Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


24 október
1komment

Gilisztakirály vs Békakirály

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már százkilencvenkettedik kiadásából megtudhatjuk, mely szakmák kiválóságai számíthatnak leginkább az előttünk álló néhány évben arra, hogy nem lesz munkájuk. Nem azért, mert rosszul végzik – sokkal inkább a fejlődés (avagy “fejlődés”, ahogy tetszik) következtében. A tengerentúlon már most is sokkal kevesebb postai kézbesítőre van szükség példának okáért, azon egyszerű oknál fogva, hogy lassan oda jutunk, hogy senki nem fog kézzel levelet vagy képeslapot írni; nagy valószínűséggel leáldozóban a gázóraleolvasók és a mezőgazdasági munkások csillaga is, a technológia elképesztő automatizálódása miatt; és a becslés szerint 13 százalékkal kevesebb újságíróra lesz szüksége az amerikaiaknak 2022-ben, mint tíz évvel korábban. Régi jó dolgok, némi szirupos nosztalgia egy nyirkos őszi délutánon, és egy kis értetlenkedés: hogyan kerültek ebbe a társaságba az egyszerű, kétkezi ékszerészek??? Apropó, ékszer: olvasom, hogy továbbra is tízmilliókkal tartoznak meg nem nevezett magánszemélyeknek kormánytagok és egyéb kedves potentátjaink – Lázár János például 36 millióval lóg valakiknek, Szijjártó Péternek gondoskodó szülei felé kell törlesztgetnie a 45 milliós kölcsönt, jó hír viszont, hogy Varga Mihály jelzáloghitele hétmillióra csökkent. Halványan érdekelne, vajon sikerülne-e nekem egy NAV-vizsgálat során azt mondanom teszem azt háromszázhúsz, forrását tekintve levegőben lógó forintomra, hogy azt egy neve elhallgatását kérő magánszemélytől kaptam? Vannak kétségeim: pláne hogy a héten tudtam meg, egy baráti házaspár mindkét tagját beidézte a hatóság, mivel a nyáron hozzájutottak egy közel harminc négyzetméteres ingatlanhoz. Ötven évnyi munka után – még szép, hogy felmerül a kérdés, honnan szedtek ezek össze másfél milliót??? Végezetül pedig következik a “Minden, amit tudni akartál Gilisztakirályról és Békakirályról, de soha nem merted megkérdezni” című kiskátém, súlyosbítva egy éjszakai buszos rémutazással a három napos eső áztatta 63-as úton Fehérvár és Újváros között, sajnálatos áldozatokkal és súlyos sérültekkel a földi giliszták és különféle békák soraiban… Agonizáló szakmák, eladósodott politikusok, panamázó nyugdíjasok, két- és többéltűek, továbbá szegény gilinyók bent.

Hirdetés

* Egyes tisztes foglalkozások (ismét) a süllyesztő felé masíroznak…

A Carreercast egy munkaközvetítéssel foglalkozó oldal a neten – rengeteg, szerintem rendkívül érdekes statisztikával, táblázattal, listával. Számos szempont (éves fizetés, stresszfaktor, munkahelyi környezet és a többi) alapján állítják sorrendbe a különféle munkákat, minimális angoltudással/fordítóval is nyugodtan neki lehet vágni, elég tanulságos… Sok más mellett tehát közzétettek egy becslést is, ami azt mutatja meg, milyen szakmák milyen mértékben “kopnak el” 2022-ig – ami azért eléggé a nyakunkon van, szomorú tapasztalatom szerint úgy fogjuk érezni, konkrétan holnap. 2022-re például, jelzik a szakemberek, alig kell majd postás: nem nehéz megérteni a dolgot, ki-ki gondoljon csak bele, mikor nyálazott utoljára jó kis enyves borítékszélt (na jó, utóbb már öntapadósak voltak, én nagyjából tán tíz éve küldtem valahová valamit borítékban, csak azért emlékszem), mikor ragasztott bélyeget képeslapra, hogy megírja Saci néninek, “Remekül érezzük magunkat, az idő (eddig) ragyogó, a gyerekeket ki se lehet imádkozni a vízből. Csókoljuk Saci nénit innen, a fűzfői Főbuha-üdülőből: Feri, Zsuzsi, Gyurika és Titi”. Lassan kézzel írni is totál elfelejt az ember: csak nézem a régi hírlapos jegyzetfüzeteimet, minden négyzetcentiméterük kihasználva, meg a középiskolás nagy mappámat, amibe az első, lobogó lángon pirított zsengéimet róttam, szép, szabályos sorokban, őrjítő hosszban, persze töltőtollal, hogy igazán mutatós legyen… csak mondom, még az írógép is elég nagy csodának számított akkortájt, élénken emlékszem a hetekig húzódó ismerkedésre a jó kis Erikával a szerkesztőségben, a hetediken, két ujj, teljes koncentráció, tíz karakter per perc speed. Szóval nincsen már levelezés a szó klasszikus értelmében: fogjuk a telefont, nyomjuk az üzit, érkezik rá a válasz kerek egy másodpercen belül Amerikából, Nagykőrösről, Törökországból, Dél-Afrikából, vagy épp a másik szobából. Ez van: nem jó, nem rossz – ez a helyzet, tetszik, nem tetszik. A kézbesítőknek például, akiket elküldenek (Amerikában közel harminc százalékot jósol a CC, de kétlem, hogy Európában nagyon más lenne a trend), nyilván kevésbé tetszik. Akiknek régen két hétig tartott egy levélváltás, most meg… áh, inkább bele se kezdek a lehetőségek emlegetésébe…, azok az előnyeit élvezik inkább. És ők vannak, mi vagyunk többen. A gyerekeinket is elég nehéz (és legalább ugyanilyen értelmetlen) lenne rávenni már, hogy levelezőtársakat keressenek maguknak, mint mi tettük, a Pajtás újság hátsó belső oldalán listába szedett külföldi gyerekeknek küldve sután fogalmazott kis butaságokat – de ugyan minek is költenék bélyegre a zsebpénzüket, amikor ingyen, két másodperc alatt azzal állnak szóba bárhol a bolygón, akivel csak akarnak… De a kézbesítők mellett nem sok jóra számíthatnak a mezőgazdasági munkások sem: olyan szintre jutott a technika, hogy rájuk se sokáig lesz már szükség a világ viszonylag fejlettebb részein. Menjenek favágónak? Hm… kétlem, hogy jó ötlet – nézzétek meg, hol tartunk a fairtás területén, vajon hány ember hány nap alatt végezné el azt, amit ezek a szörnyek negyedórában művelnek… És azt is értem, miért kell feladniuk szép mesterségüket a szabóknak – sokkal egyszerűbb öt perc alatt, fillérekért megvenni a méretre készített távol-keleti tömegcuccot, mint időpontot egyeztetni, méretvétel után kivárni pár napot, ruhát próbálni, itt-ott módosítgatni, aztán tisztességesen megfizetni a sok-sok kézi munkát meg az időtálló anyagot, eleganciát, ilyesmit… Listán vannak még a légiutaskísérők, az ékszerészek, az újságírók… na és a gázóraleolvasók. Hm, roppant érdekes… jut eszembe, csak idén tavasszal szántam rá magam, hogy befizessem a szükséges összeget, és, miután avatott hülye módjára nullfogyasztás mellett hat éven át fizettem havi pár ezret készenléti díjként, leszereltessem a gázórámat végre – és most bevallom, soha nem éreztem még, hogy ilyen közvetlen befolyással vagyok a világban zajló nagy folyamatokra… Kicsit fel is lelkesített a hirtelen jött siker: most azon töröm a fejem, mit is kéne tennem, hogy szakmát váltassak a politikusokkal – és csak mert szerény vagyok, egyelőre bőven beérném Magyarországgal is…

* Tízmilliókkal tartoznak ismeretlen magánszemélyeknek legismertebb politikusaink.

Van az úgy. Életszerű, hihető, bátran ki merem jelenteni: színigaz az egész. Hogy tudniillik Lázár János például 36 millióval tartozik. Valakinek. Varga Mihálynak is vannak gondjai szép számmal, Szijjártóö Péterönek (nemö tudomö, feltűntö-eö márö nektekö, hogyö akiö jelentősö gondolatokatö közvetítö aö világgalö, annakö mindenö szóö végéreö kellö ragasztaniaö egyö öö betűtö…) pedig valósággal torkán akad a friss teknősbékaleves a vasárnapi családi ebédnél: ha nem is mondják neki hangosan a kedves szülei, azért pontosan érzi ő, milyen sokszor eszükbe jut szegényeknek, nem mintha annyira hiányozna, inkább csak hogy, hisz oly fiatal még, érezze a tettei súlyát, szóval hogy vajon mikor adja már meg azt a 45 milliót, amivel (de hát van-e szülő, kérdem én tőletek és az Égtől, aki máshogyan cselekedett volna ilyen helyzetben?) segítségére siettek, amikor, hiszen addig csak két másik háza volt, gyorsan meg kellett vennie a fontos pozíciójához méltóan reprezentatív villácskát, a túlhajszolt államférfiúnak kijáró röpke pihenésekhez nélkülözhetetlen hétszáz négyzetmétert, csak hogy elférjenek valahogyan a szerettek is abban a jól megérdemelt fészekben. 170 milláért, persze a vékony, de izmos nyakába véve egy csomó adósságot. Egy perc néma főhajtás, kedves olvasó: tényleg nem Batman meg Superman a hős, érdemes ezzel számot vetnünk magunkban, pláne így október 23. táján. Szóval vannak ezek az adósságok, ezek jutottak eszembe valamelyik nap. Hogy ez így simán kommunikálható ma Magyarországon, fel se szisszen már senki. Keresel másfél milliót, rendben van. Egy évben megtakarítasz belőle 36 milliót. Ezzel sincs gond, értjük, meg tudsz élni mínusz tizennyolcmillióból, tényleg le a kalappal, basszus, te nem véletlenül tartasz ott, ahol. És amikor netán mindezek, meg a kakaduvadászat meg párizsi Ritz hotelezgetés meg bécsi kávézgatás és ferrarizás meg a többi nyolcvanezer végsőkig kifinomult dzsentritűd, amit még a Blikk se tud kideríteni, szóval ha ezek után kétségbeesve látod, hogy cincog még a sublótban nyolcvanmilliód, arra, ha netán kérdezné valaki, szépen rezzenéstelenül csak azt mondod, kölcsön kaptad. Jaaaa, hát akkor rendicsek, minden stimmel, köszönjük az őszinte, feltáró típusú nyilatkozatot, oszoljon mindenki, emberek, nincs itt semmi látnivaló, tessék, minek kell itt pánikolni, hát kölcsön kapta, ő maga mondta a szájával, tehát így van. És megyünk szépen tovább, évről évre, adjuk szépen a kölcsönöket a miénkből, hogy, azt hiszem, ez is megérthető szükséglet, jó sértődött arcot kell vágni, ha egy pór rákérdez, legyen lakása már az ötéves trónörökösöknek is, meg persze egy kis kápé az ükunokák ükunokájának. Valahol, biztos helyen. Mondom, rendben van ez így, ne szisszenjünk minden kis szilánkhoz, ahogy a fogfájós bálna is mondta. No, biztos nem pont erről jut eszembe, mindenesetre van egy házaspár a látókörömben, már nem huszonévesek, negyven évet már biztosan lehúztak együtt, ha nem ötvenet. Talán nem haragszanak meg érte, ha igazi barátokként tartom számon őket, igazán szeretnivaló, becsületes, remek emberek, akik kőkeményen, egy perc megállás nélkül végigdolgoztak egy életet, rendesen rá is ment az egészségükből jó darab, de ők nem panaszkodnak, nem jajgatnak, ma is hajtanak, ahogy tudnak, s mellette igyekeznek élvezni is az életet. Nemrégiben eladtak egy kis környékbeli telket, igazi mintabirtok volt, tele gyümölcsfákkal – nem jutott már rá annyi energia, amennyit igényelt volna, belátták, fájó szívvel megváltak tőle. A pénz egy részéből (nagyjából egy külügyminiszteri fizetés feléből, mondjuk úgy) vettek egy aprócska kis apartmant egy fürdővárosban, a gyógyvíz ugyanis a legjobb a bajaikra, kigondolták, hétvégente lejárnak, fürdőznek egy jót, lesz egy kis bázis, kerek a világ. Két vagy három hónapja történt mindez, a múlt héten kapták meg a NAV-tól a levelet, lesznek szívesek befáradni mindketten. Mert azért ez így nem mehet: a gyanús dolgoknak is van határa. Felmerült ugyanis, hogy manipuláció történt a vételárral, azaz hogy alacsonyabbat írtak a szerződésre a valóságosnál. Tekintsünk most el attól, hogy amennyiben így van, három klikkből fel lehet jutni az adott térség bármelyik ingatlanközvetítőjének honlapjára, meggyőződni róla, hogy állnak most az árak azon a fertályon (csak azért írom ezt, mert e módszerrel kerek hat perc alatt párologhatna el bármilyen feltoluló gyanú), de ez nem lenne méltó ehhez a nemzethez és a Párt érdekében könyörtelenül vizsgálódó hivatalához. Sokkal célravezetőbb megrángatni két nyugdíjas embert, ráállítani erre a népgazdasági méretekben is rendkívül jelentős értékű ügyre egy komplett apparátust, aztán lesz, ami lesz, a végén, ha netán tévedtünk, azt mondjuk, bocs, vagy azt se. Itt rendnek muszáj lenni. Mármint itt lent. Vagyis abban az esetben, ha még egy szar helyettes államtitkárságig (vagy feljebb) se sikerült vinned, ahol a kissé sántító egyenlegekhez szükséges kiigazítás érdekében már rezzenéstelen arccal hazudhatnál, amit csak jólesik. Mondjuk hogy valaki, ha nem baj, nem mondanád meg, ki, de valaki, adott harmincmilliót. Vagy ötszázat. Vagy háromezermilliárdot… A lényeg, hogy a húsz forintot elemelő nagy maffiózókat életfogytiglanra ítéljék, s persze, el ne felejtsem, hogy az ingtatlanpanamázó, kulák, árdrágító nyugdíjasokra teljes szigorával, a nagy pallossal csapjon le a nemzet vasökle. Előre ötéves tervünk sikeres megvalósításáért, éljen a Párt, le a feketézőkkel!

* A nagy esőzések napjaiban menekülő giliszták és békák árasztották el az utakat.

Soha nem állítottam, hogy nagyon normális gyerekkorom lett volna: gondoltam már rá, hogy egyszer tényleg jó lenne összeszedni mindent, amire emlékszem – márpedig, egyik legnagyobb kedvencemhez, Mark Twain-hez hasonlóan, amióta rendszeresen iszom, mindenre emlékszem, akár megtörtént, akár nem. Tényleg elég sok őrültség esett meg velünk negyvenpár éve, szinte minden napra jutott valami – és mi persze nem értük be azzal, hogy passzívan csak várjuk a történéseket, nem: ha épp nem volt semmi különös esemény a Mező Imre utcában, hát a fantáziánkat hívtuk segítségül, hogy korlátok nélkül száguldhassunk. Így született meg példának okáért az a sztorifolyam, amelynek során azzal ijesztgettük egymást, és pláne a korabeli horrorra fogékonyabb kispajtásainkat, hogy a várost, elsősorban is persze a mi környékünket, vérszomjas “sámánok” lepték el, pincékben élnek, gyerekekre vadásznak és a többi – alaposan kiszíneztük és napról napra fejlesztettük tovább a vérben és rémségekben gazdag sztorit, melynek aztán egy máig a birtokomban lévő konkrét lenyomata is maradt, ez nem más, mint a legendás “könyv”, A sámánok eredete, írta Kukucska Márton, fordította (!) Dobolczkay Margit, megjelenés éve 1972 (a kiadványról minden itt). Volt aztán egy barátom, akivel viszont azt a felfedezésemet osztottam meg (és ő is pont így tudta), hogy minden állatnak, a muslicától az elefántig, van királya. De nehogy ám valami háromágú koronás kis mesefigurát képzeljetek el! Nem, ezek a királyok kábé akkorák, mint egy három emeletes ház, a hangjuk úgy dörög, hogy repednek a falak, dőlnek a fák, a haragjuk rettenetes, ha viszont valamivel elnyered a jóindulatukat, mesés jutalmakat osztogatnak. Egy háromemeletes elefánt persze, jó, nem mondom, hogy semmi, de azért közel sem akkora szám, mint mondjuk egy háromemeletes, dörgő hangú szúnyog vagy levelibéka – ezt nem nehéz elképzelni. Na már most, a helyzet az, hogy ezeknek a királyoknak, fűztük tovább a barátommal, egymás fülébe suttogva valamelyik lépcsőházban, ugye meglehetősen kiterjedt famíliájuk van, mint ez fenségesebb körökben szokásos. Teszem azt, leütöd a Szúnyogkirály fiát vagy unokaöccsét – még csak nem is tudsz róla, mekkora bajban vagy, mert semmi nem jelzi a dolgot, könnyű belátni, van rá esély. Jó, arra is van, hogy a Szúnyogkirály testőrsége megtalálja a holttestet, de nem tudják, hogy te voltál. De elég, ha egy másik szúnyog, vagy mit tudom én, egy fürkészdarázs látta az esetet, csendben követ hazáig, aztán, némi jutalom fejében befúj a királynak. Este szépen nyugodtan alszol az ágyadban, egyszer csak dirrrr, betörik az összes ablak a dörgő hangtól: ANDRÁÁÁÁS!!!! MIT TETTÉL A FIAMMAAAAAL?????? Na, kis komám, vagy ám bajban: mert a következő pillanatban már suhansz is kifelé, mint a szar, a Szúnyogkirály fatörzs vastag karja őrjítően szorít, és már repül is veled teli gázzal, olyan a szárnyainak a hangja, mint egy óriásrepülőé, hazavisz, aztán… ááá, nem is akarom folytatni, mert elborzasztó dolgok várnak azokra, akiket bármelyik király ilyesmikért bevisz a csodapalotájába. És ugyanez gilt a Légykirályra, a Nyuszikirályra, a Verébkirályra, de még a Levéltetűkirályra is, millió és millió faj első egyedére. Ugye hogy már nem is olyan egyszerű az élet, barátocskáim? És akkor még rajtam csodálkoznak, magyarán engem néznek hülyének a járókelők, amikor pár órán keresztül ott strázsálok, és szépen megkérem őket, vigyázzanak már, mert nem volna szerencsés, ha a járdán épp átvonuló, tojásokat és egyéb készleteket szállító hangyaboly tagjaira rátaposnának – hát csak egy királyi vér legyen köztük, csak egyszer derüljön ki, kész, vége, gata… Szóval így mesélgettünk egymásnak pár álmosító délután során ezzel a barátommal, és így esett, hogy én bizony gyerekkoromban nem cigiztettem békát, nem kötöttem a macska farkára májkrémes dobozt, nem lőttem U-szöges csúzlival verébre – és igazából azóta is mélységesen hiszem az egész történetünket, és igyekszem amolyan egyszerű vidéki sintoista-buddhista módjára nem bántani semmit, ami él. Még ha királyi jutalom nem is járt ezért – legalábbis eddig, mert ez persze bármelyik nap illetve éjszaka változhat. Ezt az egész nagy litániát csak azért írtam le, hogy átérezhessétek, mi dúlt a lelkemben múlt kedden vagy szerdán, mindegy, az egyik esőáztatta napon, amikor is el kellett jutnom Dunaújvárosból Székesfehérvárra, és e hatvan kilométer során becslésem szerint nagyjából nyolcmillió földi giliszta özönlött az összes útra. Töredelmesen bevallom, autóbusszal nem állt módomban az összeset kikerülni – s olykor szinte hallani véltem a velőtrázó sikolyokat, ahogy az utolsó pillanatban észlelték (meglátni, azt hiszem, nem állt módjukban) a közeledő ikerkereket. Eltelt már pár nap, bevallom, kicsit nyugtalanul alszom, mert azért mondjuk annak elég jó sansza van, hogy egymillió lemészárolt gili között volt királyi származék. A fő gond, hogy ha eljön értem a Gilisztakirály (na az hogy nézhet ki, te jó ég…), nem lesz módom magyarázkodásra, hogy izé, mennem kellett, mert a munka meg a menetrend… öhm… jöttek szembe… vagy uram királyom, tíz tonnával nem olyan egyszerű ám ide-oda csalinkázni… Nem: egy ordítás, és már a gigászi bőrizomtömlő valamelyik redőjében gondolkozhatok rajta, megérte-e… Mondjuk… egyetlen esély lenne, halvány, de esély: ha azok között a békák között, akiket viszont sikerült elkerülnöm, ott lett volna a Békakirály valamelyik pereputtya, és egy másik béka látta volna, hogy így megmentettem a VIP-brekuszt… és a Békakirály meg pont aznap éjjel jönne megjutalmazni, amikor a Gilisztakirály el akarna vinni… De… még ha így is lenne… vajon le tudja-e győzni a Békakirály a Gilisztakirályt? Hm… megannyi érdekes kérdés – no, engedelmetekkel visszafekszem még pár órára morfondírozni: nehéz éjszakám volt, tudom, nem érződik a gondolataim tisztaságán, de akkor is… (Mert ha teszem azt a Gilisztakirály körbegyűrűzi a Békakirályt, annak akkor is van olyan erős a szája, hogy jól megharapja, de ha akkor a Gilisztakirály hirtelen fel…)

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (17 lövet, átlagosan: 6.76 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

1 komment

  1. Fehéri Tamás szerint:

    meglepődtem – dühöngtem – nevettem.

    jó volt.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


kilenc × = 36

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz