Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


14 november
9komment

Még kér a nép: halál a tolvajokra!

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már százkilencvenötödik kiadása a tengerre szólít minket, végre, barátaim, újra érezhetjük a szakadatlan szelet, a hullámok ringató kényeztetését – már persze amikor nem jön valami emberesebb vihar, mert olyankor azért sokkal kellemesebb a fotelvitorlázás a jól fűtött szobában. Ráadásul véleményezni is sokkal könnyebb a tengereken bakizók ténykedését. Itt van például egy tizenhét éves fiatalember, Nagy-Britannia legfiatalabb kapitánya, aki két hete egy háromszázezer fontos (nagyjából 130 millió forintos) halászhajót zúzott cafatokra egy sziklaszirten – ráadásul ez a második volt az idén. Ha netán nem tudjuk, untig elég a magyar szakemberek kommentjeit elolvasgatni, hogy rájöjjünk, micsoda fakezű kapitány is Jake Bowman-Davies – a brit parti őrség, aminek, mint jól tudjuk, nincs tapasztalata tengeri ügyekben, mindenesetre angolosan fogalmazott: “Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezhessük a képességeit…” Én mindenesetre szintén Jake-kel vagyok – aki mellesleg mindkét haváriánál sikeresen megmentette minden hajósát, és utolsóként hagyta el a roncsokat… Itthon egy borosgazda bírósági ítélete bolygatta fel a közvéleményt: a vácszentlászlói férfinak elege lett belőle, hogy valakik folyton megdézsmálják a borát, elhatározta, megleckézteti a tolvajokat – egy hordó meggyborba fagyállót kevert, a halálos adag tizenöt-hússzorosát, aztán várt. Nem kellett sokat: a tolvaj ismét meglopta, ivott és el is ajándékozott a mérgezett italból – ő meghalt, többen kórházba kerültek. A borosgazda hét év letöltendőt kapott – a net népe pedig felháborodott az ítéleten: elvégre is “csak” egy tolvaj halt meg, természetesen mindenki tudja/tudni véli, hogy “cé” volt (mostanában így írják ki jobb körökben, hogy cigány), azért meg a mai közvélekedés szerint ugyebár nem kár. És annak a bácsinak is de igaza volt, aki áramot vezetett a kerítésébe, mert elvitték az uborkáit – ott is egy ember halt meg pár éve, biztosan akkor is neki drukkolsz, ha a te gyereked fogja meg a drótot. Tudom, hogy magamra rántom az abroszt – de egye fene, eggyel több vagy kevesebb, nekem már nem nagyon számít, elmondom, mit gondolok. A végére egy kis boltolás: konkrétan azt szeretném csak megkérdezni, miért olcsóbb Magyarországon hat darab külön túrórudit venni (6 x 85= 510), mint egy hatos csomagot (529). Tudom, apróság, engem mégis érdekelnek a világ ilyen semmi forgácsai. Étolaj, ananász és egyebek, meg egy harminc évvel ezelőtti banánozás Belgiumban. Veszélyes vizeken – evezzetek velem…

Hirdetés

* Sziklának ütközött egy háromszázezer fontos halászhajóval Nagy-Britannia legfiatalabb kapitánya.

Jake Bowman-Davies rendesen benne van a korban: most tizenhét éves, de tavaly decemberben már teljes felelősségű kapitányként parancsolt egy rákhalászhajó legénységének. Szerintem ne gondoljuk, egy percre se, hogy ez valami olyasfajta majomkodás, mint amikor ötéves gyerekeket egy jó kis tehetségkutató vagy pár környi youtube-os szárnyalás kedvéért a kedves szülők betanítanak/beidomítanak erre-arra, zene, tánc, ének, akármi (jó, pár nagyon erős kivételt pont volt szerencsém látni az elmúlt hetekben, de akkor is) – a papa 42 éves, természetesen maga is kapitány, alighanem pontosan tudta és tudja, miért is alkalmas Jake arra, hogy ilyen fiatalon a világ egyik legkeményebb, legveszélyesebb hivatásában álljon helyt, s nyilván azzal is tisztában volt, érdemes-e rábízni egy háromszázezer fontos hajót. Mondjuk ha megnézitek a srácot, talán ti is látjátok benne azt, amit én – mert erről a fiatalemberről simán el tudom hinni, hogy mondjuk komolyabb helyzetekben, ha kiüvölt valamit a kormányosfülkéből a tíz-húsz-harminc éve a tengeren cserződő embereinek, azok gondolkodás és visszadurrogás nélkül, azonnal teszik, amit parancsol. Mert a tenger, különösen ha morcos, nagyon nem tréfadolog: ha feltesz néhány komolyabb kérdést, ritkán nyílik rá lehetőség, hogy az ifjú kapitány felhívja apát, és sírós hangon megkérdezze, most mit tegyen… ráadásul ha valaki abban a közegben nem mutat erőt és határozottságot, korától függetlenül már az első út után mehet is a levesbe – ha látják, hogy jó puha, a vén tengeri medvék simán megeszik előételnek. Jake viszont hajón nőtt fel, s már miközben iskolába járt, elvégzett minden elképzelhető tanfolyamot, amire egy profi halásznak szüksége lehet. Tavaly decemberben, miután minden szükséges vizsgája, engedélye megvolt, megkapta élete első hajóját, és nekifoghatott a rákvadászatnak. Hadd tegyem még hozzá, hogy egy rákhalászhajó kapitányának nem csak a bárka biztonságos és szakszerű vezetése a feladata – az ő felelőssége az is, hogy tudását, ösztönét, misztikus képességeit latba vetve képes-e rábukkanni a rákban leggazdagabb vizekre: ilyenformán lényegében teljességgel az ő képességein múlik, mennyit kereshetnek a hajón számunkra felfoghatatlan melót végző, az idő nagy részét konkrét életveszélyben töltő legénység tagjai egy-egy portyán. És persze mindenért, az emberéletekért, a rá bízott értékekért, és minden másért ő a felelős, egyszemélyben, átháríthatatlanul, parttól partig. Ebbe beleállni tizenhat évesen, na, az a nem mindegy, srácok-lányok – nézzük meg még egyszer ezt a gyereket, azt a tekintetet, azt a kiállást… Most pedig haladjunk tovább. Jake tehát decemberben kezdett, februárban pedig már túl is volt az első életveszélyes havárián: hajójuk Wales északi vizein éjszaka egy víz alatt úszó tárgynak (vélhetően a szokásos elveszett, félig elsüllyedt, így észlelhetetlen konténernek) ütközött. A hajó léket, a háromfős legénység pánikrohamot kapott – egyedül Jake őrizte meg higgadtságát, mert pontosan tudta, ha ő is kapkodni kezd, akkor lesz tényleg nagy baj. Nem csak ő tartotta magát, de lelket öntött társaiba is, hogy aztán két órán át együtt próbálják meg kiszivattyúzni a tizenöt méteres kis hajó testéből a jéghideg vizet (Jake közben, igen bölcsen azért leadta a vészjelzést és a pozíciójukat a parti őrségnek, akiknek így volt idejük a helyszínre érni), ám a lék túl nagynak bizonyult, s ők nem tudtak megbirkózni a feladattal. Hamarosan beázott és leállt a motor, a hajó tehetetlenül sodródott és bukdácsolt a hatalmas hullámokon, Jake pedig nem hezitált, meghozta a minden kapitány számára legnehezebb döntést, mind a négyen bekászálódtak a mentőtutajba, és sorsára hagyták a Cescát. A parti őrség helikoptere hamarosan rájuk bukkant, és mindenkit sértetlenül szállítottak a partra. Ez történt tehát februárban. Múlt hónapban (a sors különös játéka: egy héttel azután, hogy az előző balesetben mutatott bátorságáért életmentő érdeméremmel tüntette ki a Hajótörött Tengerészek Szövetsége, amely 1851 óta díjazza az arra érdemeseket) Jake ismét egy gonosz vihar közepébe keveredett: egy mindössze kétnapos halászat végén igyekeztek épp hazafelé, amikor az Ír-tengeren zátonyra futottak. A legénység ismét épségben megúszta, a hajó komolyan megsérült, de úgy néz ki, talán javítható. A második balesetet követően persze rendesen záporozni kezdtek a vélemények és kommentek: itthon például ismét megjelentek kedvenceim, a fotelszakértők – ők azok, akik (anno) Nakajimánál vagy épp Raikkönennél sokkal keményebben, végig kilinccsel előre fordulNÁnak be a Parabolicába; nem értik, hogy lehet olyan bénán ellendülni az alpesi óriás sánc végéről; ők előre mondták, hogy a hegymászó ne menjen a veszélyes hegyre, ha esik a hó, de ha már megy, hát előtte hívja fel őket és kérdezzen, úgy hátha megússza; szóval általában és überhaupt ezek mindent és mindent tudnak, mernek, bírnak – ha Jake-nek lefordítja valaki a hozzászólásokat, az biztos, hogy nem kell keresgélnie a következő útjára a mancsaftot… és ezek bírni, bírni és bírni fogják – igaz, ha egy cső kukoricát (ld. még: tengeri) látnak, attól is felkeveredik a gyomruk, de sebaj, csak egy tablet legyen a decken. Egy zseniális hozzászólás azért volt, ezt közkinccsé teszem: “ Nekem semmi bajom a hajó elsüllyesztésével, amíg otthon a négy fal között teszi.” Na, innen nincs nagyon feljebb…

* Nem jogerősen hét évet kapott a gazda, aki fagyállót töltött a meggyborába.

A vácszentlászlói férfinak (egyébként, gyorsan előrebocsátom, teljesen megérthetően) elege lett abból, hogy valaki állandóan dézsmálja a borát (amit egyébként egy ajtó nélküli, löszbe vájt pincében tárolt), és két éve súlyos, végzetes döntésre szánta el magát: az egyik hordóba nagy mennyiségű (a halálos dózis tizenöt-hússzorosát) mérgező fagyálló folyadékot öntött, majd a “csalit” kitette a kertjébe, és várt. Nem is kellett sokat: míg a feleségével a házban tévét néztek, a faluszerte rossz hírű, megrögzött, harmincéves tolvaj hamarosan rácsapott a zsákmányra. De nem csak ő nyakalt be a súlyosan mérgező anyagból, másoknak is adott belőle, egy névnapi mulatságban sokan megkóstolták – míg azonban a tolvaj hamarosan belehalt a mérgezésbe, a többieket, akik csak keveset fogyasztottak a mérgező anyagból, szerencsére még meg tudták menteni. A borosgazda a tárgyaláson azzal védekezett, hogy tehetetlennek érezte magát az ismétlődő fosztogatásokkal szemben, s hogy csak “meg akarta leckéztetni” a tolvajt. Kertészmérnöki végzettsége dacára úgy hitte, a fagyállótól legfeljebb hasmenést kap, aki megissza – ám ahogy a bírónő fogalmazott, e logika mentén akár azt is mondhatná egy gyilkos, hogy nem volt tisztában vele, hogy a tarkón lövés vagy a ciáninjekció halálos lehet… Másrészt a mérgezés után kimosta a hordót, tiszta bort öntött bele, elrejtette a fagyállós flakont – mindez lényegében felesleges volt, ha – ahogy mondta – abban a hitben volt, hogy az áldozat élve megússza, hiszen akkor később bárkinek elmondhatta volna, mitől lett rosszul. Sokkal valószínűbb, hogy a férfi rájött, lényegesen nagyobb bajban van, mint gondolta. Mostani állás szerint a helyzet az, hogy a bíróság nem gondatlanságból elkövetett, halált okozó testi sértést, hanem szándékos emberölést állapított meg – még ha nem is egyenes szándékot, amikor is a tettes kifejezetten kívánja az áldozat halálát, hanem az enyhébb, azaz eshetőleges szándékút, ez esetben az elkövető belenyugszik az áldozat esetleges halálába. Végül nem mellékes az sem, hogy – bár korábban az ellenkezőjét állította – a gazda 2009 és 2013 között egyetlen rendőrségi feljelentést, de még csak bejelentést se tett; tudom, tudom, tudom, ne mondjátok, én is sejtem, milyen pokoli erők szabadultak volna el Vácszentlászlón a meggybortolvajok forró nyomát szaglászva, mindenesetre a tény ettől még tény, s az egész ügy korrekt megvilágításához ez is hozzátartozik. Korrekt megvilágítás: nos, tisztában vagyok vele és belátom, ez nem egyszerű, pláne a mostani magyar fény- és árnyviszonyok közepette. Mára például több mint tizenötezres facebook-csoport verbuválódott össze – tagjai kiállnak a “fagyállós gazda” tette mellett, ártatlanságát hangsúlyozzák, s azt szeretnék, ha a bíróság felmentené. Értem én, hogy is ne érteném azt a logikát, ami ebben a minden ellentétes híreszteléssel szemben számos szempontból nagyon is gyenge közbiztonságú országban rendkívül sokakkal azt mondatja, ugyan miért ne védhetné meg a becsületes állampolgár a javait – a lényegében semmilyen retorzióval nem fenyegetett tolvajoktól. Igen ám, védje, ha már (valahol itt lapulna az alapprobléma, azt hiszem) más nem védi – de azért, könyörgöm, ne tehesse már minden eszközzel, a bájos társadalom teljes támogatása mellett. Nem kéne tán azt gondolni, utalt rá a bíró is, hogy pár, pár ezer vagy akár tízezer forintért akár készakarva ölni is szabad annak, akinek “igaza van”. A legszigorúbbnak mondható időkben, a drákói törvénykezésben a tolvaj kezét levágták – az azért elég figyelemreméltó büntetés, de a bűnös életét akkor is meghagyták. Ma, a gyűlölettől izzó Magyarországon kevés lenne a kézlevágás, ahogyan kevés a sima halál is, lényegesen jobb lenne tán valami lassú, hosszú, kínszenvedéses, azzal valahogy beérnénk talán – és persze mind e közben mi azzal vagyunk, aki elveszi a meggybortolvaj életét, s úgy gondoljuk, joga van hozzá. És, milyen érdekes, épp azok szítják leginkább, merőben aljas szándékkal ezt a parazsat, akik nem pont tíz liter meggybort visznek magukkal a löszpincékből, hanem igencsak más nagyságrendben rabolnak ki minket, évek, évtizedek óta – mi meg, zavart félmosollyal az arcunkon, nem hogy nem haragszunk rájuk, de boldogan újra és újra megerősítjük őket abban, hogy még mindig azt szeretnénk, ha vinnének mindent, amit csak találnak: majd csak sikerül összekuporgatnunk valamit a következő bűnözőgarnitúra számára is, a legnagyobb tisztelettel. Meggybortolvajokat, migránsokat, hajléktalanokat, elesetteket, cigányokat, négereket, pirézeket kapunk cserébe, akiken hallgatólagos állami támogatással kedvünkre kiélhetjük mindazt az indulatot, amit saját általános szerencsétlenségünk miatt érzünk. Eshetőleges szándék, ahogyan a jog fogalmaz: belenyugszunk a saját, lassú elemésztésünkbe, angyali türelemmel viseljük, ahogy az utolsó csepp vért is kiszívják belőlünk mohó, soha jól nem lakó vámpírjaink…

* Vettem egy hatos csomag túrórudit. Majdnem.

Oké, megengedem, nem túl erőteljes felütés, gondolom, mással is történt már ilyesmi. 529 magyar egységbe került az üzletben, ahol általában shoppingolok, nálam többnyire ez a mérlegelési és lélektani határ, a gond ugyebár ott van, hogy nemrégiben ismét lejöttem pár cuccról (dobozos Coca-Cola, egészmogyorós csoki, lekváros fánk, somlói galuska, hogy csak néhányat említsek), cserébe viszont, miközben épp örültem, és nem annyira figyeltem oda, jött néhány másik – a fánk helyett például a még sokkal azonnalibb függőséget okozó baracklekváros-túrós akármi, na és a túrórudi. Utóbbi igazából csak visszajött, nagyon hosszú ideje, lényegében a megjelenése óta nagyon komoly betege vagyok, szerintem lényegében akármennyit meg tudnék enni belőle, de szerencsére vannak rövidebb időszakok, amikor – én legalább azt hiszem – tünetmentesen sikerül szüneteltetnem a szedését. Hát most, vesztemre megláttam újra a polcon, és különösebb óvatoskodás nélkül lekaptam a hatos packot, úgy gondoltam, eleget dolgoztam, megérdemlek egy jó estét, sok túrórudival. Az utolsó pillanatban még a polcra tévedt a tekintetem, a hatos csomagolás mellett ott heverésztek a szóló rudik, szórakozottan felcsíptem az árat a szememmel, 85. Szor hat. Az öttíz. Hm… Most nem mondom én azt, hogy tizenkilenc forinttól (ami persze húsz, amúgy) a falnak megyek, bárhogy állok is, és elhiszem akár azt is, hogy a hat TR-t egybefogó nejlon épp tizenkilenc forint – de sajnálatos módon élnek bennem bizonyos nem feltétlenül forintosítható alapelvek, amik miatt ilyen esetekben leblokkolok, és inkább szívok a hatszor eggyel, mondom, nem (csak) a 19 miatt… Csak gyorsan engedjetek meg még egy vesszőparipát, egyetlen kis szemelvényt “A fillérbaszó naplója” című, előkészületben lévő nagyregényemből: tudom, igazi pitiség, de gyerekkoromtól rohadtul bizgat – miért számolják fel a húsboltban a téliszalámi csomagolópapírját? Azaz: miért kell minden kiló papírért mondjuk hatezer forintot kifizetnem, miközben amúgy kábé ötvenet ér? Mennyi is egy átlag csomagolópapír súlya? Egy A4-es ívé mondjuk úgy öt gramm – téliszalámi árban kifejezve tehát harminc forint. Tegyük fel, hetente egyszer veszek szalámit, az egy évben 1500 forint, aktív életem során mondjuk hatvanezer. Hm? Garas vagyok, mi? És a bolt mi, ha hatvanszoros áron ad túl a papíron? Ügyes kereskedő, nem? Na jó, nem szarakodok, sehol se vagyunk még: szóval úgy alapvetően, elég régóta nem értem, miért van az, hogy Magyarországon elég sok esetben drágább a nagy kiszerelés. Mikor a túrórudis esetem volt, direkt megnéztem, az étolaj literje x, most nem emlékszem, mindegy is, azt jegyeztem meg, ha ötliterest veszek, hat forinttal olcsóbb, mint ha öt egyliterest, oké, szép summa, megéri. Ha viszont kétliterest veszek, az már drágább, nem is hattal, mint a két egyliteres, pedig a csomagolás, a címke, és minden más miatt olcsóbb kéne legyen, nem? Akkor miért drágább? És miért drágább Magyarországon a darabolt ananászkonzerv, mint a szeletelt, amikor mindenhol máshol fordítva van. Hogyan tud nálunk olcsóbb lenni a tudtommal több munkafázist igénylő benzin a gázolajnál? Miért van 19 szál cigaretta egy dobozban, és hány éves a kapitány? Tudom, válasz nincsen: még akkor is igazi hungarikum mindahány, ha én is tudom, egyik-másik előfordul máshol is. Levezetésként könnyes szemmel emlékezem az antwerpeni zöldségpiacra, ahol a nyolcvanas évek vége felé volt szerencsém sétafikálni nagymenősen – egyszer csak egy banán-nagykereskedő standjánál találtam magam. Egy táblán, szép, iromba betűkkel valami ilyesmi állt: 1 kg = 58 fr., 2 kg = 38 fr/kg, 5 kg = 26 fr/kg, 10 kg = 19 fr/kg. Lázba jöttem: húszéves voltam, és még soha életemben nem ehettem annyi banánt, hogy igazán rosszul legyek – úgy gondoltam, eljött az én időm. Megkérdeztem az embert, mennyi lenne az egységár, ha negyven kilót vinnék – nem jött zavarba, és ha jól emlékszem, valami nyolc frankos egységárban megszabadítottam egy komplett ládától, amit utána afrikai teherhordó figurában a fejemen vittem el hazáig – az egyik bátyám épp ott dolgozott, mi meg a másikkal meglátogattuk. A lakásba érve kipakoltam a teljes hűtőt, és beletömtem a zsákmányt… negyven kiló banán, úristen… úgy okoskodtam, hogy ez lesz a legjobb alkalom, hogy örökre megutáljam a banánt, hogy annyit vigyek be belőle, hogy megundorodjak, úgyhogy kezdésnek olyan hat órán keresztül ettem nagyjából folyamatosan, de semmi különös undor nem akart jönni. Estére kitaláltam hát hármunknak egy nagyszerű mókát: aki szeretne enni egy banánt, elmegy a hűtőhöz, kivesz hármat, a másik kettőnek kötelező enni. Úgy tíz banánig nem is volt nagy gond (plusz, ne feledjük, bennem az előző ötven) – de onnan kezdve már felnyögtünk, ha valamelyikünk megmozdult, és a hűtő irányába kezdett kúszni… Érdekes kis este sikeredett belőle, de másnap én ismét banánt reggeliztem – és sajnos nem sikerült a szépen eltervezett terápia, engem azóta se lehet megijeszteni vele… Ja, jut eszembe: ha valaki tudja, miért drágább itthon a nagy kiszerelés, mondja már meg…         

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (18 lövet, átlagosan: 6.89 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

9 komment

  1. hatlövet szerint:

    Erre a nagy tétel-kis tétel kérdéskörre megpróbálok válaszolni botcsinálta közgazdászként.
    Ad.1: A matolcsy féle unortodox közgazdaságtan így tanítja.
    Ad.2: Ha valaki olyan burzsuj, hogy 40 kg banánt tud egyszerre megvenni az nehogy már olcsóbban kapja egységárban mint szerencsétlen panelproli aki egyszerre csak 1-2 kg-ot tud megvenni. :D
    Ez tökéletesen hajaz a magyar néplélekre és legendás irigységre is. :D

    Remélem sikerült érthetően és a legmagasabb szakmai megközelítéssel megvilágítanom számodra is a problémát. :D

  2. Tüske Hajnalka szerint:

    Egyetlen költői kérdésem van, anélkül, hogy a szándékosság tényét méltassam akár bor-, ~ áramügyben: Te mit tennél, ha a szüleid lakásába, az ajtót feltörve idegenek mennének be, és a szemükbe világítva, megfélemlítve őket elvinnék a fellelhető javakat? Nekem a lényeg szempontjából teljesen mindegy lenne, hogy cigányok, vagy bantu négerek, esetleg csak simán fehér emberek. Azt mondanám, hogy elég volt ebből, és mivel a vért utálom, kezet nem vágnék le, csak simán lelőném őket. Ha lenne fegyverem. Csakis a humánum jegyében.

    • Fehéri Tamás szerint:

      ugye érzed, hogy nem egészen azonos a két helyzet.

    • Boda Kapitány szerint:

      Valamikor valamiért egyoldalúan megszüntettem a kommunikációt, most is csak annyira kapcsolnám be újra, amíg megkockáztatom: ha te abba a kategóriába tartozónak érzed magad, amelyben életekről-halálokról döntenek, arra nincs különösebben mit mondanom, egészséget. Én úgy vagyok vele, hogy a legyet se vágom agyon csak azért, mert anyukám orrát csiklandozza szemtelenül – úgy gondolom, megengedem, teljesen korszerűtlenül, nem vagyok rá felhatalmazva, hogy elvegyem az életet, semmitől és senkitől. Persze nem vagyunk egyformák – szerencsére.

  3. Tóth Gábor szerint:

    A brit kitekintés jó volt – szeretem, amikor elkalandozol érdekes országokba vagy történetekbe.
    A borosgazdához: valóban, más dolog elvenni egy életet, és más a börtön / karlevágás / kaloda akármi. Egyfelől: valóban kéne már olyan szabályozás és olyan hathatós rendéri fellépés, hogy a tolvaj ne érezze már magát annyira nyeregben. Egyesek szerint a liberális felfogás miatt jutottunk idáig, a polkorrektség miatt hova-tovább jobban babusgatták a bűnözőt mint az áldozatot. Én nem tudom, nyilván konkrét esetek mentén lehetne eldönteni, így volt-van-e vagy sem. Másfelől: mikor volt az, amikor a magyarok nem gyűlölték egymást (szomszéd tehene) úgy általában?
    De egy üveg meggybor nem egyenlő egy – amúgy szerencsétlen – élettel.
    Túrórudi: akkor már ketten vagyunk, én sem tudom, csak sejtem, miért van ez. Politikusként azt mondanám: mert véreim velünk ezt is megtehetik a multik. Vásárlóként meg azt: mert olyan hülyék vagyunk, hogy nem vesszük észre (kivéve téged és engem… :) ) ezért megteszik.
    Én is próbálok lejönni a cukros cuccokról, igyál light kólát, borzalmas, de meg lehet szokni. És ne dobozosat, hanem majd’ kétlitereset, úgy olcsóbb… :)

  4. vpeti szerint:

    Ne feledjük, hogy a tolvaj nem simán a fagyállótól halt meg, hanem attól is, hogy előtte alaposan bedrogozott!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


6 + = tizenegy

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz