Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


21 május
5komment

Barna bácsi bizarr birodalma

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenöt éves rovatunk kétszáztizennyolcadik kiadását egy hétköznapi hős nevével kezdem: Mateusz Szymanski. Legrutinosabb böngészőink már ennyiből tudják, az úriember lengyel, igen, így van… no… segítek még egy kicsit, elárulom a foglalkozását: mozdonyvezető. Nos? Hát persze, ő az: a vezér, aki észrevette, hogy egy, épp a vasúti átjáróban meghibásodott teherautó félig a pályára lóg – berántotta a vészféket, aztán elképesztő lélekjelenléttel végigrohant az egész vonaton, s közben másodpercek alatt minden utasát fedezékbe parancsolta. Neki köszönhető, hogy a súlyos balesetben senki nem sérült meg, bravó, Mateusz bratan, bravó, bravó… Ha minden jól megy, és marad még egy kis helyem a hozsannázás után, feltétlenül váltunk pár szót a Hyperloop hipervonatról, amely állítólag Budapestet, Pozsonyt és Bécset kötné össze – a Budapest-Pozsony távot (közúton 200 km) tíz perc alatt tenné meg a vákuumos csőben 1200 kilométeres sebességgel száguldó kapszulavonat, amely egyébként Elon Musk, a Tesla és a SpaceX atyjának ötlete. Szerintem a budapesti olimpiára pont kész is lehet, hacsak el nem lopják belőle a vákuumot… Bezár(at)tak egy ötven éve üzemelő cukrászdát Gödöllőn – napok óta minden, de tényleg minden Barna Illés cukrászmester szívszorító történetével van tele, ha versenyben akarunk maradni, egyszerűen lehetetlen, hogy ne foglalkozzunk vele. Színtiszta véletlen, úgy lehet, de én még a sajnálatos események előtt, tavaly nyáron botlottam bele a helybe, amikor épp egy pár motorgumi ügyében vágtattam Aszódra – megláttam a kézzel festett cégért, aztán tátott szájjal jártam körbe a számos értelemben meglehetősen bizarr birodalmat, ettem két gombóc fagyit és elhoztam pár sütit… nos… volt egy véleményem már akkor is, van most is, pláne, amióta kiderült, hogy például Hajdú Péter is beleállt a cuki megmentéséért indított népi mozgalomba… Már a tárgyak is menekülnek tőlem, nagy lehet a baj: múlt héten a Kék Villám slusszkulcsát sikerült eljátszanom valahol, aztán három nappal később legjobb barátom, Szilárd (egyik) munkahelyére, a lottósorsolás stúdiójába vetett a sors – na, ott meg a telefonkábelem tűnt el finoman szólva titokzatos körülmények között. Szinte azonnal rábukkantunk egy gyanús gyanúsítottra, az ügy tarajos hullámai kis híján még a sorsolás élő közvetítését is elmosták, de aztán minden jóra fordult – Popóéknál kaptam másik zsinórt, Baxxy-val kiegészülve romkocsmáztunk is egy felejthetetlent, s azóta kaptam a hírt, hogy visszahívhatom a mesterlövészeimet a kockás inges háza mellől, mert az eredeti kábel megkerült… Hepiend, hülyeségek meg minden ezen a szombaton is, kicsit beljebb.

Hirdetés

* Hatalmas lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot egy lengyel mozdonyvezető.

Legizmosabb rémálmaimat idézhette a jelenet: a száguldó gyorsvonaton a fülkébe ront egy egyenruhás vasutas, azonnal látod, hogy nem a kalauz, átszalad a kocsin, és rohan, rohan lélekszakadva hátrafelé. Ha egy szót se szól, alighanem akkor is a földre veti magát az összes utas: Mateusz Szymanskinak azonban futás közben még arra is maradt a jelentős lélekjelenlét-készletéből, hogy élőszóban is leparancsolja az ülésről az embereket. Egyenesen a mozdonyból rohant végig a szerelvényen, miután felcsapta a gyorsféket – szerencsére jó időben észrevette, hogy egy teherautó platójának jelentős része a sínekre lóg: mint kiderült, az autónak épp ott sikerült lerohadnia, az expressz aztán, bő három másodperc múlva örökre megoldotta az összes rejtett hibáját. Amikor a mozdonyvezető észlelte a bajt, s berántotta a vészféket, azt is tudta, szerelvénye esélytelen a megállásra, a vezetőállásban tehát neki nincs több dolga – hátul viszont három másodperc alatt nagyon is sokat tehet azért, hogy utasai komolyabb baj nélkül megúszhassák a balesetet. És így is lett: az utasok azonnal átlátták, nagy gond van, mindenki egy pillanat alatt helyezte ösztönösen biztonságos pozícióba magát, s így sem a betört ablakok, sem a teherautó platójáról berepülő fadarabok nem tettek kárt senkiben. Egy hétköznapi hős, hadd írjam le még egyszer a nevét, Mateusz Szymanski – rendkívüli helyzetfelismeréssel, irgalmatlan reakcióidővel: nem túlzás, ha kimondjuk, jó páran köszönhetik neki, hogy élnek. Az esetet a vonat több kamerája is rögzítette – döbbenetes a látvány… S ha már megdöbbentünk, hát döbbenjünk rendesen: felröppent a híre, hogy állítólag vákuumvasúttal kötnék össze Bécset, Pozsonyt és Budapestet – meg ne kérdezzétek, miért pont ezt a három várost, három napja máson se nagyon jár az agyam. A meglehetősen előremutató közlekedési eszköz ötlete ráadásul Elon Musk fejéből pattant ki – nyilván sokan tudjátok, ő az a meglehetősen extrém, 45 éves üzletember, aki 1995-ben, az öccsével alapított egy internetes céget, amit négy évvel később szerény 341 millió dollárért sikerült elpasszolniuk a Compaq-nak. A pénzt beforgatta a PayPal-ba, ami pár év alatt a net meghatározó szolgáltatása lett – ezt 2002-ben az ebay vásárolta fel másfél milliárd dollárért. Ezután következett a SpaceX – a vállalkozás célja annak megvizsgálása volt, lehetséges-e önerőből kifejleszteni olyan űrkapszulát, ami képes lehet embereket szállítani a Nemzetközi Űrállomásra. A kísérlet jó tíz évig tartott, de Musk végül sikerrel járt: a SpaceX 2012-ben sikeresen összekapcsolódott a Nemzetközi Űrállomással. Csak hogy ne unatkozzon, Musk 2003-ban megalapította a Tesla Motors autógyártó céget, mely az elmúlt tíz évben úttörő módon valósította meg a teljesen elektromos hajtású autók sorozatgyártását – és nem is akármilyen autókról beszélünk… És akkor most itt a Hyperloop, a kapszulavonat, amely Musk elképzelései szerint forradalmasíthatja a szárazföldi közlekedést – a vákuumos csőben súrlódás nélkül mozgó “lövedék” 1200 kilométeres sebességgel továbbítaná az utasokat (vagy a szállítandó árukat) a végpontok között, köztes megállók nélkül, rendkívül energiatakarékosan, jórészt zöld megoldásokat alkalmazva. A tervek szerint 2018-ra elkészül Kaliforniában egy nyolc kilométeres tesztpálya, aztán valamikor, még szintén a viszonylag közeli jövőben megépülhetne a Bécs-Pozsony, illetve a Pozsony-Budapest vonal: az előbbi nyolc, a minket közvetlenül érintő, légvonalban 160, a jelenlegi közúton 200 kilométeres táv pedig tízperces utazást jelentene… No még egyszer: Budapest-Pozsony: tíz perc alatt, polgártársak… Akár legyinthetnénk is a dologra – ám Musk eddigi pályája elég csattanósan bizonyítja, hogy nemcsak kedveli a kihívásokat, de szereti valóra váltani a még oly délibábosnak tűnő álmokat is. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a polcán ott figyel még a mostani űrjárművek meghajtásának hatékonyabb kivitelezését célzó terv, továbbá egy magánerőből megvalósítandó Mars-utazás – bennem egy szikrányi kétely sincs, hogy megcsinálja… Szerintem csupán egyetlen szegmens lehet, ami Musk vállalkozását (de akkor akár az összeset) bebuktathatja: jelesül ha a Hyperloop budapesti építése közben bármilyen kapcsolatba kerül a magyar “politikával”, majd “vállalkozókkal”, egyszerűbben kifejezve Mészáros Lőrinccel. Ha ezt sikerül megúsznia, a többi gyerekjáték lesz…

* Bezártak egy gödöllői, ötven éve üzemelő kis cukrászdát.

A 78 éves Barna Illés birodalmába tavaly nyáron botlottam bele. Mentünk Aszódra gumiért a motorra (szándékosan nem megyek bele mélyebben a sztoriba, pedig nagyon tanulságos: a szokásos ár negyedéért kaptam remek gumit a Dlágaszágra, hála az átlag goldwingesek… khm… gyanakvásának, merthogy ismeretlen márka és a kutya nem vette, na mindegy, nem szakmázok…), semmi sztráda, elvégre is kirándulásról van szó, a régi hármason baktattunk. Egy perc néma tiszteletadásra megálltam a Gödöllő vége táblánál, ahol 1981-ben vártuk a Karinti-expressz következő járatát, magyarán stoppoltunk, a Joe, két ifjú hölgy és jómagam. Hátizsákokkal alaposan megrakva a Zemplénbe tartottunk, és ott hamarosan megállt egy 256-os Ikarus, üresen, és őszinte döbbenetünkre fel is vett, aztán elvitt Bélapátfalváig, ahonnan viszont egy dobozos postás IFA tök sötét rakterében mentünk Miskolcig, ahol… Na, ebbe se ragadok bele jobban, majd egy Livelöveten, ha a kedves közönség óhajtja… Szóval battyogunk a 3-ason, egyszer csak balra kiszúrok egy érdekes kis táblát, Cukrászda felirattal, egy pillanatra még sikerült visszakapnom a fejem, láttam a rozoga kis épületet, a teraszt az ötven éves pilleszékekkel, a fenyőfákat, hopp, kontra, fordulás, vissza, megállás. Ezt látnom kell. És naná, hogy kellett. Már a cukrászda kertjében teljesen leakadtam: idejét nem tudom, mikor jártam ennyire “megálltazidő” helyen. Gyorsan előre kell bocsátanom, én… hogy is mondjam csak jól… szóval meglehetősen engedékeny… vagy mediterrán, vagy arabos/távol-keleti típusú vendég vagyok, már ami az általános higiénés viszonyokat illeti. Ne köpjetek le rögtön: ezzel nem azt akarom mondani, hogy megtapsolom a pincért, ha belelóg a hüvelykujja a levesbe; az se a gyengém épp, ha egy hely gusztustalanul koszos – viszont semmi gondom nem volt azzal, amikor mondjuk Toulouse-ban minden különösebb faxni, szakácsruha meg HACCP-jegyzék nélkül egy kocsma teraszán, a gazban sütögették a húst a tulajdonosok, aztán tíz euróért ment a teríts-meríts; és Csengdu főutcáján is egész nyugodtan vettem el az utcai árus kezéből a húsos lepényt, úgy voltam vele, az a háromezer kínai, aki előttem állt a sorban, csak nem lehet mind hülye – és de igazam lett, nagyon is finom volt; és még meg merem enni a két napja lejárt májkrémkonzervet is. De vissza Gödöllőre: szóval az érzékenyebb ügyfeleket már a hely külseje is megriaszthatta kissé, azt hiszem – akik közepesen tisztaságmániások, azok meg alighanem akkor hagyhatták el Illés bácsi cukrászdáját, amikor beléptek az eladótérbe, és meglátták a… mondjuk a bármit, leginkább. Kétségtelenül látszott a berendezésen, hogy nem vadonatúj. Pontosítok: hogy ötvenéves, igen – nem koszos volt, hanem viseltes, munkában megfáradt, de az rendesen. Vagy öt percig járt a szemem, mint a reklámmacskáé – egyszerűen nem hittem el, hogy ez a hely létezhet, hogy nyitva lehet, hogy itt élelmiszer árusítható, azon a Magyarországon, ahol a rendszer, nos, meglehetősen rigorózus, mondjuk úgy. Amivel persze nem lenne különösebb bajom, ha nem azt érzékelném, hogy a helyenként a hülyeségig menő szabályozással pont azokat csesztetik, bírságolják kőkeményen, akikkel, s akiknek a portékájával igazából semmi baj nincs, nem is volt, nem is lesz soha – közben meg havonta hallok egyet-egyet az illegális vágóhidak, húsfeldolgozók, cukrászatok, ételgyárak csodálatos történeteiből, zöld húsokkal, száz éve lefagyasztott valamikkel, döglött egerekkel, iszkoló patkányokkal és öt centi vastag zsíros kosszal mindenen. Ja, és ezek a cuccok boltokba meg közétkeztetésre kerülhetnek, csak a jó ég tudja, hány hónapon, éven, évtizeden át, nyugalmasan. Aztán valaki felnyomja őket, na, akkor nagy dérrel-dúrral bezárják, a tulaj meg fizet kétmillió büntit. Segítek: két napi profitját – és a postáról kifelé jövet már bérli is a következő pincét, vidéki fészert, vagy bármit, hadd szóljon tovább. És ezzel tényleg csak annyit szeretnék mondani, hogy szerintem valahogy a rendszer egészével van pár apró probléma. De ez is mindegy: mondom, nem hittem el a helyet – aztán viszont egy csapásra megszűnt minden kétségem, a pultban ugyanis valami titokzatos hátsó traktusból megjelent egy törékeny, manószerű bácsi, érdekes orgánummal, ízes beszéddel, és megkérdezte, mit óhajtunk. Kértem két gombóc fagyit, de bevallom, már sokkal jobban érdekelt a bácsi – aki két perc múlva már úgy mesélt, mintha ezer éve ismernénk egymást… csak hallgattam, hallgattam, időnként kérdeztem ezt-azt, ő elmondott egy újabb bekezdést: jó volt, na, élvezetes. Feltétlenül élvezetesebb, mint a fagyi – amiről elmondta ugyan, hogy nincsen benne egy szem por meg mesterséges anyag sem, na, ettől viszont jottányival se lett jobb. A nosztalgia: no, az volt az élvezhető része a dolognak – jelesül hogy az ananász, a csoki meg a meggy pont olyan volt, mint boldogságos gyerekkoromban egyes fagyizókban. Szar. Valami halvány íz, kis fantáziával, pláne a színét látva az is megtippelhető, milyet nyalsz épp – de mellette bőséges vizesség, kavicsnyi jégdarabok, három hetes, fonnyadt tölcsér. De nem érdekelt: Illés bácsi bőven elvitte a show-t, halálosan élveztem az életútról szóló mesét, így legyűrtem valahogy a három gombócot, mi több, a végén még vásároltam is pár szelet sütit – igyekeztem nem odanézni, honnan kerül elő, próbáltam nem elképzelni, hogyan készült. Egy részét Aszódig el is pusztítottam – öhm… na… kellett hozzá némi érzelem, hogy azt mondjam, nem rossz: igazából elég rossz volt. Megvettem a gumikat, bepakoltam, és nagyjából egész úton tipródtam: leginkább is azon, mennyire szeretnék egy régi jó, klasszikus, igazi riportot csinálni – és hogy mekkorát szólhatna egy illésbácsis sztori, és hogy mennyire fontos lenne megörökíteni ezt az egészet… Lemenni Gödöllőre, egy-két-há napot komplett végigcsinálni az öreg mellett, hajnaltól estig vele lenni, hagyni beszélni, jegyzetelni, szépen megfotózni az egészet… ahogyan úgy tíz éve Vadászi Pista bácsinál, Révbérpusztán csináltuk… De nagyszerű móka is volt, mennyire imádtam, uhhhhh: Pista bácsi ott patkolja a lovakat, látványkovács, fantasztikus ember egy fantasztikus életúttal – mint oly sokan, egyébként… És ő csinálja a patkókat a motoros csizmámra is, kovácsoltvasból… na, ebbe se tudok belemenni vastagabban, már így is botrányosan hosszúak vagyunk, bírjátok még? Oké, lassan lecsengetem, amúgy sem kenyerem a sok beszéd… Hazafelé tehát betértem még egyszer a cukrászdába – és piszok furán éreztem magam, mert Illés bácsi valahogy láthatóan meghökkent, hogy újra feltűntem… és pláne határozottan kifarolt a barátságból, amikor beavattam a Nagy Tervbe: nem, nem, köszöni, semmi sajtó, semmi fényképezgetés, a Szabad Föld már írt róla tavaly tavasszal, és ő nem akar már felhajtást… Oké, persze, rendben, már ott se voltam, és persze azt is gondoltam, talán mégse lenne a legjobb ötlet megszellőztetni, hogy a hely a már említett körülmények között létezik, hadd bújjon meg ott tovább, ne én buktassam már be – de leginkább mégis azt éreztem, és nem volt nagyon jó, hogy talán azt hitte szegény, hogy a meggybefőttjeire, a cukrászspatulájára vagy a napi bevételére pályázom. Aztán… jött ez a mostani sztori: feljelentéssel, hatósági ellenőrzéssel, könnyekkel, sírós interjúkkal – és persze segítőkész néppel, facebook-csoporttal, pénzgyűjtéssel, pénzlenyúlással, Hajdú Péterrel, ötletekkel, külföldre menekítéssel… és egy idő után azt vettem észre, magam se tudom, kivel vagyok, mit szeretnék… Talán azt, hogy Illés bácsi adja át a tapasztalatait? Kinek? Van még itthon vendéglátós??? Tegye már fel a kezét, szépen kérném… Jó, jó, várok. És mit adjon át, ha netán jelentkezne valaki? Az ötven évvel ezelőtti technológiákat? Ja, hogy ne azt: inkább csak az élete legyen példa – a dolgos, becsületes, szerény, senkit nem bántó, mindenkit csendes örömmel szolgáló mesteré? Jó: akkor most az tegye fel a kezét, aki szerint erre van igény. Akkor most várok, szépen csak várok…

* Elvesztettem a telefonkábelemet – banális történet, hepiendekkel.

Nem is ezzel kezdem: hanem azzal, hogy Pataki Attila barátai, a szemét kis kíváncsiskodó ufók a múlt héten már megint nálam jártak, és elvitték a Kék Villám kulcsát. Komolyan mondom, kezd rendesen foglalkoztatni, mi érdekelheti ilyen piszkosul őket a 25 éves autómon – amúgy meg höhö, másfél éve lopták el az előző kulcsot, azaz egyértelmű, hogy ők viszont elveszítették, ha már megint tőlem kellett elcsaklizniuk. A dolog úgy történt, hogy különféle fontos ügyek miatt a bátyámhoz kellett leutaznunk, Boda jr. jött értem a kis fekete autómmal, amit két és fél hónapja elkért egy estére, van ilyen, jó, nem panaszképp mondom, ráadásul egyszer egy rövid szöveges üzenetben rákérdezett, esetleg visszaadja-e, de arra pont nem válaszoltam, ha jól emlékszem. Szóval eljött értem, én kivettem még ezt-azt a Villámból, majd bezártam, és beültem a kis autóba. Lementünk, elintéztük, amit kellett, majd hazajöttem, és másnap hajnali fél négykor, amikor műszakba indultam volna, hatalmas, egyre fokozódó nyugalommal észleltem, hogy nincs autókulcsom. Mindegy, a küldetés persze kötelez: taxi a Volán-telepig, miegymás, és a remény, hogy majd meglesz – túl sok variáns nem volt: de a kulcs se, sehol, azóta se, egyértelmű tehát, ismét NÁLUK van, vizsgálgatják, kölcsön veszik az autót, tudom is én, mit csinálnak, csinálják, csak tankolják meg, aztán kész. Két nap múlva aztán Bodapestre kellett felcaplatnom, persze hogy a Villámmal: a legjobb barátom, Sziszi nemrég volt ötvenéves, további legjobb barátaim, Baxxy meg Popó kitalálták, ürítsünk ki pár pohárkát ennek ürügyén, másnap nem dolgoztam, álltam elébe. Szilárd a rendezője a szombati lottóshow-nak, hosszú évek óta, párszor részt vettem már ezen a mókán, tudom, a műsor egyszerűnek látszik, valójában azonban nagyon is szigorú szabályok szerint kell elkészíteni. Természetesen – bármi mást mondanak is a facebook szakértői és a konteóklub – élőben történik minden fontos esemény, a számok kihúzását ugyancsak egy kötött protokoll szerint kell bemutatni, na, ennyit a lottószakma részleteiről: illetve annyit még elárulok, meglehetősen népes stáb dolgozik azon, hogy minden olajozottan menjen, és Szilárd az, aki végül is az egész dolgot levezényli. A nagy show előtt volt még egy kis időnk, dumáltunk, hozzánk csapódott KáGé, akinek a munkakörét viszonylag nehezen tudnám behatárolni, mondjuk azt, ő a Minden, aki a stúdióban és három kilométeres környékén mindenről, mindenkiről mindent tud, de folyamatosan. Állandó GOD-mode, ő a kapcsolattartó a híres fellépőkkel, ő a mindent leszervező, az ügyelő, a feszültségoldó… na, értitek… És már majdnem kezdés, a rendkívül alapos biztonsági ellenőrzés után a kedves közönség is megkezdi a beszivárgást – a magam részéről még beugrom a mosdóba egy kis szervízre, utána kezet mosok, a telefonom töltőkábele a kezemben, leteszem a mosdó mellé, aztán kijövök, beszélünk még három mondatot, és beugrik, hogy odabent hagytam a kábelt. (Gyorsan elmondom, hogy a kábel erősen hekkelt, háziipari termék, számomra felbecsülhetetlen érték: a már említett bátyám hozta vissza a klinikai halál állapotából, egy idegsebészeti műtét értékű forrasztás után egy darab nyers bőrrel szigetelte le, amit téphetetlen német hadicérnával rögzített a csatlakozóhoz – így vállalt rá húsz év garanciát…) Húsz másodperc telt el, vissza a mosdóba: a kábel sehol. Körberohanom az egész előteret, megkérdezem a büféseket… persze sehol, sehol és sehol. Ilyet… de komolyan… kinek kellhetett és mire? KáGével villámgyors stratégiai egyeztetést tartunk: nekem hirtelen beugrik, ki jött ki utánam a mosdóból – egy rendkívül gyanús, kockás inges, bajuszos atyafi, hirtelen egyértelmű lesz minden, a tavaszi kerti munkákhoz rakta zsebre, jó lesz rafia helyett… Kábelem eltűnésének bomba sztorija futótűzként terjed a stábon belül: Luigi beengedés előtt megkéri a kedves közönséget, ha netán valaki rendelkezik valamilyen információval az ügyben, ne fojtsa magába… mi közben a bajuszos arcát pásztázzuk, de piszkosul fegyelmezett, izma nem rándul, látszik, hogy nem ez az első kábele… Aztán elkezdődik a show, már fent ülünk, a vezérlőben: egy kamera szinte egyfolytában a célszemélyt mutatja – hangmérnökünk azt mondja, túl nyilvánvalónak érzi, hogy ő lett volna, szerinte csak csalinak dobták elénk a valódi elkövetők. Megmutatja, szerinte ki lehetett a tettes: egy decens, őszes úr és a felesége – tény, hogy kicsit gyöngyözik a homloka, de hát ki ne lenne ideges, ha más tulajdona lapul a zsebében… Az adás ideje alatt kibomlik még pár tucat sztori, rendesen kimaxoljuk, ami ebben a kábeleltűnésben van – szerencsére hibamentesen lemegy az egész cucc, mondjuk a barátomtól azért kicsit többet vártam volna, egy nyomorult kettest nem tudott elintézni most sem… Lépünk: még egy szúrós pillantást vetek a kockás ingesre, hátha összeroppan, de keményen tartja magát, mondom, hogy profi… Aztán hepiend egy: Popóéknál, ahonnan a kocsmatúrára indulunk, kapok egy használaton kívüli, gyári kábelt, öribe – a veszteség csak azért fáj, mert, mondom, a tesóm csodás kézi munkája. Volt. Sebaj, el kell engedni. A buli pompás, hajnalban hazavitetjük magunkat és az autót a sofőrszolgálattal – másnap kora délután már a Villámban ülök ismét, Ercsi környékén járok, amikor Sziszi telefonál (én természetesen headsettel veszem). “Helló… KáGé szólt, hogy megtalálták a kábeledet…” Miiiiiii vaaaaaan???? És igen… pár órával később már a részleteket is tudom, idézem KáGét: “Van egy hölgy, nevezzük Marikának mondjuk, mert így hívják. Cleaning manager szakmáját tekintve, ő találta meg az aulában egy asztalon, a portán adta le a rendészeknek, azt hiszem… de tuti megvan.” Nos hát, kedves barátaim: az emberiség, benne a magyarság mégsincs elveszve egészen, köszönjük meg szépen Marikának, élen velem – holnap, azaz már ma a fővárosba motorozok (utána meg a Pilisbe, majd a Balaton környékére, úgy gondolom), és magamhoz veszem a Legendát. De azért, a hepiend 2.0 dacára is azt hiszem, a bajuszosról egyelőre még nem hívom vissza az embereimet: KáGé szerint is “elég sunyi képe van”…


Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (16 lövet, átlagosan: 6.88 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. Hatlövet szerint:

    Fel van téve a kezem, már lassan el is fárad. :D
    Két nap múlva hogy mentél Budapestre romkocsmázni Villámmal, ha a kulcsait két nappal előtte elvitték az UFÓ-k. :D
    Illés bácsi történetével nekem is hasonlóak az érzéseim mint neked.

    • Boda Kapitány szerint:

      Ismét jár a hangszóró, Laci… valóban nem fejtettem ki teljességgel a dolgot: a helyzet úgy áll, hogy mindig két kulcs van az autóhoz, ugyanis Boda jr-ral kettesben az elmúlt pár évben nagyjából 1225 alkalommal zártuk ki magunkat, ez nem túl bonyolult, tekintve, hogy a gombot előre lenyomva is be lehet zárni az autót, ha közben felfelé húzod a kilincset… Az a szép rész, amikor e mozdulat közben visszanézel a gyújtáskapcsolóra, és már nem tudod visszacsinálni, csak azt mondani, hogy Azt a jó xkrsjn… bkrcstz… bele a ksrltean…ba. Aztán jön a nyitás, nagyjából egy perc, ha van megfelelő eszköz. Most is benn volt a pótkulcs az autóban, így aztán hajnalos műszak után felpattintottam, és ment minden a maga útján tovább. Jövő hét elején mennem kell jó Lajos mesterhez, csináltatni egy újabb pótkulcsot a kis szemetek miatt…

  2. Tóth Gábor szerint:

    Jól esett, és egyet is értek Gödöllőről.
    Imádom, hogy azt,hogy “Elmentem a boltba” képes vagy 38 mondatban elmesélni, nem is akárhogy.
    :)

  3. kroonstadt szerint:

    élveztem olvasni.
    -moldovai,rejtős szintre emelkedsz lassan az elbeszéléseiddel

  4. kroonstadt szerint:

    rejtői. -bocs!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


9 + = tizenegy

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz