Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


18 július
5komment

Fáradhatatlan kutatók, klasszicista villában

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már százhetvennyolcadik kiadásában jó kis hippiket invitálunk képzeletbeli színpadunkra: épp a napokban olvastam arról a nem kicsit szórakoztató, hatvanas évekbeli pletykáról, mely arról traktálta a minden ilyesmire roppant kihegyezett közönséget, hogy a banán héjában található (és igencsak bonyolult eljárással ki is nyerhető) a bananadine nevű pszichoaktív szer… Az őrületes kacsa szép kis kört repült és hápogott be annak idején: végigszaladunk rajta, és egy éles kanyarral még örök kedvencemet, a nagyszerű Mark Twaint is beszólítjuk – a Hogyan szerkesztettem mezőgazdasági lapot? című kisnovellán ezredszer is könnyesre röhögtem magam… Na, ha már könnyes a szemem, evezzünk honi vizekre: a hónapról hónapra több állami pénzt kuncsorgó Fekete György, az úgynevezett Magyar Művészeti Akadémia amulettes feje jövőre már 6.6 milliárdból fizetheti a gittegyletébe szép pénzért becsatlakozott lánglelkű művészeket. Tudom, pite az éves összeg, maximum egyetlen, közepes államtitkári korrumpálásra lehet talán elegendő, de megnyugtatok mindenkit, lesz ez még a duplája is, mindegy, persze azért titkon reménykedem, hátha mégsem. Ja, tudom fokozni: 174 és fél millió megy a Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet működésére, további 143.2 millió pedig e múlhatatlan fontosságú intézmény székhelyének (még 2013-ban megkapták a Budakeszi úti, mondjuk úgy, mérsékelten csúnya Hild-villát) felújítására. Most pedig valaki azonnal legyen szíves, és kérdezze meg tőlem, hogy az elmúlt évek során immár százmilliókat kapott “kutatóintézet” hol is tart a módszertani elmélyülésekben… Jól sejtitek, igen – de odabent válaszolok is… Végül Sándor bácsit mutatom be egy kicsit mindenkinek, akivel a Vasmű úton, a motorom mellett elegyedtünk szóba, elvileg egy kérdés tisztázása erejéig – hogy aztán persze egy bő órán keresztül szórakoztasson egyrészt nem hétköznapi élettörténetével, másfelől pedig lenyűgözzön azzal a pompás és pofonegyszerű filozófiával, aminek mentén ez a folyton mosolygós, szellemes örökifjú a kezdetektől elégedetten és boldogan éli az életét, mind a mai napig és evör. Étel- és életreceptek, banándrog és nem kevésbé pszichedelikus George Black-show a mai HL-ben: kérnék egy határozott lapozást, most.

Hirdetés

* A banán héjában egy pszichoaktív szer, a bananadine található. Legalábbis ez terjedt el a hatvanas évek hippivilágában.

Rendben, nem teljesen friss a hír, de jártamban-keltemben rábukkantam valahol, és annyira megtetszett, hogy elhatároztam, megosztom veletek: hátha van a környéketeken pár banán, és javítanátok a hangulaton. Szóval 1967-ben egy (mellesleg Woodstockot is megjárt) hippizenekar, a Country Joe & The Fish most 73 éves frontembere egyik koncertjük előtt a színfalak mögött, regényes körülmények között talált egy méretes, dekorációként használt banánt – vicces ötletnek tűnt, hogy még a buli előtt felrakja egy pickup-re, és mint a cirkuszosok, menjen vele pár promó-kört San Franciscóban. A koncerten aztán kicsit továbbgondolta a dolgot, és ünnepélyesen bejelentette a titkot: a banán héjától szépen be lehet állni, s mert adakozó természetű srác volt, mindjárt szét is dobált némi nyersanyagot a rajongók között. A hívők pedig buzgón rágcsálni kezdték a cuccot. Ááá, nem úgy megy ám az, srácok: nem sokkal később egy ugyancsak kedélyes természetű, nem teljesen mainstream, de a hippik körében roppant népszerű és méltán mérvadó lap már hozta is a tuti receptet, amit aztán egy “anarchista szakácskönyv” terjesztett el még szélesebb körben – gondoskodtak róla, azt ne higgye senki, hogy nem kell rendesen megküzdeni egy kis bananadine-ért… A cucchoz csak a héj fehér részére volt szükség, azt alapos munkával le kellett választani, ráadásul 8-9 kilóra volt szükség, kevesebbel nyilván nem is működött volna a dolog, igaz, így se, csak így az ötletgazdák sokkal jobban szórakozhattak, ha elképzelték a banándrogosokat. 8 kiló fehér részhez egyébként szerintem kell vagy nyolcvan kiló banán – annak az árából azért, azt hiszem, valami értelmes is kapható a szabadpiacon: mindegy, ennek megvolt a maga romantikája, maradjunk ennyiben. Később azért történt némi recept-ráncfelvarrás: egy praktikusabb gondolkodású amatőr kutató megfigyelte, célszerű oldószerként némi alkoholt alkalmazni, s lássunk csodát, ekkor valahogy a bananadine pszichedelikus hatása is erősödik. Egy idő után az egész sztori annyira népszerű lett, hogy valódi tudósok is elkezdték vizsgálni a dolgot – ők nagyjából félóra alatt megállapították, hogy marhaság, a bananadine egyszerűen nem létezik: ez azonban, összeesküvéselmélet-gyártói körökben ismerős fordulat, csak olaj volt a tűzre, a csodabanán hívei számára épp ettől fogva lett nyilvánvaló, hogy a kormányzat minden eszközzel igyekszik titokban tartani az új anyag létezését… A szerintem nagyon szép sztoriról egyébként azonnal óriás kedvencem, Mark Twain jutott eszembe: a Hogyan szerkesztettem mezőgazdasági lapot? című kisnovellájában azt a csodás esetet írja meg, amikor egy hétre átvette egy mezőgazdasági újság szerkesztését, s bananadine létezéséhez hasonló merész tanok közzétételével igyekezett kissé odavágni a mezőgazdaság évezredes dogmáinak. Csak néhány mondat az újsütetű redaktor első remekléseiből:  “A guano szép madár, de tenyésztése nagy figyelmet igényel. Nem szabad importálni június előtt vagy szeptember után. Télen meleg helyen kell tartani, hogy fiókáit kikölthesse.” (…) “A tök az egyetlen ehető narancsféleség, amely megterem északon is, kivéve az uborkát és a törökszegfűt. Az a szokás azonban, hogy a díszbokrokkal együtt az első udvarba ültessük, kiment a divatból, mivel ma már általánosan elismerik, hogy a tökfa gyér lombozata gyenge árnyékot vet.” (…) “Most, hogy a meleg idő közeledik, s a gúnárok kezdik lerakni petéiket…” Kész. El is dőlt: ebben a hónapban már csak Mark Twaint olvasok – mellé meg Country Joe szól, komolyan mondom, félórája hallgatom, és egyre jobb… Persze lehet, hogy az élményben közrejátszik az a tíz kiló banán, amit az utóbbi órácskában elrágcsáltam – héjastól, naná…

* Több száz millió forintba kerül évente a Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet működése.

Esküszöm, a világért sem akarok kisstílű lenni: a nagy egészhez képest ráadásul tényleg szinte gyerekség az a 174.4 millió, ami például az idei büdzsé – és azt is megértem, hogy 143.2 millióból kell felújítani a még 2013-ban a kutatóintézet részére megkapott, fantasztikusan szép, klasszicista stílusú Hild-villát. Elvégre az aluljáróba vagy a Duna-partra csak nem mehetnek művészetelméletet és módszertant kutatni a buzgó munkatársak… Legrutinosabb olvasóim nyilván már sejtik, melyik magyar művészeti szerveződés része az intézet: hát persze hogy Fekete György csodálatos hitbizománya, az évi 6.6 milliárd forintot igazán művészi módon, remek célok megvalósítására elköltő Magyar Művészeti Akadémiáé. Az intézetet, melyre, azt hiszem, ebben megegyezhetünk, olyan szükségünk volt/van, mint egy falat kenyérre, még 2013-ban alapították – elemi fontosságú tevékenységükhöz szinte azonnal megkapták a már említett Hild-villát a Budakeszi úton. 2014-ben ugyan még egyetlen árva módszertani értekezést sem sikerült elkészíteni, tekintettel arra a szikár tényre, hogy még csak látszattevékenységet sem folytatott senki az intézetben – ez sem volt azonban akadálya 109 millió forint eltüntetésének. A Népszabadság kérdésére az MMA készséggel elárulta, mire ment el a pénz: “Az intézet a rendelkezésre álló forrásokat a 2014-es évben a Hild-villa gépészeti távfelügyeletére, őrzésére, az épület karbantartására, a felújítás építészeti előkészítésére (tervezésére, tervkoncepciójának megalkotására), a Hild-villa kertjének gondozására, beázások és egyéb károk elhárítására, valamint a kerítések átmeneti rendbehozatalára fordította.” Szép tehát a kert, nem ázik már a teakonyha, és gondosan őriznek mindent: legalábbis megnyugtató fejlemények. Hogy azért még nincs teljesen kész az épület, arra abból merészelek következtetni, hogy idén a már említett 143.2 millióból csinosítgatják tovább: gondolom, kitapétázgatnak, meg újragittelik az ablakokat. Igazgató azért már van, igaz, csak átmeneti: idén februártól egyelőre jövő októberig Kocsis Miklós jogász, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa (ez a tanársegéd és a docens közötti tudományos fokozat) állt az intézmény élére, aki jogi tanulmányai során nyilván alaposan megmerítkezett a művészetelméleti és módszertani tudományok óceánjában. De hagyjuk az örökös destruktivitást, amúgy sincs itt helye az iróniának: a 32 éves fiatalember ugyanis az MMA tájékoztatása szerint “az intézet kialakításával kapcsolatos operatív feladatok teljes körű elvégzésére” szerződött, punktum. Az meg a véletlenek különös összjátékából fakadhat csupán, hogy amikor Kocsis még a Doktoranduszok Országos Szövetségének elnöke volt, akkor az MMA mostani főtitkára, Kucsera Tamás Gergely ugyanott – ugyancsak – főtitkár. De spongyát rá: a lényeg, hogy egy nélkülözhetetlenül fontos szervezet élére végre a megfelelő ember került, akinek most “az alapvető szervezeti-működési infrastruktúra megteremtése a hangsúlyos feladata”. Mit mondjak, nem irigylem, de reménykedem, hogy hamar végez vele, bármit jelentsen is. A magyar nemzetnek ugyanis most már mihamarabb égető szüksége lenne bizonyos jó színvonalú művészetelméleti és módszertani állásfoglalásokra. Magam ilyesmihez ugyan nem értek, mégis szeretnék egy röpke módszertani állásfoglalást közzétenni, ha már eddig eljutottunk: szóval én valami olyasmit gondolok, hogy mintha nem minden stimmelne abban a közösségben, amelyben, miközben lényegében mindenki, aki egyáltalán még dolgozik e dübörgő gazdaságban valahol, rabszolgaként kapja az éhbért; ahol súlyos betegek, munkában megrokkant és/vagy idős emberek pár tízezer forintos járandóságát egy tollvonással, szemrebbenés nélkül veheti és veszi is el az az állam, amely a Fekete György meglehetősen jó pénzért üzemeltetett gittegyletébe belépő “akadémiai tagok” havi életjáradékát 230 ezer (rendes tag), illetve 160 ezer (levelező tag) forintban merészeli megállapítani – azzal a kitétellel, hogy az “akadémikus” halála esetén hozzátartozóinak kell folyósítani az összeget, nyilván szintén élethosszig, s – ezt már csak én gondolom, nyilván rosszul – ismét csak továbbörökíthető módon, amíg a világ világ. Élni kell, lehetőleg jól: ha egyszer van időtök, fussátok át a Magyar Művészeti Akadémia tagjainak névsorát. Utána meg, hadd idézzem a sajnos továbbra is, egyre aktuálisabb Örkényt: “Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.” Különösebb művészetelméleti és módszertani képzettség nélkül is.

* Megismerkedtem Sándor bácsival.

Mondhatnám, minden úgy indult, ahogyan sokszor szokott. Motorral vagyok, beszaladok valamiért a boltba, kijövök, valaki már ott áll mellette, felveszem a sisakot, kérdez, egyet a szokásosból, mennyi volt, mennyivel megy, hány lóerős, hány éves, hány kiló, ez mi, az hogy működik – hét éve állok vele a lakosság szolgálatában (a másikkal meg huszonöt, azt is kedveli a közönség), elég jól kitanultam már a szakmát, barátságos vagyok, nem sietek, és mindig felülhet a kisgyerek vagy a nagyobb, ha szeretne, hát persze hogy nem baj, hogy a szandi csatja egy picit odavert, nem, nem, semmi gond, tényleg. Szóval megvan a koreográfia, nincs tűpontos statisztikám, de olyan hat-nyolc perc az átlagos kérdezz-felelek, ott többnyire elfogy a beszélgetés, nincs több kérdés, elköszönünk, így van jól. Sándor bácsival viszont kicsit máshogy alakult. Vagy inkább nagyon. Fura, de tényleg: már a szeme állásán láttam, hogy sokkal veszélyesebb nézelődő az átlagosnál. Volt egy kackiás kis bajuszkája, a szemüveg nagyításában pedig még jobban látszott, milyen élénk/ravaszkás a tekintete. Jólöltözött, de visszafogott, hetven-nyolcvan közti, igen fiatalos úriember volt, nagyon halkan beszélt, közelebb kellett húzódnom, hogy rendesen halljam, amit mond. Nem a szokásos kérdésekkel bombázott: az láthatólag nem nagyon érdekelte, mennyivel megy, mik azok gombok s a többi sztenderd. Egy kicsit azért meséltetett, de inkább csak azért, hogy ívesebben rá tudjon kanyarodni, neki milyen motorjai voltak… A DKW, a Sachs, a Danuvia, a Pannónia – és persze mindegyikkel valami jó kis rövid, de friss, poénos, pattanós sztori… Láttam a csillogó szemén, mert persze néztem közben, szóval látszott, ahogy visszament az időben, nagyokat mosolygott, és olyan plasztikusan mesélt, ahogyan csak kevesen tudnak, borzalmasan élveztem. Egyszer csak átkanyarodtunk a családra: a papáról mesélt nagy szeretettel, a legendás, nagy és jó hírű vízvezeték- és gázszerelőről, aki Sándor bácsi négy bátyját is megfertőzte a szakmával, mindegyik vitte tovább a csövezést – ő viszont kakukktojás lett, már gyereknek is kicsit furcsa, öntörvényű volt, mesélte, és hozta a jobbnál jobb példákat, pár szóban csak, hunyorítottam kicsit, és már ott is állt előttem, itt és most, 2015-ben, a Vasmű út szélén kantáros nadrágban a kicsit rosszcsont, kicsit mindenről mindig mást gondoló Sanyika, akire csupán igen mérsékelten hatott a jó szándékú atyai iránymutatás és jellemfarigcsálás. Villanyszerelő lett inkább: és elég sok munkahelye volt, meséli huncut félmosollyal, mert ő bizony nem félt kinyitni a száját, ha úgy hozta a sors, nem különösebben érdekelte, mi lesz a következménye egy-egy őszinte mondatnak, csak kimondta őket, bárki is volt a címzett, aztán lett, ahogy lett. És elég sokszor úgy lett, hogy mennie kellett – de ő bizony nem bánta egy percig sem: nem ijedt meg az új kihívásoktól, ment, amerre vitte a sorsa, és mindig minden fordulatban megtalálta a jót. Nagyon elégedett ember vagyok, tudja? Naná, hogy tudom, csak rá kell nézni: maga a megtestesült elégedettség, mondom neki, mennyire ritka az ilyesmi manapság, Sándor bácsi csak mosolyintva rálegyint, ha ritka, hát ritka, neki pont így felel meg, aztán kész, nem foglalkozik ő senkivel. Vagyis dehogynem: mert elmeséli azt is, milyen sok emberen segített, és milyen jó, hogy megtehette – nem dicsekszik, ne értsétek félre, sőt… inkább csak azért mondja el, mert szeretné, hogy megértsem, ez is a nagy egész, a titok része, szóval hogy az is segít ilyen fiatalnak, ilyen jó kedélyűnek, ilyen boldognak lenni és maradni, ha az ember nem fordul el, ha segítséget kérnek tőle. Pontosabban még a kérést se várja meg, inkább megelőzi. És nem titkolt büszkeséggel teszi hozzá, hogy soha, egy napot se élt úgy, hogy nem azt csinálta, amit szeretett volna – nos hát akkor meg is érkeztünk, itt a közös pont, Sándor bácsi, ahol metszi egymást kettőnk pályája, nagyon is élvezem, hogy látom magam előtt a példát, az igazolást, hogy érdemes, hogy úgy kell, hogy… mindegy, na, úgyis értitek. Beszélgetünk még vagy egy félórát, időnként udvariasan megkérdezi, nem tart-e fel, persze hogy nem, de mire válaszolnék, már egy új sztoriban van nyakig – mintha magamat látnám ebben is. Szívesen elhívnám mondjuk ebédelni, de persze nem akarom elriasztani, minden szimpátia dacára sem vagyunk még abban a fázisban… És itt élek a városban? Hát hogyhogy nem látott eddig, mikor ő meg időtlen idők óta itt lakik a Gagarin téren? Nem is tudom, felelem szórakozottan – aztán mennie kell, és igazából nekem is: elindulok, aztán egy másodperc múlva  visszanézek, hogy intsek neki, de már sehol nincs, mintha a szél fújta volna el, nagyon fura érzés. Megfordulok a zebránál, lassan visszamegyek, de Sándor bácsi tényleg rendesen felszívódott: illik a stílusához ez az abgang. Mától mindenesetre figyelek: mert sok mindent kell még eltanulnom tőle. Meg a hasonló hétköznapi nagy bölcsektől. Akik itt élnek köztünk, és boldogan tanítanának: csak újra meg kéne tanulnunk normálisan szólni hozzájuk, kíváncsian kérdezni tőlük, türelmesen hallgatni őket – hogy mindenkinek jobb legyen egy kicsit…

 

 

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (26 lövet, átlagosan: 6.31 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. Tüske Hajnalka szerint:

    Huh! Először egy mondatot idézek, mert nagyon egyetértek vele: ” A magyar nemzetnek ugyanis most már mihamarabb égető szüksége lenne bizonyos jó színvonalú művészetelméleti és módszertani állásfoglalásokra. ” A másik: nagy szükségünk van a Sándor bácsikra és arra, hogy egyre többen legyünk képesek meghallgatni másokat.Egyetlen szót se helyettesítettem, tehát nem küldök egy darab eurót sem. ;)

  2. Anton Adubo szerint:

    Mindig az emberek, a legegyszerűbb közegből kiragadott sztorik a legjobbak. Sándor bácsis színvonalú történetekből sosem elég, soha.

  3. Tóth Gábor szerint:

    Az a banános sztori sem semmi, de Sanyi bácsi mindent visz.
    A Fekete meg le van….. :)

  4. Tóth Gábor szerint:

    Ezt most találtam.
    Csak neked, július 22-e alkalmából szeretettel…. :)
    http://www.tudasfaja.com/ha-kiprobalod-ezt-a-modszert-soha-tobbe-nem-dobod-majd-el-a-banan-hejat/

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


1 + = négy

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz