Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


06 február
8komment

Itt és most: Lázár miniszter mocsara

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy, néhány héten belül már tizenöt éves rovatunk kétszázhatodik kiadásában kezdésként egy korrupt asszonyt szeretnék pellengérre állítani. A hitvány litván egészségügyi miniszter valódi botrányt robbantott ki a balti államban, amikor elszólta magát, és bevallotta, hogy hat évvel ezelőtt hálapénzt adott egy sebésznek, aki egy rokonát műtötte. Azt hiszem, számunkra különösen könnyedén megérthető, hogy Rimantė Šalaševičiūtė még azelőtt lemondott, hogy erre felszólítást kapott volna – megfagyott körülötte a levegő, ugye értjük, ekkora bűnnel bizony nehéz is lett volna hitelesen végezni a munkáját a továbbiakban… A Baltikumban, Litvániában járunk, egy úgynevezett szovjet utódállamban. Amilyen például Észtország is… ahol… tyű… jut eszembe… elfelejtettem keresni Zsoltot, aki immár észt e-állampolgár, ami én is őrülten szeretnék lenni… na, mindjárt hívom is… Ja, és hogy valami jó hírt is mondjak: itthon, a döbbenetesen korrupciómentes Magyarhonban elkészültek a friss politikusi vagyonnyilatkozatok, Lázár Jánosnak például van egy mocsara, de ez halál komoly, és mindent el is mondtam vele. A hét tragikus témája volt a két drogot fogyasztó kismama – döbbenetes hír, a legszomorúbb, hogy a két magzat nem élte túl… (Fontos friss és szerencsére jó hír: sikerült megmenteni a két magzatot, egyikük állapota jelentősen javult, a másiké súlyos, de stabil) Kedvencem, a KDNP azonnal szükségét érezte, hogy megnyilvánuljon – most, az eset kapcsán a büntető törvénykönyvet szigorítanák, hogy több jogi védelmet kaphasson a magzat. Több helyen is hallottam, hogy egyszerűen felfoghatatlan, hogy emberek, anyák ilyesmire képesek – miközben persze én is ugyanezt gondolom, sajnos nagyon is tudom az okát, amiért emberek ezt és hasonló szörnyűségeket elkövetnek. Vannak végletes élethelyzetek, amikben elég nehéz számon kérni a józan észt és sok minden mást is – sajnos politikus még ha netán akarná (egy frászt akarja, amúgy) se tudná elképzelni, milyenek lehetnek a hétköznapok mondjuk egy isten háta mögötti kis borsodi faluban, ahol cserekereskedelem folyik, két krumpli egy tojás, pont mint ezer éve, és mondjuk az elmúlt húsz évben egyetlen ember se dolgozott fizetős helyen egy órát se… és nem, nem azért, mert nem akar, kérném ezekkel a dumákkal kívül maradni… Házunk tája, a homály városa: két embert ütöttek el a gyalogátkelőhelyen egy délután alatt, előtte három munkanap során már hármat – nem tudom pontosan, de vagy negyedszer motyogok e tárgykörben, most megpróbálom újra, no nem mintha abba az illúzióba ringatnám magam, hogy ér valamit, csak muszáj már egy kicsit kiordibálnom magamból, ami feszít. Oldok és kötök: bent várok mindenkit…

Hirdetés

* Lemondott a litván egészségügyi miniszter.

A hölgyet Rimantė Šalaševičiūtėnek hívják – és csúnyán, ordenáré módon bebukott a héten. Elkottyantotta magát a kis korrupt… Egy rádióinterjúban bevallotta, hogy hat éve hálapénzt fizetett egy sebésznek, aki egy rokonát műtötte – ez a bizonyos rokon egyszerűen nem volt hajlandó másképp kés alá feküdni, csak abban az esetben, ha az orvosnak odacsúsztatják előtte a borítékot… A miniszter asszony eleget tett a kérésnek, majd ezzel a szörnyűséges bűnnel élt tovább, éveken át, egészen mostanáig. Az esetről értesülve az államfő, továbbá a szintén szocdem miniszterelnök, és a bűnös nő párttársai is azonnal lemondásra szólították fel, ő pedig nem várta meg a hivatalos eljárás megindítását, lemondott és a föld alá süllyedt szégyenében. Sújtsa a litván nép megvetése mindörökre. Így mennek a dolgok. Arrafelé. Csak hogy jól értsük egymást: Rimantė Šalaševičiūtė nem lopott, nem közpénzből, hanem nyilván a családi kasszából adott tudom is én két-, három-, vagy ötszáz eurót egy orvosnak, hogy megnyugtassa a rokonát, biztosan minden szempontból a legjobbat kapja majd. Hat éve. Pont. A szörnyűség kiderült, a becsületen folt esett, s a miniszter ilyen esetben nem félre-, hanem fejét leszegve lelép. Ott, a Baltikum szívében, muszáj még egyszer mondanom. Ahol Észtország is van – ha mondjuk ’89-ben hallottuk a nevét, elnézően mosolyogtunk, mi, nagymenők, itt, a kis Bécs-pozíció várományosai, a tuti befutók, a nyerők, a legnyugatosabb ország a blokkban, a megingathatatlan éllovasok. Aztán… hogy ugyebár azóta hol tartunk például a 333 eurós minimálbérünkkel (ha persze egyáltalán keres ennyit valaki, annak is számos irigye van – mondjuk azok körében, akik havi nyolcvanhárom, huszonhárom vagy három euróból “élnek”), az unortodox gazdaságunkkal, és a remekül, immár az egész univerzum szörnyűségeitől megvédett illiberális nemzettestünkkel, azt csak az nem látja, aki nem akarja… A legoptimistább forgatókönyv szerint valahol a feudalizmus környékén járhatunk, igaz, milliárdos, a végletekig elszállt földesuraink ügyesen kiegészítik a képletet némi modern kori rabszolgatartással, miközben, igen előrelátóan, teljes krafttal igyekeznek a végsőkig elbutítani immár a jövő generációit is… Akik persze köszönik szépen a törődést, húznak innen a vérvörösbe, örökre, normálisan élni. No, mind eme csúnyaságok közepette, amikor például Litvániában ilyen elképesztő bűncselekmények látnak napvilágot, nálunk elkészülnek a minden betűjüket tekintve színigaz politikusi vagyonnyilatkozatok. Tényleg csak pár apróság, a teljesség igénye nélkül: Lázár Jánosnak például haszonélvezeti joga van egy művelés alól kivett mocsáron (ha lesz pár percem, annak mindenképpen utána fogok járni, mi a különbség a művelés alól kivett és a… izé… művelés alá vont mocsarak között, továbbá hogy bármelyiken mit és hogyan lehet haszonélvezni) – na, ez volt a jó hír, a rossz, hogy sajnos emelkedtek János adósságai, a banki tartozása 32.5-ről 45 millióra, magánszemélyekkel szembeni adósságai pedig 27 millióról 36 millióra. Már-már azt mondanám, zsákutca: de tudom, hogy a rengeteg munkának előbb-utóbb meglesz a gyümölcse, és Lázár János valahogy kirántja magát a szörnyű adósságspirálból. Ha máshogy nem megy, a kormány adósmentő programjának segítségével… bár lehet, hogy az egyesek szemében már visszaélésnek tűnhetne. Szijjártó Péter értékpapírjainak névértéke 105 ezer forint. Ezt nem is fokoznám most: ízlelgessük együtt ezt a szép kerek mondatot. Türelmes szüleinek továbbra is 45 millióval tartozik: ezen se kell sokat cizellálni. Varga Mihály pedig kapott egy 120 ezer forintos festményt ajiba. Ezek azonban csupán óvodás csínyek ahhoz a minapi hírhez képest, hogy Magyarországon azokat az eu-s pénzeket is sikerült eltüntetni, amiket elvileg a korrupció felderítésére utaltak át – a gyanú szerint az eu-s forrásokat egykor menedzselő Nemzeti Fejlesztési Ügynökség tanácsadó konzorciumának alvállalkozói szedtek be pénzeket fiktív számlákra, összesen alig több mint 1.2 milliárd forint értékben. Hogy az adóhivatal elnöke, a poliészter Tállai András erről mit sem tud, az az igazi nemzeti hab ezen a csodás díszítésű hungarikumtortán… Abcúg, Litvánia, abcúg Rimantė Šalaševičiūtė – és végre több tiszteletet a becsületes, tiszta kezű magyar politikusoknak… (Óriásplakátra vele!)

* Két terhes nő is életveszélyes állapotban került kórházba – drogmérgezéssel.

A törökszentmiklósi tragédia a két magzat életét már bizonyosan követelte – szörnyű, borzasztó, rettenetes… Mindenki értetlenkedésének adott hangot az esettel kapcsolatban – ezt hallgattam rádióban, tévében, mindenhol csak erről olvastam: ha laikus volt, ha szakember, folyton az a kérdés merült fel, hogyan lehet valaki anyaként ennyire felelőtlen, satöbbi, satöbbi. És persze tényleg: hogyan? Megpróbálom elmondani: mert én meg ezt az általános értetlenkedést nem értem igazán. Azaz mégis: érteni értem. A csillogó-villogó tévéstúdiókban, pompásan berendezett politikusi irodákban, fűtött, többé-kevésbé rendezett otthonokban, többé-kevésbé jóllakottan nehéz felfogni, hogy másfajta életpályák is léteznek. Nagyon másfajták is. Olyanok is, amiknek rendszerint még a gondolatát is igyekszünk elhessegetni maguktól: de ettől még léteznek, nagyon is – és mindannyiunk szégyene (kéne hogy legyen), hogy 2016-ban nem csak hogy létezik a mély nyomor Magyarországon, de egyre nő a szó szerinti nincstelenek száma. A cinizmus professzorai ugyanis tényleg nem hagynak senkit az út szélén – szépen módszeresen rugdalnak vagy lőnek bele az árokba mindenkit, aki félszegen ott téblábol. Csak képletesen persze, hiszen valódi úriemberekről beszélünk. Akit a teljes kilátástalanság sötét, bűzös sikátorába vet a sors, elég nehezen viseli el józanul. A zöm iszik: az alkohol segítségével igyekszik ideje nagy részét jótékony félhomályban tölteni, hogy ne kelljen nagyon gondolnia a fojtogató valóságra. Nagy kedvencem, amikor a moralitás országos bajnokai évente egyszer húsz forintot adnak egy szerencsés hajléktalannak, és kenetteljes hangon hozzáfűzik, “De aztán ne italra költse ám!” – hát persze, Pityu, a komoly támogatásod fejében még tanítsd is ki, esetleg javasold, hogy spóroljon még hozzá, és próbálja megszerezni belőle Proust Az eltűnt idő nyomában című kétkötetesét, majd szépen ellapozgatja a csatornaalagút falának dőlve este gyufalángnál, úgyis csak unatkozik egész nap. Te így csinálnád, az biztos: de te soha nem kerülhetsz ilyen helyzetbe – belesápadnál, ha tudnád, milyen vékony hajszálnyira vagy tőle… De nem csak hajléktalan számkivetettek ődöngenek közöttünk: a vidéken, a létezés peremén nyomorgó százezrek, ha ugyan nem milliók, szinte láthatatlanok, legfeljebb akkor olvasunk róluk, amikor megfagynak a saját házukban. Azokba a falvakba, ahol ők vegetálnak, nem jut el az ember – legfeljebb ha véletlenül sodródik le közéjük a térképről, s olyankor is fejvesztve menekül leginkább. Tőlük, önmagától, meg amit lát – csak onnan el, gyorsan. Borsodi kis falvakon motoroztam át az elmúlt pár évben többször is: életem legnyomasztóbb élményei közé tartoznak azok az utak. A járóképes lakosság pár omladozó ház előtt összpontosul – azonnal látni, hogy januártól decemberig, kora reggeltől késő estig állnak a kerítések előtt, kifejezéstelen, üres arccal bámulnak a semmibe, egymással se nagyon váltanak szót, réges-rég megbeszéltek már minden fontosat, lényegtelent és minden mást; csak a kisgyerekek ugrándoznak vidáman a kőarcú felnőttek közt, pár évig még. Aztán ők se ugrálnak már, szép sorban elpusztul bennük minden illúzió, az arcukról lefújja a mosolyt a kíméletlen közeg – addigra túl sok mindent láttak, túl sok mindent át- és túléltek, s lassan eljön az idő, hogy ők is megkapják az első adagot. Valamiből – kinek-kinek szerencséje szerint. Gyerek, felnőtt, kismama, nagymama – nagyjából egyre megy. Kapsz a kétnaponta körbejáró dílertől egy adag port, folyadékot, tablettát, bármit – s vele a felejtés pár órára szóló, hazug ígéretét. Beveszed, felszívod, belövöd, betolod – hiszed vagy sem, érted vagy nem, nem sok minden számít már ott, a kültelki halálsorokon. Hadd mondjam el, vannak falvak, ahol tíz-tizenöt-húsz éve nem dolgozott senki. Nem csak azért, mert nem akar: hanem mert nincs háromszáz forintja nagyjából az egész falunak összesen se, hogy meglegyen Miskolcig egy buszjegy, s ott esetleg meg lehessen kérdezni a zöldségest, lehetne-e ládákat pakolni napi ötszázért. Alapvetően persze nem lehet még azt sem, legfeljebb ha nagyon kajak vagy – de mitől is lennél az? Darált fakéreg kerül az ócska újságpapírhüvelybe – mert dohányozni muszáj, igen: az ideg miatt. Ja, és valóban, igazad van, sok a gyerek, ha netán nem felfogható, elmondom, miért – mert abban a világban hamar, túl hamar rájössz, hogy egyvalami van, ami jó is, nem is fizetős, és mindig nálad van, amivel csinálhatod. Ja… védekezni… ühüm, oké… ha nem baj, nem sorolnám az árakat. Így aztán kismama is mindig van, tizenévestől negyvenig – de ha kismama vagy, akkor is OTT vagy az: és az más, nagyon, elképzelhetetlenül, felfoghatatlanul más. Felelős magatartást, morált, nemes eszméket kérsz számon rajtuk vagy bárki máson ott? (Nézzetek Serranót: igen sok minden megérthető ebből a történetből – második része is van…) Ugyan mit lát maga körül, mit tanul a felnőttektől, mit sajátít el, miben hisz, miben reménykedik, miről álmodik az a kisgyerek, ott az élet holtvágányán? A kisgyerek, aki kicsit nagyobb gyerekként már egy újabb gyermeket hoz vagy szólít világra… Hánynak sikerülhet kitörni közülük? Ezerből egynek? Lehet, hogy még optimista is voltam. Mit várunk a drogozó kismamától? Mit adunk, pontosítok: mit ad a mindenkori hatalom évtizedek óta ezeknek a legmélyebbre csúszott, reményvesztett pária rétegeknek – amikor nemhogy őket nem képes felemelni, de arra se talál megoldást, hogy a felettük lévők ne csússzanak sorban, egymás után közéjük. Nem talál – igaz, nem is keres. Addig jó, amíg tehetetlenül ott lapítanak a lassan szétmálló falvak mélyén, valahol jó messze a fővárostól. Meg minden várostól. Talán nincsenek is, talán egy szép napon arra ébredünk, hogy végleg eltűntek – gondolhatja reménykedve napi imádsága közben mondjuk a KDNP-s politikus, aki egyébként most, ízlésesen e rémséges eset apropóján újabb törvényt és szigorítást hozna és nyilván hozni is fog – hogy még az se merjen segítőhöz fordulni, aki egyébként netán megtenné. 2016-ot írunk. Magyarországon milliós nagyságrendű azoknak a felnőtteknek és gyerekeknek a száma, akik minden nap, még egyszer mondom, éheznek, fáznak; akiknek ezer forint felfoghatatlan összeg, lényegében képtelenek ruhát, cipőt, bármi más napi használati eszközt vásárolni; akik csak a kíméletlen uzsorásoknak köszönhetik, hogy egy kiló zsírt meg egy fél veknit kapnak néha; akiknek a puszta vegetálásért is naponta harcolni kell. Milyen hozzáállást kérünk számon rajtuk, ha mi (igen, így, általában) úgy kezeljük őket, ahogy? Szégyellem, hogy azt kell látnom ebben a szétrabolt, tudatosan lerombolt országban, amit: és vérlázítónak tartom, hogy alig pár telhetetlen féreg, tobzódó bűnöző havi zsoldjából fél megyényi embert lehetne elindítani felfelé a szakadék aljából. Csak az a havi pár százmilliárd kéne, amit Magyarország legkártékonyabb árulói raknak röhögve zsebre a mi pénzünkből – meg persze értelmes program, távlatos elképzelés, felelős gondolkodás, elszántság és valódi hit. Lényegében bármiben.

* Néhány órán belül két gyalogost gázoltak el két helyszínen, gyalogátkelőhelyen.

Tavaly november 7-én, ugyanezen hasábokon ezt sikerült írnom: “Közvilágítás reloaded: a fél, vagy tán egészen homályba burkolózó gyalogátkelőhelyek előtt fényvisszaverőket építettek az útburkolatba, most a fákat vágják vissza, hátha az a baj – nos, elárulom, nagyon nem, a hiba sajnos marad, továbbra is azokban az ostorlámpákban, amelyeket sok-sok pénzért “korszerűsítettek”: a tragédia most, az ősz beálltával immár sajnos kódolva van, tényleg csak azt kívánom, legalább most ne legyen igazam…” De hát sajnos lett. Mármint igazam, jó, tudom, úriember tutiba nem fogad, mentségemre legyen mondva, akkor azt gondoltam, hátha valaki elolvassa, hátha valami történik, hátha valamiről egyszer be lehet látni, hogy oké, az okok firtatását hagyjuk is, de elcsesztük, bocsánat, ne haragudjatok már azért a könnyű 255 vagy 268 vagy tudom is én, hány millióért, tizenhárom ide vagy oda, az már tényleg végképp nüansz, szóval elcsesztük, de kösz, hogy szóltatok, hogy szar, amit, mondom, mindegy, milyen szándékkal, csináltunk, hát most javítunk rajta vagy visszacsináljuk vagy bármi. Esküszöm, ez itt olyan nyájas nép, még meg is tapsolnák a produkciót, és tényleg nem kérdezne senki semmit a 255-268-299 millióról. Leszámítva mondjuk pár olyan megrögzött szarrágót, mint mondjuk szerénytelenségem. Mindegy. Mert még ez sincs. Még ennyi engedményt se lehet tenni a paréjoknak, a plebsnek, a (2018-ig) köcsög népnek. Ha mi így döntöttünk, jól döntöttünk, nincsen sötét, világos??? Ha már döntés: hadd említsem meg még egyszer, hogy 2015. április 3-án polgármesteri határozat döntött a közvilágítás átalakításáról, aztán jött a kivitelező… Mondjuk a kiválasztással kapcsolatban egy rövid dialógus megjelent a fejemben – a polgármester (PM) és a feladatot ténylegesen kézben tartó szakember (SZE) között. PM: – Károly, akkor legyen kedves körbenézni, és keresni egy megfelelő kivitelezőt, akit megbízhatunk a dunaújvárosi közvilágítás korszerűsítésével. SZE: – Polgármester úr, utólagos engedelmével tegnap éjszaka már futottam pár kört a neten, és találtam is egy kitűnő céget. PM: – Nagyszerű, Karcsikám, akkor mondjon máris pár szót róluk, igyekeznünk kell, nem szeretnék kifutni a törvény szabta határidőből. SZE: – Nos, egy piac- és közvéleménykutató kft-ről lenne szó… Tudom, elsőre kicsit furcsának tűnhet, hogy miért nem inkább valami villanyszereléssel foglalkozó céget kerestem… de az az igazság, főnök, hogy mostanság nem árt, ha az ember jóban van egy ilyen piacot meg közvéleményt kutató céggel… PM: – Közvéleménykutatók korszerűsítik a közvilágítást… hm… nekem tetszik, Károly… eléggé… hogy is mondjam… unortodox megoldás, ebből még valami nagyon jó is kisülhet, felfigyelnek ránk… hivatkozási alap leszünk… na, folytassa… Gondolom, azért rutinjuk meg felszereltségük van egy ilyen komoly munkához… SZE: – Öööö… őszintén szólva alkalmazottaik úgy konkrétan nincsenek… de azt mondták, megoldanak mindent, nem kell aggódni. Egyébként már több mint fél éve felvették a tevékenységi köreik közé a villanyszerelést meg ilyesmiket… Szerintem nem lesz gond velük. Öt év alatt több mint 110 millió forint bevételük volt, ideje már, hogy valami komolyabb erőpróbán is megmérethessék magukat… PM: – Igen, Károly, egyetértek. Lehetőséget kell biztosítani a magyar kisvállalatoknak! Nincs valami keleti szál abban a cégben? Egy mongol vagy tádzsik ügyvezető vagy legalább felügyelő bizottsági tag mondjuk megsokszorozná az esélyeiket… SZE: – Utánanézek, máris – ha perpillanat nincs is, szerintem tudunk intézni valamit gyorsan. PM: – Rendben, Károly, akkor délutánra küldje a papírokat, megírom a határozatot. Vagy valami ilyesmi. Így talán már érthető. Mármost hadd jegyezzem meg, normál esetben akár magánügy is lehetne, hogy ennek a városnak a polgármestere nem vezet autót – tudom, tudom, nem kell tudni tojást tojni ahhoz, hogy megállapítsuk, jó-e a rántotta, de azért… izé… mégis… Egy délelőtti séta a hivatalba, egy délutáni meg haza nem igazán mutatja meg, mi is a probléma a közvilágítással, a kátyúkkal, a forgalomszervezéssel… Ám ha valakinek az sem elég indok a helyzet átgondolására, hogy három munkanapon belül három gyalogosgázolás történik, majd utána egy héten belül egy este, tíz perc differenciával kettő is, ott azért van gond a valóság pontos megítélésének szép képességével… Komoly lépések persze vannak, adjuk meg: ahogy a hivatal közleményéből kiderül például, “…folyamatos a bizottsági döntések előkészítése”. Én azt hiszem, ettől tényleg meg lehet nyugodni szépen, nincs itt baj egy szál se, folyamatos az előkészítés, akkor oké. Továbbá hangsúlyozottan tudtunkra adják, hogy az E.ON rendszerengedélyek kiadásával jóváhagyta a lámpatestek felszerelését – vagyis azok nem ráznak, élet kioltására nem alkalmasak. Legalábbis primer módon. Az is valami. És továbbá szakaszhibák okozzák a lakosság elégedetlenkedését kiváltó közvilágítási problémákat. Nos, századszor is el kell mondanom: nem, nem az a fő gond, kedves végtelenül értelmes döntéshozók, amikor valamiért egy-egy szakaszon nem világítanak a lámpák – a baj az, hogy amikor világítanak, szarabbul látni, mintha semmi nem lenne. Ezért volt tök felesleges levagdosni a Kossuthban a fákat; ezért halottra lehelt csók a néhány zebra elé beeszkábált fényvisszaverő sor meg a napelemes sárga villogós tábla, szintén itt-ott. Nem az a baj, hogy nem tudjuk, hol a gyalogátkelőhely, sokkal inkább az, hogy csak sejteni lehet, mi zajlik, ki kelne át rajta. És, miközben minden tiszteletem a szabad idejüket, energiájukat a mi biztonságunkért feláldozó polgárőröké, az se igazán a tökéletes és végleges megoldás (legalább remélem), hogy fénykardot lóbálva minden gyalogost egyesével vezessenek át a zebrán – ezen az alapon tényleg meg lehet szövegezni az új helyi rendeletet is, amely kimondja, hogy minden autó előtt egy kis harangot lóbáló és vörös narancs színű zászlót lengető közmunkás haladjon, ily módon figyelmeztetve minden közlekedőt a veszélyre. De nem szeretnék ötletet adni. Inkább kérni: folyamatos bizottsági előkészítések, újabb biztonsági fejlesztések helyett pár hatékony, villámgyors és értelmezhető döntést – addig lenne jó végre épkézláb módon megoldani ezt az egyre ostobább, kisszerűbb, tragikusabb helyzetet, amíg elkönyvelhetjük, hogy ezt a sok száz millióba kerülő, tökéletes törvényessége mellett is szagot árasztó baromságot megúsztuk pár törött csonttal, s nem kellett életet áldoznunk a gőg, az ostobaság, az elvakultság, netán az önös érdekek oltárán…

              

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (31 lövet, átlagosan: 6.87 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

8 komment

  1. Körte szerint:

    Én csak azt nem értem, hogy a Mukihoz meg az egyik templomhoz fel tudtak szerelni a meglévő lámpaoszlopra plusz fényvetőt. Ugyanezt miért nem lehet legalább a gyalogátkelő helyeknél megtenni??? Az egész probléma nem oldódna meg, de a legfontosabb szerintem igen.

  2. Fehéri Tamás szerint:

    “a poliészter Tállai András…” ja, és a karcsi.

    király.

  3. kroonstadt szerint:

    ahogy írod András.
    -egyre keményebb vagy és ez tetszik.
    ezekkel nem lehet másképp.

    ui.:egyébként már az is előrelépés lenne,ha zebránál lévő lámpatesteket fele magasságra szerelnék. -nézzetek körül pl. a LIdl-nél: az alacsonyabb lámpák jól megvilágítják a földet.

  4. Tóth Judit szerint:

    A nyomorról írt helyzetképed tökéletes. Ezt bizonyos jövedelmi szint felett, bizonyos érzékenységi küszöb alatt sokan képtelenek felfogni. Vagy nem akarnak vele szembesülni.
    A drágalátos politikusok (az összes a rendszerváltás vagy mi a fene óta)a fentieknek mind megfelelnek.
    Csak egy meginduló hatalmas tömeg. Az vethet véget ennek.

  5. Tóth Gábor szerint:

    A szegénységről írottak nagyon tetszenek: valóban nem árt újra és újra átismételnünk, hogy egy bizonyos, egészen minimális de már-már biztonságosnak tűnő egzisztenciából sok mindent nem látunk vagy nem akarunk látni, mint ahogy az is igaz, hogy csak egy igen vékony mezsgye az, ami elválaszt sokunkat a nyomortól. Elég arra gondolni, a magyaroknak átlagban mennyi a megtakarításuk, és milyen a mobilitásuk ha a munka után kéne menni.
    Magam is hajlamos vagyok számon kérni a nyomorultaktól bizonyos előrelátást, miegymást – éppen ezért jó, hogy ilyesmiket is olvasni, ráadásul ezen a színvonalon.

    Egyik hozzászóló nagy tömegek megindulását vizionálja. ne legyenek kétségeink , kik fognak megindulni és milyen eszközökkel. Már csak a mikor kérdéses, éppen ezért nagyon jó lenne ha csak 2018-ig lennénk mi a köcsög nép.

  6. Lala Cönjang szerint:

    Sokszor sok helyen hallok olvasok ezekről a dolgokról. Már ki vagyok égve és csak legyintek életre, halálra, milliárdok lenyúlására, végtelen átlátszó hazugságokra, stb.
    Szerencsésnek tartom magam hogy olvashatom írásaidat, mert ahogy megírod gondolataidat a világ dolgairól, valamiért el tudnak jutni hozzám, úgy, belülre. Nem tudom hogy működik, de így megy. Kösz!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× hat = 42

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz