Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


28 november
2komment

Illiberális séróbárók alkonya

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már százkilencvenhetedik kiadását nem akárhol indítjuk: Észak-Koreába invitállak benneteket. Az illiberális demokrácia orbáni eszményét megalkuvásmentesen csúcsra járató Kim Dzsongun birodalmában ismét nagyot dobtak, ha hinni lehet a híradásoknak: a legújabb parancs most éppen az, hogy minden észak-koreai férfinak (legalább közelítőleg) olyan hajat kell készíttetnie, mint amilyen a Kedves Vezető fantasztikus fejét díszíti, egyedül az előadóművészek dönthetik el, milyen frizurát engednek meg maguknak – persze nyilván nekik is ügyesen meg kell indokolniuk, az adott hajviselet mennyiben járul hozzá a széles néptömegek igényes, nemzeti műveltséget is emelő szórakoztatásához. Hogy azért némi tényleges kultúráról is szót ejtsünk: Törőcsik Mari a héten volt nyolcvanéves – miközben ez úton is gratulálok a művésznőnek, felhasználom ezt a remek és örömteli alkalmat arra, hogy elmeséljem, vele is olyan fura a kapcsolatom, mint többekkel, hogy tudniillik valami rejtélyes és megmagyarázhatatlan oknál fogva igen nehezen viselem, ha például magánemberként vagy egy portréműsorban nyilatkozik, viszont soha nem feledhetem például a Száz év magány szolnoki csodaelőadásában, amikor is Garas Dezsővel együtt mutatták meg, hol találhatók a színházművészet csúcsai… Szim- és antipátiák – egyebek mellett azért is csodálatos a művészet, mert feledtetni tud mindent, de tényleg mindent. Csak a pillanat van, a varázslat, a csoda – az összes többi csak akkor jut eszünkbe, ha kijózanodtunk… A végére pedig egy kis szolgálati, csipetnyi öntömjénnel, ahogyan ez már lenni szokott: ha már magamat se dicsérem, ugyan kitől várhatnék bármit is – a Nyugdíjas Pedagógusok Klubjának meghívásának tettem eleget egy bő hete: szokásos kis bohócműsorommal igyekeztem pár szórakoztatónak hitt percet szerezni néhány tucat igen fiatal lelkű hölgynek és úrnak, és büszkén mondhatom el azt is, hogy kedves közönségem jóságának köszönhetően újabb édesség-adományt vihettem még aznap este a kórház gyermekosztályára, ahol ugyan a nővérkék és orvosok kezdetben kicsit bizalmatlanul méregettek, de aztán kiderült, jó szándékkal érkeztem, s ők örömmel vették át az ajándékot… Borbélyházi hajtalankodás, színházi varázs, rendkívüli gyereknap – szokás szerint csak nálunk, csak mindenkinek, aki olvassa…

Hirdetés

* Kim Dzsongun frizuráját kell hordania minden férfinak Észak-Koreában.

És a feleségéét minden nőnek – akárhonnan nézzük, nincs ezzel igazából semmi baj, csinos, jól ápolt párról van szó, divatos hajviselettel: ennyit igazán megtehet bárki, hogy kimutassa irántuk szeretetét, megbecsülését. És, amennyire tudom, amúgy is az az olthatatlan vágya az embernek egy ilyen típusú országban, hogy kívül-belül hasonlatossá váljon ahhoz, akinek mindenét köszönheti. Az ilyen észak-koreai berendezkedésű országokban (én persze nem is ismerek ilyet) igazán egyszerű a lakosság élete – a nép gondos, fáradhatatlan vezetői minden öt évre, évre, hónapra, hétre, napra, percre és másodpercre megmondják, mit is kell tennie, mit és hogyan, kivel, mivel, meddig. A miértek mondjuk nem annyira fontosak, felesleges is feszegetni őket, azzal úgyis mindenki tisztában van, hogy bármi történjen is, az mindenki, mondjuk egyszerűen, a közjó érdekében történik – kivéve persze azokat, akik bölcsen elmondják, mi a mindenkori program, az ő magasabb erkölcsiségük, emelkedettségük egyszerűen nem engedi meg, hogy ők is élvezhessék mindazt a jót, amit népüknek oly önzetlenül kínálnak. Ők született puritánok, lételemük az egyszerűség, nem törődnek a földi hívságokkal, nem gyűjtögetnek felesleges vagyont és vagyontárgyakat, számukra bőségesen elegendő fizetség jótetteikért azok forró hálája, szívből jövő szeretete, akikért életüket, teremtő energiáikat áldozzák – az pedig már csak hab a tortán, ha netán még nyomot is hagyhatnak a világban: csakis ezért egyeznek bele nagy nehezen, hogy mondjuk a nép, persze szigorúan saját akaratából, itt-ott egy-egy életnagyságú, legfeljebb kicsit nagyobb szobrot emeljen nekik; hogy a költők ihletett állapotban foganó, mégis tétova versekben próbálják megfogalmazni, egyszerűségükben is mily nagyszerűek ők; hogy itt-ott elfogadjanak egy kézcsókot, zavart bókot, mert hiszen ők is tudják, tisztában vannak vele, milyen emberpróbáló helyzet is lehet, amikor ők egyszer csak ott vannak, ott tornyosulnak, persze szigorúan csak a szó szellemi értelmében, valaki előtt. Ilyenkor könnyen kicsúszik ám egy kézcsók, és az sem ritka, hogy sírógörcs fogja el a megilletődöttségtől a mérhetetlenül boldog állampolgárt, sokan el is ájulnak – bizony, nem kis sokkot okozhat egy személyes találkozás, mely az élet további menetét is meghatározhatja. Más ugyanis olvasni róla, képen látni, hogy ekkora személyiségek léteznek, és megint más élőben látni őket, s mintegy bizonyosságot kapni róla, hogy amiről a (koreai) közmédia tudósít, az mind igaz. És akkor még vannak, akik csodálkoznak, hogy száz százalék azok aránya, akik e világi szenteket újra és újra megválasztják… Szomorú, hogy ilyen bizalmatlan, ilyen hitetlen, ilyen gyanakvó világban kell élnünk, minden erőnkkel meg kell próbálnunk kikerülni belőle, hogy végre a magunk kezébe vehessük a sorsunk irányítását – pontosabban azok kezébe, akik érzik a helyes irányt. Mihamarabb le kell szakadnunk a végóráit élő, velejéig gonosz Európai Unióról, de persze jó góbé módjára úgy, hogy a még ellopásra váró eurómilliárdokat azért ne vonják meg tőlünk, szegény jó elnyomott magyaroktól. Észak-Koreában, jut eszembe csak úgy, most a Kedves Vezető és a Kedves Vezetőné hajstílusa lesz kötelező: persze ez sem így, ilyen durván igaz – egyszerűen csak megismertetik az emberekkel azt az elképzelést, amely szerint a közelgő hetedik pártkongresszus tiszteletére mindenkinek sokkal jobb lesz, ha legalább külső jegyeiben megpróbál olyan lenni, mint Ő és Ő. És persze az se baj, ha valaki elsőre nem érti, miért jó ez: az utcákon járőröző önkéntes, szakmailag és emberileg egyaránt megkérdőjelezhetetlen fodrászcsapatok szívélyesen, gyorsan és gyakorlatiasan megértetik vele. Ha pedig netán még ez se lenne elég, hát léteznek azok a mérsékelten nyitott, roppant barátságos, afféle szanatóriumként is felfogható vidéki kis telepek, ahol szinte korlátlan időn át gondolkodhatnak az élet nagy dolgairól azok, akiknek kicsit lassabb a felfogásuk – az illiberális demokrácia tényleg senkit nem hagy az út szélén, kedves barátaim, hölgyeim és uraim, oszt jónapot. És azt hiszem, ez az a hely, ahol mindenkit nyomatékosan meg kell nyugtassak: Orbán Viktort és a Magyar Nemzeti Demokrácia és Európa-bajnokságra Kijutott Futballklub továbbra is nagy reményekre jogosító vezetőségét még e háborús helyzetben sem érdekli mélységeiben, ki milyen stílusú frizurát hord, ha az ápolt, ja és ha a négy fal között viseli – na, nézzük csak meg például Deutsch Tamást, Fekete Györgyöt, Kerényi Imrét, Szijjártó Pétert, Selmeczi Gabriellát, Andy G. Vajnát, Habony Árpádot vagy épp Schmitt Pált… itt szórásszabadság van, mindenki úgy nyiratkozik, ahogy jólesik neki, ez itt, kérem, nem Észak Korea. No, igaz, azért még nem is vagyunk az út végén…

* Törőcsik Mari nyolcvanéves.

Szívből gratulálok és további nagyon jó egészséget kívánok a magyar színjátszás nagyasszonyának. Ha nem bánjátok, nem is nagyon húznám az időt, legyünk hatékonyak – nem szeretem Törőcsik Marit. Azaz… na, máris pontosítanom kell: ez így természetesen nem igaz, semmi bajom vele, egyszerűen csak van benne valami, igazából meg se nagyon tudnám fogalmazni, mi, ami miatt negyven éve el kell kapcsolnom a tévét, ha valamiért őt kérdezik benne; nem tudtam még végignézni róla készült portréfilmet és semmit, amiben magánemberként látszik – tényleg nem tudom, mi a gondom, talán… talán annyi csak, hogy kicsit kenetteljesebb, modorosabb, mázosabb, “színészesebb” ezekben a megnyilvánulásaiban, mint amennyit szívesen befogadok. Egyszerűen csak: sok. Nekem. Jó pár éve, jó pár éven át, talán van még, aki rajtam kívül is emlékszik, meglehetősen sok időt töltöttem a helyi színházban, megnéztem a helyben született meg a fogadott előadásokat, aztán igyekeztem valamit motyogni róluk, nem volt rossz munka, én legalábbis kedveltem, de nem is ez a lényeg. Vagy húsz éve tán egyszer csak jött a Száz év magány, Szolnokról – egy fantasztikus próza fantasztikus színpadi adaptációja, nem kis részben Schwajda Györgynek köszönhetően, a főszerepben Garas Dezső és… Törőcsik Mari… akit már akkor se szerettem… Nos, erre a momentumra nagyjából az előadás első öt másodpercéig emlékeztem (volna, ha foglalkoztam volna ilyesmivel) – attól kezdve csak sodródtam, mint a falevél a megáradt folyóban, csak vetődtem, amerre a produkció nagyszerű, izzó tehetségű művészei cibáltak, és egyetlen másodpercre nem jutott eszembe, hogy tulajdonképpen dolgozom, dolgoznék, dolgoznom kéne: hűséges kockás laptopomba, azaz a jegyzetfüzetembe egy árva betű nem került, de ezt már csak otthon konstatáltam. De semmilyen jegyzetre nem is volt szükségem: mert, ahogyan akkor este, ha akarom, most is ugyanúgy vissza tudom idézni Törőcsik Mari és Garas Dezső felejthetetlen, csodálatos kettősét, azt az eszköztelen, mégis észbontó, csodálatos, magával ragadó, megindítóan szép jelenetet, amit úgy zokogtam végig, mint egy hatéves gyerek… és persze régóta pontosan tudom, hogy az összes ilyen pillanat (amelyekből, irtózatos szerencsémre, azért átélhettem néhányat – zárójelben, ezekből, a Nagy Színházi Pillanatokból azért nem kap ám az ember százszámra) beépül a sejtjeinkbe, és soha el nem halványul: az is húsz éve volt, de ma is minden színét, hangját, ízét, illatát látom, hallom, érzem például annak a Mácsai-monológnak, amit az Amadeus első felvonásának végén mondott el, s ami után vagy három percig, és az ilyen esetben nagyon nagy idő ám, nemhogy felállni, de mozdulni se bírt ember a Madách nézőterén; vagy egy legendás, minden létezhető díjat elnyert darab, kedvencem, a Mohácsi János rendezte zseniális Tom Paine, amit pont ezerszer néztünk meg Kaposváron, s benne Kovács Zsolt ugyancsak felvonást záró monológját, aminek a végén, a vashordóban lobogó tűz fölé hajolva mondta az arcunkba: “A háború itt van… alig száz kilométer… autóval egy óra alatt odaértek…” – és a háború tényleg ott volt, mert ’93-at írtunk… és az a pillanat, az a tekintet úgy égett belém, mint a billog, örökre és még… vagy a Marat/Sade… jobb ha bele se kezdek… úgy, mindenestől, meg Kovács Lajos őrületes IV. Henrikje, a Bartókban kaptam, ugyancsak a nyolcvanas évekből; és persze ott volt a Katona, ahol ugyanez idő tájt díszletmunkásként lehúztam két évadot, s még láthattam a Színészkirály kirobbanó szerepében az amúgy már járni sem tudó, a színpadon mégis húszévesként rohangáló Major Tamást, és a Csirkefejben Gobbi Hildát, és Sinkót, Cserhalmit, Szacsvayt, Benedeket, vagy épp Cseh Tamást, és csillogó szemű kezdőként Eperjest, Bánt, Gáspárt, Dörnert… és itthon, Dunaújvárosban Nyirkó Pistit meg Ott Tibit, lent, a pincében, az Emigránsokkal meg az Étellifttel, és… és, és, és… Szóval csak azt szerettem volna elnyökögni, ugyan mit érdekel engem, szimpatikus-e magánemberként a színész vagy sem – ha egyszer olyat játszik a színpadon, amilyet nem is lehet, akkor nincs más dolgom, mint szép udvariasan megköszönni neki a fuvart, hogy elvisz magával oda, fel, a semmibe/mindenbe… szóval… kedves művésznő, isten éltesse még nagyon sokáig, erőben, egészségben… és köszönök szépen mindent…

* Nyugalmazott ifjú pedagógusok társaságában töltöttem el egy estét.

Pompás volt, hadd kezdjem ezzel: még anno, a március végi Livelövet után, a könyvtárban beszéltünk róla a Nyugdíjas Pedagógusok Klubjának vezetőségével arról, hogy szívesen vennék, ha összébb barátkozhatnánk egy pár órás, hasonló kis szeánsz során – nos, nem a levegőbe beszéltek, jó pár hete megegyeztünk az időpontban, aztán már csak annyi volt a dolgom, hogy összeszedjem pár sporttáskányi kellékemet a bohóckodáshoz, és egy szép napos novemberi délutánon már ott is találtam magam a pódiumon, jó pár tucat lelkes érdeklődő előtt. Hogy kedves közönségem humora sem hétköznapi, arról is igen gyorsan meggyőződtem – úgy vágott az eszük, mint a borotva, ráadásul, képzeljétek, meg se várták, hogy felszólítsam őket, egyszer se láttam, hogy jelentkeztek volna, ehelyett felszabadultan, jó hangosan dobálták be a poénokat, pazar volt, parádé, komolyan, időnként eszembe is jutott, talán cserélnünk kéne, de aztán inkább igyekeztem felvenni a fordulatszámukat. Egyedül annyit kértek – még az előzetes telefonbeszélgetésünk során, hogy (amennyiben lehetséges) ne legyek már túlságosan trágár, amire persze lett volna két nagyon jó mondatom, de egyrészt nem voltunk még olyan nexusban, hogy kockázat nélkül elsüthessem, másrészt… másrészt nem is vagyok trágár egyébként, jó, oké, muszáj belátnunk, kedves magyarul beszélők, vannak mondatok, amelyekben a teringettét vagy a kirelejzomát egyszerűen nem képes teljes értékűen kiváltani egy helyénvaló bazmeget, de ezt már régóta tudjuk. Mindegy is: nem mondtam egyetlen csúnya szót se, anyukám is nyugodtan végigülhette volna a show-t, tényleg büszke voltam magamra, tudtam, hogy képes leszek rá. Egy szó, mint száz, a végére, azt hiszem/remélem, tényleg egészen jól összerázódtunk, sajnos két óra alatt én igazából úgy a bevezetés közepéig tudok eljutni, majdnem elsírtam magam, amikor hirtelen számba vettem, mi mindenről nem is ejtettünk szót, tudom, velem van a gond, kicsit összeszedettebbnek kéne lennem, nem csapongani, nem ugrálni sztoriból sztoriba, kontinensről kontinensre, gyerekkorba és vissza – az a szörnyű gyanúm, már eddig is túl sok minden elmesélnivaló történt meg velem, és ez a méretes duzzadmány manapság is napról napra vastagszik, szóval minél idősebb leszek, annál veszélyesebb, nem is beszélve arról, hogy – a csodálatos Mark Twain bonmot-ját ezredszer is elpukkantva – lassan én is úgy leszek, mint ő, míg rendszeresen ivott: azaz mindenre emlékszem… akár megtörtént, akár nem. Hadd dicsekedjek el az ő nevükben még azzal, hogy (emlékezve a tavaszi Livelövetre, ahol is szelíd kérésünkre ipari mennyiségű csokit adakozott össze a már csak emiatt is nagyon kedves közönség a kórházban fekvő gyerekek számára) egy nagylelkű felajánlást is tettek – a klubkasszából egy igencsak tekintélyes összeget emeltek ki, az egészből vásároltak jó pár kilónyi tényleg csúcsminőségű, valódi csokoládét, amit aztán én magam szállítmányoztam el a gyerekosztályra, még aznap este, frissiben. (Nem mintha féltettem volna magamtól az anyagot – említettem talán, egész jól lejöttem a csokiról, mínusz túrórudi…) Az osztályon az épp esti összetartást ülő orvosok és nővérek az első pár percben kissé gyanakodva méricskéltek a nagy szatyorral a kezemben, jó, persze megértem, én se lettem volna másképp, de aztán, amikor kiderült, mi járatban is vagyok, úgy láttam, örültek… Ahogy én is: hiszen tudom, elég sok bátorságcsokit ki lehet majd osztogatni az elkövetkezendő napokban-hetekben a kis betegeknek… És ha már nálam a szó, és mert szép számmal voltak az elmúlt hónapokban, akik így-úgy érdeklődtek egy újabb Livelövet iránt (ahová a tartalék/beugró Suszter, azaz Maxi mellett, ígérjük, az igazi is eljön egy jót hallgatni), szóval mindenkit szeretnék megnyugtatni/felizgatni, szervezgetjük az újabb élő találkozót, ha engem kérdeztek, úgy gondolom, ismét csak tavaszra tesszük az összejövetelt, készüljetek hideg élelemmel és italokkal, mert nem lesz rövid, ezt megígérhetem – ja, és hogy még tovább feszítsem a húrt, van még egy formátum, amiben gondolkodunk, az is valami beszélgetős cucc lenne, csak a formátumában/helyszínében/kivitelezésében nem vagyunk még bizonyosak, de jó lesz, naná, hát mi csináljuk, mit csináljunk (Szerénység, Boda elvtárs, szerénység… Szerénység! Ne tömjénezze magát! Szerénység! Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.)… Nos, addig is maradunk itt, írásban: minden másról idejében hírt adunk, csak jól figyeljetek…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (17 lövet, átlagosan: 6.76 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

2 komment

  1. Tóth Judit szerint:

    Isten éltesse Törőcsik Marit!
    Törőcsik Mari számomra egyenlő kedvenc filmemmel, a magyar filmművészet egyik (nem sok van) gyöngyszemével, a Körhintával.

    • Boda Kapitány szerint:

      Azért szerintem nagyon sok gyöngyszem van a magyar filmgyártásban szerencsére… bele se kezdek… természetesen köztük a Körhinta is…

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


7 + kettő =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz