Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


04 június
5komment

Durr, egymilliárd, népem… na, nesztek, itt van még három… meg huszonhét…

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenöt éves rovatunk kétszázhuszadik kiadásában először is irány egyik kedvenc országom, Itália, ahol egy négyszáz fős kis faluban, a hangzatos nevű Civitacampomaranóban, ahol még a térerő is meglehetősen porózus, megvalósult a WEB 0.0. A projektet egy olasz urban artist, ha ferdíthetem úgy, nagyvárosi népművész, a szerintem izgalmas alkotásokat megvalósító biancoshock jegyzi: a szándéka valami olyasmi volt, hogy bemutassa, azok az internetes szolgáltatások, amelyek nélkül félkarú, vagy inkább végtagok nélküli óriásnak érezzük magunkat, mindig is megvoltak – s meg is vannak, természetesen azokban a közegekben is, ahol széles sávról legfeljebb akkor beszélnek, ha emberesen, egy jókora kaszával állnak bele a búzatáblába. A jellemzően idősebbek lakta falucskáról készített fotók elsőre megmosolyogtatják a nézőt – de elég sok mindenen azért el is gondolkodhatunk közben… Orbán Viktor meggyógyult, és, épp a születésnapján rögvest Dunaújvárosba hajtatott a legendás mélybarna Transporterrel, meg a szorosan hozzá tartozó TEK-mobillal, azaz a Q7-es Audival, no meg pár BMW-vel, nagy Skodával és további semmiségekkel. Ahogy mondani szokás, szegény ember az, aki már ígérni sem tud: hát kérem, lehet, hogy a miniszterelnök úr nem vagyonos ember, nem is volt, és nem is lesz, ahogyan ő maga őszintén elárulta a Parlamentben egy arcpirító kérdést ügyesen és frappánsan megválaszolva – de hogy ígéretekben nála gazdagabb nincsen közel s távol, abban egészen biztos vagyok. Átnézzük, mi vár a mi kedves városunkra a közeli jövőben, állítólag harmincegymilliárdért, majd pedig elindítom azt a mozgalmat, amely remélhetőleg az egész magyarságot magával ragadja majd: büszkén jelenthetem be, hogy a HL-n szárnyat bont a Nemzeti Ígéretek Mozgalma Alapítvány és Népi Demokrácia, azaz a NÍMAND. (Fontos frissítés: részben átnézzük, igen, hely híján viszont a témát jövő héten tovább bontogatjuk…) Cigaretta, pontosabban leszokás meg minden: lassan elérem a két hetes absztinenciát – ebben az időszakban nullát szívtam, és csak azt akarom mondani, hogy bár természetesen baromi büszke vagyok magamra, mindazonáltal egy nagy nulla ez az egész leszokás… Még a Parázs-Varázson se gyújtottam rá, pedig hajnali három körül azért… khm… Webzéró, űrközpont, partymix a heti gumiszobában: pattogjatok velem…

Hirdetés

* Megalkotta a WEB 0.0-t egy kis olasz falucskában egy művész.

Civitacampomaranót nagyjából négyszáz fő lakja, a falu Campobasso régióban található, Rómától olyan kétszázötven kilométerre keletre. Civitacampomarano igazából semmiről nem (volt) különösebben nevezetes – igazi csendes kis porfészek, idős lakókkal, nem hogy az internet, de még a mobiltelefon se terjedt el túlságosan a környéken: a térerőre arrafelé mérsékelten gerjednek. Alighanem épp ez adhatta az ötletet egy olasz urban artist-nak, bizonyos biancoshock-nak, hogy épp Civitacampomaranóban hozza tető alá azt a különös hangulatú, komplex alkotást, ami a WEB 0.0 nevet kapta. A projektről készített fotókat/videót látva egy pillanat alatt leeshet bárkinek, mi is a dolog lényege: az alkotó az internet világát idéző feliratokkal és logókkal látta el a kisvárost – szerintem meglehetősen szellemes módon… A kisbolt az ebay cégért kapta, a főtér hirdetőtáblája természetesen a facebook; a vírusvédő program neve az orvosi rendelő ajtaja mellé került, a postaládán pedig a gmail borítékja terpeszkedik; a gyors beszédű bácsik a kocsmában a google logójával ellátott asztalterítők fölé hajolva beszélik meg a legfontosabb dolgokat, míg a szenvedélyesen pletyiző nénikék klasszikus kispadja mellett a twitter madárkája röpdös. Van persze youtube is – ugyancsak a kocsmában, a közös tévézés. A tinder-t, azaz a társkereső programot a WEB 0.0 keretében a kisvárosi park egy megfelelően homályos zugába telepített pad helyettesíti kitűnően és nyikorgásmentesen – és Civitacampomaranóban a wikipedia netes változatára sincs szükség, mivel a Via Italia 33. alatt élő özvegy, Arianna Adatinho a világon mindent (is) tud, ráadásul nem csak hogy soha nem fagy le, de sokkal gyorsabban és hangosabban is jeleníti meg a találatokat, mint egy vacak számítógép – állítólag szegény férje is ebbe rokkant, majd halt bele… Civitacampomarano – újabb célpont, hiszen röpke 1300 kilométer Dunaújvárostól: egy szép hosszú hétvégés túra, persze majd és valamikor, hiszen szerencsére így is elég sűrű a nyári táncrendem… Nekem egyébként továbbra is elég agyrepesztő belegondolni, honnan hová jutottunk el mondjuk csak a kommunikáció terén az elmúlt néhány évtizedben… Emlékeztek-e még arra például, amikor a nyolcvanas években valamit, mondjuk egy találkozót levélben/levelezőlapon (igen sürgős esetben távirati úton) kellett megszervezni? Tehát május elején gyöngybetűkkel megírtam a barátomnak Jászfényszarura, hogy június tizedikén délután leugranék hozzá egy kis tivornyázásra, mit szól – ő három nap múlva megkapta a levelet, újabb három nap múlva megérkezett a válasza, hogy az nem lesz jó, mert épp akkor költöztetnek a nagybátyjával két méhcsaládot Szilasbalhásra… mire én feldobtam egy újabb időpontot, de valamiért az sem volt jó… és mire végül eljutottunk a mindkettőnk számára üdvözítő megoldásig, beköszöntött az ősz. Ma ugyanez tíz másodperc a messengeren, nekünk, véneknek – a harminc alattiaknak kettő, tíz alattiaknak 0.6. Tessék? Valaki tényleg azt kérdezi, ennyi irkafirka helyett miért nem hívtam fel a barátomat mobilon? Gyerekek… még vezetékes telefon se nagyon volt, venni nem lehetett, csak sorban állni érte pár évet… és ha végül volt is, úgynevezett távolsági vonalat kapni… hát az nem volt egyszerű, maradjunk annyiban. Emlékszem, dolgoztam vagy három hete a Hírlapnál, amikor a főszerkesztőm nagyon fontos feladatot bízott rám: próbáljak meg felhívni egy bodapesti számot, ha felveszik, kérjem X. Y-t, aztán ordítsak neki, mármint a főnökömnek. Reggel kilenckor fogtam a feladathoz, amit nagy ügybuzgalommal, megszakítás nélkül nyomtam – dél környékén kaptam először távolsági vonalat, de csak illúzió volt; kettőkor sikerült először érdemben tárcsáznom a pesti számot (foglalt volt), és fél négykor vették fel: amikor is mondták, hogy az emberem félórája hazament… Öööö… terheléses idegrendszeri próbának végül is nem volt rossz… Ugye milyen hasznos, hogy van immár mobilunk, három vagy akár tizenkét darab is, hiszen venni egyet pont két perc, és (látszólag) akár ingyen is utánunk dobják – szóval bármikor elérhetünk bárkit, segítséget kérhetünk, vagy épp csak elszórakoztathatjuk magunkat unalmas óráinkban… De… azért az is milyen fantasztikus volt, amikor lényegében soha nem voltunk elérhetőek – legfeljebb a kocsma, a művház vagy a szálloda telefonjához szólítottak, és mi mentünk: ha akartunk. A WEB 0.0: miközben úgy gondolom, okos ember okosan kihasználja a technika összes pompás vívmányát, de azért nem süllyed nyakig a mocsarába, azért azt hiszem, nem árt időnként fejest ugrani a valóságos világ kínálta örömökbe sem. Kikapcsolt telefonnal. Na jó… igazatok van… lenémítottal…

* Dunaújvárosba látogatott a miniszterelnök.

Engedelmetekkel nem szaladnék bele mélyebben a hírt övező helyi pletykákba – tudjuk, ugyebár, OV pár nappal korábban érkezett volna, aznap délelőtt láttam is pár önkormányzati tudományos embert elég idegesen lófrálni a városháza mellett, egyiküket például akkora nyakkendőben, hogy félő volt, rálép: elsőre egyébként, jó, messzebbről, a méret alapján azt hittem, talán a nyelve, de ahhoz túl kéknek tűnt. Szóval elég sok minden röppent fel arról, hogyan is vélekedik Orbán Viktor a helyi pártsejt tevékenységéről – állítólag volt pár apróság, aminek mérsékelten örült: mindegy, na, a tamáskodók, azt hiszem, elég csattanós választ kaphattak három nappal később, amikor is a kisebb betegség miatt elmaradt első látogatás végre megvalósult. Nem tudtam róla egyébként, mikor érkezik az Egyetlen Igaz Ember, nekem elfelejtettek szólni: reggel indultam Boda sr-ékhoz a szokásos reggeli nagyvizitre és általános eligazításra, utána meg dolgozni, és mivel erőteljesen napsütéses napnak ígérkezett, úgy döntöttem, nem lesz baj belőle, ha van nálam egy sildes sapka, buszon, az ablakfelületek mérete miatt, szinte kötelező tartozék. Mit hoz a sors: épp az a sapi akadt a kezembe, amit még 2005-ben vettem Pekingben, az egyik hatvan kilométer hosszú butiksoron – szép katonai olajzöld az alapszíne, a homlokrészén két sáv található, tisztára, mint egy Citroen-logó, a napellenzőjén meg… na… mit szépítsem… egy vörös csillag, ötágú. Pár másodpercig tűnődve nézegettem, de aztán úgy döntöttem, vállalom a kockázatot: ha valahol elfognak, majd azt mondom, oktatási céllal van nálam – a Maxi hozzám jár felvételi előkészítőre, történelemből és technikából, mert az Államigazgatási és Nemzeti Táskatervezői Egyetemre készül, és kellett valami vörös csillagos, amit meg tudok taposni neki, hogy illusztráljam az anyagot. Mondjuk. Na, Boda sr-ék előtt még gyors gyógyszertári látogatás és vásárlás. Kijövök, persze sapka, napszemüveg, egy zacskó gyógyszer, a másikban, hm… micsoda ösztönös stílusérzék: egy kiló narancs. Sétálok át a városháza előtt, a Lenin izé… na… a téren, látom, jó sok érdeklődő járókelő jött össze, jé… és mindnek milyen fasza kis csavaros madzagos fülhallgatója van… és milyen sokan néznek rám érdeklődve, és közben magukban beszélnek… hm… már vártam, vajon a karomon vagy a mellkasomon fogom-e meglátni a remegő kis piros pontot, de semmi: jó Hajdú Jánosék mesterlövészei valószínűleg nem lézeres fegyvereket hoztak. Zavaromban jó érzékkel elmentem a városháza bal oldalánál, mondom, a parkolónál srégen átvágok – na, sikerült épp a barna Transporter, a Q7 Audi meg a konvoj többi tagja felé mennem – szinte hallottam, ahogy a közelebb álló fülhallgatósok közül még öten csőre húzták a zakóujjban: ha netán a kommunista migránsmotoros csávó nekiugrana az autóknak vagy valami egyéb terrorcselekmény alakulna ki… De nem történt semmi különös, szépen leballagtam az utcánkba, aztán ment tovább a nap. És késő délutánig mit sem tudtam róla, hogy harmincegymilliárd forinttal gyarapodtunk. Aztaku. Harmincegyezer-millió. Az ám nem két fillér, polgártársak! No,csak úgy vázlatosan átszaladunk rajta, mi is változik nagyon hamarosan Kánaánújvárosban, s mennyiért. Aszongya: áruforgalmi csomópontot hoznak létre, az állam beszáll 500 hektárral: na, mondjuk annak azért legjobban örülök, hogy valaki jó helyen figyelmesen olvassa a HL-t – ezt ugyanis, mármint hogy logisztikai központtá kéne tenni a várost, ha már az ország közepére, a Duna mellé teremtette a jó Isten, az elmúlt tizenpár évben huszonpárszor sikerült megírnom, igaz persze, hogy most ugyanúgy nem lesz belőle semmi, mint eddig, de legalább szóba jött, és én már a kis dolgoknak is nagyon tudok örülni. Aztán: fejlesztik az elektromobilitást, bármit jelentsen is ez, s vele fejlesztik a “ma még főiskolát, holnap egyetemet” – őszintén szólva nem teljesen értem ezt a kiszólást, lehet, hogy a gógyihumor darabja, vagy simán csak elég régen megíródhatott a mineln számára készített információs lap, ez év január elsejétől ugyanis mifelénk már holnap van, azóta egyetem hivatalosan az intézmény, jó, igaz, a honlapján még nekik sem sikerült átírni, de nem is jó az a fene nagy kapkodás… Aztán… aztán… most látom ám, hogy jól eldumáltam már megint itt a helyet a sapkámmal meg a többi ostobasággal – no, akárcsak a múltkor, most is azt javasolnám, tisztelettel, hadd legyen már egy folytatása ennek a fajsúlyos témának: egy hét múlva szép részletesen, ügyesen összeszedegetem, mire mennyi volt az aranykoszorús születésnapi ígéret. Egyúttal én is ígérek: most még csak azt, hogy abban a jövő szombati folytatásban tényleg megírom azt is, hogyan kéne szerintem működnie a Nemzeti Ígéretek Mozgalma Alapítványnak és Népi Demokráciának, azaz a NÍMAND-nak… Folytatás tehát – hamarosan…

* Lassan két hete, hogy a jelek szerint egész tűrhetően leszoktam a cigarettáról.

Ennyi, gyerekek: tizenkét vagy hány napja nulla szál, nulla slukk. Erősebb vagyok, mint valaha: igen, köszönöm a kedves hozzászólást, derékban is, de ez nem a leszokással függ össze, illetve igen, azzal is, amennyiben időnként úgy érzem, azért egy kis kényeztetés néha nekem is jár, ha már ilyen hősiesen viselkedem nap mint nap – így aztán szépen okosan visszaestem néhány régebbi szenvedélybe, bizony, volt, hogy este hat óra után jól megettem egy pogácsát, két sajtos szendót, vagy elszaladtam a kínaiba; bizony, jól elhanyagoltam a zabkásás-gyümölcsös izéket is; bizony, a szuperbiciklimmel irgalmatlanul keveset edzek, nemhogy a megálmodott napi, de a heti húsz kilométer is csak valahol a délibábos, ködös jövőben párállik… De hogy valami jót is mondjak: nem kólázom és cukroslöttyözöm, és egy négy napos, elég rendes megingást leszámítva a csokit (a legújabb szer, amire instant rákattantam – Schogettes kis kockák, Praliné Noisette típus) is újra száműztem a lakásból. Na, mindegy, lassan azért ismét úrrá leszek a kis káoszon, kérek még pár napot, és rendet vágok a kapitányi hídon. Azonban: cigi. Hát bocsássatok meg, ha gőgösnek tűnök, de van miért. Hozzáfűzöm, ilyen jó régen nem volt: mármint hogy nullás kiadásban nyomom az absztinenciát. A legtöbbször az volt a figura, hogy azért napi egy-két szálból csak nem lehet semmi baj, igazi mesterfokra vittem a tarhát – és az egészből tényleg nem is lett soha semmi baj, csak elegánsan, pár hónap után visszaálltam a szokásos napi fél dobozos szintemre. Most ellenben: semmit, senkitől, sehol, sehogyan. Imponál, mármint magamnak, hogy bírom. És tényleg bírom, minden különös faxni nélkül: szóval nem szenvedek, nem kínlódok, nem bolondulok meg, mikor látom, hogy valaki egy olyan igazán jóízűt beleszív – az agyam egyszerűen valami rendkívül bölcs buddhista módon átállította magát, és most azt az illúziót árasztja magából, de azt is csak csendesen, szelíden, de folyamatosan, hogy na, akkor Andriska, most ez a játék, és ez jó neked, például mert marad egy kis pénzed motorozni. És akkor én ezzel meg is vagyok elégedve. Ha muszáj is hozzátennem, hogy továbbra is fenntartom, az életminőségem, bizonyos tekintetben és értelemben, szegényesebb lett azzal, hogy nem dohányzom. Bármit is harsogjon a dohányzás elleni mozgalom könyörtelen zsándárkja, a Nyulasi. És azt is még egyszer elmondom: nem vagyok ideges… mi van?  Hát mit nem értesz rajta, komám, bazmeg, nem hihető vagy mi, he??? HÁT NEM VAGYOK IDEGES és kész, de ha egy balhorogból jobban megérted, mehet az is, gyere a CSOK-iroda mögé… na, de nem, tényleg… szóval egyáltalán nem szeretnék akkora feneket keríteni az egésznek, mint sokan – és még mindig fenntartom a tévedés jogát, tehát hogy egyszer, ha úgy jön ki a lépés, és úgy fordul a kedvem, akármikor azt mondjam, na, megyek a trafikba, aztán veszek magamnak egy fasza kis cigit… De ez a veszély most valahogy nem fenyeget. Pedig volt már stresszes helyzetem is, egy kis otthoni minivita a kilencvenéves, sűrűvérű ifjoncommal, ilyesmi: és nem, akkor sem. És Parázs-Varázs is volt, ahol okosan kihasználtam, hogy másnap se kell járműbe ülnöm, és ezért beszedegettem pár deci jó rozét (most miért: a harminc is pár, nem?), meg ragyogó kollégám, Kenya nem kevésbé ragyogó simontornyai körtepálinkájának minden cseppje is remekül hasznosult – szóval elég jól elvoltunk páran úgy hajnali háromig, az utóbbi sok hónap legjobb nem motoros napja/estéje volt, rengeteg röhögéssel, barátsággal, meg minden… Na most nem állítom, hogy ha három-négy jó kötésű fogdmeg rám veti magát, rendesen lekötöznek, egy ötödik a számba tömicköli a Marlborót, a hatodik meg a fejemhez tart egy felhúzott negyvenötöst, és akciófilmesen a pofámba sziszegi, na, pajtikám, ezt most szépen elszívod, végig – szóval nem mondom, hogy ez esetben nem adtam volna meg magam a sors kénye-kedvének: de így simán, akárhányan is szívták mellettem, még azzal a finom szalonspiccel se mozdultam rá a témára, amivel rendelkeztem. Csak zárójelben mondom, hogy sajnos rengeteg volt a parton a részeg fráter: több, hozzám hasonlóan  visszafogottan, kulturáltan szórakozó társam mesélte, amit magam is tapasztaltam, hogy sajnos ezek az említett vadállatok sokszor már annyira nem voltak képben, hogy bizony a kezemre, kezünkre léptek… Jól haladok tehát, kedves drukkereim: ha jól számolok, már vagy egy tízezres a zsebemben maradt – nem is húznám nagyon az időt, ki tudja, mit hoz a holnap, így aztán inkább megvizsgálom a mát: dél tájban elmegyek egy kicsit motorozni, és megtekintem Szilvásvárad nevezetességeit, ha nagyon úgy alakul, hát legfeljebb lent alszom. Ha emlékeim nem csalnak, két doboz cigi áráért…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (16 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. Károly szerint:

    Azért az olasz falut se tudta érintés nélkül elkerülni a net. Bevitte ez a művész az életükbe azt ami nélkül igaziak Ök.

    Orbántól még azt vártam volna hogy kijelentse hogy ismét a vas és acél országa (városa) leszünk. Ha jól emlékszem az ötvenes években egyik elődje említette ezt.

    Egyszer lehet hogy minden “káros” szenvedélyed lecseréled a motorozásra. Már csak az a kérdés hogy feltétlenül kell hogy legyen szenvedély az életben?

  2. Hatlövet szerint:

    Remek kis írás a már megszokott színvonalon.
    Jobban örülök a cigi absztinenciádnak mint orbán 31 mrd Ft “ajándékának” ami ha jól számolom csak a személyemre vetítve mintegy 610 eFt.
    Milyen hálátlan egy dög vagyok. :D
    Bár lehet azért mert bizony ezt az ajándékot mi gründoltuk össze adó és GDP formájában.

  3. LandorBoy szerint:

    Visszaolvasóban, ezért a késedelem..

    Andris, isten bizony kíváncsi lennék, hogy a beinvitáló rész zárómondatai miként ugranak elő a fejedből? Sejtem, részben műhelytitok, de ma újra úgy éreztem, kifogyhatatlan vagy. Egy kis infómorzsaként megjegyezném, hogy egykori iskolatársunk (persze ő előbb volt ott), Dolák-Saly Róbert egyszer elárulta, vaskos jegyzettömbök telnek meg az ötletekkel egy-két szóvicc létrejötte előtt. Nem ám olyan eccerű ez, hékás! :) Egy szónak is száz a vége, elismerésem a mai gumiszobáért is!

    • Boda Kapitány szerint:

      Titok egy darab sincsen: egyszerűen csak írom, úgy szépen, direktben, ahogyan jön… Az igaz, hogy van némi előmunkálat – azaz igazából egy nap pihenőt adok magamnak, az a megjelenésé, a szombat, és másnap, vasárnaptól, de pláne hétfőtől már a következő kiadáson pörög a vinyóm, nem nagy fordulaton, csak úgy csendesen, a háttérben, de lényegében folyamatosan. És akkor csütörtökön mondjuk már megírható a lead, azaz a zanza, pénteken meg kezdődhet az éles lőgyakorlat, és hajrá, teli gázzal, előre… Kábé ennyi a táncrend… És köszönöm a szép szavakat, ismételten… :-)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


5 − kettő =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz