és már bent is voltam… elengedtem az ajtót, s a lépcsőfordulóba érve vártam, hogy finoman kattanjon a zár – de nem kattant. Harrach Péter hamarosan hetvenéves, meglehet, de gyors, mint a menyét: azzal a rettenetes, torz vigyorral még mindig tele volt az arca, ahogy feldúltan rám nézett – “Vigyen fel magához, hittestvérünk” – súgta bizalmasan, és türelmetlenül keresztet vetett felém. Nem láttam időszerűnek, hogy elkezdjem elmesélni pogányságom hiteles történetét – előre mentem, kettesével szedtem a lépcsőket, de keményen tartotta a tempót, csak úgy kopogott a kereszt vége, úgyhogy tíz másodperc múlva már a lakásban voltunk. “Ne haragudjon már a rendetlenségért, frakcióvezető úr, de tetszik tudni, tizennyolc négyzetméteren…” – a legszarabb az volt az egészben, hogy valami értelmetlen tiszteletet és elfogódottságot éreztem magamon, pedig ezerszer eljátszottam már a gondolattal, milyen menőjenősen szembesíteném mindazzal, amit évtizedeken át tett, ha egyszer módom lenne rá… Persze könnyen voltam, amíg tudtam, soha nem lesz rá. Most meg… itt van. És mindez, szinte azonnal tudtam, már nem más, mint a keresztényüldözés. Lekötözgette magáról a hatalmas keresztet, leült az ágylépcsőre, a Farfisa orgonám faszekrényén nyugtatta a kezét, és már nem volt szüksége az álcázó mosolyra: a szája két sarka ismét derékszögben mutatott a padló deszkáira. Szivarzsebéből olvasót vett elő, és belekezdett az üdvözlégybe: nem akartam megzavarni, elmondta vagy negyvenszer. Mindig is tudtam, hogy istenes ember, de lenyűgözött, ahogy élőben láttam, mégis egész más így. “András, az Isten szerelmére, fel tudná hívni nekem Balog miniszter urat? Ha van egy csipetnyi szerencsénk, még megvan a telefonja: az Aratók-szobornál csaptak rá, Pálffy Pistára meg Rétvári Benire a gyurcsányista gyaurok, visszanézve láttam még, ahogy Varju a sarlókalapácsos dobócsillagot megsuhintotta, Pálffy szinte azonnal elesett, még láttam, amint kihullott a kezéből a szenteltvizes üveg… Nekem szerencsém volt, ők elvonták a figyelmét, azért tudtam elfutni… De náluk van, ha még náluk, az aktatáska, amiben ott a 930 millió forint: ha sikerülne délután a felét felküldeni a DK pártközpontjába, biztosan megkegyelmeznének. Van autója?” Megint zavarba jöttem: “Páter… akarom mondani, Péter úr… hát… elég régi a Mitsubishi, de egy bő óra alatt felérhetünk vele…” A szavamba vágott: “Én nem mehetek, fiam! Csak jelzem, hogy Ferenc pápa menekültügyről vallott gondolatai nem képezik a hivatalos egyházi tanítás részét, vagyis nem jelentenek a hívő katolikusok számára lelkiismeretben kötelező azonosulást! Egyedül kell végrehajtanod a küldetést: meg tudod csinálni. No, hívd a számot, diktálom…” És én hívtam… aztán izzítottam a Kék Villámot, a Gourmand mögötti parkolóban átvettem Semjén vezérezredestől az aktatáskát, és délután kettőre Pesten is voltam… Két óra múlva a keresztény- és demokrataüldözést egyszer és mindenkorra lefújták: a hősök életre pofozták és saroglyára fektették Pálffy Istvánt, majd hazatértek és lezuhanyoztak. Három nappal később a frakció nyomatékos javaslatára egyhangúan kineveztek a Keresztényüldözés-ellenes Államtitkárság Regionális Irodavezetőjének, havi 2.4 millió nettóért, plusz költségtérítés, albérleti hozzájárulás, benzinkártya, ebédjegy a Corsóba (nem tudták, hogy már van, én meg nem szóltam, majd eladom valakinek, az is egy ezres havonta) és fitnessbérlet. Hát ennyit számít, őskeresztény kollégáim, ha az ember egyszer végre jókor van jó helyen…

* Kötelező biztosítást kötöttem a Kis Párducra.

Ez a történet igazából két éve kezdődött, amikor gyorsan kellett egy biztosítás a kis autóra, akkor megkötöttem a legkedvezőbbnek tűnőt, mindegy is, hogy hol, de amúgy a Waberernél. Eltelt egy év, gondoltam, lecsekkolom, nincs-e még olcsóbb variáns, én már csak ilyen primitív ügyfél vagyok, a kötelező biztosítás terén nagyjából egy dolog érdekel, az ár. Ha találok nyolc forinttal olcsóbbat, még azért is szívesen kattintok kettőt-hármat, sportérték, ilyesmik. Tavaly azt találtam, kétségkívül akkor járok a legjobban, ha újrakötöm a biztosításomat ugyanott – ez esetben nagyjából a felére csökken a díjam – az azért már nem gyenge difi. A neten hamarjában el is rendeztem az egész ügyet, és roppant mód elégedett voltam magammal – vagy két hétig. Akkor ugyanis kaptam egy mailt a Waberertől, hogy sajnos az újrakötést nem áll módjukban kivitelezni, ugyanis a 2009. évi LXII. törvény 10. paragrafusa kimondja, hogy akinek van kötelező felelősségbiztosítása, az nem köthet másikat. Márpedig nekem az adott pillanatban – bölcselkedett a nagyszerű társaság – volt biztosításom, hiszen azt nem mondtam fel, pláne nem határidőre, persze köszönik a beléjük helyezett bizalmat, és hamarosan küldik a csekkemet továbbra is 36 ropiról a remélt 17 helyett… Nem voltam messze attól, hogy megkattanjak: érted, azzal folyamodok a céghez, hogy szeretném újrakötni a biztosításomat (ez is mekkora királyság, nem, ez az újrakötés, mindegy, ne csapongjunk…) UGYANOTT – abba az én értelmezésem szerint aránylag implicitíve beletartozik, hogy az előzőt lemondanám… két mozdulat, megvan a régi-új szerződés, egy elégedett ügyfél… meg a nagy lófarát, azt: hát mínusz tizenkilencezer, tudod mikor, hülyegyerek… LXII. törvény, sajnáljuk… köszönjük megtisztelő… Na, qanyátok, írtam egy meglehetős levelet, Elismerés és köszönet, az volt a címe, belefogalmaztam, hogy akkor is lelépek a következő évben, ha minden más cég tízezerszeres árért biztosítja az autómat, és örök életemre rabszolgaságba taszítom magam… aztán, szelídebb húrokat pengetve, a vége felé ezt írtam: Mindazonáltal szeretném tisztelettel kérni, hogy postafordultával küldjék meg mindazokat a felmondási nyomtatványokat, amelyek a következő évi biztosítóváltásomhoz szükségesek, ezeket, a saját lelki békém érdekében azonnali hatállyal szeretném kitölteni, és visszaküldeni önöknek, nehogy véletlenül még egyszer lemaradjak arról a pompás lehetőségről, hogy örökre elfelejthessem önöket. Rezzenéstelen arccal, kimért mondatok kíséretében küldtek minden szükségeset, de közölték, majd csak idén küldjem vissza a paksamétát, és mindenképpen a határnap, szeptember 13. előtt egy hónappal. Így is lett: augusztus 8-án elküldtem mindent, szűkszavúan csak ennyit fűztem hozzá: Kérem mielőbbi visszajelzésüket, hogy felmondásomat hivatalosan átvették, megfelel ebben a formátumban, végeztünk. Köszönöm. Vártam. Egy napot, kettőt, négyet… Hopp, egyszer csak mondom, na, mindjárt becsúszok az egy hónapba… ha ezek megint arra játszanak, hogy… akkor betöltöm az engedély nélkül tartható dugós napalmpuskámat… Kikerestem a telefonszámot, szépen végigjártam a szokott call centeres kálváriát, aztán jött egy hölgy. Gyorsan beazonosított, aztán már nézte is a néznivalókat… azt mondja, uram, minden rendben, ön felmondta a szerződését, ez szépen fel van mondva, minden jót kívánunk. Mondom, hölgyem, ez a nap híre, de árulja már el, miért nem írnak két szót, vagy két betűt, mondjuk hogy OK… Hát… tudja, az a helyzet, mondja a kisasszony, hogy nálunk olyan a rendszer, ha minden rendben, akkor nincsen semmilyen válasz… Pffff… itt kezd kis csíkokban szivárogni a fülemből a gőz… de bocsánat és oppardony egyszerre, drága, én honnan a tarkababos selyemturbánból tudjam, hogy önöknél milyen a rendszer???? “Hát onnan, hogy felhív engem!” – és egy alig hallható, gyöngyöző kis kacajt fojt el óvatosan: pedig nem kéne. Mert pont ettől a frappáns/szellemes választól oldódik meg minden egy másodperc alatt – és hetvenes pulzussal nyomom ki a telefont… Meg persze azzal a pompás érzéssel, hogy alighanem utoljára kellett kapcsolatba kerülnöm a nagyszerű társasággal…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (21 lövet, átlagosan: 6.57 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

3 komment

  1. öregbarátnéd szerint:

    Hát ma is sikerült:
    1. Ez a kedvenc mondatom “tényleg őszintén remélem, nem lesz szükség rá, hogy még egyszer kipróbáljuk, milyen is a másik oldalon,” Már régóta próbálom ezt a fajta gondolkodást más emberek fejébe “sulykolnom”, de nem sikerül.
    2. A második rész tökéletes! Egy kicsit Wodehouse-ra emlékeztet. Vajon melyikőtök volt előbb? Lehet, hogy Te fordítottad, vagy sokat olvastál. Szenzációs!!!!!!!!!!!!!!

  2. csathó gábor szerint:

    Nehogy már egy libsi király mondja meg nekünk a frankót!Lehet, hogy a magyarok 80%-a gyűlölködik, de max.felrúgja a migránst,a norvégoknál meg a társadalom 0,00000001-e lelövi őket!Aztán. Kijutottak a norvégok az EB-re? És ki győzte le őket? Na ugye…

  3. Hatlövet szerint:

    Én azért ha már Harrach Pétert felette hozzám a fene, megnézettem volna vele pár villamos problémát a lakásban ha már az a szakmája.

    Én világ életemben hűséges típus voltam, a kötelező biztosítómmal sem teszek kivételt.
    Nem is tudom pontosan, hogy mennyi a kötelezőm, csak sejtem hogy 4000 körül van negyedévente.
    :D

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


három + = 12

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz