Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


20 augusztus
4komment

“Indulni kell, megint…”

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenöt éves rovatunk kétszázhuszonhatodik kiadása természetesen azt jelenti, vége a nyári szünetnek, újból megkezdjük a fellazítást, reméljük, hiányoztunk legalább egy kicsit. Mi mással is kezdhetnénk szerény dolgozatunkat, mint egy olimpiai hírrel – de nem, nem a nagyszerű sikereink fölött érzett honfiúi büszkeség valamely szép megnyilvánulása mozdította meg finoman érzékeny pennánk patinásra koptatott végét: még annál is nagyobb boldogság, hogy Áder János elnök urunk Rióban, ráadásul az óránként alig több mint hatmillió forintért nyitva tartó Magyar Házban az olimpiai mozgalom több potentátjával is egyeztetett a 2024-es bodapesti olimpiai játékok ügyében. Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke azután magával Orbán Viktorral is megbeszélést tartott – titkosszolgálati eszközök bevetésével sikerült megszereznünk az üdvözlő szöveg nagy részét, s a kötetlen beszélgetésből is idézünk. Nem akarok amúgy látnoki szerepben tetszelegni, de ha netán kihagytatok volna egy korábbi, hogy pontos legyek, 2008-ban született fércművet “olimpilyai” témában, olvassatok bele ebbe… Több mint egy hónapja már, hogy Somló Tamás, az “Artúr” itt hagyott bennünket – érzem, azaz pontosan tudom, hogy legfőbb ideje lenne továbblépnem, de… nem megy. Minden nap Somlót hallgatok: legtöbbször csak őt, más napokon valami mást is, de többnyire abban a másban is benne van, LGT, Non-Stop, ilyesmik… Fotókat meg filmeket nézek óraszám – róla, vele, miatta. Egyszerűen nem tudom, nem akarom elhinni, hogy a szabadság vándora, ez a csodálatos, isteni, utánozhatatlan hangú és tehetségű zenész nem alkot többé. Hogy már nem énekel vagy mesél nekünk vicces/megható történeteket… s hogy nem mutatja tovább, hogyan is kell ügyesen átóvakodni az élet nagy darálóján úgy, hogy sértetlenek maradjunk. Szabadok. Függetlenek. Boldogok. Szeretnivalóak. Hülyék. Bölcsek. Emberek. Én nem izgultam, mert végig egészen biztos voltam benne, hogy az Artúr halhatatlan. Most viszont, azóta mérhetetlenül csalódott és rémült vagyok: ha ő eltűnt, itt tényleg minden megtörténhet… Végül egy kis szemcse a nyaralásunkból, amelynek keretében Boda jr. és egy jó barátom társaságában, három motorral hat napig keveregtünk egy pompásat a Balkánon – megtettünk 2200 kilométert, fantasztikus tájakon börrögtünk keresztül, remek emberekkel találkoztunk és ismerkedtünk meg… hogy aztán az utolsó előtti napon, Bosznia északkeleti csücskében váratlanul beleszaladhassunk egy olyan viharba, amilyet ötven év alatt se volt szerencsém átélni. Most, ismerve a két héttel későbbi macedón katasztrófát, azt mondhatom, piszok nagy szerencsénk volt, és soha többé nem veszem félvállról az ilyesmit… Olimpiartúra – odabent.

Hirdetés

* A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökével, Thomas Bach-hal találkozott Rióban Orbán Viktor.

- Krüszgott, sőnen guten tág, hölgyeim és uraim, Herr Prezident Bach, gotterhalte… Hallo? Kein Tolmatsch? Kein Problem, ih sprehe oll nyelv: álzó, ihbin Viktor Orban, prezident Unió Európai… oh… sorry, noh niht, ject nur Ungarn… Herr Bach, ich líbe klasszik Muzik: íre prelúdium ist so vunderbár… Tiriríí-tiritiri-ti-ríííí, tara-raaaa, tara-ta-taaaa… Und íre Fuga… oh, díze Muzik… ih verde sprehen mit májn groszesz Producer, Endi Vajna, ejne Film mahen über Zí, májn líbe Herr Bach… Kennen zí dízesz líd, ungariser klasszik muzik? Guten tágen, Lojte / hir kommt di Huszáren aus Feherwar… Lájk? Vollen zí ein bisszen szotyi? Apropos: háben zí visszen, dasz ject zommer über cváj oder zeksz millionen migránsen aus Arabia kommen cum Jurópe? Sreklih: bitte, hír iszt ájn blaue Bulletin mit ténymaterial, varten, dedikíre ih, aber lézen zí, veri importent. Ih möhte szévdevörld auh. Ah, bitte, kan ih meinen originált Szankte Korona hír abplaccen? Zó varm, zó svér, junó, hábe kopfsmerc… Danke. Und ject, Herr Hauptprezident Olimpia Bach, sprehen vir über grósze Biznic. Junó, ih möhte ungarise grósznemzeti Olimpia mahen cvájtauzendfírundcvancig. Bodapest, jávól. Óder… fíllájt besszer Felcsut, dász iszt Hauptbánhóf Ungarn, vó ih szüsze bébi vár, und ject in májne Garten stét májn Stadion. Ih bin niht rícsmen, Herr Bach… nur ejn Stadion hábe im Garten, und Tokaj, und díze klejne Szankte Korona, májn liblingstück. Ih mahe allesz für májn folk for fílen járen: und ject vollen zí niht nur Fuszball, nájn, zí vollen auh Olimpia, mein szüszesz, okos folk. Zí zágen, zí vollen niht zó fíl esszen: zí vollen nur kvalití sport. Sportfolk májn folk, junó. Bitte, Herr Überprezident Bach, gib mir Olimpia! Ih bin niht korrupt mencs. Bitte, nicht kacagíren – ih bin komoly: Herr Putin iszt májn mászter, áber ih bin noh ejne klájne Mausz. Aber… oké… szo dasz Biznic… du gibst mir Olimpia 2024, und du biszt lájftájm vicedirektor Nemzeti Olimpiaimedál-öntöde Kft., internacionál firma, direktor ist ein ungarisches Polyhistor, Professor Meszaros. Und vir geben dir fünftauzendhundert… tauzendundfünf… hundertfünf… bazmeg a német hülyeségeidet, oké, einmilliárd ojró, im klejne címletsz, im sőnen grószen Léderkoffer. Garancia? Ja, májn líbe Tomasz frajnd, kejn problem: Herr Doktor Schmitt, auh Prezident vár, unzer Olimpia-Kabalafigur ist ein zér… na… er hat díze Liniegerinc… zér grószesz jellem… er gibt becsületwort dir, dasz vir korrekte Partnersip verden mahen. Oké? Alzó… vir zind fertig. Froje mih zér, Herr Megaprezident, auf víderzéhen im Budapest, oder im Felcsut, mein Stadion… komm néksztesz vohe, májn Akadémia-Tím spílt mit Gyirmót Akadémie, wird fantasztis sporterlébnisz, im VIP-Balkon szotyi, pálesz und gutesz Miliő kosztenlosz. Und du kannszt auh spílen mit májnen Kleinzug… izé… kis csihuhú… Csüssz, Tommy, biszbald.

* Elment Somló Tamás.

1980. augusztus 5. volt: nem, ennyire (még) nem jó a memóriám, a netről ástam elő a pontos dátumot – este, a dunaújvárosi Szabadtéri Színpadon, az akkor még tényleg Vidám Park területén a Beatrice, a Locomotiv GT és az Omega játszott este. Ott voltam. Hogy anyám miért volt velem, a tizenöt éves aranyifjúval, arra pontosan már nem emlékszem, de van egy sanda gyanúm: akkoriban még roppant ügyesen konspiráltam, ezért aztán a családban senki nem tudta, hogy akkor már vagy két, ha ugyan nem három éve rendszeres rockkoncert-látogatónak számítottam. A csöves egyenruhám, azaz a szakadt kordbársony nadrágom, a kockás ingem meg az alföldi papucsom a kis pincénk egyik polcán lapult egy centrumos nejlonszatyorban – ha buli volt, este hat körül elindultam otthonról azzal a makutyi dumával, hogy tanulni megyek a Berghold Gézához, a Bíró Bélához vagy a Horvát Totyihoz, és utána még játszunk is egy kicsit szépen: naná, fogócskázunk, szinte szó szerint úgy is volt az egész. A pincében sietősen felkapkodtam magamra a rockcuccot, s ügyesen elhagytam a lépcsőházunkat, szigorúan csak azokban az irányokban lavírozva, amerre nem nézett ablakunk… Nagymama meglehetősen éber volt, de még ő se tudott megbuktatni soha. Egy trappban rohantam egészen az ifjúsági parkig, ahol többnyire már pakoltak a színpadra a Ricse roadjai, aztán hamarosan találkoztam a kedves rocktársakkal, a szimatszatyrokból előkerült pár üveg alma- meg meggybor, füstölni kezdtek a cigik, kezdődhetett a buli… De mondom, minderről otthon semmit nem tudtak: ezért kísérhetett hát el anyám, a hite szerinti első rockkoncertemre. Engem leginkább persze a Beatrice, a világ legjobb, legőszintébb és legkeményebb rockzenekara érdekelt, Feróval, Csipke Lajossal, az isteni Lugóval (aki egyébiránt tavaly hagyott itt minket) és Donászy Tibivel: és persze a Nagyvárosi farkas, a Jerikó, a Térden állva, a Motorizált nemzedék meg a többi… Jól meg is kaptam, ami járt – emlékszem, igyekeztem viszonylag normálisan és decensen viselkedni, nehogy eláruljam magam: és aztán bemondták, jön az LGT. Na, azon tényleg először voltam, és… és… igazából már az első tíz perc után megijedtem kicsit… Mert nem igazán tudtam eldönteni, vajon rendjénvaló-e, hogy egy kőkemény rockernek irtózatosan tetszik a Miénk ez a cirkusz, meg az Ezüst nyár… meg igazából minden. Hogy piszok jól szól az egész, hogy úgy énekelnek, ahogy senki, hogy brutálisan kidolgozott, lemezminőségű, tűpontos, vérprofi az egész. És mégis elképesztően laza. A bátyámék jóvoltából persze ezerszer hallottam már az összes számukat, és azt is tudtam, hogy az LGT-nek nincs ellenfele Magyarországon, a nyomában sincs senki, a Presser zseni, míg a Barta meg a Laux… psssszt… disszidált… pssszt… Amerikába… akárcsak a Lengyel Jóska a mi házunk földszintjéről… pssszt… Szóval bámultam és tágra nyílt aggyal hallgattam az LGT-t, és amikor vége lett, igazából csak azért maradtam, mert sejtettem, hogy pár számra még visszajönnek majd az Omegával. És különösen tágra nyílt aggyal bámultam valakit az LGT-ből: hát persze hogy tudtam, hogy ő a Somló. Hallgattam azt a semmivel össze nem téveszthető hangot, néztem azt az elképesztő hajkoronát, bámultam, ahogy végigrágózta az egész koncertet, s le nem tudtam venni a szemem a harminckét fogas mosolyáról – közben egyre csak az dörömbölt bennem, hogy én baromira ilyen akarok lenni… Nem egészen egy évvel később, azaz 1981 májusában már a Tabán lejtőjén ücsörögtem, anyu nélkül, cserébe úgy harmincezred magammal – hogy aztán, amikor egyszer csak varázsütésre ott termett a zenekar a színpadon, felpattanjak és végigüvöltsek két órányi ZENÉT… És igen… leginkább egyvalakit figyeltem. Őt. Később is, viszonylag sokszor, szerencsémre sokszor láthattam: 1992-ben például a Nyugati pályaudvaron rendezett búcsúkoncerten, aztán a 2007-es Sziget nulladik napján, szintén feledhetetlen produkciókkal, aztán, a kilencvenes évek végén, amikor a Szilárd rendezte a Bornai-klipeket, az egyikben ő is főszereplő volt, és személyesen is találkozhattunk, és órákig nézhettem-hallhattam másfél méterről… Na és most, amikor végre rákanyarodnék a lényegre, ismét csak rá kell jönnöm, hogy persze elfelejtettem bevenni az összefogottság-fokozó gyógyszeromat, ne haragudjatok nagyon: ez viszont ismét, sokadszor is azt jelenti, hogy a jövő héten folytatjuk – ezért hát akkor mondom majd el, miért is különösen nagy veszteség az, hiszitek vagy sem, mindannyiunknak, hogy a szabadság vándora, a pótolhatatlan, utánozhatatlan világszám, azaz Artúr elköltözött…

* Motoroztunk egy jót a Balkánon – közben belekeveredtünk életem legkomolyabb viharjába…

Imádom a Balkánt, ráadásul a szerelem egyre csak mélyül. A napokban hívott fel egy haverom, azt mondja, leautóznának pár napra Boszniába, de eléggé tartanak tőle, mondjam már meg, szerintem mennyire biztonságos… Képességeimhez mérten megnyugtattam, és elmondtam neki, kevés kellemesebb közeget tudnék mondani hirtelen – különlegesen barátságos, zavarbaejtően vendégszerető, nagyvonalú és nagylelkű, az életet szerető és élvezni tudó emberek lakják azt a vidéket, ráadásul az ország is csodálatos, továbbá, hogy még valami nagyon-nagyon jót mondjak hozzám hasonló egyszerű gondolkodású benzinfüggőknek, az üzemanyag nagyjából hatvan-nyolcvan forinttal olcsóbb, mint például nálunk. Hogy emellett még nagyságrendekkel jobb is, az persze egyáltalán nem meglepő, mindegy, nem ez a tárgyunk most. Hanem a mostani menet. Hárman indultunk útnak pár hete: nem szégyellem bevallani, irgalmatlan mértékű boldogság volt már az is, amikor Boda jr. tavasszal jelezte, szívesen csatlakozna a turnéhoz – eredetileg egyébként úgy volt, ő jön a Nagypapával, azaz a most épp 38 éves ős Gold Winggel, akivel egyébiránt 1990 óta élünk együtt; s akinek kései, kicsit még tovább izmosított és kövérített leszármazottját szereztem be igen kalandos körülmények között, táv-vásárlás útján, egyenesen a baráti Kaliforniából, maximálisan kihasználva az internet áldásait, s a terepet igencsak jól ismerő Fary barátom önzetlen segítségét. Ez a két motor volt hivatott szállítmányozni minket: a harmadikkal, egy Triumph-fal Feri barátom kísért minket a 2200 kilométeres túrácskára. Nincs helyem, hogy minden élményen és kalandon végigszaladjunk – röviden annyit mondhatok, életem egyik legjobb kirándulása volt: egyfelől azért, mert minden jel szerint ez volt az a túra, amelyen Boda jr-t a továbbiakra véglegesen megnyertük a motoros társadalom számára (nem, ez nem csupán az én elfogult, hagymázas képzetem: ő maga mesél a dologról itt, ánglius nyelven), amellett, hogy én már csak sejtem, miféle életprogramot kapott a kezébe, ha igaz; másrészt meg olyan helyeken jártunk, amikhez foghatókat nem nagyon láttam még, pedig korábban néha úgy hittem, megfordultam már egy-két szép fertályán a világnak. A Kotor-Cetinje közötti fantasztikus szerpentin (itt látható róla egy motoros kisfilm – én kérek elnézést a “zenéért” meg a gyorsított felvételért, de még így is megéri megnézni) például évente kötelező programom lesz, ezt lényegében megígérhetem. Az öt nap során laktunk egyszerű kis bungalóban, mindennel felszerelt apartmanban, a hetvenes éveket idéző kisvárosi szállodában; vagy nyolcszor léptünk át országhatárt, s akadt kalandunk, mindenféle – itt és most csak egyet osztok meg veletek, utolsó előtti napunk szó szerint viharos befejezését. Aznap a Durmitor Nemzeti Park egyik kempingjéből indultunk, s nap közben egyebek mellett a Tara folyócska kanyonját csodáltuk meg (a világ második legmélyebb ilyen képződménye egyébiránt a Grand Canyon után, simán csak döbbenetes környék), aztán, továbbra is a hegyek között tekeregtünk észak-északnyugat felé, hogy az utolsó napra, a hazaútra már ne maradjon nagyon sok kilométerünk. Tuzláig, Bosznia északkeleti csücskéig akartunk eljutni. Kora délután ránk vágott egy kis eső, aztán kis esőből egészen alapos, áztató lett, végül beálltunk egy rég elhagyott fogadó terasza alá, s megvártuk, míg az idő lecsendesedett kissé. Szerencsénk volt: elindultunk, az eső szépen elállt, s pár száz kilométer után elégedetten tapasztaltam, hogy teljesen megszáradtam. Negyven kilométer volt vissza Tuzláig, meg egy hegy: elnéztem arra, láttam keringeni pár fekete felhőt, úgyhogy elhatároztam, a legközelebbi szálláslehetőséget kiaknázzuk. Jött egy falu, de semmi alkalmasat nem láttunk – tovább. Kezdődött a hegyi út, jobb oldalt egy kis patak futott: azt hittem, hallucinálok, amikor azt láttam, mintha száz méterenként egyre feljebb és feljebb emelkedne a barnáspiszkos víz szintje. Pedig hinnem kellett volna a szememnek, gondolkodás nélkül megfordulni, és menekülni… Jött egy jobbos, aztán egy balos kanyar, befordultunk, és… csak annyi jutott eszembe, vajon ki a frász kapcsolta le itt a villanyt? Egy perc alatt lett esti sötét, a kormányig nem láttam le, azonnal megálltunk, annál is inkább, mert másodpercenként száz liter víz ömlött ránk, életemben nem voltam hasonlóban se – és szinte ugyanabban a pillanatban merevedett le minden és mindenki az egész úton, olyan volt, mint egy hirtelen megállított dvd. Nem hittük el, hogy létezik ilyesmi – egy perc alatt csontig áztunk, villámok csapkodtak mindenfelé, a patak dübörgött, és sehol nem volt semmi menedék, ahová behúzódhattunk volna. Tíz perc múlva – valamit tenni kell – elindultunk, pár száz méterre egy fűrésztelep vagy mi volt az út mellett, befordultunk, de se embert, se egy féltetőt nem találtunk. Egy perc múlva egy piros Golf vágott be a telepre – a sofőr résnyire lehúzta az ablakot és azt üvöltötte ki angolul, hogy kövessük, ő is motoros. Nyolc kilométert mentünk, követve a piros foltot, aztán beértünk Kladanj városkába, ahol már az utcákon hömpölygött az ár, elég komolynak tűnt a szitu. Nagy nehezen becsónakáztunk a belvárosba, és megálltunk egy háznál – mint kiderült, a helyi Dragon MC klubházánál. Megmentőnk pár perc múlva elvitt minket a Hotel Bosnába, ahol gombokért kaptunk egy háromágyas szobát, egy órán belül ismét emberi formába ráztuk magunkat, aztán visszamentünk a Sárkányokhoz elpusztítani pár sört. Bármilyen fura, de igaz: már másnapra élménnyé szelídült a rettenetes szupercellás kaland – ami egyébiránt, mint azt alig egy héttel későbbi, húsz emberéletet követelő macedón unokatestvére sajnos pontosan megmutatta, tényleg nem volt túl vicces. Megúsztuk: szó szerint is – a Balkán viszont nem ússza meg ismételt látogatásunkat, jövő nyáron ugyanazokon, meg persze új utakon is karcolunk… és ez nem üres fenyegetés…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (21 lövet, átlagosan: 6.48 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

4 komment

  1. Dózsa Edit szerint:

    Hiányzott a Boda mű :) nem kicsit. Köszönjük!!

  2. Gàspàr szerint:

    Elèg kemèny ez a lehallgatàsi ügy, nem csodàlkoznèk ha a tek rààllna.

    Szèp lassan mennek el a Nagyok. Àllitòlag az èlet rèsze a halàl.

    Ott a viharban talàlkoztàl valami meglepöen nagy erövel. Istennel vagy ördöggel?

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


2 + nyolc =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz