Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


23 április
5komment

A Nagy Balliberálisblogger-Összeesküvés

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenöt éves rovatunk kétszáztizenhatodik kiadása meglehetősen hektikus körülmények között készült el, ha szabad egy kicsit picsognom: a péntekem meglehetősen sűrűnek ígérkezett, Boda sr. ippeg holnap, azaz április 24-én lesz 90, mint erről már több soron is beszámoltam, ehhez kapcsolódóan intéznem kellett tortát, ünnepi séróigazítást (neki), minden mást, és természetesen két menetet teljesítettem kenyéradó gazdáimnak is – ja, zárójelben gyorsan mondom a jó híreket, egy torokszorító orbánviktoros levél kíséretében hét elején megjött a díszes oklevél, és tegnapelőtt a lóvé is, hiánytalanul – mi tehát továbbra is biztos szavazónak számítunk, nem kérdés. Na, szóval csütörtökön este megembereltem magam, a gép elé telepedtem elszántan, és nekiestem… volna a dolgozatnak, de nem tudtam belépni a felületre… Pár órán át próbálkoztam, aztán Suszter mester is, végül ágyba kellett kerülnöm, úgyhogy az esti szorgoskodás elmaradt. Sebaj, majd reggel, amikor a hajnalos műszakból visszaérek: ugyanaz, nagyjából ugyanúgy. Ennyit a hangyaszorgalomról – szerencsére mostanra, azaz péntek délutánra helyreállt a világ rendje, de látom már, a nagyja így is éjszakára marad: nyomom hajnalig, hiába, no, meg kell dolgozni a semmiért. De lássuk akkor, miről is zengedezünk ma. Először is szemlézzük a Huffington Post egyik irományát, amelyben összeszedték a legfőbb okokat, amik miatt a legjobb dolgozók viharos tempóban felmondanak és lelépnek – nem, nem a magyar dolgozókról van szó, nálunk az okok sajnos egyre egyértelműbbek: ezúttal inkább általános tanulságokat kazlazunk, némi személyes visszapillantással, rossz szokásomhoz híven. Aztán jöhet a szegény sorsú Századvég egy titkosnak szánt, 2013-as tanulmánya (gondolom, szokásosan megvolt úgy 4-500 millióból), elöljáróban csak az egyik vezérgondolatot idézem: “Hazánkban a véleményformáló közéleti-politikai blogszolgáltatók balliberális szerkesztőségek irányítása alatt állnak.” Természetesen nem rólunk van szó, több okból sem, majd bent mondom. A végére jön a személyes fontosság: hirtelen felindulásból vettem egy kerékpárt, itt, a baráti Kunszálláson, már túl is vagyok az első élményeken és felfedezéseken – képzeljétek, mindig azt hittem például, hogy sík terepen élek, hát most kezdek rájönni, hogy nem, sőt, nagyon nem. Jaj, szegény kis sonkáim… Csalódott munkatársak, nyomorúságos nemzetáruló ballib bloggerek, tekerés ezerrel – csak elkészültünk, az árgyélusát, ez fegyvertény: hajtsatok be, egyirányú.

Hirdetés

* A munkavállalók fele azért mond fel, mert úgy érzi, hogy a főnöke semmibe veszi. 

A Huffington Post szedte össze a leggyakoribb okokat, amik miatt a cégek legjobb munkaerőinek számító dolgozók egyszer csak, “váratlanul” veszik a kalapjukat, és komolyabb köszönés nélkül távoznak, miközben a tulajdonos/főnök hápogva nézi a fél percen túl is porzó ajtófélfát, és igazából semmit nem ért – hát tisztességes fizetést húztak, időnként még némi prémiumot is kaptak, plusz a cafeteria meg a céges telefon… mi a franc bajuk van ezeknek örökké??? Hadd bocsássam még egyszer előre, hogy a HP a tehetséges, kreatív, szorgalmas, azaz különösen értékes munkatársakról írta meg a már említett dolgozatot – ezek az emberek pedig olykor kicsit vagy nagyon más hozzáállást igényelnek, amire bizony nem minden vezető képes vagy hajlandó. Ebből adódik a legtöbb szakítás. De nézzünk is meg néhány okot. Itt van például a munkaidő kérdése: oké, általánosságban elmondható, nyilván nem lehet mindenkinek szabad kezet adni – de azért indokolt esetben nagyon is érdemes tágítani például a munkavégzés korlátait. A tehetséges emberek sokszor szenvedélyesek, s ez a munkavégzésükre is igaz: ha ők dolgoznak, kegyetlenül jó hatásfokkal teszik – ha egy-egy nap néha nem igazán az övék, a szenvedés helyett jobb, ha az éles szemű főnök megjutalmazza őket egy jutalomszabival, másnap, jókedvűen biztosan kettőzött erővel hozzák be az esetleges lemaradást. Nem árt, ha a bölcs főnök azt is szem előtt tartja, hogy hosszú távon nem érdemes mindig csak a jól húzó lovat sirregtetni az ostorral – lehet, hogy nem szól vissza, de ritkán is felejt: sok esetben az ilyen apróságok cseppjei töltik teli a fazekat… A jó dolgozó megérdemli a dicséretet – sokan azt gondolják, mivel az ingyen van, felesleges is: gigantikus tévedés, bármilyen hülyén hangzik is, sokszor egy komolyabb pénzösszeggel felér, ha valakinek négyszemközt, vagy épp plénum előtt kicsit megsimogatják a lelkét pár szép és őszinte szóval. Nem kevésbé érdemes időnként pár szóban érdeklődni beosztottjaink magánéleti történései iránt – természetesen csak addig a mélységig, amíg ránk tartozik: a jó főnök megünnepli kollégái más fronton elért sikereit, és igyekszik segíteni munkatársait a nehéz időszakokban. Mellesleg persze az sem árt, ha a főnök minden helyzetben következetes és korrekt, kiáll a munkatársaiért – végezetül pedig még egy fontos dolog, egy egyszerű axióma, súlyosan, minden szinten igaz: az alacsony kvalitású emberek felvétele, pláne pozícióba helyezése inkább előbb, mint utóbb, a jobbak elvesztéséhez vezethet. Olvassuk el még egyszer, és gondoljunk például a politikusok világára… No de csak elmondom már végre, miért is hoztam fel ezt az egészet – a legrutinosabbak úgyis érzik, jól tudom, hogy lennie kell itt valaminek, ami miatt ezen a kásahegyen átrágtuk magunkat, és hát persze hogy van. Az egyik legfontosabb főnököm a sok közül, első eleven főszerkesztőm, talán nem haragszik nagyon meg érte, ha a nevét is leírom: D. Kiss Csaba. Akinek a fentiekben idézett összes tudomány a kisujjában volt. Aki minden kollégáról mindig mindent tudott. Aki pontosan tudta, kivel hogyan kell beszélni. És kivel hogyan nem. Aki nem szabadságot íratott ki, ha kezdtünk kissé odakozmálni a melótól, hanem hazaküldött, csak úgy, saját hatáskörben: engem például egy tavaszi reggelen öt teljes napra a szó szoros értelmében kitiltott a szerkesztőségből és elzavart motorozni. Aki, amikor már vagy három teljes hónapja dolgoztam a Hírlapnál, belém karolt az ötödik emeleti folyosón, és mire a hátsó végéig elsétáltunk, szépen elmondta, milyen büszke rá, hogy az anyagom ebben az újságban jelent meg – százezerért nem adtam volna azt a pár mondatot, örökre az enyém. Aki mályvapiros fejjel, ordítva és toporzékolva miszlikre szaggatott egy-két harmatgyenge kéziratot, ha épp olyanja volt. Akinél minden megjelent lapszámot másfél órás élveboncolás során szedtünk ízekre, sokszor a szerzőkkel egyetemben. Aki mindent tudott és tud a szakmáról, és mindent könnyűszerrel át is tudott és tud adni belőle, ami egyáltalán átadható. Aki olyan szerkesztőséget kovácsolt és tartott össze, amelynek még a nyugállományú kézbesítő bácsink is teljes jogú és nélkülözhetetlen tagja volt. Akivel együtt sírtunk, együtt nevettünk, akiért tűzbe mentünk volna, ha kell – ő meg számos alkalommal ment is értünk, mert kellett. Aki sokszor nem értett egyet egyikünkkel-másikunkkal, ezzel vagy azzal az írással – de ha jó volt a munka, eszébe nem jutott volna egy betűt változtatni rajta: neki és nekünk ez volt a teljes sajtószabadság, a totális függetlenség. Aki nem a mindenkori, velünk szerencsére mindig elégedetlen hatalomnak, csakis a szakma örök törvényeinek engedelmeskedett. Akitől nem csak a szak-, de a sima emberséget is érdemes volt eltanulni. Nagyjából csak ennyit akartam mondani. Meg hogy… izé… kösz mindent, Csaba bácsi, és irgalmatlanul jó volt…

* Évekig küzdött ellene a Századvég, hogy nyilvánosak lehessenek a kormánynak készített elemzései és kutatási anyagai.

Szerencsére azonban voltak, akik bulldog-állhatatossággal küzdöttek érte, hogy bárki számára elérhetőek legyenek a meglehetősen szép díjazásért készített dolgozatok: Joó Hajnalka például, az origo volt újságírója még 2012-ben indított pert az adatok megszerzéséért. Fáradozása meghozta gyümölcsét: idén februárban 21 gigabájtnyi dokumentumhoz jutott hozzá – na persze nem az érintett Századvégtől, hanem a Miniszterelnökségtől, amely a jogerős bírósági ítélet értelmében kénytelen volt átadni az anyagokat. Egy 2013-as elemzésüket, mely a hazai és a nemzetközi blog-szcéna bemutatására vállalkozott, nemrégiben a vs.hu tette közzé. Az írás számos izgalmas megállapítással rukkol ki – itt és most legfeljebb néhány kiragadott részletre lesz lehetőségünk: itt van mindjárt a bevezetőben már idézett alaptétel, mely szerint “Hazánkban a véleményformáló közéleti-politikai blogszolgáltatók balliberális szerkesztőségek irányítása alatt állnak.” Elsőre kicsit összerezzentem, mert ugye az tagadhatatlan, hogy a Hétlövet Holding Ltd. Yesprofit Rt. Publishing Company International (a cég székhelye, még mielőtt más szivárogtatja ki: Panama, Plaza Juanito Lazar 888., Oficina 4. etajos) köz- és magánéleti blogszolgáltató vállalkozás – hogy azonban véleményt formálnánk, azt bátran kikérhetjük magunknak. Mi csak motyorászunk itt magunkban – különben is, hát honnan az ördögből szednénk véleményt, amiből manapság (hála Istennek és a magyar politikai elitnek, amit a maga képére megformált) amúgy is olyan jelentős hiány mutatkozik országszerte? Nincs itt, kérem, semmi látványosság, tessenek szépen tovább ballagni, nem véleményez, nem önállóskodik – ha van valamilyen szépen cizellált, államilag támogatott hitrendszer kéznél vagy belső zsebben, hát elő vele, halljuk a magját, ahogy tanultuk, nem kell egyénieskedni. A többi mélyedjen csak magába, van baja bőven, mert ugye vagy kriptokommunista, vagy kozmopolita, vagy egyéb válfajú nemzetáruló balliberális felforgató elem, pedofil, anyaszomorító, hitetlen gyaur, migráncs, piréz, pacifista, vegetariánus, absztinens, nótájasincs, annyitér – nem kívánt rész törlendő, a felsoroltakból persze több is nyugodtan kiválasztható. A tanulmány rámutat arra is, hogy a hazai blogpiac nyolcvan százalékát egy cég, a liberális és ” módfelett belterjes”  index.hu határozza meg. Érdekes vélekedés – a blogfelület tulajdonosának vajmi kevés ráhatása van arra, hogy a szerzők milyen tartalommal töltik meg a “saját kiskertjüket”: az persze fontos alapigazság, ami a 444.hu rövid recenziójában olvasható, nevezetesen hogy “…blogmotor ide, szolgáltató oda, az olvasók jobban értékelik a szókimondó kritikát, mint az elvtelen, parttalan seggnyalást.” És valahol itt lenne a valódi lényeg – amit persze láthatóan még a súlyos tíz- és százmilliárdokból, vegytisztán közpénzből stafírozott Századvég is kénytelen, ha (akkori reményei szerint) csak titkosan is, belátni: hogy valami ilyesmi miatt érdektelenek és jórészt olvashatatlanok a kormánymédia rendre, hosszú tömött sorokban indított válaszcsapásai, mondjuk az egyik netes zászlóshajó, a tavaly szeptemberben életre hívott 888. Amit például én nem csak azért nem követek, mert nem azt mondja, amit szeretek hallani – sokkal inkább azért, mert amennyit láttam belőle, az, amennyire én értek hozzá, pont szar. Mert ócska. Bővebben? Például mert otrombán ízléstelen; mert vállalhatatlan poénokkal igyekszik fáradhatatlanul, de roppant fárasztóan a szellemesség látszatát kelteni; mert kisstílű, fensőbbséges, lekezelő; mert még epigonnak is gyatra; mert túlnyomórészt olyan emberekkel foglalkozik, és olyanokat foglalkoztat, akik az élet több területén is igazolták már totális alkalmatlanságukat. No de persze nem az a feladatunk most, hogy a 888-at ekézzük – van nekik amúgy is épp elég bajuk… Vissza még egy pillanatra a Századvéghez és az indexhez – előbbiek írják utóbbiakról: “A Századvégnek konkrét tapasztalatai vannak az Index blogszerkesztőinek nyílt kormányellenességét, a szerkesztőség belterjességét illetően. Az újságírói közösség egyoldalú és szikár liberális felfogásával szemben a cég igazgatótanácsának tagjai több alkalommal felemelték már a hangjukat, de a helyzeten alapvetően nem tudtak változtatni.” No, hát erről beszéltem kicsivel feljebb: az ilyen mondatokról. A nagy dicséretről – ami ráadásul épp olyanoktól érkezik, akik azonnali harakirit követnének el, ha tudnák, mit is mondtak az ős ellenségről, az indexről, avagy a magyar blogközösség menthetetlen, folyton a Kormányra és a Pártra fenekedő Sátánjáról…

* Vettem egy biciklit.

Tudom, tudom… szinte érzem, hallom a milliók ajkán feltoluló kérdést: de mibű??? Nos, természetesen a tőlem megszokott egyenes, szókimondó stílusban kell hogy válaszoljak: a vételárra becsületes úton, egyszerű zsarolással tettem szert. Egy szerencsés véletlen folytán ugyanis birtokomba jutott egy úttörő őrsi napló, nevezetesen azé az őrsé, amelyben annak idején, a kádári gulyáskommunizmus véres végnapjaiban a kis Suszter is döbbenetes aktivitással vett részt. A dokumentum tanúsága szerint nevezett személy nótafai minőségben vett részt a Bambi őrs életében és mindennapjaiban – s mint ilyen, bizonyos mozgalmi dalok (Mint a mókus, Harsan a kürtszó, Pajtás, daloljunk, Leng a selyem lobogónk, és így tovább) átélt, meggyőződéses tolmácsolásával, betanításával és terjesztésével tevőlegesen hozzájárult az önkényuralmi rendszer továbbéléséhez. Nos, a napló birtokában felhívtam Suszter “barátomat”, röviden feltártam előtte a makacs tényeket, attól fogva ő is tudta, milyen hatással lenne karrierjére az információk nyilvánosságra hozása. Meg tudtunk egyezni: egy méltányos összeg átutalására kértem fel, amelynek fejében néhány napon belül meg is kapta az ominózus naplót. Hát így lett biciklim, kedves mindnyájan. Ezt leszámítva minden úgy kezdődött és végződött, mint nagyjából minden vásárlásom szokott: hirtelen fellángolás, rövid telefonos tárgyalás és alku az eladóval, majd néhány órán belül az üzlet lebonyolítása. Egészen Kunszállásig kellett utaznom a bringáért, ahol egy rövid próbaút után az eladó kezébe számoltam a pöngőket, majd a jó kiállású városi kétkerekűt besuszpájzoltuk a Kék Villám hátsó ülésére, így érkezett meg új otthonába, hatalmas dunasori luxuspalotám tágas, majdnem három négyzetméteres előszobájába. Másnap szabadnapos voltam, így már délelőtt megkezdtem a tesztet. Kicsivel több mint harmincöt éve motorozok üzemszerűen – kisebb, értsd pár száz méteres etapokat leszámítva nem is ültem tehát biciklin. Első körben kitekertem otthonról a Volán-telepre – merthogy munkába járásra (is) szeretném alkalmazni az új családtagot: nos, tizennégy perc alatt teljesítettem a kicsivel több mint öt kilométert, amit teljesen megfelelő eredménynek értékeltem, így elsőre. Utána karikáztam kicsit a városban, hogy szokjam az új dimenziókat – szerencsére elég hamar rájöttem, ha a biciklivel is nagyjából úgy akarok haladni, mint a motorral szoktam, az téves nyom: szóval nem muszáj folyamatosan törekedni a negyvenes átlagra, és akkor az ügy túlélhető. Síkon legalábbis: ez egy nagyon fontos mondat. Legurultam ugyanis a faluba, bátran mondhatom, piszok jól esett: én valahogy legjobban, ez is gyorsan kiderült, lejtőn szeretek kerékpározni – úgy érzem, abban a műfajban nincs párom. Kecsesen siklok, ügyesen kerülgetem a kátyúkat, szakasztott, mintha autóval-motorral-busszal lennék, csak ezen a kis járművön talán még ügyesebbnek érzem magamat. A faluban, egész pontosan a Pandában ettem egy kitűnő kétgombócos fagyit, amikor aztán végeztem, hirtelen rájöttem, csapdába estem – valahol ugyanis egyszer majd fel kell jönnöm, az pedig, bármerre indulok is hazafelé, emelkedővel fog járni… Vagy egy viszonylag enyhébbel, kilométerek hosszú során át, vagy egy rövidebbel, de olyan meredekkel, amire gondolni se szerettem volna. Azt már e néhány kilométer során, néhány, szabad szemmel szinte alig látható emelkedő leküzdésekor megtapasztaltam, hogy a felfelé jelentkező szintkülönbség az bizony könyörtelen ellensége egy mázsa környéki, eltunyult és gyakorlatlan bicajosnak, akinek csupán egy hét sebességes agyváltó adatott a tomboló elemek megszelídítéséhez és leküzdéséhez. Nem is tudom: kicsit olyan sértődött leszek, ha emelkedő jön – arra gondolok, ki lehetett az a tudatlan barbár, aki képtelen volt kizárólag síkban, vagy ahhoz nagyon közeli útviszonyokban gondolkodni a tervezéskor… Na, mindegy: végül lementem a Dunára, hátha történik valami csodálatos dolog velem, és megúszom a felfelé kínlódást – és lőn, be is vonzottam a megmentőmet, Pistát, a barátomat, aki a vízparti grillparkból épp indult felfelé, a városba. Röviden átbeszéltük a módszert, aztán a nagy emelkedő alján ballal belekapaszkodtam az autó B-oszlopába, és szépen lassan, egyenletesen megindultunk felfelé. Hát így sikerült feljutnom – majd lesz kevésbé dicstelen is, remélem. Egy órán belül, már itthon pihegve posztoltam a Nagy Menetet (mint tudjuk, hivatalosan semmilyen esemény nem tekinthető megtörténtnek mindaddig, míg a facebook-on meg nem osztottuk) – leírtam, hogy nagyjából harminc kilométert csavartam le, meg említést tettem a záró mozzanatról, azaz a vontatásról is… Szinte azonnal hozzászólt egy barátom, aki épp akkor ment lefelé a Dunára, mikor én felfelé urizáltam: mondta, már alig várta, hogy közzétegyem, milyen lazán csavartam fel hetesben a Siklón – ő meg íziben előállhasson a nagy tromffal, hogy bibíííí, nem is úgy volt… Nos, ha semmi más haszna nem is volt, hogy húszegynéhány éve lényegében nyitott könyv az életem, s igyekszem viszonylag keveset hazudozni, már csak azon roppant praktikus oknál fogva is, mert közmondásosan rövid az agyam hozzá, hogy mindig prompt tudjam, kinek mit kamuztam – szóval ha más haszna nem is volt, ez mindenképp megérte. Vagyis fényesen bebizonyosodott, hogy kerékpárral is legrövidebb az egyenes út – még ha olykor úgy érezzük is, hogy néha kicsit meredekebb a kelleténél…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (16 lövet, átlagosan: 6.75 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. Karcsiék és a Pityu szerint:

    Ja igen egy jó főnök vagy munkatárs nagyon meghatározó tud lenni. Sajnos az ellenkezője is igaz lehet.

    Ez a nehéz ügy hogy a századvég olyanokról vizsgálódok és ír tanulmányokat ami mindenki számára egyértelmű. Aki nincs velünk az ellenünk van.

    Sok sikert a bringához!

  2. Hatlövet szerint:

    D. Kiss Csaba és csapata alatt kicsit mintha más lett volna a Hírlap. Persze lehet hogy ez csak a rám jellemző érzékcsalódás.
    András ha jól értem akkor Te megzsaroltad Susztert? Nem hittem volna hogy ekkora Keresztapa lettél. :D
    Emelkedőn biciklivel lehet ám úgy is felmenni, hogy tolod a technikát.
    Egyébként meg egy hétsebességes agyváltóval az majdnem olyan mintha sík terepen mennél. Egy háromsebességessel belátom már erőltetett menet lenne, no de egy hétsebességessel?
    Remélem azért csak úgy sercegnek le rólad a kalóriák és acélosodnak az érfalaid.

  3. OregHal szerint:

    Protestálok! Boda Mester már megint a túlzott szerénység bűnébe esett!
    Én tanúsíthatom, hogy a Siklón nemcsak, hogy önerőből felbiciklizett, de fél kézzel még egy autót is feltolt… Bizonyám!
    :-)

  4. Tóth Gábor szerint:

    Én kamaszkoromban már túlestem a nagy dilemmán: tekerjem vagy toljam felfelé. Igaz, 21 sebességes volt, de ha belegondolok, valójában 7, csak háromféleképpen.
    Az én akkori, tehát ifjúkori eredményem : jobb feltolni bármelyik siklón 3-5 perc alatt, mint feltekerni a főúton hosszasan.
    Siklók: az egyik a tornacsarnoktól fut lefele, a másik a Római városrész felső partjáról indul, ez akkor még köves földút volt, a harmadikon meg tán ma is járnak buszok, anno a 26-os ezen jött felfelé a víztoronynál,szintén a Rómain.Nyilván mindhármat ismered, de a biztonság kedvéért….
    Tekintve, hogy én sem soványodtam azóta, ma is a tolást javaslom, elég meló az is…
    És egy tipp, ha lesz szabadidőd: komppal át a túlpartra és a töltésen mindkét irányban isteni élmény bármelyik közeli település elérése,közben a folyópart itt-ott, és jutalmul az elért faluban egy jó süti.
    Vagy akár Dunaföldvár, ott át a hídon és vissza a 6-oson. Igaz, ez utóbbit utoljára fősulisként tettem meg, nem tudom ma menne-e még….. :)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


8 + nyolc =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz