Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


19 szeptember
4komment

Látja azt a nagy sötétséget? Na, azok már Dunaújváros fényei…

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már száznyolcvanhetedik kiadásában, még lehet, azaz szabad, irány Nyugat-Európa, azon belül is München és Graz – nem tudom pontosan, merre is lehet most épeszű módon kijutni az országból, lassan csak ellenségek és szintén saját hatáskörben magunk köré vert drótakadályok vesznek körül bennünket… Münchenben mindenesetre van egy kislány, akinek a fotója körbeszaladt a világhálón: ő cukorkával köszöntötte az érkező gyerekeket, egy másik, hasonló korú kislány boldogan el is vette az ajándékot… Nos, ismerek egy hasonló, de közelebbi sztorit is: a nevek mellőzésével valaki Grazban látogatott el egy ideiglenes menekülttáborba a kis/nagyfiával – két biciklivel mentek egy kört, de csak eggyel mentek haza, igaz, fotós nem volt a környéken épp… aztán, pár nappal később már újra két bicajuk volt. Hogy mindez hogyan lehetséges, elmesélem beljebb. Nagyszerű hozadéka – mintha kellene még hozzá bármilyen hozadék – a menekültügynek, hogy kapcsán lényegében immár minden szomszédunkkal sikerült mélypontra verni a viszonyt. Furcsa tán, de van egy olyan pszichikai betegség, amelynek egyik legfőbb tünete épp az, hogy az egész világ ellenség: tudom, ebben az esetben egyáltalán nem erről van szó, csupán az a helyzet, hogy mindenki más hülye, mi pedig minden tudás birtokában vagyunk. Hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, azt ma elég nehéz lenne megmondani – én csak reménykedem benne, hogy valamikor majd egy normális kormány normalizálja a nexust, akivel lehet: hogy nem ezek lesznek azok, arra nagyobb összegű fogadást is merek kötni. A városi közvilágítás, amit épp hogy pár száz millióból “korszerűsítettek”, felvet pár érdekes kérdést: bennem egyebek mellett épp azt, vajon ki hagyta jóvá ezt az egész szarságot, van-e felelőse (persze, én is tudom a választ) annak, hogy kidobtuk, pontosabban fogalmazva, nagyon is tudatosan beletettük valaki(k) zsebébe ezt a kis pénzt azért, hogy valami még ócskább lehessen, mint volt. Botorkálunk, evickélünk, autóval, motorral, gyalog: a nyolcvanas évek elejének Romániáját idézi az alkonyati városkép – lehet, hogy baromi energiatakarékos, de ezzel az erővel ki is csavarhattuk volna az izzókat, akkor legalább tudnánk, hányadán állunk. Grazi bicajok, rossz szomszédság, homály – ez vár mindenkit odabent. 

Hirdetés

* Cukorkával várta a menekült gyerekeket egy kislány Münchenben.

Szépet futott a neten a kisvideó/fotó/hír, nem nagy csoda, egyik kis cuki ad a másik kis cukinak egy kis cukit – ez tényleg kapásból háromszoros megzabálom-szorzó, milliós nézettség. Amúgy meg ott van benne, mármint a képben, egy nézésre, egy nagy csomó, amúgy triviális alaptétel, például, mondom az egyiket: alapvetően nem születünk rasszistának. Pont. A gyerek még úgy dönt, csalhatatlanul a másik értékéről, ahogyan – egy ideális, soha nem létezett, és soha el nem jövő világban – életünk végéig döntenünk kéne másokról: hogy tudniillik jól lehet-e játszani együtt, lehet-e bízni a pajtásunkban, kedves, barátságos, becsületes, segítőkész, vicces, normális-e… Megáll a kis bicajjal előttünk, ha eltanyáztunk a salakon, s felsegít? Ad egy harapást a sütijéből? Mellénk áll, ha a szomszéd utca nehézfiúja közelít ökölbe szorított kézzel? Valami olyasmit akarok mondani, hogy a gyerek nem fogja automatikusan ellökni a másik kezét, csak mert mondjuk vörös a haja, hadarva beszél vagy egy kicsit bicegős – minden rossz csak később rakódik ránk: hogy milyen vastag rétegben, az nagyon sok mindentől függ, több szép tudomány is foglalkozik a dologgal, nem mélyülünk jobban bele… Szóval a kislány, a müncheni vasútállomáson, cukorkával – én annyira naiv ember vagyok, hogy simán elhiszem, az ő ötlete volt: vannak normális családok, ahol kipattan ilyesmi a fejekből, csak úgy, ezt viszont tapasztalatból tudom, voltam anno fogadott gyerek egy elég érdekes belga családban, erről most csak ennyit. És még a cukorkás sztori kipattanása előtt kaptam hírt egy másik történetről – a HL rendszeres böngészői soha ki nem fogják találni, kik lehetnek a szereplői, én meg természetesen el nem árulom: a lényeg, hogy egy Grazban élő, számomra nem teljesen ismeretlen személy és kisfia, némi természetes emberi kíváncsiságtól vezettetve elbicikliztek a lakhelyükhöz igencsak közel felállított ideiglenes menekülttáborhoz. Két kerékpárral mentek – egy órával később eggyel kevesebbel mentek haza. Mármint egy bicajjal. Dani ugyanis az övét odaadta egy kisfiúnak, saját hatáskörben, önként. Hogy jó legyen: ezúttal nem csupán a szó hétköznapokon szokásos értelmében, vagyis hogy jó úgy, hogy épp nem rosszalkodik – hanem hogy jó legyen, abszolúte, univerzálisan. Mert jónak lenni, húzódjatok hátrébb kicsit, kérlek, és kapaszkodjatok meg, nehogy a lezuhanó közhely kárt tegyen valakiben, szóval jónak lenni jó. Csak annak mondom persze, aki esetleg még nem próbálta. Dani megpróbálta: mert ő olyan közegben él, és úgy nő fel, amelyben egy ilyen saját ötlet megszületése nagyon is lehetséges. (Hadd nyomjak még egy kis habot a tortára: azt is tudom, hogy még az iskolában se mesélte el a történetet – “nem ügy”, mondja…) És Dani alighanem azt is pontosan tudta, hogy az apja szemrebbenés nélkül rábólint egy ilyen ötletre; és persze azzal is tisztában volt, hogy azért valószínűleg nem telik majd el az egész gyerekkora bicikli nélkül… Én meg azt is tudom, már nem mintha mondta volna, de nem is kell, hogy az a szemrebbenés nélküli apja piszkosul büszke volt rá, joggal, és azt is tudom, hogy észrevétlenül megsimogatta párszor hazafelé azt a kis kobakot. Mert a jó az sok mindenkinek jó. És még egy szót se szóltunk a kisfiúról, akinek Dani bicaja csinált egy soha el nem feledhető délutánt – ki tudja, mikor lehetett része legutóbb egy felhőtlen tekerészésben… És arra is mernék fogadni nagyobb tétben, hogy nem is egyedül karikázott vele ott, a seiersbergi táborban – ilyen közegben nem igazán divat az önzőzés… Szóval: szép volt, Dani – büszke vagyok rá, hogy ilyen barátaim vannak, és csak remélem, hogy tudnék ilyen nagylelkű lenni hasonló helyzetben… és jó nekem, hogy megtanulhattam egy tízévestől, hogy lehet… És akkor még gyorsan elmondom a végét: négy nappal később kopogtattak a lakásajtón, Polizei Österreich – egy bicaj volt náluk. Az időközben kiürült menekülttábor területén találták, a gyári száma alapján eljutottak a boltba, ahol vették, onnan meg a címre, ahol az ifjú tulajdonos lakik… “De jó… akkor nem lopták…” – mondták a rendőrök, amikor megtudták a történetet, és mosolyogva visszaadták a bringát a Daninak. Egypercesek, egy működő országból. Látótávolságra, hogy valami igazán fájdalmasat is mondjak a végére.

* Mélypontra jutottak a magyar-osztrák, a magyar-román, a magyar-szerb… kapcsolatok.

Hiába, no, ahol fával dolgoznak, ott hullik a forgács – ahol meg kerítéssel, ott időnként odabök a szögesdrót… Márpedig kerítésből, ha rajtunk múlik, úgy tűnik, lesz bőségesen – nyilván a létesítmény nagy sikerén felbuzdulva most következhet a magyar-román határ, ahová szintén durrantunk vagy hetven kilométert: na, ehhez azért a románoknak is volt mit hozzáfűzni, Ponta miniszterelnök azt találta mondani, “Románia emberként fog bánni a migránsokkal, nem pedig úgy, mint magyar szomszédaink, akik botokkal terelik és sorszámmal látják el őket…”, mire a frappáns válaszok királya, Szijjártó Péter épp csak azt nem mondta, hogy Ponta be volt rúgva… bár, ha jobban megnézzük, lehet hogy mégis: “Victor Ponta tegnap estére elveszítette önkontrollját, esztelen megnyilatkozásaival megsértette egész Magyarországot.”. És ugyanez megy pepitában Ausztriával, ugyanez Németországgal, az unióval – legújabban már az ENSZ főtitkára is a szájára vett minket, pedig jobban teszi, ha óvatosan fogalmaz, mert a mi Péterünk most nagyon felvette a taktust, amennyire tudom, nem szeretnénk hadat üzenni az ENSZ-nek, de ha nagyon helybe akarnak jönni a pofonért, hát állunk elébe, a rohadt sárgaképű enszanyádat, bankimun vagy hogy hívnak, nesze, még bank is. A CNN-en mindazonáltal elég szépen eligazították a miniszter uracsot a számok birodalmában, az interjút készítő riporter nagyjából úgy mered maga elé, mint az a tanár, aki huszadjára is türelmesen elmondja a leghülyébb tanulójának, hogy nem, Petike, bár az a kis kör valóban 360 fok, a nagy az nem legalább 500, a tízezrek bizony nem tízmilliók, ha so far, ha nem so far… Mondjuk egy fokkal még így is jobban szerepelt, mint szegény beosztottja a dán tévében – az hagyján, hogy Hellebrandt László nagykövet úgy beszél angolul, mint anno Juhász Előd németül a Zenebutikban, ha még van, aki emlékszik ez utóbbira, mindegy is, de a tizennégy másodperces teljes lefagyás és az agyszoftver újraindítása igazi médiatörténelmi esemény, azt hiszem… Hogy visszakanyarodjak a szomszédsághoz: a horvátok szintén európaiságból leckéztetik Őt, piha, nem is szólva az osztrákokról, akik lassan pályázatot kell kiírjanak olyan megbélyegző jelzők/kifejezések össznépi gyűjtésére, amiket esetleg még nem sütöttek el velünk kapcsolatban. Tudom, persze, hogy is ne tudnám: mindenki hülye rajtunk kívül, pikkelnek ránk, irigyelnek, igazából szeretnék ők is azt csinálni, amit mi, csak nem olyan invenciózusak, merészek és bivalyerősek. Meg nem olyan türelmesek, mint a magyar kormány: több mint négy hónapon keresztül kellett szopatni pár ezer alapból is eléggé meggyötört embert, mire sikerült elérni, hogy le lehessen forgatni róluk Az agresszív terrorista csürhe megtámadja Édes Hazánkat című pszichothrillert, végre aztán sikerült, egy újabb köztes pont kipipálva a Fényes Ösvényen, a legjobb hazafiak már bőszen jelentkeznek is önkéntesnek a neten, mennének végre egy kicsit csoportban rugdosódni meg ami jön, bátraké a szerencse, nők és gyerekek előnyben. A nagy cél eléréséhez, a teljes felőrléshez, a kilátástalanság potméterének végletes feltekeréséhez végül azért szükség volt Heller mester zseniális paradoxonjának kölcsönvételére is – a 22-es csapdája minden időben tökéletesen működik, ez esetben a de luxe cinikus kiadás a következőképp néz ki: ha menekültként be akarsz lépni Magyarországra, ezt regisztráció után kérvényezned kell, a kérvényt viszont (mivel, ha csak nem Szíriából jöttél siklóernyővel, leszállás nélkül, 99.9999 százalék, hogy a szent magyar föld előtt valami biztonságos országban is tapicskoltál) elutasítja a magyar állam és kitoloncol, ez van, ilyenek a törvények keddtől, márpedig a mi törvényhozóinknak a (maguk kénye-kedve szerint csavart) törvényeknél szentebb semmi nincs. Amúgy, általában, szabad idejükben szívesen foglalkoznak köztörvényes bűncselekmények elkövetésével, de szolgálati időben felhágnak a morál csúcsára, s feddhetetlenségükhöz kétség nem fér. Vagy ha mégis, hát lesz rá egy törvény, hogy minden törvényes, oszt jónapot. Találtak amúgy már terroristát is, képzeljétek, másfél órán át volt kiírva pirossal a híradók és időjárásjelentések csatornáján: kiderült legalábbis, hogy rábukkantak egy olyan emberre, aki a többieket hergelte – márpedig ez terrorcselekmény, aki elköveti, terrorista. Nem tudom, emlékeztek-e még a 2006-os nagy hőstalálkozóra, amikor a legújabb kori magyar forradalmárok/békés tüntetők megvacsoráztak a felpattintott tévébüfében, aztán felgyújtottak pár autót meg vízágyút rendőrökkel töltve, továbbá kicsomagolták és átdolgozták kissé a Szabadság teret meg ezt-azt – a magam részéről nagy elismeréssel és jókedvűen fizettem ki azt a számlát (veletek együtt), és még pár felejthetetlen, heroikus este meg délután cehjét. Csak úgy jut eszembe a terrorizmusról. Mindenki hülye, az egész világ. Mindenki szemét liberális. Mindenki ellenség. Harcolunk, mindenki ellen, aki csak szembe jön, ha akarja, ha nem. Nagy időket élünk, hősök vagyunk, nagyok vagyunk, kurva erősek vagyunk és felcseszik az agyunkat az értetlenkedéssel még plusz. A Hős Vezető megvédi Hazáját: igaz, a legutóbbi dicső haditettek miatt állítólag most már tényleg raktak egy x-et a nevünk mellé valahol az “iszlám” fanatikusok – de éppenséggel semmi baj se lesz, ha végre történik valami komoly is. Hiszitek vagy sem, nem sokat változtat a dolgon, én azért elárulom, csak hogy visszaolvasható legyen, vannak köztünk “keresztény” fanatikusok, akik sajnos ezt, mármint egy terrortámadást is epedve várják. Merthogy akkor kihirdethető lesz a majd aznap gyorsan törvénybe foglalt még rendkívülibb állapot, aztán már csak fel kell húzni a szögesdrótot a maradék pár kilométeren egy hétvégén, villanyt az egészbe, csak miattunk, a biztonságunkért persze, és végre készen áll a nagy mű, indulhat is a zártkörű rendezvény. Amikor végre csak magunkban járjuk a zártosztályon. Magyarország, szép számú Napóleonnal.

* Elkészült a város közvilágításának felújítása.

Valamelyik este, bevallom, már majdnem azt hittem, kiújult a farkasvakságom – nem voltam meglepve, mint nyilván sokan tudjátok, hogy bár állítólag engem is anya szült, de sajnos kiskoromban megszöktem, és sikerült, így a vadonban nevelkedtem. Csak tavalyelőtt találtak rám a kiserdőben, ahol emlékeim szerint farkasok (de minimum kóbor német juhászok, lejjebb nem adom!) neveltek, nyilván tőlük kaphattam el ezt a csúnya fertőző betegséget, mely egyébiránt csak a mellékhatása annak, hogy sajnos farkasember is vagyok, de az csak teliholdkor. Mindenesetre hunyorogva autóztam kifelé a Volán-telepre, munkába, jó ideje se oda, se máshová, szinte soha nem sietek, de azon az estén, a szürkületben, ha valamiért nagyon kellett volna se tudok. Irgalmatlanul vakítottak a szembejövő autók tompított lámpái – a homályt meg-megtörő ellenfény-pászmákban kísérteties árnyalakok tűntek fel és el, a gyalogátkelőhelyek környékén inkább dobtam egy kis távolsági fényt és húszra lassítottam, hogy viszonylag biztos lehessek benne, nem csapok el senkit. Izzasztó egy út volt, szavamra – és némiképpen nosztalgikus is, hiszen eszembe juttatta azokat a levegős, csoda szabad kádári nyolcvanas éveket, amikor például akkor mehettem Romániába, amikor csak jólesett, és ott aztán lélegzetvisszafojtva autózgattunk végig a mustársárga 100-as Skodával a nagyváradi meg kolozsvári utcákon, amiken aztán egyetlen szál lámpa se égett, ment a korabeli rezsicsökkentés ezerrel, csak lestünk. De ott legalább nem volt mellébeszélés: egy szóval nem mondták, hogy energiatakarékosra cserélték a lámpákat – simán csak fel se kapcsolták őket, amúgy se nagyon volt ott miért császkálni az utcákon sötétedés után. Nálunk viszont a közvilágítás korszerűsítése – ha jól tudom, hasonlóan az Aranyvölgyi út felújításához, elkészült (bár utóbbinál mintha halkan még mantráztak volna további ütemeket, de ahogy nézem, inkább a szokásosban bíznak, azaz hátha elfelejtjük, vagy ha nem, akkor se ugatunk miatta feleslegesen). Mondom, a fentieket tapasztaltam – meg kell persze adnom, késő éjszaka, amikor hazafelé gurultam, sokkal jobb volt a helyzet, például nem voltak szembejövők és nem volt környezeti fényhatás – igaz, az még akkor is feltűnt, hogy például a Dózsa György úton figyelemreméltóan sok lámpatest nem működik, ami azért nem olyan erős élettartamilag, azt kell hinnem. Személyes tapasztalataim azonban, hogy stílszerű legyek, elhalványultak, amikor elolvashattam, mit is mondott Téglás Zoltán városfejlesztési igazgató a közgyűlésben. Kiderült ugyanis, hogy a szabványoknak megfelelőek az értékek, mindazonáltal a szakemberek tartottak egy esti bejárást is, s összeállítottak egy listát azon helyekről, ahol haloványak a fények, aztán egy KCR-darus IFÁ-val még aznap este el is vitették a hivatalba. Egyébként pedig: “Minden a minisztériummal egyeztetett módon történik.” Ez az univerzális mondat nyugtatott meg végképp: mert tudom, hogy itt, akárcsak az országban, évek óta mindig minden a minisztériummal egyeztetett módon történik. Csak úgy szőrmentén jut eszembe, hogy ez a szabványoknak szerencsére nagymértékben megfelelő beruházás valakik szerint és valakiknek 255 millió forintot ért. A szabványoknak megfelelő kivitelezést nyilván gondos tervezés, szakmai előkészítés és hatástanulmányok előzték meg – szerintem erre utal az a tény is, hogy a közbeszerzési pályázaton a Rosettum Kft. nyerte el a kivitelezési munkálatok elvégzését. A 2009-ben alapított cégről annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy (a céginformációs adatbázisból kiderül) amikor épp nem villanyt szerel Dunaújvárosban, akkor piac- és közvélemény-kutatással foglalkozik, ami szerintem minimum határeset, például könnyen megeshet, hogy korábban éppen ők kutatták a villamos kivitelező vállalkozások piacait, és e tevékenység során szert tettek a megfelelő tapasztalatokra. Ha másból nem is, az elvégzett munkájuk minőségéből ez elég… khm… világosan kitűnik. Egyébként pedig, alighanem isteni sugallatra, 2014 szeptemberében vették fel tevékenységi körükbe az alábbiakat: “Villamos világítóeszköz gyártása”, “Egyéb villamos berendezés gyártása”, “Villanyszerelés”, “Mérnöki tevékenység, műszaki tanácsadás”. Három hónappal a közbeszerzési eljárás kiírása előtt történt mindez, istenkém, van, aki jó időben dönt jól. Ha a piackutatás nem annyira megy (a korábbi öt év alatt 112 milliót sikerült összekutatni), szereljünk villanyt, 255-ért. Tiszta szerencse, hogy ebben a makulátlanul működő országban eszembe se tud jutni semmi erről az egészről, nyomatékosítom: minden törvényes, minden etikus, mindennel meg vagyok elégedve. Jobb lesz hozzászokni, hogy sötétben nekünk se kell az utcákon kódorogni: mindenki maradjon szépen otthon és makramézzon. Vagy kutasson piacokat: a fenti eset is szépen mutatja, aki keres, talál. A minisztériummal egyeztetett módon persze…           

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (30 lövet, átlagosan: 6.90 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

4 komment

  1. Pannianyu szerint:

    Attól tartok nem elég,a boldoguláshoz, ha piacot kutatgat az ember esténként… :(

  2. Sándor Elek szerint:

    Így jobban látszik a fény az alagút végén!

  3. Hatlövet szerint:

    Az a helyzet, hogy a fényszennyezés is környezetszennyezés, tehát vedd úgy András, hogy környezettudatos városvezetésünk van. :D
    Azon azért csodálkozom, hogy ilyen probléma a focipálya világításnál nem merült fel.

  4. Lugossy szerint:

    Kapitány!Ismét nagyon jól fogtál meg mindent,ahogy szoktad is.Jelenkorunk városi dolgait és az ezzel kapcsolatos problémákat megint csak a realitás elemeivel kapcsolod össze és nagyot domborítottál.A szemed remélem továbbra is nyitva marad…bízom benne,mert nagyon jó olvasni Téged.
    Köszönöm ezt is,már most várom a következőket!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


+ 8 = tizenöt

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz