Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


18 június
5komment

Norvégia végre betérdel

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenöt éves rovatunk kétszázhuszonkettedik kiadásában mindenekelőtt megismerkedünk egy norvég úriemberrel, egy sportriporter/szakkommentátorral, aki néhány hete még az asztalt csapkodva örült, amikor az EB-pótselejtezőre országának a magyar válogatottat sorsolták ki – aki győz, az jut ki Franciaországba, ez volt a tét. Most nem ők vannak ott – az asztalcsapkodó norvég sportriporter kapott gazdagon, elsősorban is a net népétől, de becsületére legyen mondva, kőkeményen beleállt, és elvitte a balhét férfi módra. Mi több: még vezekelni is hajlandó volt – vett magának egy elegáns öltönyt, beszerzett egy csinos bukétát, és felkereste az oslói magyar nagykövet asszonyt, hogy rajta keresztül elnézést kérjen tőlünk, ha netán nagy örömködésével megbántott volna valakit magyarságában… Fura egy hely ez a Norvégia, mindig is mondtam: de végre jobban tisztelik a magyarokat, ahogy kértük. Nem tudom, emlékeztek-e még a nagyszerű, és legalább ugyanannyira nagyszerű című Gyere haza, fiatal! programra, melynek keretében röpke 100 millió forintból összesen 105 vállalkozó szellemű ifjat sikerült hazahozni és (állítólag) itthon pályára állítani: az Országos Foglalkoztatási Közhasznú Nonprofit Kft. (OFA) lakhatási és letelepedési támogatással igyekezett segíteni azokat, akik hajlandóak voltak részt venni a programban, és természetesen munkahelyet is biztosítottak számukra. Óvatos becslések szerint is legalább félmillióan dolgoznak magyarként külföldön (azaz nem számoljuk azokat, akik már a külföldi állampolgárságot is felvették); Németországban rövid idő alatt megduplázódott a magyar munkavállalók száma, s a magyar diákok kétharmada tervezi, hogy amint lehet, elhagyja Magyarországot. A kormány Takarodj innen, fiatal! programja tehát sajnos lényegesen hatékonyabbnak tűnik… A végén pedig engedjétek meg, hogy bemutassam nektek Chef Bandy-t: a hétvégén ismét, ki tudja már, hányadszor, bebizonyosodott, hogy bizony a konyhaművészet területén sem holmi síkvidéki kalandozások, sokkal inkább a csúcsok ostromlása jut osztályrészemül. Röccentettem példának okáért egy olyan salátát, amiben tényleg nehezen lehetett volna hibára bukkanni, azt hiszem – és úgy hiszem, szerénytelenség nélkül mondhatom, a mellé kisütött fűszeres és balzsamecetkrémes karajcsíkokkal sem kellett volna szégyenkeznem egy rangosabb szakácsversenyen sem. Nagykovácsiban, a Mecsek utca egyik házára tehát kiszögeztem a kis kínai felfújható Michelin-csillagomat – ja, és még az alapanyagok beszerzése során sikerült rábukkannom egy pompás hentesüzletre, természetesen Dunaújvárosban… Betérdelő norvégok, ifjú vadlibáink, és gyomor a köbön – már serceg is a serpenyőm…

Hirdetés

* Elnézést kért a magyaroktól egy norvég sportriporter.

Bernt Hulsker volt az, aki még 2015-ben álomsorsolást ordítozva az asztalt csapkodta gyönyörűségében, amikor kiderült, hogy Norvégia futball-válogatottja Magyarországot kapta ellenfélnek a pótselejtezőben – a győztes juthatott ki a franciaországi Európa-bajnokságra, és Hulsker láthatóan már a sorsolás pillanatában úgy érezte, nyugodtan meg lehet rendelni a repülőjegyeket az Oslo-Párizs viszonylatra. Aztán… nagyon másképp alakult: végül nem mi maradtunk otthon, hanem ők – és szegény Bernt kapott hideget-meleget bőségesen. Eladdig, hogy úgy érezte, ideje megkövetnie azokat az érzékeny magyar futballszurkolókat, akiket reakciójával esetleg megbántott. A szimpatikus norvég tévés vásárolt magának egy elegáns öltönyt, beszerzett egy igényes virágcsokrot, és egy kollégája kíséretében elsétált az oslói magyar nagykövetségre, ahol kihallgatást kért Sikó Anna nagykövet asszonytól. Ha valakinek netán ismerős a név, az korántsem a véletlen műve: a korábban leginkább nyelvtanárként (a hírek szerint Őt magát is tanította angolra) tevékenykedő hölgy 2011 tavaszán a Széll Kálmán Alapítvány kuratóriumi tagjaként is bemutatkozott – ez az az alapítvány, amelynek a miniszterelnök személyesen is köszönetet mondott, amiért “szellemi hátországot adtak a Fidesznek”. Később az alapítvány több tagját is komoly kormányzati/diplomáciai posztokkal kínálták meg – a diplomáciai gyakorlattal nem rendelkező Sikó Anna lett például Magyarország canberrai nagykövete, s neki lett feladata az is, hogy az akkoriban épp az Európán kívüli országokra is ablakot nyitni kívánó kormányzat szándékainak megfelelően nagyköveti szintű kapcsolatokat építsen ki Tongával, Szamoával, Pápua-Új-Guineával, valamint a Fidzsi-szigetekkel. Hogy ez a rendkívül lényeges, nemzetünk jövőjét alapjaiban meghatározó projekt (melynek keretében, talán ismerős lesz a név, Schmitt Pál akkori köztársasági elnök határozatban rendelte el a kapcsolatfelvételt Szamoával, Kiribatival, Palauval, Nauruval, Vanuatuval, Tuvaluval, Tongával, a Marshall-szigetekkel, a Salamon-szigetekkel, Mikronéziával) hová futott ki, arról egyelőre sajnos nem találtam igazán részletekbe menő híradásokat. 2012-ben a hölgy nyelviskolája, lényegében szinte egyedüli befutóként, igen komoly megrendelést kapott, hiszen több ezer ember képzést nyerte el, amikor a kormány elindította a “Tudásod a jövőd” című, széles körű nyelvtanítást célzó programot. Azóta pedig a távoli délről a messzi északra, közelebbről Norvégiába sodorta a diplomácia passzátszele: s mint mondom, őt kereste fel a nagy mellényű sportriporter (8.10-10.25 között látható a norvég tudósítás itt), aki, átnyújtva a virágcsokrot, térdre ereszkedve csókolt kezet, s magyarul kért bocsánatot népünktől, amiért felfuvalkodottságában olyan tiszteletlenül nyilatkozott rólunk. Sikó Anna persze nagyasszonyosan megbocsátott (mostanában elég hasznos kép, ha az ember előtt térdel egy, alapvetően, neveltetéséből fakadóan gyurcsányista, rosszcivileket támogató norvég) de természetesen kért is valamit: mint csalafinta magyar észjárással kifejtette, Magyarország most, bizonyos mértékben Norvégiát is képviseli az EB-n, így hát megkérte a még akkor is térdelő Hulsker urat, javasolja már a norvég tévénézőknek, szíveskedjenek a magyaroknak drukkolni. Mert hát megbocsátani keresztényi tulajdonság, a szembeköpés viszont azért csak visszajár… Mellesleg pedig a magyar válogatott bemutatkozó meccsén parádés játékkal, 2-0-ra legyőzte a jóval esélyesebbnek tartott Ausztriát, alázatosan köszönjük, miniszteredző úr – aminek persze én is nagyon örülnék, és könnyeznék a keblemet feszítő nemzeti büszkeségtől, ha nem tolakodna folyton a fejembe az a kellemetlen gondolat, hogy ez a győzelem újabb pár ezer milliárdunk jóízű elherdálásának/elrablásának megfellebbezhetetlen indoka lesz: jó, igaz, ha 8-0-ra kaptunk volna ki, akkor se lenne másképp… Úgyhogy hajrá, hajrá, hajrá, most már nyerjük meg az EB-t – még ha a diadalhoz a DJ Flower, leánykori nevén Voksán Virág szerint roppant esélyes argentinokon keresztül is vezet az út…

* Befejeződött a kormány Gyere haza, fiatal! elnevezésű programja. 

Hatalmas sikerrel, meg kell adni: egy év alatt röpke százmillió forintból végül is 105 külföldön dolgozó magyar munkavállalót tereltek haza, jellemzően Nagy-Britanniából. Nem tudom, csak a szokott mélységes rosszindulattal saccolom, hogy jelentős részük már szépen vissza is ment, hogy még mélyebbre áshassa a vesztébe rohanó kapitalizmus nyomorúságos sírgödrét. Százöt embert sikerült meggyőzni – erre fejenként nagyjából 950 ezer forintot fordított a kormány: miközben soha nem mulasztják el hangsúlyozni, hogy a., a kitántorgó százezrek igazából csak tapasztalatot gyűjteni mennek, mint a középkori vándorlegények, aztán alaposan kicsempézve hazatérnek, hogy attól fogva édes hazájukat gyarapítsák, mert igazából pontosan tudják, mennyivel jobb éhbérért tevékenykedni, mint emberi fizetésért, plusz itt még meg is aláznak, be is darálnak, a legváltozatosabb módokon, és az lenni jó, mondá az Úr; b., aki itthon marad, igazi lúzer: maga Orbán Viktor a nagyszerű Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, azaz Parragh László hitbizománya és fejőstehene ülésén nyilatkozott úgy, hogy “A legmozgékonyabb, legbátrabb fiatalokat nem lehet megakadályozni…” mármint abban, hogy elhúzzanak, mert meg akarják ismerni a világot… Bezony nem, ez nagy igazság: a helyzet viszont, kedves muftim, továbbmenőleg az, hogy a fiatalok, ha akarják, bizony elég jól ismerik a világot, szemben azokkal a lezüllött idiótákkal, akik továbbra is azt szeretnék elhitetni velük, amit velünk: hogy itt, ezen a feudalizmust, rabszolgatartó társadalmat, és a tizenkilencedik század végének minden gyomorforgató vonását oly émelyítően egybemixelő szellemi lápvidéken minden a legnagyobb rendben – míg a világ többi részén, leginkább is Európában és Amerikában pedig rettenetes körülmények között, a gondoskodó állam apó cirógatását nélkülözve kell egyik napról a másikra vegetálnia a széles néptömegeknek. Lehet persze azt hinni, hogy egy mai tizen- vagy huszonéves is teli torokkal beszopja azokat a rettenetesen átlátszó ordas hazugságokat, amiknek mantrázásával a hívők igyekeznek elfedni mindazokat az aljasságokat, amiket ez a klientúra immár szemrebbenés nélkül, naponta követ el – lehet persze ebben hinni, csakhogy ettől ez még nem lesz igaz. Mert bár a mindig mindent tudó felnőttek oly sokat szidják őket a folyamatosan a szemük előtt tartott mobilokért, a végletekig lerövidített, tizedmásodpercek alatt elküldött üzenetekért, s azért, mert egész nap a neten lógnak – nos, viszont hála ezeknek a tökélyre fejlesztett képességeknek, a mai fiatalok nagy része régesrég kikerült abból a kommunikációs mezőből, amelyben a hatalom ténykedik. Ők nem fogják meghallgatni a világ leghazugabb közmédiájának híradójának pompás termelési riportjait; kihagyják a Haza Bölcsének péntek reggeli egotripjét és szellemi mannáját; őket nem lehet megvezetni nemzeti konzultációkkal meg hasonló orbitális kamukkal… Ők inkább a saját szemüknek hisznek: és ha azt akarják tudni, vajon mi a valós helyzet, teszem azt, Berlinben, hát nem a külügy zöld számát fogják tárcsázni, elárulom – inkább elolvassák, amit a net kínál, felmennek egy helyi fórumra vagy chatre, és szóba elegyednek ottani kortársaikkal; ha valamit netán megnéznének, ott vannak a webkamerák, a youtube és milliónyi más forrás… és persze ma már az se akkora lehetetlenség, hogy az ember a telefonján repjegyet rendeljen, Berlin viszonylatában kis szerencsével vagy némi kivárással/rugalmassággal mondjuk úgy hatezer forintért… Százöt embert hoztak haza, és szép csendesen befejezettnek is nyilvánították a programot – merthogy az talán még odafent is érezhető és beismerendő, hogy mondjuk 5-6-800 ezerből száz valódi kalandvágyó, az azért elég karcsú… Pláne ha hozzávesszük, hogy a hazatelepülés minden itthoni költségét állták – azaz a delikvenst munkahelyhez juttatták, segítettek a lakhatása megoldásában vagy (az újra)letelepülésében… Mind e közben igen rövid idő alatt duplázódott meg a Németországban munkát vállalók száma; továbbra is özönlenek ki az országból az emberek, hogy lényegében bárhol máshol próbáljanak normális pénzt keresni, lényegében bármivel. És egy döbbenetes tény a végére: a magyar diákok kétharmada képzeli el külföldön a jövőjét – nagy valószínűséggel be is teljesülnek az álmaik, sajnos… És én továbbra is ezt tartom minősített, csupa aljas indokból szándékosan elkövetett, folytatólagos hazaárulásnak – a Takarodj innen, fiatal! kormányzati program változatlan intenzitással és hatékonysággal dübörög. És irgalmatlan ára van – ráadásul nem csak pénzben: akinek van kint családtagja (és idelent szinte mindannyiunknak van, vagy ha még nincs, hát lesz), azt hiszem, pontosan érti, mire is gondolok…

* Főztem.

Nem szeretnék az álszerénység bűnébe esni, rút dolog az, úgyhogy inkább megfogalmazom úgy, ahogy érzem, előrebocsátom, nem küzdök különösebben önbizalomhiánnyal: szóval egyszerűen nem tudom, miért van az, hogy konkrétan akármihez fogok, igen rövid időn belül kiderül, hogy irgalmatlanul jó vagyok benne. El se kezdem sorolni a példákat, mert hamar megtelne az internet, és félő, hogy szegény Tállai András szükség esetén nem tudná az egészet copy/paste-ezni pendrive-ra. Mármint a zinternetet természetesen. Száraz felsorolás helyett inkább átmegyek kicsit Túrós Lukácsba, Benke Laci bácsiba, avagy szószátyár szomszédasszonyba, és elmesélem, mit is sikerült rittyentenem Nagykovácsiban, csak úgy, nagy hirtelen, hozott anyagból… Jut eszembe, hozott anyag: jó, rendben, nem mondom, hogy nem hagytam az utolsó pillanatra a dolgokat, úgyhogy magamon kívül tényleg nem hibáztatok senkit, de két helyen, köztük a kedvenc hentesüzletemben sajna már nem kaptam értelmezhető mennyiségű rövidkarajt; egy boltban kizárólag csontosan hajlandók eladni a cuccot, amit 2016-ban egyszerűen csak értelmezhetetlennek tartok – újra elmondom, ha nem is szívesen, de kifizetem a csontot is húsárban, elvégre a banánnak is meg kell venni a héját is, oké… na de hogy opció/felajánlás se legyen arra, hogy na, tesó, akkor én, mint profi faszán kicsontozom neked a portékát, aztán lemérjük az össz-egészet, kicsöngeted, és indulhatsz is hazafelé… szóval… na… csontosan van, és persze szaküzletről lévén szó, lehet válogatni, egészen pontosan azon variációk között, hogy köll vagy nem. Nagyáruházban nem nagyon veszek húst, jó, ne mondjátok, én is tudom, mi a helyzet, hogy a kicsiknél is kábé ugyanazt kapom, mindegy, ez már akkor is így marad, ennyi illúzió nekem is kell. Szóval ott tartunk, hogy kezdek csúnyán kifogyni az ötletekből, elkezdek vaktában motorozgatni kicsit a városban, hátha beugrik valami: és tessék, jó játékosnak szerencséje is van, a Béke városrészben egyszer csak megpillantom az egyik tízemeletes aljában a szerény kis cégért… Belépek, azonnal ketten köszönnek rám – rövidkaraj természetesen van, a mester mindjárt elő is kapja a pultból a legszebbet, egy bő másfél kilós darabot, egyben, természetesen csont nélkül… Hm… azt hiszem, megérkeztünk, mon Chef Bandy… És igen: szépen kifaggatnak, mit is szeretnék kezdeni a husival, és amikor kiderül, hogy igazából karajcsíkokra lenne szükségem, akkor a mesterkés szakértő húzásai nyomán öt perc alatt megszületik a termék, amiről álmodtam. És persze hogy kapok közben pár jó szót, és persze hogy el kell mesélnem a receptet részletesen, miközben kiválasztok még egy kis kolozsvári szalonnát meg némi bogárdi füstölt szárazkolbászt, csak úgy für alle Fälle… És hadd dicsekedjek már el vele, hogy a végén kapok még két igazi céges kártyanaptárt is – hát itt engem akarnak, gyerekek… engem, a vásárlót… törzsiesíteni… Szerintetek van valami értelmes okom a jövőben máshová járni??? Naná, hogy semmi… No de tudom, receptet ígértem, izgatottak vagytok, megértem – tessék, jöjjön az étel, amit múlt szombaton este elő-, másnap délben pedig elkészítettem, és amiből még Lacus két szeme fénye, Boti és Zoé is evett, ami nagyságrendekkel komolyabb elismerés, mint ha Gordon Ramsay csettintene… Nos tehát…  voltak először is a már említett karajcsíkok, szép számban. Ezektől előző este nem nagyon sajnáltam se a borsot, se a friss, tört fokhagymát – a végén pedig ügyesen megöntözgettem/átitattam a rakást az igen izgalmas ízhatásokra képes balzsamecetkrémmel. Még ugyancsak szombat este elkészítettem a salátát – ez, talán úgy fogalmazhatnék, tzatziki gazdagon, Simonyi óbester módra (csak hogy a Kész Laci is értse): fáradhatatlan voltam, pépesre lereszeltem a kimagozott, de félelmetesen sziszegő kígyóuborkákat, kinyomkodtam a pépből a víz jó részét, adtam hozzá némi fűszert meg fokhagymát bőven. Paradicsomkockákkal, vörös babbal, kukoricával dúsítottam őrjítőre a mixet, megint hagytam egy kicsit pihenni, megint leöntözgettem róla a levét, és rányomtam két jó zsíros görög joghurtot – és persze ez sem úszta meg balzsamecetkrém nélkül. Elkevertem, mehetett a hűtőbe szundikálni egy jót, míg mi a srácokkal megittunk pár csepp cserszegi fűszerest és rozettát. Másnapra minden íz irgalmatlanul összeért a nagy műben – nem is maradt más dolgom, mint merőben egészségtelen, de bődületesen finom házi röffencszsírban parádés pirosra sütni a karajcsíkokat, majd néhány fűszeres steakburgonya-karikával koronázni az egészet. Na… most mit mondjak, gyerekek… Volt ott nagyjából egy kiló saláta, ugyanannyi steakburgonya, és valamivel több mint egy kiló karaj – hárman voltunk felnőttek, nagyjából tehát fejenként legfeljebb egy szűk kilót híztunk vasárnap estére: no de a kulináris élmény… az felejthetetlen volt… Aki gondolja, próbálja utánozni: éri…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (17 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. Károly's szerint:

    Igen, mostanság bármit elér a magyar foci, ott van az ember fejében hogy ez mivel jár. pl.igazolja az ország lepusztítását, mármint a magyarázók szerint (egészségügy, oktatás)

    Jönnének a magyarok haza, csak előtte az orbánéknak kéne elhúznia.

    Egész jól hangzik ez a fitness kaja. Egészség!

  2. Hatlövet szerint:

    Jó ötlet az az egy kiló saláta, így Norbi sem szólhat egy szót sem. :D

  3. Tóth Judit szerint:

    A karajcsíkokat hogy kell szeletelni? A hús rostjaira merőlegesen vagy párhuzamosan? Itt elakadtam. A leírás többi része viszont nagyon étvágygerjesztő.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


4 + kilenc =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz