Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


09 április
6komment

Három nap egy vombat karjaiban

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet. Tizenöt éves rovatunk kétszáztizennegyedik kiadását egy olyan hírrel kezdem, aminek hallatán, megjósolom, azonnal billentyűt ragadtok – illetve… sajnos hiába ragadnátok, hiszen bár alig egy hét van vissza a határidőből, ameddig jelentkezni lehet a meglehetősen stresszmentes állásra, amit az ausztrál, közelebbről is a tasmániai turisztikai hivatal írt ki: fő-vombatölelőket keresnek ugyanis ott lent, a messzi délvidéken, a sajnos pedig annak szólt valahol a mondat elején, hogy csak Ausztráliában élők jelentkezését várják a vombatölelői pozícióba. Nem, nem vombatölőket, nem is vonatölelőket (ahogyan én olvastam elsőre a hírt, amit Suszter mester küldött át két napja, egy számomra hajnali órán): egy árván maradt kis vombatbébit kell szeretgetni, az izgalmas részleteket mondom bent. Itthon beindult az éles nagyüzem: a szupertraffipaxok (134 helyszínen 365 sávot figyelnek velük, nagyon komolyan gondolkodom rajta, hogy egy szép túraprojekt keretében egy éven át minden nap meglátogatok egy sávot, és rituális performansz keretében elkövetek valami szabálytalanságot – ugyanitt szponzor kerestetik…), avagy a Véda-rendszer, avagy a nép nyelvén Szauron szemei bőszen pásztázzák a forgalmat, keresik a renitenseket, rögzítik a rosszaságot, és automatikusan elindítják a folyamatot, melynek a végén persze ismét csak mi állunk, a postán, a sorban, sárga csekkel és bizonyos színes papírokkal a kezünkben. Az első nap első két órájában száz szabályszegést regisztrált a rendszer, percenként egyet mondjuk – s miközben én is forrón szeretném, hogy kevesebben haljanak-sérüljenek meg a magyar közutakon, javuljon a közlekedési morál, azért ismét csak suttog bennem a kisördög, hogy mintha már megint csak a költségveté a felső robbermentnek lenne szüksége még egy kis delára. Megkísérlem a szerkesztettség látszatát kelteni: mind e közben két gyorshajtási csekk érkezett a Nyulasiék címére, rendszám alapján, egyenesen a baráti Ausztriából – simán csak sajnálnám a barátaimat, ha nem az lenne a szerencsés helyzet, hogy az autójukat pár hete én magam vezettem a közös kirándulásunk során, én, én, a profi, a nagymenő, a mindentudó, a ravasz rutinróka… vagy más néven a Nagy Hülye. Mindazonáltal: ítéljétek meg főbenjáró bűneimet, amikért már ki is fizettük, ami jár… Vombatok, Védák, Villámmagyarok – fáradjatok a nagyterembe.

Hirdetés

* Vombatölelőt keresnek Tasmániába.

Ha valaki tudja, hát én tudom, nem könnyű mondat: Suszter mester valamelyik nap reggel nyolc tájban küldte át, nem mondom, hogy topon voltam, a héten a dél-estés műszakomat töltöm, ami közelebbről annyit tesz, hogy éjjel úgy negyed-fél egy tájban érek haza, ha minden stimmt – akkor persze még nem vagyok elég fáradt, úgyhogy körbelesek Virtuálfalván, mi újság, mit csináljunk, a betegség természete már csak ilyen, nyilván tudjátok ti is, ha még nem, hát jó szívvel üzenem, nagyon vigyázzatok, és csak mértékkel azt a zinternetezést. Szóval reggel nyolc vagy mi, pittyenés, egy kis söprés két karral az ágyon, a harmadik gereblyézés behozza a font, eddig oké. Ilyen esetekben csak az egyik szememet nyitom ki, azt is csak igen csekély mértékben – ha netán valami hülyeség az, jellemzően mondjuk valamelyik ismerősöm fiókját felnyomta valami újkori Mikrobi, és épp a vírusos videót küldi őszintén reménykedve a megnyitásban, akkor kerek egy másodperc alatt törlöm a beszélgetést, három tized millimétert visszaeresztek a nyílásomon, és átszellemült mosollyal visszatérek Álomország csodás tengerpartjára álomvitorlázgatni kissé, netán álommotorkerékpározni egy kicsit az álomszerpentineken, hogy vadabb álomdolgokról ne is essék szó. Az említett esetben viszont nem ilyesmiről volt szó, hiszen látom, a feladó Suszter, jó, a szemnyílás marad low rider-ben, de azért gyors megnyitás, és már olvasom is: “Hi Papa! Most találtam neked a hétvégi HLC-hez, ha gondolod.” És egy link: az-ev-allasa-tasmaniai-fovombatolelo… stb. Nyilván nem árulok el vele túl nagy titkot: a szemlátásom ébredés után… khm… mondjuk úgy, nem a legtökéletesebb – elsőre tehát simán fő-vonatölelőt olvastam, az igazán komoly pedig a dologban az, hogy hirtelen kicsit bágyadtnak éreztem magam ettől a címtől, úgyhogy inkább visszahunytam átgondolni, mi a tököt is kellhet ölelgetni egy kurva tasmániai vonaton, és egyáltalán, hogyan mehet technikailag az ilyesmi, és bárhogy megy is, mi tetszik benne annyira a Suszternak, hogy reggel nyolckor megpittyegtet vele… és még év állása, ja… és amúgy meg bármi legyen is ez, van sima vonatölelő meg fő-vonatölelő, na, most tényleg menjen már mindenki a csába, mi ez, valami prolongált április elseje??? Félórát hánykolódtam, de már sehogyse ment rendesen az álmodozgatás – kinyitottam mindkét szemem, és rendesen elolvastam a linket: baszki, nem vonat-, hanem vombatölelőt keresnek Tasmániában, na, hát az sima liba, így már a szemem se rebbent, elvégre is tudom, a vombat is Isten teremtménye, neki is jár az ölelés nyilván, bár azt is megmondom, még mielőtt a “Keresztény” “Demokrata” “Nép” “Párt” (igen, szigorúan csak így, mind külön, és mind idézőjelben) kiátkozó nyilatkozatban vágja a világ arcába, hogy bizony csúnyán egyetértünk, mert én is úgy gondolom, vombatot inkább vombat öleljen, valahogy jobb az úgy. Igen ám: no de mi van akkor, kedves közönség, ha egy tízhónapos kisvombat anyukáját elüti az autó, ahogyan ez derék Derek gyerekkel történt szegénnyel… Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, az elárvult állatkáról készült pár kép: a cukiságjelző nem kiakadt, hanem egyenesen felrobbant a fotóitól, akárcsak a net, a tasmániai turisztikai hivatalban pedig azonnal tudták, mi a további teendő, hogyan kell feltolni Tasmánia köztudatba ékelésének szörfdeszkáját a népszerűség tarajos hullámára – késlekedés nélkül kiírták a tendert a fő-vombatölelői hivatalra. A szerencsés nyertest és egy barátját-barátnőjét-házastársát ingyen reptetik a helyszínre, azaz Flinders Island-re, s ott három napon át, gondozója jelenlétében kedvükre dögönyözhetik az árva Dereket, meg persze nyaralhatnak is egy jót – a fődíj, vagyis Derek kegyei mellé egy szerény, összesen 3350 dollár értékű szálláslehetőség, és négy napra bérelt autó is jár. A vombat amúgy, hogy jó előre figyelmeztessem a boldog nyertest, egy érzékletes leírás szerint “nem megvetendő ellenfél, ha hirtelen az a hóbortja támad, hogy védekeznie kell, mert ilyenkor veszettül harap jobbra-balra…” Én tehát, köszönöm, önként feladom – nem pályázok, nem költözöm Ausztráliába. Legalábbis ezért az állásért most biztosan nem…

* Keddtől üzembe álltak a szupertraffipaxok.

Jó pár éve, hogy a tőlem telhető maximális mértékben szabálykövető közlekedő lettem – mi tagadás, benne vagyok a korban, semmi kedvem már vitatkozni, véleményezni, okoskodni, kiskapukat, mentségeket keresni: azaz szépen bekötöm a biztonsági övet, mielőtt elindulok, nem fogyasztok alkoholt, ha vezetek, igyekszem koppra tartani a sebességhatárokat, próbálok szabályosan parkolni, és a többi. Általában nem állok annyira fényesen anyagilag, hogy ne fájjon mondjuk harmincezer forint befizetése valami felesleges marhaság elkövetéséért, ezért aztán, látva a kormányzat, s ebből fakadóan a rendőrség egyre elszántabb behajtási szándékait, a könnyebb ellenállás felé mozdulva azt találtam ki magamnak, lesz, ami lesz, én bizony megpróbálom a lehetetlent, és igyekszem nulla közlekedési adóval megúszni egy-egy évet. Volt már, hogy sikerült, és persze azért előfordul az is, hogy belecsúszok valamibe. Őszintén szólva ez utóbbi eddig se volt túl nehéz (nézzétek csak meg a mai harmadik dolgozatomat…), de mostantól erőteljesen koncentrált vezetésre kell elszánnia magát annak, aki nem óhajt havonta súlyos összegekkel hozzájárulni a magyar népgazdaság, s a benne legjobban teljesítő kiválasztottak további felvirágoztatásához. Beüzemelték ugyanis a telepített szupertraffipaxokat, összesen 365-öt, amelyek az ország 134 helyszínén figyelik éjjel-nappal a szabálytalankodók minden rezzenését, rögzítik az elkövetett stikliket, majd automatikusan elküldik az anyagot a megfelelő helyre, a vétkesek pedig hamarosan megkapják megérdemelt büntetésüket. Tulajdonképpen már megint az a helyzet, hogy bár alapvetően nem lenne ezzel különösebb gondom – mégis van. Én ugyanis még erről a legújabb, természetesen szigorúan a mi érdekünkben felállított rendszerről is azt merészelem gondolni, hogy nem más, mint az újabb pénzbeszedés pofonegyszerű eszköze, ami nem téveszt. És baromi sok lóvét fog hozni, ami persze baromira nem oda folyik majd, ahová, ha már egyszer beszedték, kéne, és az egésznek baromira nem lesz semmifajta hatása sem a közlekedési kultúránk javítására, sem a balesetek számának csökkentésére, sem az összes többi magasztos maszlagra, amit folyamatosan hallhatunk a szokásos rendőrségi kommunikációban. Hogy a 134 helyszínen kevesebb lesz a szabálysértés? Azt talán megengedem – a környék járművezetői percek alatt megtanulják, pontosan hol kell elvenni a gázt, bekötni az övet, nem előzni, nem záróvonalon megfordulni, és a többi. Lesz persze majd pár átutazóban lévő madár, meg külföldi, aki beleszalad majd ebbe-abba, de máskülönben drámai változásokat csak azok várnak, akik nem bíbelődnek a gondolkodás oly sok energiát pazarló, ósdi folyamatával. Hadd jegyezzem meg, hogy a balesetek száma az utóbbi években folyamatosan nő, annak ellenére is, hogy tavaly márciusban már nagyüzembe állítottak 160 mobil, szupertraffipaxot – épp olyanokat, mint amiket most a Véda-rendszerben is felszereltek. Az a beszerzés (bátorkodtam megírni 2015 februárjában) 720 millió forintba került – egy traffipax ára tehát 4.5 millió volt, ha ezt elosztjuk 365-tel, kiderül, hogy egy készüléknek napi 12.328 froncsit kell megkeresnie, már ha egy év alatt szeretnénk visszanyerni a beruházás árát. Kérdezném a véleményeteket: a lényegében napi 24 órán át elég sokszor elég gonosz helyekre lesbe állított masina vajon behozhat-e ennyit; segítségképpen hozzáfűzöm, 2015-től nem létezik szabálysértés 20 ezer forint alatt… A dolog természetét, azt hiszem, ennyiből elég jól láthatjuk – és nem mondom el ezredszerre is, mi a különbség a relatív meg az abszolút gyorshajtás között – a lényeg, hogy a baleseteket épp az, jelesül a relatív okozza, aminek a mérésére a traffipax (és bármi más eszköz is) alkalmatlan… Én egyébként már azt is tudom, mi lesz a következő magyar találmány: minden járműtulajdonosnak meg kell vásárolnia (mondjuk 87.000), továbbá be kell szereltetnie (mondjuk 18.000) egy kis készüléket, ami minden egyes szabálytalanság elkövetését rögzíteni képes – ne mondjátok rá gyorsan, hogy lehetetlen, csak technológia kérdése, amúgy hadd áruljam el, Európa nagy részén a kamionokban, autóbuszokban ez a menetíró és -rögzítő rendszer már hosszú ideje él, a digitális kártyás változat alkalmas rá, hogy a szabálytalan sofőrök egy rutinellenőrzés során akár egy év bűneiért kőkeményen szorulhassanak, visszamenőleg is. Nincs tehát más teendő, mint egy éjszakai törvénnyel kiterjeszteni valami hasonló, akár kifinomultabb rendszert a személygépjárművekre, aztán mindenkit kötelezni, hogy a készüléket havonta egyszer kiolvastassa a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Intézet területi állomásán (12.500), majd befizesse az elkövetett szabálytalanságokért járó büntetést. Aki egy éven át semmivel nem bukik meg, netán nem használja az autóját, az megúszhatja mondjuk 100.000 forint átalánnyal. Komolyabbra fordítva: a közlekedés kultúrája szerintem mindig pontos lenyomata egy ország mentális állapotának – ha tehát egyszer netán lesz itt egy normális ország, annak a közlekedése is normális lesz, akár szerdáról csütörtökre, kamerák, megfigyelő rendszerek meg orbitális kamuzások nélkül is…

* Két hivatalos levél is érkezett a Nyulasiék címére Ausztriából.

Néhány hete jártunk Labanciában, a Nyulasi házaspárral hármasban utaztunk ki, az ő autójukkal – viszont még januárban az én ötletem volt a kirándulás, amelynek keretében egyrészt saját fülünkkel kívántuk hallani a jó szándékú magyar figyelmeztetésekre a füle botját sem mozdító nyugati világ torz halálsikolyát; nem kevésbé vágytuk látni, ahogy a grazi utcákon verik a négereket; valamint azt is elhatároztuk, első kézből vizsgáljuk meg, kapjuk-e már végre azt a több tiszteletet, amiről szó volt párszor, méghozzá legmagasabb szinteken, bátran mondhatom. Mindezekről majd máskor – mellékesen viszont elmentünk Weizbe, egy hamisítatlan osztrák mahjongversenyre is, amelyen például én ismét megtapasztalhattam, micsoda zseniális gondolkodó volt Coubertin báró, akit ugye főként a győzelemről és a részvételről szóló örök igazsága okán ismerünk. Nos, talán az iránta és a vendéglátóink iránt érzett tisztelet miatt lehetett, hogy én leginkább ismét csak részt vettem a máskülönben nagyszerű hangulatú nemzetközi tornán. De nem ez a lényeg. Még itthon felvetődött, ki vezessen: jaj, hát ne kezdjük már sértegetéssel ezt a szép hétvégét, hát ugyan ki is vezessen, gyerekek, hát ki más, a Vérprofi, a Nagy Buszos, Minden Szabályok Ismerője és Betartója, a Rettenthetetlen Világjáró, a Gépjárművezetés Avatott Tudósa és még sok más – közismert szerénységem sérülne, ha az összes eposzimat felsorolnám, ha valakit érdekel, privátban el tudom küldeni a teljes változatot. Na, szépen megindultunk tehát, estére gond nélkül Suszter mesteréknél voltunk, egy pompás vacsora után nagyot aludtunk, és másnap reggel szépen átgurultunk a közeli Weizbe. Én parádésan agyonverettem magam nagyjából mindenkivel, akivel csak összehozott a sors, aztán este a Zsoltiék ott maradtak a verseny helyszínéül is szolgáló kellemes kis wellness-hotelben, én meg a kölcsön Golffal visszaautóztam Grazba, hogy még egy kellemesnek ígérkező estét tölthessek Suszterék társaságában. Másnap reggel, immár egyedül, ismét lenyomtam a harmincegynéhány kilométert a hegyen át: jött a második versenynap, aminek végeztével délután szép komótosan visszabattyogtunk Lángoktólöleltbe. Ennyi volt – gondoltuk naivan. Pedig nem. Mint említettem, a Nyulasiék címére két levél is érkezett a közelmúltban: némi aggodalommal a hangjában Nyulasi harcostársam hívott, elemezzük már ki együtt az episztolák tartalmát. Perceken belül a helyszínen voltam: s újabb perc kellett hozzá, hogy a levélre pillantva megállapítsam, nem más az, mint feljelentés ismeretlen tettes ellen, rendszám alapján, gyorshajtás miatt. Balsejtelem gyötört: itt bizony fizetve lesz, méghozzá ropogós euró-bankjegyekkel. Hadd tépjem fel a nehezen gyógyuló sebet: ötven volt az egyik levélben kérve udvariasan, harminc a másikban. Úgy gondoltam, a lovagiasság törvénye azt diktálja, egyedül álljam a Rechnungot, de a Nyulasiék persze nem a vakvéletlen miatt a barátaim, nem hagyták – úgyhogy elfeleztük a büntetést. Hadd mondjam el azért azt is, miféle vadállati kihágások miatt sújtott le rám az osztrák hatóság vasökle: nos, a súlyosabb tételt egy harmincas táblánál elkövetett szombati bűncselekményért kaptam, ahol negyvennéggyel repesztettünk; a harminc eurót pedig azért kellett befizetnünk, mert ötven helyett (hú… ez még most is fájni fog, érzem…) ötvenhattal söpörtünk. Kíváncsian várom a véleményeteket – csak gyanítom, hogy ötvenötig nem szól senki semmit… No, sebaj, Suszter (és még avagy leginkább: Suszterné Marcsi) kedves és expressz segítségével szépen elutaltuk a pénzt, és elengedtük az egész történetet… Csak súgva, és csak nektek jegyzem meg: van még egy aprócska gyomortájéki feszülésem – máltai anabázisunk során, La Vallettán ugyanis, kétségbeesetten a komphoz rohanva egy hajnali fix traffipaxot sikerült vakuzásra bírnunk, amilyen az én formám, előbb-utóbb az is ideér majd… Egy reménysugaram van: ha jól néztem, Málta nem tagja a 32 európai országot tömörítő Eucaris adatcsererendszernek – ha ez igaz, talán megúszom. S ez, ha (könnyek között) visszaemlékszem rá, hogy a gyűlöletes máltai komposoknak 157 euró büntetést (!) kellett fizetnünk, csupán mert lekéstünk egy járatot (mellesleg vagy nem mellesleg: egy nappal korábban 649 eurót fizettünk a retúrjegyért…), ez, mármint hogy megússzam, úgyszólván múlhatatlan a túlélésem szempontjából…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (16 lövet, átlagosan: 6.88 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

6 komment

  1. Fehéri Tamás szerint:

    nekem jöhet a teljes lista …

  2. Hatlövet szerint:

    Mert egyesek alighogy kiteszik a lábukat az országból már mennek mint állat. :D :D :D

  3. kroonstadt szerint:

    élmény olvasni írásaidat

  4. GAttila szerint:

    Haha, felejtsd el azt a naív feltételezést, hogy “55-ig nem szól senki”. Tudok Neked prezentálni -igaz Svájcból- büntis levelet, ahol szépen le van írva, hogy a toleranciák levonása után (stb., stb.) kökemény 51 km/h-val száguldottam bele az 50-es korlátozásba. Külön sorban vastagbetükkel kiemelve: “Eltérés a megengedett sebességhez képest: +1 km/h”.
    Majd a szokásos paragrafushegyek idézése után ott állt a móka ára is: 30 CHF.
    Aztán ugyanezen rém precíz kollégák a 30 frankot, érdekesen mellözve elveiket, nemes egyszerüséggel 30 eurónak számolták át (még böven abban az idöben, amikor 1 euró bizony 1,20 frankot ért).

    • Boda Kapitány szerint:

      Köszönöm az infót, mindazonáltal írod, hogy a toleranciák levonása után – ezek szerint azért mégiscsak van valami, vagy nem jól értem? Na, mindegy is, ezek szerint akkor a távoli Svejcben is verik az utcán a négereket… Továbbá a gácziség nem ismer határokat…

      • GAttila szerint:

        No de minden (civilizált) országban ugyanez az elv: a mérömüszer pontatlanságának maximumát automatikusan a javadra írják. A sviccer lézernél hivatalosan ez 100 km/h-ig 3 km/h. Azaz nálam 54 km/h-t mértek, ebböl vonták le a hármat. Ami ugye annyit jelent, hogy a tényleges sebességem valahol az 51 és az 54 km/h között volt. Hát ebböl sokfelé még az 54 km/h is a “szódával elmegy” kategória lenne… :-)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


2 × = tizenkettő

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz