Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


30 április
3komment

Gyuri baba és a negyvenezer rabló

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenöt éves rovatunk kétszáztizenhetedik kiadását egy olyan hírrel szeretném kezdeni, amitől a magamfajta ingyenélőknek még olvasva is csendesen csorogni kezd a nyála: úgy tűnik, a világ egyre több pontján kezdenek komolyan foglalkozni az alanyi jogon járó alapjövedelem bevezetésével. Továbbmegyek, van, ahol már nem is csupán az elmélet szintjén kóstolgatják ezt a nem kicsi, nem kevés kérdést felvető falatot: a finn parlament tavaly rábólintott egy kísérleti időszak megkezdésére, Svájcban hamarosan népszavazás lesz a kérdésben, Hollandiában egyes városokban fogják tesztelni a rendszert, és komolyan fontolgatják a dolgot Kaliforniában, Kanadában és Nagy-Britanniában is. Én lánglelkű ifjú korom óta szajkózom, hogy az ember természetétől merőben idegen a munka – a magam részéről jobb híján (eddig) azt a megoldást választottam, hogy mindig csak olyasmivel foglalkoztam, amit hobbiból is szívesen csináltam volna, a HL írása például iskolapéldája ennek: na, nem mondom, elmegy, de sokkal jobb lenne, ha csak úgy kapnék egy kis pénzt szabad felhasználásra, aztán majd én eldöntöm, mivel szeretném múlatni az időt. Higgyétek el, szívesen foglalkoznék a nemzeti történések közül mással, de egyszerűen nem tehetem: az MNB pompás, szabályos, a köz érdekeit szolgáló alapítványai, s Matolcsy mester ténykedése mindenre kisugároz, mint egy jó idegbecsípődés – az elmúlt napokban volt itt minden, például a sajtó testidegen, idegesítően kérdezgetős munkatársait úgy kirittyentették a Parlamentből, hogy Havasi Bertalan adta a másikat, sebaj, nem leszünk jó hír és napi sikertörténetek nélkül, hiszen maradt még bőven ragyogó képességű mikrofonállvány, jellemes, gerinces, a szakma alapvetéseit zsigerből érző betűvető, aki lelkifurdalás nélkül beszámol róla az M1-en, milyen ragyogó is az élet mifelénk. Hogy mi újság a városban? Tovább finomodik a közlekedés rendje: pár éve kicsit nehezen sikerül követnem, mi miért történik a városban ezen a fronton, de tudom, bennem lehet a hiba – most éppen anyáméknál, a belváros belvárosában folyik a rendrakás és nyomában szépen suhog a kasza. Tudom, minden csak a mi érdekünkben történik – ha még szabad kérdezni csendesen, azért megtenném. Fizu csak úgy, Siva-kezű alapítványok, illetve más utcamesék – hetes színpad, nyílj ki.

Hirdetés

* A világ kezd komolyan foglalkozni az alanyi jogon járó alapjövedelem bevezetésével.

Kezdjük talán az alapvetéseknél: nekem aztán mondhatja, aki csak akarja, hogy az embert a munka tette/teszi emberré – szent meggyőződésem, hogy ezt mindig azok szajkózzák nagy meggyőződésből és sulykolják saját jól felfogott érdekükben, nemzedékről nemzedékre, amióta csak világ a világ, akik mások munkájából/verejtékéből/szellemi muníciójából élnek vígan, úgy, hogy ők maguk nagyjából egy komolyabb szalmaszálat keresztbe nem tesznek egy életen át. Szerény nézetem szerint – és igen, természetesen magamból indulok ki – az ember alaptermészetétől merőben idegen bármilyen munka, kész, punktum, uff, ennyi. Ha netán szeretsz dolgozni, az csupán azért lehetséges, mert óriási szerencsédre olyasvalamiért kapsz pénzt, amit egyébként is szívesen csinálnál: én például csodálatos autóbuszokat vezetek, közben gonosz perverzitás keretében ipari mennyiségben égetem a szénhidrogéneket, és bizonyos mértékben, némi jóindulattal ezért még pénzt is adnak, de mondjuk pont ez érdekel a legkevésbé, hogy őszinte legyek, csak ezt el ne áruljátok a mindenkori főnökeimnek… Korábban dolgoztam néhány csodás színházban, díszletek mögött és előtt is; voltam gyors- és gépkocsikísérő, ezer kalanddal az ország összes útján; klubkönyvtárvezető Iváncsán, ahol a felejthetetlen Fűrész Gyula bácsi oktatott ki lényegében mindenre, ami az életben fontos; segédmunkás és futózottgumiosztály-vezető a 28. sz. műszaki boltban, újabb ezer kalanddal; éjszakás sofőr a Főtaxinál, erről inkább nem is mondok semmit; nyomdai korrektor, amikor is a világ egyik legszórakoztatóbb személyisége, Kemény Dezső sugárzó szellemében lubickolhattam naponta. Ja, és irkafirkáltam ide-oda húszegypár évig, leginkább is egy helyi újságba, igen, képzeljétek, volt ilyen, meséltem már róla. Na, az egésszel csak azt akarom mondani, hogy ha van valami felhalmozott érték az életemben, az ez: vagyis hogy az elmúlt mondjuk ötven évben soha, jószerivel egyetlen árvakurva percig se csináltam olyasmit, amihez ne lett volna – általában irtózatosan nagy – kedvem. Egy nap se volt, amikor úgy indultam volna “dolgozni”, hogy a francba, már megint be kell menni. Valamelyik nap kérdeztem a haveromat, szerinte ez mennyit érhet forintban, euróban, csillagközi dukátban – persze egyikünk se tudta a választ, annyi biztos, elég jól megmérném az árát, ha el tudnám passzolni, azaz benzinre tudnám váltani valahogy. Más szóval, hogy folytassam, szerintem én még életemben nem dolgoztam, s az a gyanúm, a maradék mondjuk ötven évre már nem is változtatok ezen. Az alanyi jogon járó alapjövedelem eszméje tehát nekem egyszerűen csak vallás – még ha remegő délibáb is, még ha tudom is, nulla az esélyem rá, csodás belegondolni, elképzelni: pénzt adnak azért, mert vagyok. Nem kell kérvényeznem, igazolnom, nem kell megmagyaráznom, mire kéne – kapom, havonta, jön, nem várnak érte semmit, olyan, mint a levegő, amit beszívok, vagy a föld, amin járok. Kicsi pénzről van szó persze, épp annyiról, ami egy szolid életvitelt betakar – nekem legyen mondva: van némi rutinom a szerénység terén… De mi azzal a baj? Egészen komolyan mondom, de tromfoljatok bátran, ha attól jobb: ha nullából kellett kijönnöm (és ez azért párszor előfordult/előfordul velem), akkor is mindig megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy pompásan érezzem magam, nagyszerűen szórakozzak, vastagon éljek – merthogy, elárulom halkan, az egész nem elsősorban a zsebünk duzzadtságán múlik… Na, jól elragadtattam magam: ide ömlött a monitorra vagy hatszáz szó, és a valódi témáról, vagyis a mindenkinek alanyi jogon járó jövedelemről mondtam összesen vagy két mondatot – bocsánat… Mi lenne, ha kivételesen így hagynám, és úgy egyeznénk meg, hogy ez volt a bevezetés, aztán jövő héten megejtenénk egy második részt, amiben kicsit célratörőbben kifejteném, hogyan is áll a “Kapjon mindenki fizetést, csak úgy” varázslatos ígéretekkel teli rendszere a világ néhány boldogabb pontján. Mert, hadd szomorítsam magam, mifelénk nemhogy a semmiért, de még a megfeszített, embert daráló, felelősségteljes, alkotó munkák zöméért se jár normális fizetés – 2016 Magyarországon újra a rabszolgatartó társadalom kora lett, sajnos a szó legkonkrétabb értelmében: a legelkeserítőbb pedig, hogy ezzel a szánalmas állapottal épp azok a legelégedettebbek, akiknek az lenne az egyetlen kötelességük, hogy (természetesen mindannyiunk tevékeny segítségével) kirángassák ebből a szörnyű mocsárból ezt a kómában szédelgő országot…

* A Matolcsy Nemzety Bank…

… ez a mondat a mostani hét után simán bárhogyan folytatódhat… Nem panaszkodhatunk, volt történés bőségesen: kicsit belerondít az összképbe, hogy a mi pénzünkön folyik a bohóckodás, az állatszelídítés, a zsonglőrmutatványok, az illúzió és a mágia megannyi csodája – ráadásul sem a cirkusz népes társulatának fenntartása, sem a műsor nem mondható épp olcsónak, no meg ott az állatkert is, ennyi vadbarmot etetni, az tényleg költséges egy mulatság, az emberszabásúak meg feszt csak szaporodnak, minden nekik kedvez most. A nézőtér majd’ összerogy, liffeg-lebeg a lyukas ponyva, csöpög ránk az eső, fázunk, mint a vadászkutya, az épp porondon lévő bohóc néha röhögve a tömegbe dob egy-egy aszott perecet vagy egy lerágott almacsutkát, amiért szinte összeverekednek a nézők – pedig azért, jó, tudom, nagy a pofánk, de lehetne kicsit normálisabb az ellátás, mert a jegyárak elég borsosak. Néha-néha van is egy kis morgolódás itt-ott a viharvert padsorokban, de persze semmi komoly – ha mégis élesedik kicsit a helyzet, azonnal megjelenik valamelyik hoppmester, és a harsány fanfármenetek meg a dobpergés után bejelenti a következő számot, becsületére esküszik, ez már tényleg az a frenetikus világszám lesz, ami a plakátokon a legnagyobb, arany betűkkel szerepel városszerte. Évek óta. Jelzem, már vagy harmadik órája megy a műsor, eddig unalmasabbnál szarabb bóvliszámok követték egymást, mi még halványan reménykedünk, hogy hátha, de egy csomóan már le is léptek, azt mondták, ebből baromira elég volt, ők ugyan vissza nem jönnek többet, még akkor se, ha a direktor majd tényleg áthúzza magát a tű fokán – mert, mesélik élénken a többieknek a szépen párnázott zsöllyesorokban pöffeszkedő szerencsések, ő állítólag arra is képes. Mint mindenre, ha úgy hozza a szükség. A Nagy Direktor. Azt mondják, kicsit bedilizett: úgy hiszi, övé az egész cirkusz, nézőstől. Majd valamikor jön ő is, állítólag. Most mindenesetre bellibben a manézsba egy flitteres ruhás hölgyike, csillog-villog, nem mondom, de azért láthatott már szebb napokat is mondjuk a hetvenes években, jó, rajtam is van egy kis plusz, no de nem is állok ki a reflektorfénybe – a lehetőségeihez képest mélyen meghajol, majd beleül a kupolából lelógó hintába, elővesz egy csillogó fuvolát, kicsit ellöki magát, leng, mint a tavaszi szellő, szépen, komótosan, előre-hátra, mindenki lélegzetvisszafojtva várja a produkciót, a Nagy Történést: egyszer csak a szájához emeli a fuvolát, belefúj… agyrepesztő, hamis sikoltás hagyja el a hangszert, a szülők kétségbeesetten tapasztják be a félálomban kókadozó gyerekek fülét, egyedül a művésznő táltosodik meg a kegyetlenül fals hangtól, s egyre nagyobb elánnal, mély átéléssel, ide-oda hajladozva szólózik a hintán, amit még három méterre se húznak fel, hogy legalább az a reményünk meglenne, hátha kiesik belőle, és elejti a hangszert. Közvetlenül az életfogytiglan alatti büntetésnek lehetne beilleszteni ezt a fuvolajátékot. Bő két percig tart a borzalom, utána a testes nénike egy bakugrással kiveti magát a hintából, a nézőtér minden irányába meghajol, mosolyogva csókokat dob, átvesz egy méretes orchideacsokrot a lelkesen tapsoló, bravózó porondmestertől, és kiszalad. Jön egy újabb bohóc, mit újabb, ezt még nem is láttuk, és századszorra is bejelenti az újabb világszámot: az arca rezzenéstelen közben, de ezen nem is csodálkozom különösebben, elég vastag rajta a máz. Áh… na… elég lesz ebből a parabolázásból, kisfiam, semmi szükség ezekre a képes beszédekre, tökéletesen felesleges, elárulom. Kinek szánod? Magadnak? Akkor játszd le simán agyban, nem visz el annyi időt. Az érintetteknek akarsz üzenni? Akkor meg felesleges finomkodni: simán csak ordítsd a képükbe, hogy nyamvadtrohadthülyepicsatolvajrablószemetek. Régen az ilyesmiért valami hajnali időpontot kaptál volna a Vérmezőn, négy lövés, ötvenről, első vérig – ma leszegik vagy felvetik a fejüket menekülés közben, néznek a horizontra mereven, sértetten bevágják maguk után a rézkilincses ajtót: Kéhlek, államtitkáh uham, valamit tenni kell, egyhe undohítóbb szokásokat vesz fel ez a nyomohonc cselédség, hát kéhlek, lassan ott tahtunk, hogy kéhdezgetnek, éhdeklődnek, baszlakalássan, hogy így meg úgy, hol a pénzük meg effélék… Az ész megáll… egy nohmális offsoht nem tud összekalapálni, de ugat… egyszehűen nincs nyugta az embehnek, egyhe nehezebb jövőt építeni… kéhlek, ez az államféhfiség sem az máh, mint hégen volt… És akkor beúszik a képbe a megatuti, kitiltjuk a Parlamentből a magukról megfeledkezett, elfajzott újságírókat, akik, horribile dictu, kérdeznek. Na jó, kérdeznének: mert válasz az nincs. Szóba állás sincs. Matolcsy bácsy, az van, hetvenmilliós leosztás a róla szóló könyv kiadására, az is van. Uncsitesója, ismerőse, barátja is van, alig pár milliárdba kerülnek (és nagyvonalúan nem számoljuk az ingatlanokat, egyéb semmiségeket, mondjuk a 165 milliós szőnyeget, a fundamentalista kamulovagot 27 millióért és hasonlókat) – neked, nekem, mindenkinek, na jó, kivéve őket. Szijjártó külminiszter is van, aki szerint nem baszogatni kéne ám Matolcsy bácsyt, inkább illően megsüvegelni azt a remekbe szabott teljesítményét neki. Egynémely totális önállóságban működő alapítványok, nos, azok is vannak, alig pár száz milliárdunk forog át rajtuk: ami, hónapok óta mantrázzák, nem közpénz. Az volt, de az alapítványba folyva elveszíti ezt a közpénzes jellegét. És van Trócsányi igazságügyi (sic!) miniszter, és van neki 16 százalékban ügyvédi irodája – ez kapott apróbb megbízásokat (úgy 241 milliós értékben) a fejlesztési vagy milyen minisztériumtól (na, hogy abban mi folyhat, az is érdekelne majd egyszer…), 137 millióért a MNB is dolgoztatta őket: az ominózus alapítványoknak  meg szerény 58 ezer forintos óradíjért karcolgattak. Nincs ebben semmi baj. És van a VS netes hírportál, ami szintén minimum érdekes körülmények között szívott fel 600 milliót, és van még a férgek férge, a trendin borostás intelligens szemüveges kormányszóvivő, akit bármikor látva valósággal nosztalgiám támad jó Hoppál Péterünk iránt – cinizmusban, aljasságban tényleg simán lefúr a magmáig élő egyenesben, el se mesélem, és még rajta kívül is van közvetlen érintett kurvatóriumi tag, aki még meg is magyarázza… szóval sok minden van… Egyvalami viszont láthatóan nincs: annyi helyem, hogy akár csak a jéghegy (csupán egyik) csúcsocskáját, a nagy nehezen felszínre került rablások egy mikronnyi töredékét slágvortokban megemlítsem…

* Megtiltották a megállást a Széchenyi park kis utcájának végén.

A néhai Mező Imre utcáról beszélek, itt nőttem fel, s ide járok még mindig naponta, Boda sr. és Mrs. Boda hétköznapjainak egyengetése céljából. Egy bő hete kihelyeztek az utca végébe, úgy húsz méterre, három autónyira a Tanács utca (jut eszembe, ha netán át kéne nevezni ezt a kommunista maradványt, javaslom a Futball-labdapattanás utca nevet, viszonylag kis munkával megoldható, és abszolút trendi) torkolatától egy Megállni tilos-táblát. Mármost nap közben megállni az utcánkban elég komoly kihívást jelent – közel a városháza, amúgy is a belváros belvárosának a magjáról beszélünk: ez a pompás intézkedés csak fokozza a helyzetet. Úgy néztem, a megfelelő szerveket is gondosan értesítették a változásról: ha jól vettem ki, harmincezer a normál megállás, ötven, ha menetiránnyal szembe sikerült belecsúszni, húsz a sima menetiránnyal szembeni parkolás nem a tábla hatálya alá eső szakaszon. Valamelyik reggel összeadogattam, kétszázezer forinttal gazdagították az önkéntesek Mészáros Lő az államkincstárat. Jó, oké, tudom, rendnek muszáj lenni, miattunk van ez is, a mi biztonságunk, jólétünk, testi épségünk védelmében. Pár éve kissé értetlenül figyelgetem, mi folyik ebben a városban közlekedésszervezés és hasonlók címén: tényleg nem szeretnék elveszni a részletekben, de például a nyolc másodpercig zöld/hatvannyolcig piros közlekedési lámpák; az itt-ott akár száz méteres hosszokon is megszüntetett, gondosan felsraffozott forgalmi sávok (amik közül az egyiket, a városháza előttit végül is emberfeletti munkával leradírozták); a gyalogátkelőhely UTÁN parkolást tiltó felfestés és a hasonló “semmiségek” az én szűkre szabott agyam számára elég nehezen feldolgozhatóak. Ez a táblaügy is ilyesmi. Kezdjük talán ott, hogy a városban nagy vonalakban úgy fele annyi parkolóhely van, mint autó. Erről elég sokat tudnék mesélni – ha estés műszakban vagyok, olyan éjfél környékén érek a Dunasorra: egyszer majd videóra rögzítem, hogyan és hol tudok megállni, a lényeg, hogy sokszor úgy érzem, érdemes lenne a Volán-telepen hagyni az autómat és szépen hazasétálni, talán előbb kerülnék ágyba. Magánügy persze, nem is olyan lényeges, én is érzem, hagyjuk is. De hogy miért kell ebben a helyzetben további parkolóhelyeket beáldozni, az nem teljesen világos. Azaz… egy darabig nem volt az, de erről, a Nagy És Merőben Rosszindulatú Feltételezésről majd később. Szent igaz, akit egy ötvenessel megkínálnak, az valószínűleg tanul belőle – erre is jó példa lehetek, amióta tavaly Magasrang őrnagy a Kőműves utcában csalafintán móresre tanított harmincért, nem kísérleteztem. Előbb-utóbb oda, a mi utcánk végébe se fog állni senki, szemmel látható, hogy a foglalkozás elérte célját. Sőt, meg is haladta kissé: a tábla ugyanis az éjszakai parkolás lehetőségét is ragyogóan elveszi az ott lakóktól – már legalábbis akinek esze van, nem áll oda, kétségem sincs, hogy az éjszakai járőr is habozás nélkül teszi a harmincas/ötvenes értesítőt az ablaktörlő alá. Azt is bevallom még, hogy egy fotó kíséretében gyorsan megfuttattam a neten a hírt – valaki azt írta rá, valószínűleg azért tették oda a táblát, mert például a kukásautó nehezen tudott ki- meg befordulni. Nos, a kukásautó az elmúlt hatvan évben egész jól begyakorolta a fordulást, azt hiszem, azt meg kétlem, hogy épp az elmúlt héten változott volna valami – másfelől, ha ez így lenne, bátran ki lehetne még tenni vagy háromezer Megállni tilos-táblát itt-ott… szóval nem, szerintem nem a kukások. A megoldásra (mármint a Nagy És Merőben Rosszindulatú Feltételezés szerintire) pár nappal később jöttem rá, amikor a szakemberek a Tanács utcában is kihelyeztek egy Várakozni tilos-jelzést – igaz, ez utóbbi csak 7-18 óráig van érvényben. No… mindezek fényében én tehát azt gondolom, a táblát, pontosabban immár a táblákat olyasvalakik helyeztették ki, akik jellemzően a Városházán tevékenykednek üzemszerűen, általában 7-18 óra között, és vagy nagy autójuk van, vagy a járművezetés tudományában néminemű kihívásokkal küszködnek, esetleg mindkettő – s miután egy vagy akár több alkalommal is nehezen tudtak kikanyarodni az ominózus kereszteződésben, avagy a Tanács utcán kellett szégyenszemre félrehúzódva utat adniuk a szembejövőknek, megelégelték a dolgot és kiötlötték a megoldást. Igyekszem persze majd kicsit komolyabban is utánajárni, létezhet-e valami ésszerű magyarázat is (ha netán van ötlet, ne kíméljetek ám!) – amíg viszont valami ilyesmi ki nem derül, marad a teóriám. Csak mert elég életszerű. Sajnos.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (12 lövet, átlagosan: 6.83 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

3 komment

  1. öregbarátnéd szerint:

    Hát a középső írásod “Bulgakovi” lett. De azért jó. Így reggel korán egy kicsit nehezen emésztettem, de rendben van. :)

  2. Hatlövet szerint:

    Elég gyakran járok autóval a Tanács utcában, engem még soha nem zavart, hogy kicsit passzentosan kellett közlekedni a szembejövő és a parkoló autók miatt.
    Mondjuk kétségkívül kisebb költség egy tiltó táblát kibaszni oda mint mondjuk picit szélesíteni az utat ne adj isten ferde parkolási lehetőséget kialakítani.
    Ennyi erővel a Duna soron is tilthatnák a parkolást az út jobb oldalán a Kossuth Lajos utcától Kisdobos útig.

  3. Csipszes Károlyék meg a Pityu szerint:

    Először fölháborodtunk ezen a tézisen hogy nem dolgozni mégis enni. Aztán a Pityu megértette velünk hogy mire gondolt a Főszerkesztő Úr. Így már mi is rá tudunk bólintani.

    Gyuri baba gondolat menet igen tetszett, úgy döntöttünk hogy ráhasalunk a Donate gombra. Pityu ellenezte, nem szakmailag hanem anyagilag. Folyik a csata. Nyomni kéne.

    Lehet hogy már most elkezdték a városháza körül a menekülő útvonalakat megtisztítani az akadályozó autóktól?

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


négy + = 10

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz