Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


09 január
10komment

Indiános képeslap, aputól

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy, néhány héten belül már tizenöt éves rovatunk kétszázkettedik kiadásában elsőként egy lemaradásomat pótolom: a karácsony előtti anyagtorlódás miatt kimaradt, most viszont közreadom egy tízéves kisfiú történetét, aki Skócia partjaitól északra vagy száz kilométerre, az Out Skerries nevű aprócska szigeten él, ahol rajta kívül egyébként mindössze hatvanöten laknak. Ő az egyedüli gyerek a szigeten – a dolognak valahogy hírét vette a sajtó, s Aron-ra azonnal rá is zuttyant a net: világméretű mozgalom indult a kisfiú “felvidítására”, s már december elejére több mint húszezren jelezték, hogy legalább egy karácsonyi üdvözlőlappal igyekeznek majd eloszlatni a srác magányát. Több apróság is feltolult az agyamban e szép, igazi karácsonyra hangoló hír olvastán – többek között például az, hogy a szép szándék egy örök ellenséget szinte biztosan beszerez Aron Andersonnak: mert hogy a sziget postása nem zárja a szívébe, arra ide a rozsdást… Az osztályelső és legrosszabb tanuló fiú okítása egyébként évi 75 357 fontjába kerül a helyi iskolaszéknek, igen, jól tetszünk számolni, harmincmillió forintba… ha nem baj, ezen is eltöprengenék egy csöppet… Nagy kedvenceim, a KDNP elnevezésű izé legnagyobb elméi újabb jelentős dobásra készülődnek – én úgy gondolom, a vasárnapi boltbezárás megvalósulása után egy pillanatra se szabad komolytalannak gondolni az egyik vezető erő szándékait. Ezúttal az ifjúsági tagozat vajúdott ki magából valami igazán megkapót – ők egyebek mellett abban látják Magyarország további felemelkedésének zálogát (már ha van egyáltalán még hová emelkednünk), hogy valamiféle adóval kéne sújtani azokat, akik esélyt sem adnak maguknak a szaporodásra, közkeletű néven szinglik… Volt még néhány remek elképzelés ezen túl is, az IKSZ, azaz az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség, ahol Semjén Zsolt és Harrach Péter szellemisólyom-utódai nevelődnek, egy vitaestet is kezdeményezett, később ezt sajnálatos módon lefújták… Végezetül egy 1973-as képeslapot mutatok meg nektek, most keveredett elő – apu küldte nekem meg a tesómnak, teljes szöveg meg minden odabent. Apu most lesz 90, és én se lettem sokkal fiatalabb… Skótok, kerdemok, családi szőttes: nyitom az ajtókat…

Hirdetés

* Egyedüli gyerekként él egy kis skót szigeten a tízéves Aron Anderson.

Out Skerries – mint a neve is mutatja – eléggé kívül esik a világ forgalmasabb részeitől: Edinburgh-től például 538 mérföldet, azaz nagyjából 850 kilométert kell megtenni északnak, ha valaki szeretne oda jutni. És ha valaki mondjuk egy jókora, s az Északi-tengert ismerve aligha sima hajókázást követően egyszer oda jut, valószínűleg eszébe ötlik, teljes joggal, hogy tényleg a világ végére ért. Hatvanöten lakják a szigetet: s mostanra úgy hozta a sors, hogy Aron az egyetlen ilyen korú gyerek. Egy újságcikk nyomán aztán decemberben rendesen beindult a net: a “magányos” kisfiú története megindította a szíveket, valakinek az az ötlete támadt, hogy karácsonyi üdvözlőlapokkal kéne megmutatni Aronnak, nincs egyedül. A szándék persze nemes, tiszteletre méltó, jó – hamarosan össze is gyűlt húszezer önkéntes lapíró és -küldő, ami engem illet, biztos vagyok benne, hogy mind küldtek egy jópofa képeslapot a szigetre, Aronnak címezve, mi több, az sincs kizárva, hogy végül nem húsz-, hanem ötvenezren érezték kedves kötelességüknek, hogy jó fejek legyenek. És azok is, semmi gond. De szerintem Aron is az – azt gyanítom, neki ugyan esze ágába sincs azt érezni, hogy magányos, hogy egyedül van, hogy unatkozik, hogy rosszul érzi magát: szerintem sokkal inkább tartja magát kiváltságosnak, egyedinek, egy elképesztően nagy kaland főszereplőjének, akivel ezer meg ezer gyerek cserélne bármikor, még akkor is, ha térerő híján használhatatlan lenne a mobilja. Egyébként ezt támasztja alá az a pár mondat is, amit megosztott a Telegraph riporterével és olvasóival – hogy imád felfedező utakat tenni a bicajával a kis szigeten; nyáron (amikor, gondolom, nagyjából 11 fokosra hevül a víz) nagyokat lubickol a tengerben, fejeseket ugrik a mólóról, és úgy alapvetően, a mindennapokban is teljesen jól megvan ezzel a valóban különleges helyzettel… Amúgy meg szerető családban él – és, szintén gyanítom, az ott élő összes felnőtt kedvence, kis barátja és patronáltja: kivétel talán, mint már említettem, a képeslapküldési akciót követően Postás Pat, aki karácsony óta, még úgy márciusig masszív, ezres pakkokban cipeli Andersonék takaros kis házához a cuccot, és az Ol’ Seagull-ban esténként, a negyedik pint gin után nagy hangon süvölti a barátainak, hogy ha még egyszer valami buzgómócsing riporter tévedne Out Skerries partjaihoz, ő személyesen fogja kilőni a csónakját egy vállról indíthatóval… Aron egyébként, hogy még egy apróságot elmeséljek róla, a helyi elemi iskola egyetlen tanulója. Az iskola egy modern, kétszintes épületben található, két tanterem és egy jókora könyvtár kapott benne helyet – egy diáknak feltétlenül elegendő… A kisfiú (aki, gondoljunk csak bele, holtbiztosan osztályelső és legrosszabb tanuló is egyben, továbbá felesleges azon izgulnia, vajon hol nyílik ki a napló feleltetéskor) jelenleg angolt, matematikát, természettudományos ismereteket tanul – de főznek és kézműveskednek is tanárával, Jean Harlow-val, sőt, a napi rutin része egy kiadós séta is, amelynek során egy csomó érdekes dolgot gyűjtenek be. Aron egyébként, édesapja nyomdokain járva, szintén halász szeretne lenni. És akkor most hadd áruljam el, mibe is kerül egy magányos tízéves kisfiú a brit nemzetállamnak, amelyhez mi állítólag – pláne most, hogy Cameron miniszterelnök látogatást tett magyar “kollégájánál – oly hasonlatosak vagyunk: nos, Aron okítása évi 75 357 fontba, azaz valamicskével több mint harmincmillió forintba fáj – viszonyítási alapnak hadd fűzzem hozzá a Telegraph kútfőjét használva, hogy ez nagyjából a kétszerese, mint amennyibe egy etoni diák éves képzése kerül, utóbbi esetben természetesen leginkább a kedves szülőknek. Hm… Annak az állami oktatásügynek, ott, valamiért mégis fontos ez az egy skót kiskölyök, akiből feltehetően nem Nobel-díjas tudós, hanem egy kiváló, bátor halász lesz – ennek dacára, egy ésszerűtlenül horribilis, elképesztő, felfoghatatlan összegért tanulhat, persze hogy ugyanazt, ugyanúgy, akár a többi brit kisiskolás, merthogy az ottani felfogás szerint nem érheti hátrány csupán amiatt, hogy oda született, ahová, vagy hogy egymaga foglalkoztat egy tanárt… És az is természetes, hogy Aront nem kényszerítik rá, hogy elköltözzön, illetve nem mondják azt, hogy ha mégis marad, akkor meg ne tanuljon: azért innen, a nagyszerűen és egyre nagyszerűbben működő KLIK/oktatásügy, a halálra alázott/adminisztráltatott, rabszolgasorba kényszerített tanárok honából nézve mindez elég érdekes, nem? Ja, és gyanítom, nem nagyon ázik be az iskolaépület teteje, tudják fűteni, és erősen kétlem, hogy Aronnak vagy a tanárának kell vinni a krétát, továbbmegyek, feltehetően még fénymásolni is szabad, ha szükséges, és amúgy meg senki nem lopja el a gyerek jövőjére szánt pénzt. A lényeg viszont mégiscsak az, hogy Aron – a sok tízezernyi karácsonyi üdvözlettel vagy azok nélkül – sejthetően felhőtlenül boldog kisdiák, és még sejthetőbben boldog és elégedett halász is lesz belőle: leginkább is azért, mert szerencséjére egy normális országba sikerült születnie…

* A szingliadó bevezetésében látja az ország szebb jövőjét a KDNP ifjúsági tagozata, az IKSZ.

Pontosítok: annak is a Családbarát Munkacsoportja, amely vitaestet készült rendezni “Ha így folytatjuk, elfogyunk. Hol késik a baby-boom?” címmel. Nos, a cím első felének igazságát egy pillanatra se vitatnám: ha így folytatjátok, tényleg elfogyunk – egyrészt ugye elég sokan döntöttek úgy az elmúlt években (az itt maradottak és különösen a még túl fiatalok nagy része pedig lázasan tervezi), hogy köszönik szépen, inkább nem óhajtanak e nálunk folyó, hadd fogalmazzak egész finoman, meglehetősen bizarr nemzeti emberkísérlet egérkéi lenni, és húznak a vérvörösbe, lényegében bárhová, lényegében bárminek… Nincs magyar család, amely ne lenne valamilyen szinten érintett gazdaságimigráns-ügyben, nincs ember, akinek ne lenne húsz barátja-ismerőse-rokona, aki az elmúlt pár évben elköszönt, jó eséllyel kimondható, örökre. És ha már itt tartunk, hadd emlékeztessek még gyorsan a Gyere haza, fiatal! című zseniális kezdeményezés gigantikus sikerére, amely a külföldön dolgozó fiatalokat szerette volna gyenge 100 millió forintból hazacsábítani – szeptemberig állítólag huszonegyen jöttek, erősen kétlem, hogy örökre. Másfelől akik valamilyen furcsa oknál fogva még itt vannak, nos, azok zömének épp elég napi feladatot ad az, hogy valahogyan fenntartsák magukat – csúnyát mondok, de ettől még így van: Magyarországon ma roppant kevesen elég optimisták/hülyék/szerencsések/jómódúak annyira, hogy gyermeket vállaljanak. Pont. Természetesen érthető, hogy mindez, vagyis az aktív és a potenciális rabszolgák számának apadása épp azoknak a csőrét böki, akik e helyzetért leginkább felelősek, lévén hogy nem holmi tévedésből, de előre megfontolt, aljas szándékból maguk formálták ilyenné – a legkártékonyabb, mert fontosságát minden létezhető módon igazolni óhajtó KDNP esetében még azt se igazán mondhatnánk, hogy a mi felhatalmazásunkkal, hiszen a KDNP fantomhajócskája, s rajta minden koszos hajósinas, részeg matróz és depresszív és/vagy idióta sorhajókapitány csupán egy nagyobb gálya farvizén sodródott ki a nyílt vízre, hogy ott aztán, egy jobb sorsra érdemes megafont a kezükbe kaparintva megkezdjék az ellentmondást nem tűrő parancsolgatást. “Vitorlákat teljes gőzzel hátra!” Lé-ket üss!!!” “Ötszázhúsz fokot balra!” – csak úgy pattognak a jobbnál jobb mondatok a hozzáértő altisztek, önjelölt kapitányok szájából. És áldásos tevékenységüknek hála, persze nem süllyednek a hajók, csak épp bátran haladnak lefelé – a világ hülyébbik fele, azaz mindenki más csak ámul a soha nem látott sebességen… Komolyabbra fordítva a szót (már ha léteznek komolyabb szavak ezeknél) ott volt ugye a vasárnapi zárva tartás ügye, amire egy darabig mindenki legyintett, ááá, ezt úgysem merik meglépni – aztán már nem annyira legyintgettek, ugyanis épp beszerző körútra kellett menniük szombaton. Megcsinálták, simán, szemrebbenés nélkül – és épp olyan rezzenéstelen arccal söpörték el, némi jogászkodás keretében az ügyben indítani kívánt népszavazási kezdeményezést is. Most a szingliadó merült fel a keresztény fiatalok okos kis fejében, még csak egy pillanatra villantották meg, mint annak idején az összes hasonló elmeroggyant javaslatot – kíváncsiak voltak, mekkorát hördül a jó magyar nép (pont ugyanakkorát, mint máskor), egyelőre nem erőltetik a témát, visszafújták a vitaestet, mi több, a Magyar Tévirati Kurodának megírták, szervezetük “…semmiféle ilyet nem tervez, nem tárgyal és a nem is támogat”, majd persze jött a sajtó még nem teljesen idomított részének az ostorpattintás: “…az ezzel ellentétes tartalmat közlő sajtóorgánumokkal szemben jogi úton fogunk fellépni”. (Gyerekek, most beszartam…) Még jó, hogy nem vagyok sajtóorgánum, még jó, sőt jobb, hogy az általam közölt tartalom, itt jelentem ki, egyáltalában nem is ellentétes. De semmivel. Mert én, ezt tán nem nehéz belátni, megegyezek – méghozzá mindennel. Jöjjetek hozzám, vár az univerzum… Ja, hogy mi a szingliadó amúgy? Képzeljétek, a 20-39 évesek 52 százalékának nincs gyereke, az e korosztályba tartozó nők 88 százaléka nem él házasságban: na, ha ezek a nemzetárulók így kibabrálnak a nemzetállammal, akkor fizessenek! Az adó mértéke egyelőre nem ismeretes, ahogyan a szingliség tűpontos definíciója is várat még kissé magára, illetőleg azt is meg kell határozni, mely kapcsolatok lesznek támogatottak, tűrtek és tiltottak a körvonalazódó szebb jövőben, és ideje lenne azt is kidolgozni mondjuk az ifjúsági tagozat Születéspolitikai Munkacsoportjánál, hogy milyen munkaköröket lássanak el mondjuk a szaporítótelepeken napvilágot látó Béták vagy a Gammák… na, jó, persze, tudom, hát egész más lesz ez a szép új világ, mint amaz ott, a könyvben, szóma, ha mondom, segít a gondon, Habony Árpád olcsón tud hozni Dubaiból – és van idő finomítani mindent, megmentőink olyan világot alkotnak nekünk, amilyet mi óhajtunk, lelkesen izzó tekintettel, égre vetett szívvel, teli tüdőből. És akkor még egy árva szót nem ejtettünk arról a javaslatról, mely szerint az állami szférában ne kerülhessen vezető pozícióba olyan nő, akinek nincs legalább három gyereke… Egyetértek, de továbblépnék, kedves fiatal barátaim: javaslom, ne vállalhasson szerepet a magyar politikában az, akinek nincs minimum húsz gyermeke. Ja, meg két kék-sárga ara papagája, egy sivatagi törperókája (más néven: fennek), és egy 1974-es gyári kabrió Zaporozsece. Aztán meglátjuk.

* Előkerült egy indiános képeslap, 1973-ból.

Kezdem a képeslap képes részével. Egy irtózatos csata pillanatát látjuk a gyönyörű, részletgazdag színes képen: indiánok küzdenek fehérekkel, több tucatnyi harcost látunk, továbbá szinte a kor mindenfajta fegyverét – íjak, nyilak, tomahawkok, lándzsák, s természetesen (a cowboyoknál) coltok, puskák, meg minden. Egy Stetson-kalapos fehér épp a trombitájába fúj (avagy meghúz egy whiskysüveget, ez tényleg nem derül ki teljes pontossággal), sebesült vagy tán már nem is élő emberek, lovak hevernek a csatamezőn, elszánt csata dúl. Valahol a Vadnyugaton. A kép központjában a legrészletesebben kidolgozott figura, a főhős, a terpeszben álló, tolldíszt viselő törzsfőnök, nyilvánvalóan Winnetou, jobb kezében tomahawk, baljában vörös zászló. Merthogy nyilvánvalóan már Winnetou is a szocializmus győzelméért küzdött, még ha ezt nem is tudta tán ilyen szépen megfogalmazni. Megtették hát helyette a Karl May Indiánmúzeum szakemberei, 1973-ban, az NDK-ban, a Drezda melletti Radebeulban. Merthogy ez a képeslap, ha még nem mondtam volna, akkorról és onnan származik. A húszpfenniges lapon egy tízpfenniges bélyeg van, azon pedig a Német Demokratikus Vasúttársaság egyik hűtőkocsija ábrázoltatik. A képeslapot Apu küldte. Az apukám. Az NDK-ból, ahol nyilván kiküldetésben járt, és valami fontos vasműs dolgot intézett. Szerették őt küldeni, mert Apu beszél németül. Jöjjön a szöveg – csak mondom, hogy el tudjátok képzelni, Apu karakteres, műszaki embert mutató gyöngybetűivel, golyóstollal. Íme: Kedves Andriskám és Péter! Sok szeretettel gondolok rátok – és természetesen az egész családra. Nincs semmi különös, ugyanúgy telnek a napok, mint otthon. Valószínű ezzel egyidőben kaptok hírt az érkezésről is. Jók legyetek és szót fogadni. Apu. Ennyi csak. Nem nagy cucc. Apu írt. Nem akart semmit, nem volt semmi különös, csak úgy eszébe jutottunk, talán  beugrott neki ott, Drezda mellett, az indiánmúzeumnál, mennyire szeretem a Winnetou-t, hogy az volt az első igazi vastag könyv (644 oldal, soha nem felejtem), amit teljes egészében befaltam, mondjuk úgy két nap alatt, le se nagyon tettem, mert hát Old Firehand, meg Old Shatterhand, meg Sam Hawkins, Incsu Csunna és Nso Csi olyan kalandokba keveredett, amik egy pillanatra el nem engedték a fantáziámat… és persze a megszerzett tudás birtokában már én is buzgón húzogattam az Ezüstpuskám tusára a rovátkákat, és fölényesen magyaráztam el tudatlanabb kispajtásaimnak, minek mi az oka… Apu írt. Nyolcéves voltam, de határozottan emlékszem az izgalomra, amivel elolvastam ezt a pár mondatot. És nem csak e pár kimérten egyszerű mondat miatt bizsergett a nyakszirtem… és nem csak azért, mert rettenetesen tetszett az a csatajelenet, órákig el tudtam nézegetni… Nem… volt itt valami nagyon fontos, barátaim: a címzés. Mert az bizony ezt mondta, csupa műgonddal írt nagybetűvel: BODA ANDRÁS részére… Értsétek már meg, az első postai küldemény volt, ami csak és kizárólag nekem szólt – na jó, a megszólításban már ott van utánam a bátyám is, de az más tészta, a címzés csak az enyém, egyes-egyedül, és senki másé, bi-bi-bííí. BODA ANDRÁS. És csupa nagybetű, hoppá: jut eszembe, hajszálpontosan így írom én is a buszban a tachográfkorongra a nevemet minden nap, pont ugyanezekkel a betűkkel, pont ugyanígy. Apu írt. Jók legyetek és szót fogadni – naná, naná… a szófogadó tizenhat éves gimnazista bátyám, és a jó és nem kevésbé szófogadó nyolcéves én. No igen, Apu, természetesen… Apu írt az indiános képeslapon. Apu nemsokára kilencven. Még mindig ír néha ezt-azt, képeslapot persze már nem – egy kicsit talán girbegurbábbak a sorok itt-ott, de ugyanazok az ívek, ugyanazok a szép, műszaki rajzok százain csiszolt betűk. A Karl May Indiánmúzeum ma is működik, Radebeul 750 kilométer. Azt hiszem, egy körre felmotorozok valamikor arra, útba ejtem Prágát, mi bajom eshet. A múzeumban veszek majd egy szép képeslapot, remélem, van még ebből a Winnetou-sból. Rajzolok rá valami jópofa bélyeget, aztán megcímzem, szépen, gondosan fogom ráírni, BODA ENDRE részére. És ezt írom rá: Kedves Apukám és Anyukám! Sok szeretettel gondolok rátok – és természetesen az egész családra. Nincs semmi különös, bár itt nem ugyanúgy telnek a napok, mint otthon. Valószínű, hogy holnap hívlak benneteket, hogy mikor érkezem. Jók legyetek és szót fogadni: Andriska. Merthogy a dolgok nem sokat változnak, még ha el is telik negyvenpár év. Jók leszünk és szót fogadunk. Apu.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (21 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

10 komment

  1. hatlövet szerint:

    Megint belerágtál a lelkembe persze jó értelemben, ugyanis az hogy valaki 43 éven keresztül és gondolom a következő 43 évben is megtartson egy az édesapjától kapott (tartalmát tekintve átlagos) képeslapot az számomra a nagybetűs SZERETET.
    A másik két témához nem is írok semmit mert jelentéktelen ehhez képest.
    Jól kezdődött a napom. :D

  2. csathó gábor szerint:

    Két dolog jutott eszembe, mikor olvastalak. Az egyiket már megírtam kommentként, mikor először olvastam a szingliadó kapcsán a KDNP-t elmarasztaló véleményt! El a kezekkel a KDNP-ről-től, Spártában meztelenül kellett körbe-körbe járni a szingliknek, az talán jobban tetszene?!A másik ehhez kapcsolódik. Te megsértetted a KDNP jó hírnevét!Neked már semmi se szent?!

    • Boda Kapitány szerint:

      De. Például ott van a Szent Jobb. Aztán a Szente István. Hogy csak kettőt említsek hirtelen…

      • csathó gábor szerint:

        A KDNP csak azért engedte, hogy Szent István szent maradjon, mert 6 gyerekük volt Gizellával, és a KDNP vizsgálóbizottsága azt is megállapította, hogy nem tehettek róla, hogy csak egy maradt életben felnőtt koráig, és Szent Imre is meghalt fiatalon. Vizsgálták a szülői gondatlanságot, de aztán ejtették a vádat. És, tudod mi a legröhejesebb, András? Hogy simán el tudom képzelni, hogy létrehoznak egy történelmi személyek tetteit felülbíráló bizottságot…Pld.Szent Margit, hogy lehet szent? Nem is volt gyereke…

        • Boda Kapitány szerint:

          Nem szívesen zavarnálak össze, de én Szente Istvánra gondoltam, aki, mint tudjuk, a Dercerécei Öntözőkanna- és Moncsicsigyár; jogutódjai a Nature Friends salétrom- és ciánüzem, továbbá, beolvadással a Dorgyán József Élményfürdő és Szabadegyetem egykori árttitkára, 1990-től, a Fűtetlen Kisbaltapárt (Port, púzást, férgességet!) negyedik újjáalakulásától Derceréce önkormányzata kulturális, pénzügyi, és jogi bizottságának vezetője, vész-bolgármester, a helyi Vér és Darts-klub főtitkára, a Fiatal Technokraták Követsége helyi elnöke, hobbi-vérmagyar)…

        • csathó gábor szerint:

          Nyugtass meg, a Szent Jobb, ugye nem Szente Jobb!?

  3. TGT szerint:

    Remélem van Gojko Mitic múzeum is valahol !

  4. LandorBoy szerint:

    Rémlik valóban az első, nagyon vastag könyvek közül a ,,Nagy Indiánkönyv”, aztán az annyira nem az 77 Magyar Népmese – Benedek Elek gyűjtéséből (nem a fenét, vastag volt az is). Ó de mennyire terveztem, hogy valamelyik magyar népmeséből valami világraszóló sci-fit vagy fantasy-t adaptálok majd (és nem mondtam még le róla, hisz ez egy trendi ágazat manapság).. És igen, apuéktól kaptam, az első magyar megjelenés környékén – a párnám alatt csakúgy, mind a három kötet ott volt valami ünneptől függetlenül – a Gyűrűk Ura trilógia. Nagyon nehéz olvasmány volt, és még csak nem is sejtettem még, ki az a Göncz Árpád, aki fordította, és anyu azt mondta, hogy még távolabbi rokonunk is.. Na de elkanyarodtam. Mert elképzelni nem tudod, mennyire terveztem, mert már öt éve itt vagyok (igen, feltehetően örökre ), hogy csakúgy meglepetésnek küldök majd egy lapot a nagy szigetről. Már december 14-e óta nincs Apu, Anyu meg azt hinné talán valami baj van, ha levél jön, nem telefonhívás.. De tudod mit András? Ki ne hagyd a lehetőséget! Az első adandó alkalommal irány Németország vagy egy jó kis prágai vendéglő (rögtön a képeslapos bolt után), és körmölj pár sort a szüléknek! Biztosra veszem, jó meglepi lesz.

    • Boda Kapitány szerint:

      A 77, az, hadd pontosítsam, nem Benedek Elek, hanem Illyés – a lényegen persze ez mit sem változtat… A Nagy indiánkönyv meg, hadd csapongjak én is, Cooper – mi a kúpereseket nem tartottuk sokra, hogy őszinte legyek… Én még ma is lenézem kicsit azokat, akik Vadölőn meg Bőrharisnyán nőttek fel – mint minden, magára valamit is adó lenézésnek, oka persze ennek sincs – az indián az apacs és leginkább is Winnetou, uff. A Gyűrűk ura meg Göncz Árpád – számomra mindkettő vitathatatlan és örök, jó, hogy szóba hoztad őket… És igen, felhúzunk majd arrafelé – zárójelben egy csomó Gojko Mitic-es indiánfilm is forgott azon a vidéken, elképesztő sziklák nőnek ki ott a semmiből… Ja, és azt tudtad, hogy Old Shatterhand figuráját Xantus János ihlette??? Mennyi pompás sztori… :-)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


3 + = tizenegy

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz