Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


30 január
0komment

Ezo Terike kilovagol az arany táltoson

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy, néhány héten belül már tizenöt éves rovatunk kétszázötödik kiadása, ezzel a kiemelkedően jó hírrel örvendeztetek meg mindenkit, politikamentesnek ígérkezik. Nem lesz benne kedves vezető, unió, terror, háború, migráns, emigráns, párt, balfasz politikus, keresztények, ateisták, kommunisták – ilyen szép, nyugodt nap is kell néha. Volt néhány ígéretesen tavaszias nap, legfőbb ideje tehát egy kis szájmotorozásnak: egy pompás cikkből a napokban megtudhattuk például, miért is tesz jót az embernek, ha hosszabb motoros kirándulásokat tesz – én mondjuk minden különösebb bizonyíték bemutatása nélkül is letettem volna rá a nagyesküt, hogy így van, de mégiscsak megnyugtatóbb, ha az ilyesmi a tudományos alapokat se nélkülözi. Na jó, nem riogatok – néhány pontban azért összefoglaljuk, miért is lesz például olyan nagyszerű, csodálatos, felejthetetlen kaland már megint a nyárra tervezett Balkán-kerülésünk… Addig is, ha minden jól megy, jelentkezem jósnak, látónak és médiumnak, az is megeshet, hogy egyszerre – rábukkantam ugyanis egy álláshirdetésre, melyben olyan ezoterikus szakembereket keresnek, akik hatékonyan tudnának segíteni a hozzájuk fordulóknak. Ahogy már ez lenni szok. Épp a napokban sikerült újra végignézni egy ilyen segítő félórát: fogalmam sincs, mennyi lóvét sikerül ennyi idő alatt lesegíteni szerencsétlen, leginkább is idős és elesett betelefonálókról – az viszont tény, hogy már sok évvel ezelőtt is bőven tízmilliárd fölötti éves bevételeket produkált az ágazat, persze csatornánként. Már akkor, 2012-ben arról írt például az origo, hogy nem sokáig lesznek képernyőn a pénzenergiát közvetítő, arany táltost simogató, és egyéb mágikus kegytárgyakat bemutató mézesmázos csalók – úgy néz ki, van az a pénz… bár az is lehet, csak a nem sokáig fogalmát értelmezzük sokféleképpen. Kozmikus viszonylatban például tízezer év egy perc sincs… Végezetül egy autómosós élményemet osztanám meg a kedves nagyérdeművel – azt, legalábbis most még azt hiszem, nem árulom el, hol jártam, azt viszont igen, milyen fantasztikus tapasztalatokat gyűjtöttem röpke negyedóra alatt: elöljáróban röviden csak annyit, feliratkozott a listámra egy újabb szolgáltató, ahol várhatóan nem fogok túl sok időt eltölteni a jövőben. Motorok, látók, autómosók – akár egy Dékány András-könyv címe is lehetne: pedig csak a HL aktuális darabja. Csakis odabent.

Hirdetés

* Egy szaklap szépen összefoglalta, miért is jó annak, aki hosszabb motoros túrára indul.

Megmondom őszintén, azt eddig is sejtettem, hogy kedvező élettani hatásai vannak a teljesítménymotorozásnak, de a maximomoto.com oly nemes egyszerűséggel írta le a lényeget, hogy gondoltam, megosztom a szélesebb közönséggel. Az ugye meglehetősen régi igazság, hogy pszichológusi rendelő előtt ritkán láthatni parkoló motorkerékpárt – az én gyakorlatom nagyjából harmincöt éve csupán annyi, ha valami komolyabb gond van azon a fertályon, ahol normális emberek a lelküket hordják, fogom a slusszkulcsot, és elindulok a garázs felé. Az eset súlyosságától függően nagyjából tíz-tizenöt kilométert kell megtenni a teljes gyógyulásig – én azért a teljes tünetmentesség és a szövődmények nélküli gyógyulás érdekében általában rányomok még 3-400-at, ez eddig mindig, százszázalékosan bevált. Komolyabbra is fordíthatom: Neil Peart, legkedvencebb zenekarom, a kanadai Rush zseniális dobosa a kilencvenes évek végén szörnyű tragédiát élt át, amikor alig tíz hónapon belül elveszítette feleségét és lányát. A zenész érthető módon teljesen összeroppant – aztán pár hét után úgy döntött, nyeregbe száll: tizennégy hónapos motoros bolyongása során 90 ezer kilométert gyűrt le, Alaszkától Mexikóig bejárta a kontinens minden zugát, ismeretlenekkel találkozott, beszélgetett, esténként pedig kiírta magából, amit ki kellett. Ha nagy szó, ha nem, tény, a motorozás hozta vissza az életbe: a lassan ötven éve dübörgő Rush azóta is a rock egyik legszínvonalasabb triója, Kanada büszkesége… No, de nézzük, mit is gereblyéztek össze a már említett cikkben: a nagy túrák életed legnagyobb sztorijaival ajándékoznak meg, véli – igen helyesen persze – a szerző. Új, a miénktől rendszerint eltérő életstílusú emberekkel fogunk találkozni, megismerhetünk más kultúrákat, megkóstolhatjuk az érintett országok ételeit, kis városok, falvak izgalmas ünnepnapjaiba, fesztiváljaira cseppenhetünk be – és persze, el ne felejtsük, szinte minden nap történhet velünk valami felfoghatatlanul izgalmas dolog, s ha netán azt hinnénk, nem történt, dehogyisnem: végigmotoroztunk egy újabb napot, ami önmagában is felejthetetlen élmény. Út közben, pláne, ha egyedül utazunk, egyre több mindent megtanulhatunk önmagunkról is: egy-egy hangulatos tábortűz mellett szépen, fokozatosan lehámozhatjuk magunkról azokat a vaskos kérgeket, amiket a társadalmi elvárások miatt növesztünk. És egy kiadós motoros túrán hamar rájövünk arra is, mennyi hülye ballasztot, felesleges holmit, nem mellesleg hány rossz szokást cipelünk a hétköznapok során. Ez igazából már a felkészülés során kiderül – a motoron szállítható cucc mennyisége meglehetősen korlátozott, ez pedig megkívánja, hogy tényleg csak a szükséges minimumot vigyük magunkkal, a nyomasztó súlyokat pedig, mindenfajta értelemben, egyszer és mindenkorra otthon hagyhatjuk. Egy nagy túra persze a függetlenség mámorító élményével is megajándékoz: megtanít rá, hogyan vigyázzunk idegen környezetben önmagunkra és a fontos dolgainkra; hogy kiben bízhatunk, s ki az, akitől jobb megtartani a pár lépésnyi távolságot; és persze rászorít arra is, hogy ügyesen bánjunk a pénzzel. Pár nap, pláne hét vagy hónap alatt biztosan kibújik majd belőlünk a kiváló szakács, és megszokjuk azt is, hogy rendet tartsunk a motor kínálta kisvilágban. És persze szépen egybeforrunk a motorral is – jól felfogott érdekünk, hogy kérlelhetetlenné váljunk a karbantartás terén, az otthon rendszerint egy kézlegyintéssel elintézett problémát sok száz, vagy ezer kilométerrel távolabb sokkal komolyabban vesszük majd. Az se mellékes, hogy motoron számos olyan helyre juthatunk el/be könnyűszerrel, ahová autóval esélyünk se lenne: soha nem szabad lebecsülni a keskeny kis ösvényeket – gyakorta vezetnek életre szóló kalandokhoz, látnivalókhoz. És nem mellékes, hogy motorral gyakorlatilag bárhol leparkolhatunk – ha pedig még egy megfelelő méretű pad is van a közelben, már az éjszakai szükségszállásunkról is gondoskodtunk… A nagy túra tehát életre szóló élmény: úgy ismerhetjük meg a világot, az embereket, más kultúrákat, ahogy semmilyen más módon nem lehetséges. Egyszer az életben – vélekedik az összefoglaló szerzője – minden motorosnak ki kéne próbálnia ezt a fajta világjárást: persze nem árt hozzá némi alaptőke, s nem árt, ha alaposan rákészülünk, de amit cserébe kapunk, az sokszorosa a befektetésnek, ez nem is kétséges. Alaptőke… hát igen… a helyzet az, hogy minél többet gondolkodom ezen az egészen, annál inkább úgy gondolom, az alaptőke az első tank benzin – azután pedig csak egy nagy levegő kell, egy komoly elrugaszkodás, és tűz… Akik már megcsinálták, azok azt mondják, onnan már minden történik magától, s az út megteremti a rá valót: hogy egyszer beszámolok róla, így van-e, annál biztosabb kevés dologban vagyok…

* Tévés jósokat keresnek apróhirdetésben.

Itt vagyok: egészen biztosan megegyezünk, már most megjósolom. Olcsó vagyok, és készséggel átverek időseket, betegeket, elesett embereket. Szívesen hazudom azt csekélyebb összeg fejében, hogy pénzenergiát küldök postafordultával azoknak, akik rászorulnak, s akikből az utolsó forintjaikat is kiszivattyúzom, amíg várnak a szent kapcsolásra 458 forintért percenként – ha elég türelmesek, akár húsz percet is. A kapcsolást pedig meg kell várni, máskülönben a pénzenergiára vágyó ügyfél nem tudja bediktálni a kedves jós szakembernek a keresztnevét meg az életkorát, amit fel kell írni egy hófehér papirosra, ez minden, ami szükséges a megfelelő ügymenethez, hogy végre mindenki kijöjjön már a szarból, hála a televíziókban hemzsegő jósoknak, látóknak, médiumoknak és boszorkánymestereknek. Éjfélkor majd, ígéri a mágus asszony, éjfélkor majd, amikor már mindenki alszik, kivéve őt, ő kirakja ezt a papírt, melyen az összes név és életkor szerepel, a papírt egyébként úgy nevezik a szakmában, bőséglap, szóval kirakja ezt a bőséglapot az arany táltos alá, mely családi örökség, még a mágikus nagymama hagyta erre a mágikus hölgyre, s ez az arany táltos fogja majd elvinni a neveket a megfelelő energiamezőbe, amelybe ezoterikus rezgések útján betáplálódik hogy Marika 68 éves, Aranka 72 éves, Sárika 78 éves és (Sárika bediktálta, a barátnője az, szerencsére így is működik) Jucika 75 éves. És akkor az energiamező berezeg, megrezgeti a pénzenergia-csatornákat, és elkezd ömleni a pénz. De minimum folyni – persze csak azokhoz, akik feldiktálták a nevüket meg az életkorukat a bőséglapra. Ha engem felvesznek jósnak, én max húsz perc telefontartatás után garantáltan személyesen beszélek a kedves ügyféllel. Megkérdezem szépen a címét, megkérem, tartsa még húsz percig a vonalat, ha az megvan, akkor már nincs más dolga, mint várni. Három napon belül megkapja a Bűvös Pénzmagot – ez egy rézzel futtatott, nagyon szép domborítással ellátott ősvas érme, de Mágikus Hatású, én személyesen delejezem mindegyiket, egyesével, holdtölte utáni második kedden, kék, arany csillagos selyemköntösbe öltözve, Marokkó felé fordulva, éjfél után hat perccel. Amikor a kedves pénzre vágyó megkapja a Bűvös Pénzmagot, másnap este, pontban tizenegy órakor szépen elülteti – vagy a kertjébe, vagy egy cserépbe, mindegy, a lényeg, hogy csak ő férhessen majd hozzá. Elülteti tehát az érmét, bőségesen megöntözi, majd hangos szóval azt mondja, “Száz macska, kilenc macska!”, aztán keresztet vet, behunyt szemmel háromszor megfordul a tengelye körül, és már készen is van. Kérem, hallgassanak mágikus szavamra, hiszen én még soha nem hazudtam: pontban hat hónap múlva a Bűvös Pénzmagból kihajt a Pénzfa, melyen újabb hat hónap múlva levelek helyett ropogós húszezer forintosok nőnek, az új típusú, Matolcsy György gazdasági zseni és Habony Árpád magánember szignójával… Remélem, elég meggyőző voltam: kétségem sincs az átütő üzleti siker felől… A szomorú az, hogy tényleg nincs. Csak zárójelben mondom, továbbra is milliárdos bevétel dől minden egyes jósműsorból a készítőkhöz és a sugárzókhoz – csak halkan fűzöm hozzá, az Origó “Baljós árnyak a tévés jósműsorok fölött” címmel 2012-ben közölt meglehetősen átfogó anyagot e témában, s akkor írták, hogy a hatóságok már 2007 óta kutakodnak e tárgykörben. Lassan tehát tíz éve folyik a nyilván rendkívül intenzív és eredményes vizsgálódás, melynek célja nyilván annak megállapítása, vajon tényleg megkapják-e a pénzt a szegény özvegyasszonyok (tudomásom szerint, el ne felejtsük, jelenleg még nem tisztázott, az ily módon szerzett bevétel után milyen jogcímen kell megfizetni az adót), valóban maradéktalanul meggyógyulnak-e azok a gerincbetegek, akiket Tihanyi professzor televízión keresztül operál meg, és tényleg sikerült-e levenni azt a csúf rontást Borikáról, amit a komaasszonya tett rá húsvét után. Mindenesetre leginkább is úgy tűnik, van az a (valódi, nem energizált) pénz, aminek fejében mindenki hajlandó eltekinteni attól, hogy csalásnak mondja a csalást, s minősített aljasságnak azt, hogy jellemzően idős, beteg, elesett, könnyűszerrel megtéveszthető, bármilyen szalmaszálba kapaszkodni hajlandó emberek utolsó filléreit is elszedik bizonyos “vállalkozások”, amiknek nem hogy a nyilvánosság előtt működnie, de egyetlen percig léteznie se lenne szabad. Beszédes tény talán az is, hogy a televíziós jósműsorok általános szerződési feltételei között egyéb érdekességek mellett az is olvasható, hogy a szolgáltató nem vállal felelősséget “a jósok által szolgáltatott információk helyességéért és minőségéért, pontosságáért, biztonságáért, időszerűségéért, jogszerűségéért, alkalmazhatóságáért. Különösen nem felel a szolgáltató olyan károkért, amelyek abból adódnak, hogy a hibás információkat a felhasználók követik.” Kétlem, hogy ezek a mondatok túl sok kommentárt igényelnének. Inkább azt javaslom, menjenek tutira, kérjék tőlem a Bűvös Pénzmagot – a héten amúgy is akciós, továbbmegyek: még telefonálni sem kell, elég ha utalnak 6500 forintot, s a megjegyzés rovatba beírják a címüket, én pedig már küldöm is a csodás érmét. Ha mindenki kellőképpen bölcs, akkor Magyarország hamarosan a kilencmillió (vagy hányan is maradtunk kalandvágyból?) dúsgazdag pénzfakitermelő országa lehet – ahol, mások mellett Tihanyi Tamásnak hála, az egészségüggyel se lesz többé semmi gond…

* Jó sorsom bevitt egy autómosóba…

… valahol, mindegy is, hol. Még a múlt héten történt, amikor is reggel azt tapasztaltam, hogy hajnalban alighanem síkosságmentesítés történt az utcánkban – ezt a következtetést abból szűrtem le, hogy az egyébként fekete autóm a parkolóban lényegében hófehér lett a sótól. Alapvetően persze örültem, hogy a szóróautó (vagy -repülő, nem tudtam eldönteni, annyira szépen, egyenletesen volt beterítve minden parkoló jármű) pilótája nem spórolt az anyaggal – másfelől viszont az a kellemetlen érzésem támadt, hogy ez a sómennyiség délutánra elemészti a teljes karosszériát. Úgy gondoltam, elébe megyek a bajnak, és lemosom a Párducot. Kivételesen, szimpla lustaságból kifolyólag nem volt kedvem saját kezűleg, a szokásos háromszáz forintból megoldani a problémát mondjuk a Tescónál – úgy gondoltam, eléggé jól kereső buszvezető vagyok ahhoz, hogy egyszer egy évben megengedhessem magamnak azt a luxust, hogy lemosatom a dlágaszágot. Elmentem hát “valamerre”, lehet, hogy a városban estem be valahova, de az is megeshet, hogy kirándultam valamerre, mondom, nem akarom elárulni, amúgy mindegy is kábé. Automata mosóról beszélünk, bent maradsz, egy konvejor pedig szépen végighúzza az autót a soron. Azért van néhány alkalmazott is, akik a tulajdonképpeni action előtt kicsit ráextráznak a pörgő kefék közismerten kétes eredményeket hozó tevékenységére. Oké. Beálltam a sorba, voltak előttem vagy öten, jutott tehát pár percem a méretes ártábla tanulmányozására. A felső kategórián viszonylag hamar túljutottam – bevallom, nem különösebben hiszek ezerötért vagy kétezerkettőért a különféle szenteltvizekben, a színes vagy illatos samponokban, a forró vagy épp hűtött viaszrétegekben, az ionizált szárítólevegőben: az adott pillanatban pedig igazából tényleg pláne csak arra voltam kihegyezve, hogy valaki valamilyen furfanggal távolítsa el az autóról a fél centi vastag sókérget, amúgy is rémlett, hogy havat jósoltak, azt meg tudtam, ha autót mosok, holtbiztosan meg is jön a csapadék, száz éves tapasztalat. Kinéztem tehát a legeslegalapabb mosást, persze akciósan, egy egész jó osztással ezer alatt, mondjuk annyival, amennyiért nyolc kilométert dolgozom a busszal, szóval nem sok, de nem is annyira kevés. Előttem valami komolyabb, német szerkezet araszolt a szentély bejárata felé – a kapu előtt két fiatalember megkérdezte a tulajdonost, melyik programot óhajtja, elvették az árát, aztán akkurátusan nekiláttak az előkészítésnek, egy-egy vödörből samponos vízzel kicsit előlazították a makacsabb szennyeződéseket, körbedörzsizgették a kerekeket, a lökhárító alját meg ilyesmik. Bő két perc volt, nem nagy idő, de a végeredmény szempontjából korántsem elhanyagolható. Aztán a bömbi begurult a sorra, és végre én következtem. Az ember hozzám is odajött, különösebb fakszni nélkül a tárgyra tért, melyik műsort kérem, mire mondtam, hogy az egyest, igazából csak a sóréteget szeretném ott hagyni. Nem nagyon szoktam képzelődni: egészen világosan láttam a srác arcán a megvetést. Kinyújtottam az ablakon az ezrest, az ember elvette, egy pillanatot várt, aztán bekiabált: TESSÉK???, amivel, mint egy perccel később ráeszméltem, arra akart ráébreszteni, hogy nem mondtam a jatt mértékét, optimális esetben egy fasza köszit. Amikor felismertem, mi a szitu, kellemes nosztalgikus bizsergést éreztem gyomortájon – mintha csak a nyolcvanas évek übertahó vendéglátósaihoz, nagy hatalmú szolgáltatóihoz, unott ügyfélszolgálatosaihoz repített volna vissza a DeLorean-nal a Doki. TESSÉK??? Nem érted, hogy itten jattolni köll, bazmeg? Aggyá má’ valamit, buzikám! Tejejjé’ szépen – vagy hozza a haver a fa testápolót??… Na jó, ezek a mondatok, az egyszavas kivételével persze nem hangzottak el – de simán benne voltak abban az egy szóban, mind, ebben a sorrendben. Igazából szépen el kellett volna menni onnan, vagy félreállni, és kérni a főnököt – de egyikhez se volt hangulatom. Fegyelmezetten ültem tovább, előre néztem, és persze csíkba szorítottam a szám – így aztán a kiváló alkalmazott beballagott a szolgálati helyiségbe, kiguberálta a visszajáró nyolc kilométeremet, és a tenyerembe ömlesztette. Becsületére legyen mondva, nem vágta be felkarból az utastérbe, nem karcolta össze vele a fényezésemet, még csak le se köpött. Legalábbis ténylegesen: de mondjuk a pillantásában azért volt ez-az. Magától értetődik, hogy az autóhoz ezek után hozzá se nyúltak, méla undorral vonultak arrébb – így hát szép simán csak átgurultam a soron, a kefék suhogtak, táncoltak, surrogtak, a végeredmény pedig pont olyan lett, amilyen szokott, kis fantáziával, résnyire hunyt szemmel akár úgy is láthatod, le van mosva az autó. Oké, legyünk korrektek: a só nagyrészt azért lejött, és végül is, ahogyan mondtam is, ez volt a lényeg. Ja, meg a szokásos pipa – amit azon helyek neve/címe mellé szoktam kitenni, ahol egy látogatás során mindjárt kétszer is járok: először és utoljára ebben az életben.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (23 lövet, átlagosan: 6.96 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 
Nincsenek hozzászólások

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


négy × 5 =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz