Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


14 május
4komment

Két bubis víz, lélekmélyre

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenöt éves rovatunk kétszáztizennyolcadik kiadásában Pekingbe röppenünk, de nem sokat időzünk ott, egyből utazunk is tovább Párizsba. Mr. Yinjuan igazgató úr és milliárdos vendégei leszünk mi is, ne aggódjatok, szerintem beleférünk a keretbe páran – a fösvénynek aligha nevezhető cégvezető nagyvállalata, a Tiens 6400 dolgozóját a cég fennállásának húszéves jubileumán egyetlen, szép nagy csapatként jutalmazta meg egy álomúttal: 84 repülőgépet, majd Franciaországban 147 autóbuszt bérelt ki az alkalmazottak utaztatásához… S hogy hogyan jutunk el innen Maxim barátomhoz meg a Kőműves utcai legendás táskaplázához? (Míg el nem felejtem, gyorsan J. M. úr szíves figyelmébe ajánlom hirdetési tarifáinkat…) Nos, mindent megtudtok beljebb. Megszűnik egynéhány meglehetősen nagy múltú intézmény Magyarországon – nem, sajnos egyáltalán nem szokatlan ez a pompás nemzeti együttműködés szisztematikájában: bizonyára csak nekem van fura érzésem azzal kapcsolatban, hogy immár az Országos Egészségbiztosítási Pénztár vagy az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság is a múlté. Azaz… mit össze nem beszélek: egy frászt… Csak racionalizálják ezeket a régi kommunista izéket… tudjátok… egy jó kis ésszerűsítés, a feladatokat… izé… szakértők vizsgálják, hogy… na… értitek, szóval minden jobb lesz végre… teszem azt, Matolcsy György vagy dr. med. univ. birk. Németh Szilárd megkapja a 2000 milliárdnyi eü-lóvé leosztási jogát, aztán… a hároméves Matolcsy Bubuka kap egy új hintalovat. Egy darab gyémántból kifaragva. Az talán még nincs. Azér’. Vissza a zavarosból a jóba: Boszniában jártunk az elmúlt hét végén a Kész Lacival, két motorral, pénteken mentünk, szombaton meg már itthon voltunk, igazi nekünk való, semmirekellő kis 1200 kilométeres túra volt – ismét az a fajta negyvennyolc óra, aminek minden másodperce beégett mindenembe, s amit így az életben el nem felejthetek szerencsére. Álomszerű időjárás, ideális motorozós körülmények minden tekintetben – és persze a végcél, a csodálatos Mostar, amivel csak egyetlen komoly baj van: hogy a világon elég sokan tudják, milyen fantasztikus hely, s ebből fakadóan már most, május elején teljes gőzzel dübörög a turisztikai nagyüzem. Azért bátran megittunk pár sört a legendás Marshall teraszán, majd a Marshall-villában aludtunk rá egy nagyot – ha pedig azt is tudni akarjátok, vajon meg bírok-e hatódni két tízcentes ásványvíztől, javaslom, olvassátok el a teljes sztorit kicsit beljebb.

Hirdetés

* 6400 dolgozóját vitte francia álomútra egy kínai cégvezető.

Li Jinyuan igazgató úr vállalata húszéves lett – megtehette volna, hogy a szép centenáriumon rendez egy jobbfajta batyus bulit a gyárudvaron, jut mindenkinek egy fél pekingi kacsa meg némi párolt zöldség és rizs, plusz két sör: boldogan megköszönte volna mindenki, azt gondolom. Na jó, mondjuk Jinyuan úr nagyon jó fej, jókedvében van – kap mindenki még ezer-ezer jüan ünnepi jutalmat: szerintem két hétig tapsolnak neki és skandálják a nevét… De nem: ő más meglepetést gondolt ki. Nagyon mást. A jubiláló cégcsoport, a Tiens egyébként 110 országban tart fenn kirendeltséget – könnyebb lenne felsorolni, mivel nem foglalkoznak: a főbb profilok között van a hagyományos nemzetközi, illetve internetes kereskedés, a turizmus, a biotechnológia, az oktatás… szóval lényegében minden, amiben pénz és fantázia van. A bolt elég szépen megyeget: Jinyuan úr milliárdos, nem jüanban, bármi komolyban. Ennek megfelelően jutalmazta meg dolgozóit is: négynapos franciaországi luxuskirándulást szervezett 6400 beosztottjának, akiket 84 repülőgéppel vitetett el Párizsba, ahol nem kevesebb, mint 140 jó nevű hotelben foglalt számukra szállást. A különleges csapatépítő turnén a boldog dolgozók – nyilván több turnusban – megnézhettek egy igazi show-t a Moulin Rouge-ban, zárt körben vásárolgathattak a Lafayette áruházban: majd Jinyuan igazgató úr, jó kapcsolatait latba vetve bezáratta a Louvre épületét, hogy emberei úgy nézhessék meg a műkincseket, hogy ne zavarja őket a többi (nagyrészt persze kínai) turista. 147 busz segítségével elszállíttatta a dolgozókat Cannes-ba és Monacóba is, ahol szintén luxusszállodákban élvezhették a kényeztetést, s a programba nyilván belefért még egy kis kaszinózás is. Persze, ha már ott jártak, Nizzában összehoztak egy kis promót a cégnek, a 6400 dolgozó kék meg fehér pólót öltve élőképpé állt össze a tengerparti sétányon – a cég mottóját írták ki magukból ily módon, Guinness-rekord, benne vagyunk a tévében. Amúgy a nem teljesen megszokott hosszú hétvége a főnök úrnak 33 millió eurójába, azaz nagyjából tízmilliárd forintba került – hadd mondjam el még egyszer, 6400 ember buliztatásáról beszélünk… Engedelmetekkel még halvány ceruzával sem kezdek bele semmiféle párhuzamosságok felrajzolgatásába – mindannyian itt élünk, pontosan látjuk és érezzük azt a megbecsülést, amiben részünk van, már legalábbis itt, az alsó fertályokban. Vagyis kevés kivétellel egyre inkább mindenütt. Hagyjuk… hadd mondjak inkább pár mondatot a kínai turizmusról – ők szívesen mondják, hogy ők tartják el a világ, benne Európa turizmusát: s amióta volt szerencsém pár hetet Skandináviában, egy kínaiakat szállító turistabusz vezérállásában töltenem, azt kell mondanom, nem a levegőbe beszélnek gőgösen. Egyfelől ugye ott a mennyiség – hát azzal nincsen nagy baj. Jönnek, jönnek, jönnek és jönnek: amennyire én láttam, mindenhol csak ők voltak, tényleg. Koppenhágában, Oslóban, Stockholmban, a norvég fjordoknál, a dán kisvárosokban, az összes turisztikai látványosságnál, kisvasútnál, sétahajónál, bevásárlóközpontban és szállodában – kínaiak, kínaiak, kínaiak. És persze ugyanez a helyzet Franciaországban, Svájcban, Németországban és mindenhol a világon. A másik, elsőre talán furának ható tény: a kínai turista betyáros a pénzköltésben is. Gondoljunk csak bele: mondjuk két hét Skandinávia, luxusbusszal, remek szállásokkal, jó kajákkal, programokkal… ez nekik, onnan – hát sok mindent mondhatunk rá, talán azt az egyet leszámítva, hogy olcsó… És volt szerencsém látni őket shopping közben: az óraboltból, ahol a legolcsóbb portéka úgy 2000 euró volt, tizenöten-húszan ténferegtek ki az elegáns szatyrot lóbálva – azt, ha jól tudom, emlékbe nem nagyon osztogatják… Hadd mondjak még valami elgondolkodtatót: az egyik turnusomban volt három negyvenes pasi, jó barátok, kedélyesek, jópofák, jó fejek, állandóan a hátam lapogatták, a kezem szorongatták – a harmadik napon derült ki, miért, merthogy kollégák, azaz buszvezetők voltak. Mint ha mondjuk én gondolnék egyet, szólnék az Edunak meg a Kenyának, na jó, még a Körtének meg a Lecsónak is, aztán így ötösben szépen kiugranánk mondjuk Ausztráliába vagy Jamaikára egy all-inclusive két hétre, és ha már ott vagyunk, hát vennénk egy kis ezt meg azt. Óra-ékszer-motoralkatrész. A buszvezetői fizetésünkből. Ennyit mára: nekem már könyökig bele is lógott. Most pedig jöjjön a beígért zárósztori Maxim barátommal, a Kőműves utcai táskakirállyal – aki szűk két hét múlva szintén jubilál, szintén húsz éves fennállást, minő véletlen… Pontos programot még nem kaptam, de ha jól emlékszem, valami olyasmit rebesgetett, hogy aznap minden táska árából enged húsz forintot, meg a belső kör részére rendelni fog egy 36 centis pizzát a Diablóból, és úgy rémlik, narancsos kölyökpezsgő is lesz, rogyásig, de maximum két üveg. De lehet hogy meggyes. Plusz tűzijáték, az állítólag olyan lesz, hogy az augusztus 20-i Pesten szégyenkezés miatt el is marad. Arra azért nagyon kíváncsi leszek. Meg arra is, hogy a paralell világok alaptörvényeinek megfelelően Kínában ugyanígy irkáló ugyanilyen hétlövetes csávó felfigyel-e erre a jellemzően magyar történetre, és megírja-e az ő blogján, mondjuk jövő szombaton… Majd rákeresek: 七杆博客

* Megszűnik az Országos Egészségbiztosítási Pénztár.

Elég veszélyes dolog ma Magyarországon pénztárnak lenni: ez a kihívó név ezekben az ínséges időkben igen hamar felhívja magára valamelyik tűzközeli közszolga figyelmét, s ha netán még szabad a préda, a legügyesebb, leggyorsabb már rá is tenyerel. A pénztár mindenképpen valami édes finomságot jelöl – de persze a hamarosan megszüntetendő intézmények között vannak nempénztárak is, hogy valami bóni azokban is lehet, az egészen bizonyos, már csak azért is, mert az egész ügyletet maga Lázár János jelentette be. A hivatalos verzió arról szól, hogy több mint hetven állami intézmény és hivatal átalakításába kezd bele a kormány, a – biztonsági öveket kérném jó szorosra húzni, ki ne essen nekem valaki a fotelből – bürokráciacsökkentés jegyében, amely az ország versenyképességének egyik záloga. Phűűűű… Hát ezen is túl vagyunk, le tudtam írni, nem volt egyszerű, egy-kétszer azért neki kellett szaladni, mindegy, a lényeg, hogy sikerült. Csökkentik a bürokráciát… olcsó állam… ilyesmik… by the way, jut eszembe, az megvan, hogy a 2011-es hivatali autókat cserélni kell? Na jó, nehogy már valaki azzal vádoljon, hogy hangulatot keltek… hát persze, hogy kell, nem is csoda: ha már Lázár miniszter urat említettem, ő tavaly gyönge négymillió forintért tankolt a szolgálatiba, vagyis nagyjából 130-140 ezer (közel napi 400) kilométert tett meg – mindezt persze az államügyek intézése és megannyi más emberpróbáló feladat mellett… Apropó, benzin: az is megvan, hogy jövő évtől akkor is emelkedik Magyarországon az üzemanyag ára, ha a világpiaci ár esik? Az elmés javaslat szerint ha a Brent kőolaj tőzsdei jegyzése 40 vagy 50 dollár (még nem dőlt el) alá megy, a benzin jövedéki adója a jelenlegi 120 forintról 125-re, a gázolajé 110.35 forintról 120.35-re emelkedik. Értem? Aprócska gond, hogy ha a jegyzés mondjuk egy centtel esik a meghatározott szint alá, akkor is bruttó 5, illetve 10 forinttal nő az üzemanyag ára, természetesen plusz áfa, el ne felejtsem, így hát 6.50, illetve 13 forint. Ügyes, mondaná Kohn bácsi: csökken a világpiaci ára, tehát nálunk nő. Baszki, hát itt tényleg mindent meg lehet csinálni – mondja valódi áhítattal, a szemével csippentve Varga Mihály ötletgazdának (?) teszem azt Mészáros Lőrinc a kisvasúton, a nagy kanyarban, persze a szája elé téve a kezét, ki tudja, ezek a rohadt sajtósok hol bujkálnak valami kamerával. Na nem mintha valakit is érdekelne már, kiderülnek-e a valódi szándékok – hiszen akkor sincsen semmi, de semmi, max egy kis kaffogás itt-ott, amíg még van hol, nem sokáig már. No de vissza az OEP-hez: szóval az megszűnik, illetve, dehogy, csak az illetékes minisztérium lesz a jogutódja. Meg az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóságnak is. Hogy melyik az illetékes minisztérium? Majd megmondják azt időben. Amúgy nem mindegy? A lényeges sokkal-sokkal inkább az, hogy végre az egészségügyre szánt, nagyjából 2000 milliárd forint is eltűnhet a sok kíváncsi pór látóteréből. 2000 milliárd: azért már jó Lázár János is lehajol, ha már így szembe jött vele. Nyugdíjfőigazgatóság? No, az aztán tényleg felesleges egy hülyeség: hát eleve miféle nyugdíj? Ti meg miről álmodoztok, barmocskáim? Emberek! Hadd jelezzem már, nem másért, csak hogy legalább valami nyoma legyen itt is, mik a tervek a 2017-es költségvetésre, hamarosan elfogadják, nem vállalok nagy rizikót, ha ténynek veszem. Komolyat spórol például a kormány néhány szociális programon: így 15 milliárd forinttal csökkentik a Start munkaprogram keretét. Az árvaellátást 3 milliárd forinttal nyesik meg, 3 és fél milliárd forinttal csökken az özvegyi nyugdíjak értéke, 2.5 milliárddal a rokkantsági ellátások kerete. A családi pótlékra szánt keret szintén 3,2 milliárd forinttal lesz alacsonyabb az ideinél. De… már megint elkalandoztam, mint rendesen – a megszűnő (persze, persze: átalakuló) intézetekről volt szó… Biztosan csak én érzem szimbolikus jelentőségűnek, hogy jogutód nélkül szűnik meg a Nemzeti Művelődési Intézet, az Igazságügyi Intézet vagy a Nemzeti Kommunikációs Hivatal – az ok amúgy nyilván banálisan egyszerű: egyik tevékenységre sincs igény a továbbiakban…

* Boszniában, Mostarban jártunk.

Minden ugyanúgy kezdődött, mint már annyiszor. Csütörtökön rátelefonáltam a Kész Lacira, mondom neki, átnéztem a buszos kottámat (naná, át: hát mást se néztem úgy két hete, álmodozva), van két szabadnapom, meg a Kis Hangnak is megígértem, úgyhogy másnap reggel szép csendesen elugrom Mostarba kávézni (nem is kávézok annyira, ezzel a finom oldalvágással csak egy négy évvel ezelőtti menetre kívántam a tőlem megszokott eleganciával visszautalni), na, azt mondja, persze heves sóhajtozások közepette, ő sajnos a jelek szerint nem tud jönni, mert dolgoznia kell. Ebből persze azonnal tudtam, nem kell egyedül mennem – már nem mintha azzal bármi gond lenne, de én a költővel vallom, jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek, ezért aztán szeretek egy-egy szárnyat-combot nyújtani a kicsiny Kész Lacinak vagy a Körtének, ennyi történt hát ezúttal is. Egy órán belül már üzent is az Elfoglalt Dolgozó, klasszikusoktól csak pontosan, tehát idézem: “Honnan indulunk és hánykor?” Hát a Cornertől, nyolckor, egy kis kávé után, na jó, én még beugrottam Annáékhoz a Piac téri pecsenyesütőbe, hogy teljesítsem egy szuicid, kis darab vegetariánus kolbászka utolsó kívánságát – de aztán már jött az ondöród. És… gyerekek… de nagyon, de iszonyatosan, de végtelenül jó volt… Időről időre az ugrott be az agyamba, hogy milyen irgalmatlanul jól van kitalálva a motorozás – hogy tényleg mindent, de mindent kipucol az emberből, hogy csak a jót hagyja… hogy mész húsz kilométert, és már csak a szél van, a napsütés, a suhanás, az út, a következő kanyar, a következő előzés, a… menés. De ezt megírtam már vagy ezerszer: és ti nagy részben még szerencsések is vagytok, mert legalább élőben nem kell hallgatnotok, ipari mennyiségben – mindig mondom, vannak rosszabb sorsok, gondoljatok csak erre, ha nagyon lent lennétek… Szóval isteni, mennyei volt a menet: napsütés, huszonpár fok, pont nem túl meleg, kellemesen langyos, simogató menetszél, alaposan átmelegedett aszfalt, amin szépen fog a gumi, jó kis forgalom, épp csak hogy azért lehessen egy kicsit azt is érezni, miért is motorral, s nem mondjuk pótos teherautóval utazunk – és persze ismét, ezredszer is, nulla “helyzet”, azaz élet- vagy egyéb veszély, semmi, semmi, semmi, kop-kop-kop, mondom, egy csomó dolog fejben dől el. És mi továbbra is hosszú távban gondolkodunk – pölö nem véletlenül találkozgatunk Baja legendájával, a 91 éves Bálind Matyi bácsival, aki legutolsó információim szerint még mindig a szerény 180 lóerős Ducati-szörnyeteget igazgatja, nem épp öregesen, hanem ahogy kell, odavágva neki, amit kér. Simán leértünk tehát Mostarba – hadd kezdjem azzal, utálom ezt a hülye szabad információáramlást, mert ennek köszönhető, hogy boldog-boldogtalan értesülhet róla, milyen ez vagy az a város, emez vagy amaz fertálya a világnak… És persze amelyik tetszetős, az, fene se érti, sokaknak tetszik: na, ebből adódik például, hogy Mostarban már május elején is ádázul dübörög a szezon, csoda, vagy inkább a mérnöki munka dicsérete, hogy le nem szakad az a továbbra is elhihetetlen szépségű kis híd a kétezer internacionalista turista alatt, aki percenként átnyomorogtatja magát rajta. Mint mi is: de nekünk legalább van indokunk – egyrészt utunk tulajdonképpeni célja a hídgörbület tudományos ellenőrzése, ezt rendszeresen meg kell tennünk, a világbéke érdekében, többet nem mondhatok róla, kérem, kapcsolja ki. Másfelől azért is át kell jutnunk a hídon, mert a száz méterre elhelyezkedő Marshall bárban szeretnénk inni egy italt. A Marshall gazdája Alisa: mint mindig, most is épp ott van, régi ismerősként üdvözöljük egymást, kérdi, hol alszunk, a valóságnak megfelelően mondom, nem tudjuk. Öt perc alatt ütjük nyélbe az alkut: negyven euróért kapjuk meg a kis kocsmától harminc méterre elterülő Marshall-villa földszinti háromágyasát, bőséges reggelivel, egy-egy sörrel és egy-egy grappával a Marshallban. A szoba hibátlan, a motorokkal beállunk az udvarra, a sör hibátlan, a grappa hibátlan, az este hibátlan, másnap reggel a reggeli a napfényben úszó hátsó/belső kertben hibátlan. Aztán elbúcsúzunk: puszi-puszi, augusztusban újra jövünk, küldöm a dátumot… mi felülünk a motorra, izzítunk, Alisa bemegy a Marshallba. Hogy aztán egy perc után kirohanjon, állj, állj, hé, várjunk csak… és mosolyogva egy-egy gyöngyöző ásványvizet ad… És valahogy ez… na, értitek?… ez a tízcentes ásványvíz… magam se tudom, miért, de ez talál be telibe nekem… hogy hazafelé vagy háromszáz kilométeren át morzsolgatom magamban… hogy oké, ajándék sör, oké, grappa, tök jó, meg minden… de ez, ez… ahogy Alisa kiszalad utánunk a két palack vízzel… hogy még eszébe jutott, hogy a két malyom fél napig börrög hazafelé, hátha jólesne nekik egyszer inni egyet… szóval nekem ilyesmi, amitől kicsit rosszabb állapotban simán, minden rákészülés nélkül elbőgném magam… De hát ilyen két nap után az ember állapota hosszú időre sérülésmentessé és mindentől védetté válik – aztán, amikor kimegy a szervezetből az úti szérum, újra be kell adnunk magunknak az oltást: na, ez az újabb vakcina lesz például az orbitális Balkán-túra, augusztusban. Még száznégy nap – de ugyan ki számolja…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (16 lövet, átlagosan: 6.50 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

4 komment

  1. Hatlövet szerint:

    Ezek között a kínai kapitalisták között azért néhány jó fej is van.
    A Manyup 3.000 milliárdja után kell a fiúknak az OEP 2.000 milliárdja is. A kis telhetetlenek.
    Örülök, hogy közlekedési eseménymentesen megjártátok Mostart. A hídon ezek szerint át lehet tolni a motort? Mert a Marshall udvarára valahogy oda kellett jusson. :D

    • Boda Kapitány szerint:

      Jó a kérdés, látom, van, aki figyel… Na most ez úgy van, hogy a Stari most-on még gyalog is elég nehéz az átjutás, nekem, patkolt csizmában, fokozottan, úgyhogy a motorost még akkor is kihagynám, ha netán lehetne… Úgy kell csinálni, hogy egy feljebb lévő, közúti hídon szépen átballagunk, ott be balra, aztán a kis utcán megint, és akkor ott vagy a másik oldalon, autóval nem igazán, de motorral szépen be lehet surranni a karók között, igazából nem is tilos, pláne ha Marshall-vendég vagy… :-)

  2. kroonstadt szerint:

    Megint jó írás,tetszett.
    -nekem bepárásodott a szemem azt az ásványvizes részt olvasva.:)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


+ egy = 10

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz