Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


04 július
6komment

Buta kis madárkák, akik vagyunk

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már százhetvenhatodik kiadásában egy valódi aprósággal nyitunk: egy másodperccel. Amit június 30-án – ha valaki netán nem vette volna észre – hozzáadtak a világidőhöz, egészen pontosan ahhoz az éjszakához. Egy szökőmásodperccel hosszabbították meg a keddi éjjelünket, azaz 23.59.59 után 23.59.60 jött – én meg nem teszek semmi különöset, csak felidézek egyetlenegy másodpercet, szórakozásból, őszintén szólva még én se tudom, kijön-e belőle valami vagy csak egymás mellé rakosgatunk pár szót vegyesen, de az ilyesmiben, legalábbis remélem, pont ez az izgalmas… A kis litera túra után prózaibb vizekre evezünk, merthogy áll a bál egyes telefonszolgáltatóknál: amikor megláttam a száz méteres sort, először nem tudtam, mit osztogatnak a Telenornál, aztán hamarosan megjött a válasz – aki azt akarja, hogy (most) ne emelkedjen az előfizetési díja, annak nyilatkoznia kell, naná, hogy nem (igazán) lehet telefonon vagy neten intézni ezt 2015-ben Magyarországon, személyesen kell befáradni, naná, hogy nincs meghosszabbított nyitva tartás, több munkatárs… Azért kíváncsi lennék, vajon Norvégiában is meg lehet-e tenni ilyesmit így – hát persze hogy nem… Mellesleg, mielőtt felsővezéri sunyi szándék szerint kirojtozzuk a külföldi szolgáltatók szattyánbőr popóját: nem kell-e elgondolkodni azon, vajon mi is az igazi oka, a gyökere ennek az egésznek – nem akarok Móricka lenni, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe, de akkor is beugranak bizonyos átháríthatatlan különadók és egyéb szorongatások, amivel a vakmerő kormányzat csuklóztat mindenkit, akit csak ér… Megy itt a nagy nemzeti kőkeménykedés, csak az az apró gond, hogy folyamatosan a mi rudazatunkkal csapkodják a csalánt. Végül folytatódik kis etológiai sorozatom: most meg egy erdei rigót láttam az utcánkban, aki épp szétverni készült a fejével egy ártatlannak tűnő, parkoló autót – a gyönyörű kis madár hosszú-hosszú órákon át fáradhatatlanul, sírnivaló elszántsággal küzdött a kocsi lakkozásában tükröződő vetélytársával, azaz önmagával. Hosszan néztem, meg is lett az eredménye: eszembe jutott róla ez-az, gondolom, sejtitek – ha igen, ha nem, fáradjatok a kalitka belsejébe, madárkáim…

Hirdetés

* Egy szökőmásodperccel hosszabb lett a 2015-ös év június 30-án éjszaka.

A másodperc első tizede, amikor a férfi, bár soha nem szokta, leveszi a szemét az erdőben kanyargó útról, és oldalra pillant. A mellette ülő nő boldog mosolyát nézi, pont másfél tizedmásodpercig, a szabályos, fehérített fogacskákat, a bársonyosan sima, piros ajkakat, a kis gödröket a száj sarkában. Megtorpan az idő, s a férfi egy kifejezhetetlenül rövid időre megint érzi, el tudná sírni magát, csak úgy, mert annyira szereti. Jobb kezét leveszi a kormányról, s elindítja, hogy megsimíthassa a szélben repkedő vörös fürtöket. A tűzpiros, nyitott sportautó a másodperc minden tizedrésze alatt kereken 3.33 métert tesz meg velük – nem rohannak, alig százhússzal haladnak. Az említett pillantás egyébként, csupán a teljesség kedvéért, ugyanazon másodperc legelején esik, amikor a hatalmas szarvas a nagy tölgyfa mögött szögletes mozdulattal, kérlelhetetlenül felszegi nemes fejét, mert megérzi az ünő szagát valahonnan a sűrű bokron túlról. A hathengeres motor dugattyúja épp tízszer mozog le-fel, mert ugyanennyiszer robbantja fel a gyertya szikrája a pár cseppnyi üzemanyagot, jön ki a kipufogógáz a szelepeken át, és a többi. Egy méltatlan mellékszerepre kényszerült szarvasbogár, mely valami titokzatos, felsőbb elrendelés szerint épp egyik fáról a másikra igyekszik, vesztére a földön szerencsétlenkedve, talán még érzékeli, ahogy a szarvas biztos támasztékot kereső hátsó patája fenyegető árnyékot vet rá, de tenni már semmit nem tud, csak a vaskos kitin reccsen szét a hátán, és vége. Ezzel a – számunkra – aprócska tragédiával épp le is jár a második tizedmásodperc. A szarvas szájszegletéből szivárgó fehér habból pár, szinte láthatatlan buborék kezdi meg zuhanását a lapulevélre – de ebben a pillanatban még csak a levegőben repülnek: ha kikockáznánk és szuperlassítanánk a felvételt, látnánk, ahogy a nyálgömbök mindenféle amorf alakot öltenek zuhanás közben. A férfi még mindig a nőt nézi, a mosolya, ha ugyan lehetséges egy újabb tizedmásodperc alatt érzékelni bármi különbséget, talán még csábosabb. A szarvas szeme, mint a fényképezőgép motoros blendéje, hirtelen tágra nyílik, orrcimpái megremegnek, két izmos hátsó lábával elképesztő erővel dobbant el a laza talajról, teste ívbe feszül, mellső lábait előrefeszíti, és megkezdi visszafordíthatatlan repülését a bokor felett, mely mögött, ösztöne súgja, mit súgja, ordítja, a vágytól égő ünőt találja. Azonnal. Mert kell. Muszáj. Képzeletbeli óránk fél másodperc táján jár – az autó bő tizenöt méteren száguldott át, a férfi most újra az út felé mozdítja a fejét, tekintete sokkal előrébb, már a következő kanyarnál jár. Nem is foghatja fel a következő tizedmásodpercben eléjük robbanó hatalmas test látványát, a receptorokból tán még el se indul az információ az agyba, a lába csak ösztönösen moccan le a gázról, de fékezni végképp nincs idő. Egy másodperc csupán az egész – azaz egyelőre még annyi sincs. A hetedik tizedmásodperc, huszonhárom méterre történetünk kezdetétől – a becsapódás pillanata. A robaj még nem jutott el a fülbe, a mosoly még nem olvadt le a nő arcáról, épp csak egyenesebb kicsit a szépen kontúrozott száj – de (szegény földbe gyűrt szarvasbogarat leszámítva) már minden résztvevő pontosan tudja, hogy nagy baj van. A nyolcadik tizedmásodpercben a lökhárító már kiüti és eltöri a lábakat, a tehetetlen, mázsás tömeg felfelé lendül, a szélvédőnek csapódik, a bőr máris felreped, a hús kenődik, a csontok sorra reccsennek, s az első vércseppek már a karosszérián. A férfi rémületében belekap a kormányba, az autó hátulja a kilencedik tizedmásodpercben jobbra kitör, a kerék letapad, és hamarosan, már a következő másodpercben indul a rettenetes forgás. A szarvas már nem is él, kettészakítja a száguldó fegyver. A két utas még igen: de a testük már nem feszül bele az ülésbe, hamarosan megkezdik az utolsó repülést. A dugattyú még az utolsó tizedmásodpercben is tízszer teszi meg útját az alsó és a felső holtpont felett: a motor hosszú percekig járni fog még – akkor is, amikor már csak füst, por, vér, halál kavarog mindenhol. Egy szökőmásodperc: érzékelhetetlenül rövidke, semmi idő – hisz látjátok.

* Napokon át sorok kígyóztak a Telenor kirendeltségeinél.

Vagy kígyóznak, nem tudom, ma még nem jártam a Dózsa György úton – amikor először láttam, azt hittem, valami promóció van, ingyen kulcstartót vagy hűtőmágnest osztogatnak, aztán hamarosan kiderült, hogy a tarifacsomag áremelése előtt a cégnek (pontosabban: a cégeknek, mert a Telekom is érintett ugyanebben a történetben) a nemzeti médiahatóság utasítására értesítenie kellett az ügyfeleket, hogy jogukban áll nem elfogadni a módosítást. Így, aki most végigállta a sort és nyilatkozott, az megtarthatja a régi tarifacsomagját, amíg az élő szerződése szól, vagy amíg az adott csomag létezik. Kicsit hasonló a történet a nyugdíjpénztárashoz, ha még emlékszik rá valaki: az a helyzet annyiban volt rosszabb (nekem), hogy Fehérvárra kellett elutazni némi meghitt sorban állás kedvéért, hogy aztán aláírhassak egy papírt arról, hogy azt szeretném, ami az enyém, azt legyenek már olyan kedvesek nem elvenni. Egy darabig legalábbis. Az ideiglenesség persze a telefonos buliban is borítékolható: mondjuk két hónap múlva, teszem azt bizonyos elkerülhetetlen technikai fejlesztések miatt meg kell majd szüntetni azokat a csomagokat, amiket most minden követ megmozgatva utoljára életre leheltek a kedves és türelmes kuncsaftok. Magyarhonban az csak természetes, hogy ilyesmi nem intézhető huszonegyedik, vagy legalább huszadik századi módon, azaz neten vagy (egy telefonos cég esetében pláne) telefonon: az is kiderült, a Telenor erre alkalmas(nak hitt) rendszerei egyenesen összeomlottak, ami mondjuk önmagában sem gyenge üzenet, mindegy, ezt a szálat most engedjük el. Szóval arra azért kétségkívül erősen kíváncsi lennék, hasonló esetben ugyanez a cég Norvégiában is ezzel a módszerrel szólítaná-e magához közönségét – és ha netán igen, hány norvég állampolgár ácsingózna az utcán, háromszáz méteres sorokat képezve; továbbá, ha még mindig igen, vajon megengedné-e magának, hogy két ügyintéző alkalmazásával, természetesen szorosan csak a (meg nem hosszabbítható) nyitva tartási időben fogadva a kuncsaftokat… Évekkel korábban már tettem fel hasonló kérdéseket ugyanennek a cégnek írásban, egy elég jelentékeny levelezgetés során, amikor is egy igen kedves telefonomat valami kontakthibával beadtam a szervízbe, ők továbbküldték Bodapestre, ahonnan egy zacskóban, lényegében szilánkosra törve tért vissza. Miután felmostak a helyi irodában, elmondták, hogy sajnos ilyen darabokban lévő telefont ők nem tudnak megjavítani, egyben közölték, szerintük így is adtam le… Na, mindegy, nem másznék bele a részletekbe, a lényeg, hogy pár hét vívás után megajánlották, hogy “méltányosságból vásárolhatok” egy másik készüléket, bár a két évem még le se járt, mert ők jó fejek… A legvégén, miután már a norvég királynak is írtam pár dörgedelmes mondatot, adtak egy másik telefont, mondjuk azt, értékegyeztetéssel, mert a kedvencem, amit szétbaltáztak, már nem volt kapható… Szóval most ekézi mindenki a szemét kapitalista-imperialista, nyereséghajhászó, jóforint-kivivő rohadék nyomorult élősködő multikat – s ez a tény tökéletesen meg is felel azoknak, akik ott fent, a magosban ismét a tenyerüket a szájukra szorítva röhögnek sunyin a háttérben, hiszen ők, ők aztán neeeem csináltak semmit, csak a magyar érdekeket szolgálják fáradhatatlanul két szabad rablás között: igen, azokról beszélek, megint csak róluk, akik jelen esetben a legkülönfélébb különadókkal, a frekvenciahasználati díjak zsarolási jellegű, arcátlan mértékű emelésével igyekeznek végre hazatirhítani minden gyűlölt idegen telefonost (és mindenki mást), aki kalandvágyból még szolgáltat, vállalkozik, kereskedik, befektet vagy bármi más kiemelten gyanúsat csinál itt, és pláne pofátlanul még pénzt is szeretne keresni mindezzel, feltartva a mindenre kész rokonok és jópajtások soha ki nem fogyó, koncért lihegő hadát. Tűrhetetlen állapot: ejh, döntsd a tőkést, ne siránkozz – a rezsicsökkentők orbitális hazugsághalmazának és mantrájának egyik alaptétele, hogy a multik semmi mást nem tesznek, mint felhalmozzák a profitot, aztán lakkbőröndben kiviszik az országból, ahelyett, hogy szépen kiosztanák a keményen dolgozó magyar kisemberek között. Nem ám olyanok ezek, mint jó családbarát Lázár János mondjuk, aki inkább a hatéves kisfiának vesz sarokházat abból, amit becsületesen megkeres; Barát Lőrinc, aki az utolsó százmilliárdját is visszaforgatja a nemzet javára, bepályázik egy nemzeti ürgetenyésztő-telepre, ásványvíz-szállításra, vagy épp elkezdi gyártani a legnemzetibb Puskás-kolbászt; avagy ott van a Horse Brothers, akik a bármikor nyitva tarthatós mélymagyar áruházláncban utaznak, és az igali termálstrand külső büféjében nutelláspalacsintázzák el a szerény nonprofitot, szigorúan a mi felvirágoztatásunk érdekében. Persze, Pityu. No, sebaj. Gyilkos migránsok ide vagy oda: azért akkor is elég jól hallatszik a sorra dőlő dominók zaja – és egyszer majd az utolsó is megmoccan, ez egészen bizonyos…

* Időlegesen megőrült egy erdei pinty az utcánkban.

Pontosan abban az utcában történt az eset, ahol felnőttem, azaz ahol Boda sr-ék laknak azóta is: épp nekik szállítmányoztam valami ellátmányt, amikor furcsa kis kopogásra lettem figyelmes. Egy zöld autó parkolt a járdaszegély mellett – annak a lökhárítóján ugrándozott egy kismadár, időről időre rásandított a tükörfényes lakkozásra, meglátta magát benne, szemmel látható haragra gerjedt, élesen rácsipogott a másik madárra, aztán, mivel az is éppoly fenyegető tartást vett fel, mint ő, rendesen odavágott a csőrével. Fel és alá járkált a lökhárítón, mint valami kis erkélyen, és ütötte a másik pintyet, ahol csak érte. Időnként, talán a változatosság kedvéért, leugrott a flaszterra, elugrándozott az autó oldalához, ott is meglátta azt az ólálkodó, szemét kis vetélytársat, ilyenkor felröppent, nekirepült, úgy próbálta elkergetni. De a konkurencia makacsul kitartott, bármit csinált. Először még valamennyire viccesnek tűnt: fel is vettem a kis oktondi keménykedéséből egy bő percet a telefonommal, nem nagyon zavartatta magát, egészen közel is lehetett hozzá menni, én korántsem idegesítettem annyira, mint a tükörképe. Mennem kellett volna, de nem tudtam elindulni: kezdtem megsajnálni, mert láttam, hogy teljesen kitikkadt már a folyamatos harctól, de nem igazán volt ötletem, mit csináljak vele. Végül még közelebb mentem, megriasztottam, elrepült a park fái közé. Úgy gondoltam, megoldódott a dolog, felvittem a szállítmányt Boda úrékhoz, egy félórát beszélgettünk, aztán mentem a dolgomra… azaz mentem volna: ahogy kiléptem a lépcsőházból, már hallottam is a diszkrét kopácsolást – igen, madárkám újra ugyanott ugrált, és ugyanazzal a hevülettel próbálta elűzni a képmását. Megint elkergettem onnan, vártam pár percet, nem jött, elindultam. Hazamentem, de alig tudtam figyelni bármire is: folyton a kis hülye járt a fejemben, azt gondoltam, előbb-utóbb annyira legyengül, hogy valami kóbor macska egy perc alatt összeszedi és elviszi vacsorázni szegénykét. Egy óra múlva nem is bírtam tovább, visszamentem. Fellélegeztem, amikor láttam, hogy a zöld autó végre eltűnt: de nem sokáig tartott a nyugalom, amikor megláttam, hogy a kis pintynek a helyére beállt sötétkék is ugyanúgy megfelel. A lökhárítója ugyan nem volt olyan szép balkonos, mint a másiké, ezt viszont körbe-körbejárta, és percenként lendületből nekirepült. Valósággal fájt hallani, amikor a kis koponya teljes lendülettel nekicsapódott a fémnek. Rá kellett jönnöm, hogy semmi nem bírhatja jobb belátásra ezt a tiszteletre méltóan elszánt, kőkemény harcost, aki természettől fogva bizonyos apróbb szellemi/agybéli kihívásokkal küszködik. Képtelen rájönni tudniillik (ettől persze még ugyanolyan gyönyörű és aranyos), hogy önmagát látja a tükörben – az pedig mindennél előbbrevaló parancs a fejében, hogy egyedüli hímnek kell lennie a régióban, máskülönben az egésznek semmi értelme…  Nem tudom, aznap mikor járhatott le a műszak: gondolom, sötétben már nem látta magát, csak remélem, hogy megnyugodva röppent fel egy ágra, és elalvás előtt még arra gondolt utoljára, csak megért minden fáradságot, hogy a végén sikerült végképp elzavarnia azt a nyomorult betolakodót… Némileg én is megnyugodva röppentem fel az ágyra: én meg arra gondoltam, milyen könnyű is megrajzolni ennek a parabolának a másik görbéjét – amennyiben pont ilyen ökör kis madárkák vagyunk mindannyian, a naponta bőszen vívott, tökéletesen értelmetlen harcainkkal, amelyek során vagy mást, vagy – ha nem is tudunk róla – magunkat koppintgatjuk fejbe különb s különb lökhárítókon sétálgatva peckesen; hogy ahelyett, hogy szépen elmennénk egy jót röpködni langy nyári estéken, élveznénk a látványt, a simogató szellőt, a velünk röpködő madárbarik társaságát, mi sokkal inkább szeretjük a fejünket verni valami lakkozott lemezbe, míg a végén a fájdalomtól már nem is látjuk, micsoda nagyszerűségek vesznek körül… És sokszor egészen addig borítjuk ki magunkat, míg egyszer csak megjelenik a csúnya kandúr, és hopp, már viszi is a legyengült, szerencsétlen, habkönnyű zsákmányt, minket… Hát csak okosan, óvatosan, madárkák: hülye harcok helyett inkább gondtalanul csipegessünk, csipogjunk vagy daloljunk, éljünk – és örüljünk minden szép pillanatnak, mert nagyon röpke, igen gyorsan telik a madárlét, és, ha jól vagyok informálva, egyikünknek sincs garancialevele, hogy holnap is vár ránk egy szép, harcmentes, felhőtlen nap…               

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (18 lövet, átlagosan: 6.67 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

6 komment

  1. Tóth Gábor szerint:

    Az első részt meg kéne filmesíteni,isteni rövidfilm lenne belőle.
    Most is jól esett, köszönöm!
    :)

  2. Csathó Gábor szerint:

    Kedves András!Egyetértek Tóth Gáborral, az első irodalmi színvonalú!A másik kettő igazi HL. Bodás!(Ez magasabb tudományos fokozat,mint a Dr…)Gratulálok!Gábor-Ja,és lenézem a többi magyar várost,meg persze a lakóikat is,mert nekik nincs Bodájuk!Most jut eszembe: A migránsoknak sincs!Ki velük…

  3. Green szerint:

    Mind 3 írás csodás a maga nemében, igazán nagy gratula a sokszínűségért! Azt hiszem mostanában nagyon hasonlítok a kismadárra, jó lesz egy kicsit észbe kapni,ez az elmés szösszenet is hozzájárult a ráébredéshez! Köszi

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz