Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


21 november
5komment

Hitel, Világ, Stadion

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már százkilencvenhatodik kiadásában először is megismerkedünk, kedves gyerekek, egy aranyos amerikai óvó nénivel, Karen Kellerrel, aki pedagógiai munkássága legfontosabb feladatának véli, hogy a csoportjába járó kisfiúk a szabad foglalkozás idején ne legózhassanak, míg a lányokat minden létezhető eszközzel szeretné rábírni, hogy ők viszont a babázás helyett válasszák végre a kis kockákból építkezés mesterségét… Egy óvoda, ahol alighanem mindenki irgalmatlanul rosszul érzi magát – leszámítva talán a szegregáció elleni szent háború magányos, súlyosan beteg hősét: ha nem is megnyugtató, de mindenképpen szikár tény, hogy nem csak nálunk hódítanak szorgalmas idióták… Természetesen nem ehhez az utóbbi félmondathoz kapcsolódik a következő hír, amivel foglalkozunk: mint köztudott, a magyar labdarúgó válogatott pótselejtezőn oda-vissza verte Norvégiát, s ezzel bejutott a 2016-os Európa-bajnokság huszonnégyes mezőnyébe. Magyarország negyvennégy éve nem szerepelt EB-n, de más, rangosabb megmérettetésből se jutott túl sok – nem csoda, hogy örömmámorban úsznak a szurkolók, és persze a maga módján az ország futballpápája is kifejezte érzelmeit. “Na, ugye” – ennyire futotta Orbán Viktor facebook-kezelőjétől, aki azért, aligha kétséges, főnöki engedéllyel posztolta a tömör kinyilatkoztatást. Na, ugye: hát mégsem ment el hiába az a pár ezer milliárd, amit a siker érdekében beleöntögettünk a sportágba. Vagy a környékére. Vagy ide-oda, különféle zsebekbe – ez persze nagyjából mindegy is: tessék, ott vagyunk, na ugye, oszt jónapot, ha kell, meghosszabbítom Lovasberényig, az ólom én vagyok. A nehezék. Végezetül pár tétova sor az egészségi állapotomról: a minap munkaalkalmassági vizsgálaton kellett részt vennem, nem mondom, hogy nagy volt a lazaság – végül kis híján ki is szuperált a doktornő, merthogy látott valami gyanúsat az EKG-görbémben… Finoman szólva is kizártnak tartottam, hogy az én szívemmel van valami, de azért fő a nyugalom és az egészség – meglátogattam hát egy remek specialistát, hogy ha netán tényleg van valami, egye fene, derüljön ki, ha viszont nincs, akkor vessünk véget a pánikkeltésnek, egyszer és mindenkorra. Berekesztő óvó néni, Naugye bácsi és egy jó nagy csattanás szívtájékról: mindez odabent, ritmuszavar és zörejek nélkül…

Hirdetés

* Sajátságos elvek alapján kezeli az óvodásokat egy amerikai óvó néni…

Már ha valahogy is kezeli még egyáltalán – ha ugyanis én hírét vettem az ügynek itt, Európa kellős közepén, kötve hiszem, hogy a kedves szülők előtt ott, Seattle-ben rejtve maradhatott, hogyan is “nevelgeti” csemetéiket a kedves Karen Keller. Ha pedig kiderült, remélem, volt legalább egy jó kötésű apuka, aki kicsit morcosan rákérdezett, vajon tényleg minden rendben megy-e a csoportban… Karen ugyanis egyszerűen megtiltotta a fiúknak a legózást: úgy hiszem, joggal tolul mindnyájunk ajkára a kérdés – ugyan, kedves Karen, baszki, miért avagy why? Nos, a kedves hölgynek feltűnt, hogy a negyven perces “szabadjáték” idején a fiúk rohannak legózni, a lányok pedig nem kevésbé szilaj babázásba fognak. Keller kisasszonynak mindebből azt a következtetést sikerült levonnia, hogy a gyerekek önként szegregálják magukat – ezt pedig, könnyen beláthatjuk, lelkiismeretes pedagógusként nem hagyhatta annyiban. Így hát, mondom, első körben megtiltotta a fiúknak a legózást – és úgy gondolta, ezzel szabad pályát biztosít a kislányok számára… a hálátlan fruskáknak viszont eszük ágában se volt a legókkal foglalatoskodni, szerencsétlen kis kitaszítottak továbbra is a babáikat nyüstölték. Karen nem az a feladós típus: ipari mennyiségű rózsaszín és lila legó-kockát hajtott fel és vásárolt meg – de valahogy ez sem hozta meg a kívánt hatást. Szegény fiúknak egyébként – a Bainbridge Island Review-ban megjelent riportból kiderül – még kőkeményen hazudik is, mivel azzal hitegeti őket, hogy majd ők is sorra kerülnek, ám e mondathoz, vallja be, magában mindig hozzáteszi, hogy sohanapján… A kissé sarkosnak tűnő óvó néni a gyurmázás, lasztizás és a kisautózás elé azért szerencsére nem gördít különösebb akadályt. Nem volt hát más megoldás, a nemek közti különbségek felszámolása érdekében exkluzív legóklubot indított, csak lányoknak… hogy nekik is olyan szépen kialakulhasson a térlátásuk, hogy ők is ügyesek legyenek az építésben… És persze hogy senki ne nyomhassa el őket majd felnőttkorukban: ezerszer jobb, ha sokkal korábban megtörténik, nem? Karen Keller igazi remekművet hozott létre az óvodában: a gyerekek egyik csoportja sem tehette azt, amit igazából szeretett volna, a fiúkat kőkeményen eltiltotta, a lányokat kitartóan kényszerítette – komolyan mondom, arcizmom se rándulna, ha a hölgyből roppant sikeres politikus válna, akár a legmagasabb szintekre is eljuthat, ebből a pályaműből feltétlenül arra következtetek. Nem jártam óvodába, talán már meséltem: élénken emlékszem rá, hogy amikor az Erkel kerti óvoda tiritarka vaskerítésén kívül konspiratíve bóklászva, óvatosan az ablakok felé leskelődve elképzeltem, mi is folyhat odabent, mindig valami ilyesmi motoszkált a fejemben: hogy tudniillik a vaskos felkarú óvó nénik jó hangosan megmondják mindenkinek, mivel és hogyan játszhat és mivel és hogyan nem – és amikor idáig eljutottam, mindig roppant nagy elégedettséget éreztem, hogy én kint vagyok, és (bizonyos, finoman szólva is meglehetősen tág kereteken belül) azt csinálok, amit csak akarok. Márpedig naphosszat az utcán lófrálni, pincékben bujkálni, bicajozni, hintázni, kátránnyal pókot fogni, köpőcsövezni, vagy teszem azt két hosszú csavart középen egy anyával lazán összefogatni, a középső kis üregbe persze előzőleg gyufamérget szórni, aztán az egészet a falhoz vágni még akkor is óriási móka volt, ha az ember, no, mi tagadás, mondjuk délutánig, míg a cimborák ki nem tódultak a rabságból, néha a nagy mulatság közepette és dacára is kicsit egyedül érezte magát. Ezt azonban meg lehetett szokni: a rabságot, ahogyan azt kedvenc Delfin-könyveim oly sok hősétől teljes bizonyossággal tudtam, sose bírtam volna… És eszembe jutnak még a gyakorlati foglalkozások, feledhetetlen osztályfőnökünkkel, egy vasszigoráról elhíresült, és/de hatalmas pedagógussal, Csősz Pista bácsival – na, hogy oda hogy kellett volna egy ilyen Karen Keller, istenkém, aki legalább engem átvitt volna a lányokhoz palacsintát sütni – mert a fém- vagy famegmunkálással, a hajtogatással és minden egyébbel, amihez kézügyesség kellett (lám, az ovi hiánya), nem igazán boldogultam… Mondjuk azt a pillanatot szívesen megnéztem volna, amikor Karen elmagyarázza Pista bácsinak a terveit és az elképzeléseit… Pista bácsi feje szépen elkezd elszíneződni, élénk rózsaszín, piros, majd pediglen mályvaszínű lesz… aztán benyúl a barna köpenye éjmély zsebébe, marokra fogja a rémséges, ötkilós kulcscsomóját… és aztán… menekülj, kedves antiszegregációs Karenkám, fuss, ahogy csak tudsz… mert Pista bácsi célzókészsége és térlátása, bár az ő gyerekkorában a Legót hírből sem ismerhették, valamiért bizony, tapasztalatból mondom, baromi jó volt…

* A magyar labdarúgó válogatott kijutott a 2016-os franciaországi Európa-bajnokságra.

Egymilliárd forint célprémiumot osztottak ki a válogatott labdarúgók között – ha jól olvastam, van, aki negyven gurigát kapott, de a legszerényebb prémium is meghaladta az egymilliót. Jól van: ócska egymilliárdért én nem fogok már itt egy szót se szólni, meg lett ígérve, ki kell fizetni – tudjuk jól, hogy itt csupa úr szokott szotyolázni a VIP-páholyban, akiknek az adott szó szentség, a becsület alapérték, a nép és a nemzet szolgálata mindennél előbbre való, láttuk már pont ezerszer, úgy hiszem. Amúgy is teljesen immunis lettem már ezekre a pöcs kis összegekre: gyerekek, hát egymilliárdért ma a magyar társadalom húzóágazata, azaz a politikus-szféra legjobbjai le se hajolnának az utcán… Ha Andy Vajnának (vagy Wajna, basszus, soha nem tudom, mindegy, a G., az egész biztos) valaki azt mondaná, hey, Andy, come on, let’s make one more casino in, let’s say, Mezőkövesd, azaz Fieldstonesd, és you can keresni one billion HUF (amerikaiul így köll mondani a milliárdot asszem, mármint hogy billió, you know…), na, hát Andy VWajna torkából egy ilyen ajánlat hallatán kiszakadna egy olyan kaccantás, hogy a Bentley adná a másikat… még az is lehet, hogy hazáig szaladna… ja… bocs, oda nem tud már ebben az életben, családi okokból, más néven amerikai adóhatóság. De nem is ezt akartam mondani. Hanem hogy: “Na, ugye.” Hát ezt mondta a hírre, mármint hogy nemzeti büszkeségünk irtózatos dárdája végre ismét az égre meredhet, sőt, ha valaki netán a vértengerbe mártja e szörnyű penna végét, hát azzal írhatjuk fel az egek boltozatjára, hogy “Ha Magyarországra jössz, buzikám, tisztelned kell a futballunkat!”, amúgy, by the way, az is mekkora már, hogy pont a norvégeknek-norvégoknak adtunk egy laskát, az aljas civilpénzelőknek, akik bajszot akasztottak magával jó Lázár Jánossal, hát most mindenért odabasztunk rendesen, szinte mint a 6-4 bocs 6-3, na, ugye. Puskás Öcsi két felhő közt, a résen át lenéz, Orbán Viktor a Sancho Panza vagy milyen aréna lakkozott mestergerendája fölött felsandít, Puskás Öcsi kacsint, “Remélem, szépen fogy a rólam elnevezett sör… kedves fiam…” – a futballpápának pedig láthatatlan könny szökik a szemébe, mert eszébe jut oly sok csodálatos közös, de gyönyörűségesen meghitt, mindent mindennel összefűző, sej, emlékfoszlány… Kint, a leggyönyörűségesebb stadiony előtti Központi Nemzeti Felcsúti Pályaudvarra diszkréten begördül, s egyet sippant a csodálatos gőz-mágnesvasútka, sej de megjöttek a fehérvári huszárok, ugyebár, Nemcsók Károly nyomdász és színizgató felest ürít, és lelkének bugyraiból építkezve, új Latinovitsként merül meg a agyarnóta számára kínált mélységeiben – majd a kismozdony sípjelére válaszul a homlokzatán a “Szerénység mindenek előtt! (M. L.)” jelmondatot viselő, 3.4 milliárdért neo-szexessziós stílusú, rubintokkal ékesített színarany téglákból épített kazánház nyolc manuálos gőzorgonáján Balázs Fecó és Mága Zoltán négykezesben eljátssza a Für Lörinszet, feat. Keresztes Ildikó, Pataky Attis és Demjén Rózsi, kísér az Omega együtt. Na, ugye. És akkor szakmázzunk még, baszki: no, be kellett tenni a Kleinheisler gyereket vagy be kellett? Na ki mondta meg telefonon németül edzőbának, hogy be kell? Na, ugye. Lőtt gólt, fontosat, igen vagy igen? Na akkor lépjünk tovább, kedves barátaim: bele kellett tenni a Gyurcsány-Bajnai kormány, a liberálbolsevik, neokommunista, Európa-barát és -bérenc erők által szétvert és aljasul elárult régi jó magyar futballozásba tizenszázezermilliárdcsilliárdot hótisztán, átláthatóan, az utolsó fillérig, vagy igen? Na, ugye. Az utánpótlás, amit neveltünk nagy gonddal, tessék, most hopp, de beérett. Na, ugye. Megmondtam vagy igen? Nem kellenek stadionok? Nézz már körül, mókuskám, mielőtt makogol: pótselejtező, kis pofám, norvégok oda-vissza, huszonnégyben benne. Na, ugye. Átgondolod, igaz-e… Ugorjunk még egy szintet: migránsokkal vannak nagyon nagy bajok vagy igen? Büdösek-e ők, ha megizzadnak? Na, ugye. Elveszik a magyar nép munkahelyét, hogy aztán lóghassanak egész nap, mert csak a robbantás meg a tánc, ezeknek csak az van, na ugye. Hát ez így nem megy. Na ugye. Konzultálunk újra, aláírod, megvédünk, na ugye. Európát is meg kell védenünk, úgy néz ki, na ugye. Most úgy mindezeket összegezve mondja már meg valaki, de felettébb őszintén, már ahogyan szoktuk: hát akkor most Isten vagyok-e vagy pedig az? Na, ugye. Kérném a felesleges külsőségek mellőzését, nem kedveljük a felhajtást. Óh… őhghóf… ön… tán puri? Na, ugye. Ugye hogy látszik…

* Kardiológusnál jártam.

Az egész egy üzemorvosi vizsgálattal kezdődött, sima ügynek tűnt, bemegyünk, kicsit kinyújtjuk a nyelvünket, egy vérnyomás, kis elbeszélgetés, esetleg tippelgetsz, vajon számok vagy betűk lehetnek-e a táblán, aztán kész. Ehhez képest felvonult két orvos és néhány asszisztens, továbbá egy EKG-készülék és még egy csomó egészen gyanús berendezés – mindegy, engem az ilyesmi se nagyon  aggaszt, ha alaposan meg akarnak vizsgálni, vizsgáljanak meg alaposan, úgyis tudom, hogy státuszom: makk, mármint inkább az egészségi aspektusból. Na, vizsgálgattak innen meg onnan, sóhajtottam, megmérték a vérnyomásomat, aztán vettek is némi vért az ujjamból, az mondjuk azért nem a gyengém, pláne ahogyan a kedves hölgy csinálta, már nem emlékszem, de talán említettem is neki, miután a tű lényegében eltűnt bennem, hogy szerényen jelezném csupán, már amennyire ez összeharapott szájszéllel ez lehetséges, hogy az általa szondázott három centi mélységben nézetem szerint pont ugyanazt a folyadékot forgatom magamban, mint a felületi részekhez kissé közelebb… No de nem nyafogtam túl azért a dolgot – rám csatolták az EKG-t, aztán valamit hümmögtek, majd csináltak még egy kört, végül a doktornő elmondta, hogy sürgősen forduljak kardiológushoz, mert van egy probléma, ha nem is túl jelentős, de azért kivizsgálást és szakembert igényel. Nem túl jelentős… aham… kedvelem az ilyen kis mondatokat, érdekes, nap közben egész jól elvannak valami árnyékos kis sarokban az agyamban, aztán esténként, pont mielőtt elaludnék, felélénkülnek, és elkezdenek rohangászni a fejemben. “Nem túl jelentős probléma…” – na, ő például a kis bakancsában átvágtatott pont vagy kétszázszor minden egyes alkalommal – és persze ilyenkor mindig lobogtat nekem különféle képeket is a kis szemét, lerobbant, szomorkásan szánalmas, megkopott, már alig-alig moccanó, rozsdafoltos, összevissza ütő-verő szívekről… Mind e közben természetesen folyamatos önvizsgálattal múlatom az időt: belső fülemmel hallgatom, nincs-e valami kis ritmuszavar, bármi rendellenes… érdekes… érezni nem érzek semmi különöset, de (a vizsgálat óta) pontosan tudom, épp ez a gyanús a szívnél, nem érzel semmit, minden okés, aztán egyszer csak placcs, finito, amici mio, arrivedere… Gyorsan bejelentkezem hát egy igen jó ismerős, nem mellékesen kiváló specialista magánórájára: három éve Boda sr-ral is épp nála jártunk, nem kis részben neki is hálával tartozunk hát, hogy Boda sr. azóta is lényegében zökkenőmentesen üzemel, jó, kicsit csökkentett módban, de azt hiszem, kilencvenévesen már nem kötelező állandó nyélgázon pörögni… (Tényleg, a papám áprilisban kilencven lesz – öööö… na, ezt hogy is kéne többé-kevésbé udvariasan megkérdezni, hátha valaki tudja… szóval… szerintetek kötelező ilyen esetben elfogadni a kilencvenévesügyi alpolgármester tiszta szívből áradó vizitációját, avagy ez csak opciós extra, és lehet szépen udvariasan megköszönni, de annyira mégsem kérni vagy szóval mit kell így tenni vagy nem tenni… na… ugye rövidesen meg kell beszélnem faterral, hogy legyen, és akkorra már vázolnom kell neki, mik a sanszok… nem szeretnék semmilyen skandallumot Az Újságban…) Na szóval eljön a nagy nap, szépen megsimakodom, előző nap kapok még egy telefont a kedves asszisztens hölgytől, kéri, vigyem magammal majd a leleteimet és a gyógyszereimet is – nos, egyikkel se lesz nagy gond, ezt könnyű szívvel ígérem meg, és másnap szépen, időben ott vagyok. Doktor uram megnézi az üzemorvosnál készült EKG-szalagomat, alig észrevehetőt legyint – jól van, azt mondja, csak a jobbos tavara… azzal semmi gond, ha bal oldali lenne, az esetleg jelezhet valami gondot, de ezzel semmi vész… Jaja, bólogatok megkönnyebbülve, hát végül is ha csak a tavara, és ráadásul a jobb, akkor oké… De persze azért csak csinálunk egy átfogó ellenőrzést - vérnyomás, szív-ultrahang, minden más: és aztán jöhet a terheléses EKG, Bandi biciklire pattan, és teker egy betonkemény, folyton nehezedő kilenc percet… Nos, erről a produkcióról csak annyit, hogy ha valami rossz manó bármelyik pillanatban kerekeket varázsol a szobabicajra, Zalaegerszegig úgy suhanok el, mint Francois Gissy, a jetbiciklis őrült svájci, aki a mellékelt ábrán épp egy Ferrarit hagy állva, miközben 333 km/h-ra gyorsul negyed mérföldön, mellékszál, bocs. A lényeg, hogy megvan a terheléses cucc is, a doki összegez, igen jó a vélemény, hogy a kéményseprőkkel szóljak, a koromhoz képest jól vagyok. Sőt. És hát persze ugye ilyenkor az emberben gyorsan felmerül, vajon nem kéne-e mégis felvenni jó kondíciókkal valami könnyű kis hitelt, hogy vissza tudjak szokni a dohányzásra – de hát persze ez csak amolyan kis tréfa… Azért kapok némi feladatot is a végére: egy év alatt dobjak már le magamról tíz kilót (a negyven pluszból) egy kis ügyes táplálkozással meg némi mozgással… Megígérem, ebben az egészségtől duzzadozó jó hangulatban ez a minimum – de másnap délben persze kedvenc helyemen, a Corsóban csak megint arra jutunk minden főpincérek főprofesszorával, hogy bizony csúnya a sovány ember… Mindegy: fejben azért már készítem a programot, amivel hamarosan lehozom magam a legkülönfélébb drogokról – a legsúlyosabb függőség most talán épp a túrós-baracklekváros akármihez láncol, de két napja már azt se vettem. Na jó, másfél, de az is szép kezdésnek… A szívem tehát oroszlános: s bár senkit nem szeretnék a kelleténél jobban megriasztani, de elárulom – a továbbiakat illetően én tényleg hosszú távban gondolkodom…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (14 lövet, átlagosan: 6.57 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. hatlövet szerint:

    Nem könnyű dilemma, hogy mitévő legyen Boda sr, de ha rám hallgattok nem hagyjátok ki azt a humán alpolgármesteri felköszöntést. Szerintem manapság egy MSZMP párttitkári felköszöntés az ellenállás maga. :D

    Nagyon örülök, hogy semmi gond a szíveddel. Szerintem nagyon is jószívű vagy és ha azzal a szívvel bármilyen gond lenne akkor szerintem már itt a világ vége.

    Ja és ha elfogadsz tőlem egy tanácsot nem kell nézni azt a tűt hogy milyen mélyen is tűnik el benned. Akár vénás akár ujjbegyes vérvételről is legyen szó, mert ez ügyben bizony én is hasonló cipőben járok mint Te.
    Amikor egyszer egy laboros kis hölgy megkérdezte, hogy miért félek a tűtől és a vérvételtől, akkor azt mondtam ha karddal vennék biztos jobban bírnám. :D

  2. Tóth Gábor szerint:

    Úgy látszik ,mire átlépi az ember azt az ötvenest, hirtelen szívbajos lesz. Pedig mi nem az a szívbajos generáció vagyunk – vagy mégis? Én már nem merek orvoshoz menni, féltem őket, egyszer még tényleg szörnyethal valamelyik ijedtében, az idén az üzemorvos volt a harmadik, aki majdnem lefordult a székről, amikor meglátta a vérnyomásom. Komolyan aggódni kezdtem érte, így be sem vallottam, hogy két napja dupla adag vérnyomás csökkentőket szedek, készülve az eseményre.
    De korábban a háziorvosom és a kardiológus is úgy hitte, nem is élek, hanem zombi vagyok , én meg lassan tíz éve várom a jövő hónapra jósolt halált, de ehhez képest húsz éve nem tudom,hogyan kell betegállományba menni.
    Persze nem viccelem el a dolgot, azért mégiscsak 210/140-ről hoztak le valamelyest normál tartományba, de hát néha ugrándozik a kicsike – persze nem csoda ,történelmünk eme szakaszában.
    Viszont neked jó szíved van, már gimiben is feltűnt ez, és azóta csak jobb és jobb lett, bizonyság erre minden,amit írsz.
    Azért írhatnál majd erről a ledobásról ami a tíz kilót illeti, nekem húszat kéne jövő karácsonyig, – hát vannak buktatók, na, annyit mondhatok.
    Örülök,hogy nincs nagyobb baj, csak egy kis amortizáció….
    :)

    • Boda Kapitány szerint:

      Miféle amortizáció??? Még csak nem is az, hogy kutya bajom, hanem épp hogy szinte túl jók a leleteim… Lehet, hogy orvosi ajánlásra kell majd visszaszoknom a cigire…

  3. Fekete Péter szerint:

    Nagyon szellemesnek találom az írásod/át/. Szívesen olvasnám máskor is.

    • Boda Kapitány szerint:

      Köszönöm a jó szót – nos, minden héten olvasható a friss HL, mint talán látszik, az archívumban pedig, ami közel négy éves, most már meglehetősen tetemes anyagból válogathat az, aki szívesen olvas vissza is, úgyhogy csak hajrá, tarts velünk a továbbiakban is…

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× egy = 3

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz