Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


01 augusztus
6komment

A nap, amikor szárba szökkent a Műtsd magad-mozgalom

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már száznyolcvanadik kiadásában ismét csak a Citius, Altius, Fortius hármas jelszó mentén kezdjük meg a szélesebb néptömegek öncélú izgatását – nem, ezúttal nem a tanulságokban nem épp szegényes Szente István Olimpilya Zéerté szereplőinek újabb kalandjai jönnek, egyszerűen csak annyi történt, hogy egy kishitű porfészek, valami Boston visszavonta a 2024-es olimpia megrendezésére benyújtott nevezését. A minimum persze az lenne, hogy a visszalépést időben jött figyelmeztetésnek vegyük – de akármibe lefogadom, a magyar olimpiarendezés lázálmában égők úgy fogják érezni, még tovább nőttek az esélyeink. Pedig esélye csakis annak a sportágnak van, hogy ismét sikerül ellopatni pár alkalmas polgártárssal néhány száz milliárdot – egyebet ne mondjak, a korábban elkészített tervek átdolgozásáért már most, tíz évvel a tervezett esemény előtt 480 milliót nyalt fel a PricewaterhouseCoopers tanácsadó cég. Hazai vizekre evezünk, barátaim, nem vicces történettel: magát műtötte meg otthon egy 57 éves nagyatádi férfi, mert fájdalmai miatt nem bírta kivárni az operációjára kitűzött szeptemberi időpontot. Egy hatalmas vérrögöt távolított el a lábából, ne is mondjátok, horror, én aztán tudom, de egyébként azóta nem dagad a lába, mi több, azóta már orvosok is vizsgálták, és megállapították, hogy helyreállt a vérkeringése… Huszonöt éve már, hogy minden kormányerő csak dumál, ígérget, és táplálja azt a hazug legendát, hogy az egészségügy, még ha kicsit kevés is benne a pénz, a benne dolgozók hivatástudata miatt elfogadható színvonalú ellátást kínál a betegeknek… Múlt hét elején némi kikapcsolódást engedélyeztem magamnak, Észak-Magyarországon motorozgattam kicsit – már hazafelé, valami hirtelen ötlettől vezérelve Parád után letértem a 24-es útról, s egy jó kis kanyargás reményében Galyatető és Pásztó felé fordítottam az eke szarvát. Nem volt nagyon jó ötlet, most már be kell látnom: a tengelytörő kátyúk közt zötykölődve csak az vigasztalt, hogy mire hazaérek, Európa legmegrázóbb útja, az Aranyvölgyi végre elkészül. Hát… nagyjából ja, látom, vadiúj toldások-foltok, és valamennyire már múlóban a sávlezárások is – de azért ha valaki rám ad egy XXL-es csadort megfordítva, úgy visz át a szokott szakaszon, nem biztos, hogy az az első tippem, hogy ez kész… Fojtogató hírek Bostonból, A Night At The Opera és úti élmények/halmányok, gyerünk, siessünk, sok a dolog…

Hirdetés

* Boston már biztosan nem rendez olimpiát 2024-ben.

Kishitűek, szerencsétlen lúzerek, csórók, tiszta röhej az egész, komolyan – ezek az amerikaiak egy szaros olimpiát nem tudnak megrendezni… Hol vannak ezek a mi fejlődésünk üteméhez, a mi szintünkhöz – tessék, a magyar deformok működ. Martin J. Walsh polgármester hétfőn jelentette be hivatalosan, hogy a megfelelő anyagi garanciák hiányában nem tudja támogatni a város aspirálását a 2024-es olimpiára. Boston lakosai egyébiránt már a megrendezés felvetésekor se nagyon lelkesedtek az ötletért – az ott élők fele volt nagyon szkeptikus, ami egyébként nem meglepő, az ilyen komoly felfordulással járó nagy rendezvényeket sokan fogadják gyanakvással, szerintem jogosan… Az elutasításhoz viszont az igazi nagy lökést egy alulról szerveződő, aprócska civil kezdeményezés indította el: konkrétan három, harmincas éveiben járó fiatalember kapaszkodott össze 2013-ban, és úgy gondolták, felelős állampolgárként kötelességük, hogy mindent megtegyenek a bostoni olimpia megfúrásáért. Kevesen fogadtak volna rájuk: igencsak komoly üzleti érdekcsoportok álltak a másik oldalon – csak ez év elején 1.1 millió dollár ment el például tanácsadói díjakra. Az igen hatékonyan és ügyesen kommunikáló kis csapat viszont mindössze 7500 dollárt költött összesen másfél év alatt – mégis sikerült sokakat megszólítaniuk, és a közvélemény elé tárni a tényeket. Kőkeményen cáfolták például azt a szívesen hangoztatott kacsamesét, hogy az olimpia felpörgetné a helyi gazdaságot: független tudósok számos tanulmányban mutatták már ki, hogy egy olimpia megrendezése nem jár semmifajta gazdasági növekedéssel, még a turizmus sem profitál, mert (ezt London és Peking példája is jól mutatta) bár nézők kétségkívül érkeznek az eseményre, de mégse annyian, mint amennyi látogatót távol tart a káosz. Az ellenző civilek azt is világossá tették, hogy az olimpiarendezés piszok drága dolog, ráadásul a végén, bármit ígérjenek is a kormányok, mindig az adófizetők fizetik a számlát: konkrétan 1960 óta nem volt példa rá, hogy ne lépték volna alaposan túl a tervezett költségvetést. És ami még ezeknél is fontosabb, mutattak rá: az olimpia megrendezése más fontos problémák megoldásától/kezelésétől veszi el az energiát és a pénzt. Az olimpiarendezés gigantikus munkája az adott város teljes vezetését és hivatalnokait évekre leköti és elvonja szinte minden más, hosszabb távon adott esetben sokkal fontosabb feladat megoldásától… Nos, a fáradhatatlan, megtörhetetlen lelkesedéssel tevékenykedő civilek, s természetesen az időközben melléjük állt komolyabb erők végül teljes sikerrel jártak, Dávid legyőzte Góliátot – Boston, immár biztos, nem vág bele egy erejét meghaladó, minden látszat ellenére szinte csak veszteséget és zűrzavart hozó projektbe. Chris Dempsey, az egyik “bostoni hős” arról is beszélt, reméli, hogy Boston példája intő jel lehet a NOB számára is: szerinte, ha nem változnak az olimpiarendezés feltételei, aligha hihető, hogy felelősséggel döntő, okos városok belevágjanak egy ekkora, ráadásul nem sok jóval kecsegtető feladatba. Na, én most riadtam meg igazán: mert a fentiek fényében szinte bizonyos, hogy Budapest, Magyarország még eltökéltebb lesz, ráadásul lesznek, akik a tenyerüket dörzsölik, mert egy vetélytárs “kihullott”… Nekünk amúgy is tökéletesen mindegy, hogy az ország, a város nyer-e vagy veszít – a lényeg már most, tíz évvel az egész előtt is az, hogy addig sok százan nyerhetnek az olimpián – lopott pénzből, igaz, de az itt, az elmúlt huszonöt év a bizonyíték rá, senkit nem érdekel. Gyorsabban, Többet, Mélyebbre – nem zárható ki, hogy a magyar olimpia jelmondatát már nyomják is a nemzetiszín zászlókra, természetesen Mészáros Lőrinc a héten felépített nemzeti nyomdájában.

* Megműtötte magát egy 57 éves férfi Nagyatádon.

István vérkeringésével volt baj, égő fájdalmat érzett a lábában. Háziorvosi vizsgálat után szeptemberre kapott műtéti időpontot, még júniusban, de fájdalmai miatt nem tudta kivárni az ősz elejét: mivel három éve már végeztek rajta vérrög-eltávolító műtétet, és akkor alaposan megfigyelt mindent, úgy gondolta, megoldja a dolgot házilag. Egy szikét jóddal és borotvaszesszel fertőtlenített, aztán neki is látott az operációnak. A combjánál és a térdénél elszorította a lábát, majd felvágta ott, ahol az újabb vérrögöt sejtette. Mint mondja, óriási fájdalmai voltak, de kibírta – s végül egy injekcióstűvel kiszívta a vért a lábából, s ennek során közel egy centis rögöt távolított el. A házi műtét helye ugyan begyulladt, a fájdalmai viszont megszűntek – mi több, azóta már orvosok is vizsgálták, és megállapították, hogy helyreállt a vérkeringése. Szép történet, nem? Nekem valahogy nincs kedvem nevetni tőle. Merthogy az egész őrület kiindulópontja a szeptemberi időpont, mondjuk hogy négy hónapot kellett volna kibírnia. Jó lenne talán azoknak is észrevenni, akik maguknak persze jól felszerelt klinikákat építtetnek, hogy a magyar egészségügy összeomlott, végóráit éli, vagy már ki is múlt, csak, mint a viadalon nyakszirten szúrt bikát, a lendület viszi még. Alsó hangon huszonöt éve, hogy érdemben senki semmit nem tett ezen a területen: a mindenkori kormányzat által jól táplált legenda arról szól, hogy bár a rendszerben kevesebb a pénz a szükségesnél, az egészségügyi dolgozók hivatástudatának köszönhetően mégis viszonylag jó ellátásban részesülnek a magyar betegek. Hatalmas, gusztustalan hazugság. Sajnos az elhivatottság – amely valóban sok orvos és ápoló fő mozgatórugója – önmagában édeskevés az egészségügyben: nézzük már meg, milyen általános körülmények uralkodnak egy átlagos egészségügyi intézményben, milyenek az ágyak, a bútorok, a falak, a festés, a vizesblokk; hogy hány betegre jut egy ápolónő; hogy milyen fizetésekért teszik a nem akármilyen dolgukat a kórházakban tevékenykedők (zárójelben, de nagybetűvel: IS – merthogy a többi magyar rabszolga sem kevésbé gyalázatos bérekért tesz-vesz, legfeljebb a közvetlen felelősség vonatkozásában akadhatnak némi eltérések); és gondoljunk már bele, hogy úgy egyáltalán, miféle “ellátás” is az, amelynek igénybevételekor a kedves betegnek lényegében mindenről, a legalapvetőbb tisztálkodási szerekről éppúgy, mint extrémebb esetekben kötszerről, gyógyszerről és minden másról is magának kell gondoskodnia, ha jót akar – és miféle “ellátás” az, amelynél fél éveket kell várni sürgős, a szó szoros értelmében életbevágó beavatkozások esetén is. Miközben igen sokaktól (vagy a munkaadójuktól) hosszú évtizedeken át igen jelentős mértékű hozzájárulást csíp le a gondoskodó állam – hogy hová is folytak és folynak azok a pénzek, nyilvánvalóan senki nem tudja, és ha tudná se mondaná meg, egy biztos, nem oda, ahová kellett volna. Mert akkor nem ott tartanánk, hogy István Nagyatádon, a konyhában nekiáll megoperálni a saját lábát, hogy ne kelljen amputálni és/vagy hogy ne haljon meg. Látszatintézkedések persze mindig vannak: legutóbb például a kormány átvállalta a kórházaknak a beszállítók felé felgyülemlett adósságát, azaz egy részét, azaz később már azt a részét is vitatta… egyébiránt hatvanmilliárd forintról beszélünk vagy beszélnénk, az ellopott magánnyugdíjkassza ötvened részéről… És miközben ömlik a kamu propaganda ezerrel a röpke európai körbenézés után szépen hazatérőkről, természetesen őrületes tempóban folytatódik a szakemberek legtöbbször végleges elvándorlása: a világon bárhol tárt karokkal és alaposan kitömött tárcákkal, korrekt munkakörülményekkel várják az orvosokat és az ápolónőket – és az vesse rájuk az első követ, aki nem képes különbséget tenni mondjuk kilencvenezer forint és háromezer euró között, ám a legszomorúbb az egészben, hogy még csak nem is csupán a tízszeres pénz itt a lényeg… Jut eszembe: vagy húsz éve Répáshután szilvesztereztünk, s hamar összebarátkoztunk a házat bérbe adó néni fiával. Elég érdekes srác volt, amolyan hegyi nomád típus (és… komolyan… most ugrott be, hogy ő is Pista volt, hmmm…): mesélte például, hogy szeret a mufloncsorda mellett rohanni a hegyen, és csak úgy, sportból ledönteni a vezérkost. Na, éjfél után már igen jóban voltunk, úgyhogy közszemlére tette a lábát: egyszer beleesett a kútba, s úgy nyolc méter tájékán volt valami kiálló szögvas, ami zuhanás közben úgy egy röpke méteres szakaszon csontig feltépte a lábát. Ezzel a nevetséges kis karcolással persze kimászott, aztán megivott fél liter fájdalomcsillapító vegyigyümit, és tűvel-cérnával összevarrta magának. Persze a varratszedéshez is kellett a fél liter Palincain. Ott követtem el a hibát, hogy elmondtam neki, van egy kis visszerem – esküszöm, nem volt könnyű megakadályoznom, hogy meg ne műtsön a konyhában: kissé már ittas volt, egy kombinált fogót lengetett, amit a gázrezsó lángjában tartott egyfolytában sterilen, miközben azt hajtogatta, csak egy lószőrrel kell elkötni a combomnál, két perc, egy rántás, és kint is van, higgyem el, na, ne legyek már kislány… Szerencsésen megúsztam  azt az estét – a visszerem máig megvan: türelmesen várom, hogy az orvostudomány még egy kicsit fejlődjön, és 3 x 1 eperízű pezsgőtablettával lehessen maradéktalanul gyógyítani…

* Motoroztam egy kicsit a Bükkben. Meg az Aranyvölgyin.

Ha valaki motoros felebarátaim közül mostanában azt tervezi, hogy Parád után lemegy a 24-esről (ami mellesleg szintén nem teljesen osztrák minőségű, mondjuk úgy), és átvág Galyatető felé, hogy aztán Pásztónál lyukadjon ki, nos, annak emberbarátként jó szívvel csak azt javasolhatom, alaposan gondolja meg a dolgot, leszámítva azt az esetet, ha kiemelkedően jól rugózó, vaskos gumijú krosszmotorja van. A jelzett úton nagyjából húsz olyan kátyúba sikerült belerongyolnom (pedig, higgyétek el, az első két kilométer után nem diktáltam valami eszeveszett tempót, mondjuk olyan ötvenes átlagot mentem tán), hogy azt hittem, kiugrik a szemem – volt pár olyan, amik után tényleg azt gondoltam, vége a gumimnak, a felnimnek, a teleszkópjaimnak… De hát szerencsére hű Rocinantémat nem olyan alumíniumból faragták, hogy könnyen feladja – ja, még mielőtt valaki nagyon lemazsolázna a húsz kátyú miatt, gyorsan közlöm, olyan ötszáz komolyabb lehetett összesen, úgyhogy nem is volt olyan rossz az arány. Szentségeltem rendesen, fennhangon, felverve az erdő csendjét – közben persze beugrott, hogy húsz éve is túráztunk ezen a részen vagy hat-nyolc motorral, és akkor is ugyanez volt a helyzet, szóval nem vészes az egész, minek is kéne rajta javítani, elvégre is hol van még karácsony, gondolják alighanem derék bendegúzaink. Van egy haverom, aki nem érti a magyar útjavítás alfáját és omegáját jelentő toldozás-foldozás lényegét. Azt mondja, Ausztriában (csak példaként, mert tud még vagy harminc országot Európában) egy tudom is én, húsz kilométeres szakaszt nagyjából két-három hét alatt raknak rendbe, a munka nagy részét általában éjszaka végzik, hogy minél kevésbé zavarják a közlekedőket, és persze szépen lemennek az alapokig, onnan csinálják újra az egészet. Megvannak, levonulnak, húsz évig hozzá se kell nyúlni, azaz nem kellene, mert persze tíz év után újra megcsinálják, talán mert unatkoznak. Mármost, mondja ez a tamáskodó barátom, Ausztria sem kimondottan szubtrópusi éghajlatú ország – miért nem csináljuk hát mi is ugyanígy, egyszerűbben, olcsóbban, jobban? Csak nektek mondom, neki nem merem, mert elég jó erőben van: ez tiszta hülye, de tényleg. Ez azt hiszi, hogy amikor nálunk utat javítanak, az a cél, hogy az úton közlekedők jó minőségű aszfalton mehessenek, ami ráadásul sokáig használható minőségű marad – mint az elmaradott külföldieknél. Hát itt van az óriási tévedés: Magyarországon azért alakult ki a toldás-foldás rendszere, mert az említett műveletet évente akár többször is végezheti az út kezelője – az a látszat, mintha azért dolgoznának, hogy nekünk jó legyen, miközben a valóság az, hogy minden egyes felvonulást, minden emberi és gépi munkaórát, minden deka aszfaltot, minden csepp üzemanyagot szépen el lehet számolni. És persze mindenre rá lehet tenni egy kevéskét, vagy így, vagy úgy, és azután sok kicsi sokra megy, s mint tudjuk, nincs az a megrakott szénásszekér, amire ne férne fel még egy villával, továbbá olyan kis összeg sincs, amivel a mézescsuprok buzgó őrzőit meg lehetne sérteni. Ugyanígy van ez egyébként az útfestéssel is – elhatároztam, jövőre nem leszek rest, meg fogom számolni, egy évben hányszor festik fel az útjelzéseket például a városban, most nem szeretnék becslésekbe bocsátkozni, de a múlt héten már a sokadik alkalom volt, az biztos. Tudom, lekoptatják azok a buzi járművek – de hadd tudakoljam már meg, milyen minőségben festenek, ha két havonta kell újracsinálni… Volt persze olyan festés is, amit disznóperzselővel is vagy két napig égettek hatan, hogy valahogy eltüntessék – egy ismeretlen közlekedésszervező nagyszerű ötlete alapján a forgalomtól elzárt területet csináltak a Városházánál, ha még emlékeztek, ni csak, azóta lett belőle egy klassz kis sáv. Na, kábé ugyanezt kéne még megcsinálni pár helyen, például az Aranyvölgyin, ahol szintén elvettek az útfelületből egy csomó hasznos felületet – ugyanaz az ember biztosan tudja, miért is, csak meg kéne kérdezni tőle már egyszer… Ja, apropó, Aranyvölgyi… Még ott, a miskolctapolcai barlangfürdő előcsarnokában, a neten olvastam el az Újságban, hogy hurrá, végéhez közeledik az Aranyvölgyi út “felújítása”: nosza, siettem is északról, ahogy csak a kátyúktól tudtam, ha valaki, hát én, aki naponta többször is kiköpöm a pejslimet azokon a Guinness-rekord tankcsapdákon, igazán tudnék értékelni némi simaságot. Nos, szerdán el is mentem tesztelni… öhm… izé… én igazán tudom, hogy le volt zárva, álltam ott párszor a tizennégy másodperces zöld lámpa fölött nyolc kilométerrel, nem vészes… és… azt is láttam, hogy tényleg beépítettek pár csatornarostélyt azok helyett, amik egy icipicit tényleg be voltak már süllyedve úgy másfél méternyire… de amúgy… izé… szóval most én vagyok hülye, ha azt érzem, hogy abban a változatlanul toldott-foldott (bár kétségtelenül szép, vadiúj toldásokkal ellátott) útszakaszban továbbra is olyan hullámok vannak, mint a Tirrén-tengeren egy gyengébb orkán idején??? Jó, mondom, értem én: nincs pénz drága felújításra – huszonhat kókányolásra, ami összességében pont tízszer annyiba kerül (de persze huszonhatszor csöppen belőle), viszont van. Jaj, kérlek, nézzétek már el, ha netán csupa hülyeséget hordok össze: ma úgy hozta a vezénylés, hogy négyszer lavíroztam át az autóbuszt azon a tengerszakaszon, és nem tudom kizárni, hogy ettől egy kis agyrázkódásom lett – szerintem bemosakszom, és még délelőtt rámegyek egy ambulanter agyműtétre…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (22 lövet, átlagosan: 6.73 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

6 komment

  1. Juhász Maxim szerint:

    Az utolsó tèmához kapcsolódva annyit elmondanèk, a magyar úthálózat kifogástalan állapotú, egyetlen nüansznyi hibája van; a kátyú! Èn, aki nyolc ève vendègszerepelek hazánk GDP-jövedelmènek javát adó Perkáta államában, pontosan èrtem a problematikát.Házam előtt kiköltözèsemet követő nèhány hèttel megjelent az aszfalton egy apró lyukacska. Nem volt szemtelenebb, tolakodóbb mint a városi kátyúk, ám ahogyan a közmondás is tartja; gazda szeme hízlalja a jószágot, napról-napra növekedett szemlèlődő èrdeklődèsemre. Egèszen a következő tavaszig.
    Minden szakmai tudásommal felvèrtezve, ekkor eljött a mester ideje.
    Sufniból szerszámoknak sorakozó, beton megkeverve, irány a kátyú, amely addigra gödörrè cseperedett.
    A munka eredmènyèt a következő fagy beálltáig, tehát novemberig èlvezhettem. A következő tavasz nagyobb gödröt ès új anyagösszetètelt hozott. A betont, mint hagyományos èpítőanyagot száműztem, ès megjelent a bio. A gödör feltöltèsèt cementes kukoricaőrlemènnyel orvosoltam, ennek hatásfoka alig maradt el a beton tartósságától. Októberig bírta.
    Immár nyolc èv távlatából elmondhatom, technikámat odáig fejlesztettem, a cementet is likvidálni tudtam. Jelenleg a csemperagasztó-dinnyemag kettősre esküszöm, ám nem tudhatom mit hoz a jövő. A repedèsek útjai kifürkèszhetetlenek…

  2. vadmoha szerint:

    Köszönjük az újabb szösszenetet.

    Olympia
    Boston kihullásával máris egy esetleges helyszín kiesett. Bár nem nevezném vetélytársnak, belátható időn belül nincs esélyünk egy ilyen rendezésre. Az olimpia helyszínéről döntőknek is üzlet az olimpia, így érdekük, hogy tanulmányokat és józan eszüket használva döntsenek. Aki a magyar valósággal kicsit is tisztában van, akár itthon, akár máshol az tudja, hogy esélyünk sincs. Szóval az egész „szappanbuborék semmi más”.

    Vérrögös út
    Jajj, „a kutyától félek, a vértől hányok”. Kicsit részletesre sikerült nagyatádi honfitársunk sufnituningjának a leírása. Nem lesz egyszerű kiverni este a fejemből a képet, ahogy a jóöreg nyiszálja magát vérrög után kutatva. Még jó, hogy talált valamit, ami olyasminek nézett ki, különben ki tudja, mikor hagyta volna abba.

    Aranyvölgyi dimbes-dombos kis utunk.
    Valamikor Földünk nagy részét egy őstenger borította, ne csodálkozzunk ha annak hullámai az azóta eltelt több ezer millió év alatt ott a völgyben megkövültek és a helyi szakemberek a nyomokat röpke 15 év alatt nem tudták még maradéktalanul eltüntetni.
    Ausztriában ez is jobb? Maradjunk annyiban, hogy más. Az ottaniak azt szokták meg, mi meg ezt. A hosszú távú tervezés nem erősségünk. Önzőek vagyunk és a nép ezt elnézi a döntéshozóinknak is, márpedig ők csak négy évre előre gondolkodnak (tervezgetnek). Néha csak azért tesznek úgy, mintha nem így tennének, mert ezt elvárják tőlük azok, akik nem akarják látni a fától az erdőt.
    Sok mindent nem tehetünk.
    Sodródunk az aszfalt hullámain, vagy elhajózunk más vizekre.

  3. Tóth Gábor szerint:

    Olvasva a sorokat eszembe jutott régi mániám: azon aggódom jó 20 éve, hogy vajon kidobták-e az összes Lenin szobrot,szobrocskát kilencvenben vagy ott vannak azok szépen lefóliázva a padlásokon, pincékben, ki tudja mikor lesz rájuk épp szükség.
    Attól tartok közeleg az idő, amikor elő lehet venni őket ismét,és némi farigcsálás,frissítés után ismét használatba kerülnek népünk őszinte örömére.
    Hiszen ahogy olvasom, semmi sem változott.
    :)

    • Boda Kapitány szerint:

      Anno, ’90-ben, amikor megalakítottuk a Lenin Lökő- és Gurító Egyletet, felvásároltuk a fél orosz laktanyát, amennyiben megvettünk minden relikviát, ami csak létezett odabent, mit mondjak, elég szép mennyiség volt, aztán felvittük az LLGE székhelyére, ami az egyik főiskolai kolesz legfelső szintjén volt. Billiárdasztalaink voltak, tán három, és elég érdekes/vidám társasági élet folyt az egyletben – a Lenin-cuccokat egy szekrényben tartottuk, de egy szép napon/éjszakán valaki feltörte a helyiség ajtaját, plusz a szekrényt, és mindent elvitt. A nagy Lenin-szobor egyébként a múzeumban áll és figyel. Mostanában szerintem elégedetten…

  4. Hatlövet szerint:

    Így utólag lehet hogy jobban jártál volna, ha hagyod Istvánnak megoldani azt a kis visszér problémát. Fél liter vegyigyümi érzéstelenítés után meg sem kottyant volna. Most meg majd műtheted magadnak vazze. :D

    Az utolsó témához hozzászólva szerintem nem jól látod András, mert a kátyúzást szerintem ugyanannyiért végzik Magyarországon mint Ausztriában a teljes útfelújítást ami évtizedekig bírja a gyűrődést.
    No most ezt kell beszorozni az évente legalább egyszer elvégzett kátyúzással. Ezek már néhány százezerért le sem hajolnak, náluk tízmillióknál kezdődik a fajlagos egy főre jutó lopott profit.
    Van akiknél milliárdoknál.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


9 × hét =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz