Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


13 június
6komment

A migránsok már a spájzban vannak

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már százhetvenharmadik kiadását egy figyelmeztetéssel kell kezdenem: kérem, a gyengébb idegzetűek, politikusok, fővárosi polgármesterek máris hagyják el a vetítőt – igen csúf témával indulunk ugyanis, hajléktalanokról lesz szó. Talán még emlékszünk, milyen csodálatos empátiával kezelték például a fővárosi hajléktalanok ügyeit – az embernek is roppant gyatra Tarlós István, sajnos mélységesen hiszem, legszívesebben valami elhagyott bányába vezette volna le az összeset, aztán rájuk záratta volna az ajtót: mert hát tényleg nagyon rosszat tesznek a városképnek. Mélyen humánus, zsigerből keresztény kormányzatunk is lényegében valami hasonló metódus őszinte híve – nem az okokat kell megszüntetni, sokkal jobb az emberszámba se vett hajléktalanokat eltüntetni. Nos, az Egyesült Államok egyik legkonzervatívabb államában, a mormon Utah-ban kicsit máshogy gondolták – elmesélem, hogyan is lehet gondolkodni ezekről a megoldhatatlan(nak hitt) problémákról. Nézzük, mi van itthon. Ha még egyszer meghallom azt a szót, hogy migráns, esküszöm, habzó szájjal letépek a szobám faláról valami kék plakátot – csak remélem, itt, nálam még nem figyelik szabad idejükben a rendőrök: de egyébiránt tényleg iszonyatosan tele vagyok már ezzel az idióta terelő sztorival, az egész csaholó, közönséges, primitív uszítással, a szégyenteljes, semmitmondó és pont annyit is érő puffogással minden bajunk legfrissebb forrásai, a MIGRÁNSOK (komolyan, tisztára úgy hangzik, mint a pomogácsok) ellen: miközben az egész lufit persze most is épp azok fújják a legpirosabb arccal, akik évtizedek óta a legtöbb, nemzedékekre kiható kárt teszik itt, anyagilag, morálisan, mindenhogy – azok pofáznak törvénybetartásról, akik, ha kell, magukra írják az egész szabálykönyvet, de dafke még akkor se tartanak be belőle semmit. Na, legyen valami könnyedebb levezetés a végére: mit szólnátok egy kisnyúlhoz? Valamelyik hajnalban találkoztunk, nem, ő nem a nyestekkel jár, épp ellenkezőleg: a nagy semmiből egyszer csak kirohant a busz elé, ilyet még biztosan nem láttatok, legalábbis abból a szögből, ahonnan én – tolt egy vissza kettőt padlógázzal, és vagy ötven métert futott előttem az életéért, miközben persze én komolyan fékeztem. Persze a vége jó lett, ő befutott az erdőbe, én meg mentem tovább a fényes Sárbogárd felé. Csendesen mosolyogva. Átadom. Na, gyerünk nyulacskázni…

Hirdetés

* Már tíz éve hajléktalanoknak építenek lakásokat Utah-ban.

Tudom, elég meredeken hangzik… és szinte hallom a mondatokat – hiszen úgyis csak felszedik és télen eltüzelik a parkettát, tíz ampulláért eladják az ablaktáblákat, lelaknak, szétvágnak, összetörnek mindent, aztán húznak is el… Igen, ilyenek a hajléktalanok és még sokkal ilyenebbek: ők nem is emberek, ezért nem is kell, nem is ajánlatos velük ember módjára bánni, ezt a meseszép keresztényi üzenetet továbbítja mindenfajta kormányzati és hivatalos intézkedés és kommunikáció is – persze nincs ebben semmi különös, itt nincs diszkrimináció, az összes elesett (és lassan mindannyian azok vagyunk, legfeljebb más-más mértékben) kapja egyformán gazdagon az ívet, ezek nem tudnak hazudni, tényleg senkit nem hagynak az út szélén, mindenkit fellöknek. Kellünk az alapba, a zúzottkő mellé, tömésnek. Ahová a hajléktalan télen leülne kicsit megmelegedni, oda pénzt, fáradságot nem kímélve üvegcserepeket vagy szögesdrótot applikál az érző szívű tulajdonos; bár amúgy se mehetnek sehová, immár a közterületekről is kiűzné őket például a nagyszerű fővárosi főpolgármester, Tarlós István, akiről annak idején, óbudai pm-ként, amikor még csak a Szigetet akarta bezáratni, mert nem tudott tőle rendesen aludni, azt hittem, valami parodista. Aztán rájöttem, hogy semmiféle humorérzéket nem szorított bele a sors, és amikor az is kiderült fahangon elmotyogott nyilatkozataiból, milyen ambiciózus, már tudtam, lesz belőle valaki. Az ilyenekből, itt, mindig lesz valaki. Tarlós hajléktalan-rendeletét, nyilván őszinte sajnálatára, tavaly visszamenőleges hatállyal részben megsemmisítette a Kúria, az indoklásban kifejtették, hogy “a hajléktalan életvitel társadalomra veszélyesség hiányában nem büntethető” – ejnye, milyen kár, pedig a szép egyszerű elme számára olyan szép egyszerűnek tűnt, hogy egy íróasztalnál elkészíttetett papírral megoldhatja az egész problémakört. Volt hajléktalan, nincs hajléktalan: csak a szemünket kell behunyni, és minden szép. Magyarország jobban ködösít. Nincs kétségem persze, hogy Tarlós nem adja fel: majd megbeszéli azzal, akivel két éve a buszon, magával ragadó nyíltsággal, kamerák előtt kvaterkázták ki, hogyan is kell einstandolni egy portugál tulajdonos szép házát, el se hittem (2.17-től)… “Kezdeményezzétek, hogy legyen egy ilyen törvény… én csinálok egyet…” – mondja Mindenhatónk egyszerűen, mosolyogva, félprofilból… No, de elkalandoztam már megint: irány Utah. Ott 2005-től már 78 százalékkal csökkent a hajléktalanok száma, úgy számolják, az idén egyszerűen elfogynak – pedig nem dobálták át őket Arizonába vagy Nevadába: képzeljétek, új házakat építenek/régieket újítanak fel nekik, és szociális segítők igyekeznek visszairányítani őket a normális életbe. A pragmatikus utah-iak kiszámolták, fejenként több mint ötezer dodóval olcsóbban jönnek ki így, mint ha “hagyományosan” kezelik a problémakört, a kórház, szociális ellátás, börtön, s a többi költség átlagosan 16 670 dollár fejenként, évente, a ház, szocmunkással, megáll 11-ből, és nem kell minden évben újra megvenni. A dolog praktikusan úgy fest, hogy az érintett térítésmentesen kap egy egyszerű, olcsó rezsijű kis házat, a szociális munkások pedig segítik az integrációját – ha pedig sikerül elhelyezkednie, bevételei 30 százalékát lakbérként kell befizetni, azaz szépen elkezdi visszaadni, amit kapott, siker siker hátán, win-win-win… Szóval ez szerintem nagyon tisztességes ajánlat: s hisszük vagy sem, a dolog működik is, mi több, már más amerikai városokban is kezdik átvenni a módszert. Mi több, a “közszolgálati” “híradó” stílusában mondom: az egész ügy erősen serkentőleg hat az építőiparra, és akkor gyorsan mondok még valami hihetetlent – még csak az ingatlanárak se csökkentek (a mellesleg rendkívül konzervatív) Utah érintett részein… Merthogy, azért hadd mondjam el: minden aljas szándékú híresztelés dacára a hajléktalan is ember – gyakran még csak nem is rossz. Sőt. És azt is észrevehetnénk, ha mernénk, sokszor milyen elképesztő apróságok miatt kerül valaki az utcára – ha nem is bárkivel, de igen sokunkkal bizony megeshet hasonló… még ha most nem is gondoljuk-hisszük.

* Támadnak, fenekednek, munkahelyeinket, kultúránkat veszélyeztetik minden gondunk okozói: a migránsok.

Ahogyan feljebb is írtam: kezdek megőrülni ettől a szótól, a spin doctorok legújabb fejlesztésű rágógumijától. Migráns, migráns, migráns… naponta pont ezerszer hallom/olvasom, és lassan ölni tudnék, azaz a foglalkozás tulajdonképpen elérte a célját. Ráültettek még az egészre egy szánalmas kérdésekkel kitömött “nemzeti konzultációt”, remek plakátokkal, úgy másfél milliárdért… A kék plakátokat egyébként őrzi a rendőrség, na, nem úgy, csak amúgy, és azért magyar nyelvűek, mert az embercsempészeknek (akik nyilván perfektül értik világnyelvünket, s mivel állandóan itt ólálkodnak a rohadt migránsaikat cipelve a mikrobuszukban, a XVII. kerületben, továbbá a Tótvázsony melletti főúton rezzennek össze tőlük) szánta azokat a Vezető. Erről a konzultálásról egyébként mindig az jut eszembe, ugyan mi a szarnak egy baromira túlfizetett, pszichopata kapitány és a lassan már minden vackomat is pofátlanul ellopó legénység a vitorlásomra (ami az enyém volt, de most már állítólag csak az övék), ha ráadásul folyton engem kérdezgetnek, szerintem merre kell mennünk, mikor melyik vitorlát húzassák fel (velem), mennyire, hogy állíttassák be (velem) egymáshoz a fokot meg a grószt, és mikor szeretném kimerni a fenékvizet és kitakarítani utánuk a budit, mert én dönthetek ebben is – és akkor még, miközben négy hónapja egy métert nem haladtunk, plusz egy szép lék is van a hajón, úgyhogy igazából, ha jól érzékelem, gyorsan, de biztosan süllyedünk, naponta kétszázszor ordítják le a fejemet, hogy “Ugye milyen szépen hasítunk, édes Bandink?”, meg “Az életben ilyen jól nem ment még ez a hajó, csak amióta a Nagy Főkapitányvezértengernagy vezeti – pedig honnan hoztuk vissza, nagy Isten, majdnem mind odavesztünk egy szálig…” Összevesztünk amúgy mi már lényegében mindenkivel a tengeren: itt is, ott is a habokat szépen szelő vitorlásokat látok, vidám emberekkel a fedélzeten, a Kapitány vagy valamelyik tiszt időnként átüvölt, “Na, mi kurvanyátok van, dobjatok már egy kis lóvét” – eddig még adtak, talán nem értik, mit ordítozunk. Kérdeztem már a Kapitányt, mi miért nem úgy vitorlázunk, mint az öbölben egy csomóan, de az ilyen felvetésektől mindig őrületes haragra gerjed: “Idióták… majd meglátod, mi lesz a vége annak a nagy vidámságnak… beleborulnak, csak úgy suhog… nézd, mi milyen nyugodtak, milyen méltóságteljesek vagyunk… és mégsem tisztelnek eléggé… ráadásul arányaiban mi még sokkal jobban is haladunk náluk, bármi is a látszat. Benne vagyunk az első háromban, ha kicsit összehúzod a szemed, láthatod… Ne oda… a víz alá nézz, marha… Ja, és nehogy azt hidd, hogy ezek ott jól vannak: csak áltatják magukat, miközben lopva próbálják másolni a mi újszerű beállításainkat, persze azért gyáva férgek, nem merik kivésni a léket, kidobni a horgonyt… Jut eszembe: a mai bérleti díjat oda tudnád végre adni, Bandi?” És én odaadom, igazából csak megszokásból tán. Lassan sajnos már nem nagyon van miből, úgyhogy szerintem előbb-utóbb át kell majd úsznom valami másik hajóra, a többiek, akikkel anno együtt indultunk, már rég ott vannak… de nekem azt mondták, jönnek vissza nemsokára, és amúgy se menjek, mert állítólag onnan is nekik kell majd fizetnem a saját hajóm bérleti díját… valamelyik éjszaka írtak pár papírt erről is, azt mondják, ne sokat okoskodjak, mert megüthetem a bokámat. Kicsit elcsesztem ezt az egészet – de azt mondják, én akartam így. Hát jó. Mindegy. Múltkor megkérdeztem a Kapitánytól, mire szokták költeni a bérleti díjam: kiakadt, hogy ilyen hálátlan vagyok, hát a nagy részét, tán nem rendszeresen elmagyarázzák, rám. Oké, elhiszem –  igaz, néha-néha tényleg kapok egy darabka penészes kenyeret, meg poshadt vizet is adnak, de a múltkor este belestem a kapitányi kajüt ablakán, amikor ők vacsoráztak, és elég sok minden volt az asztalon, amit nem ismertem fel. Ráadásul mind totál be voltak rúgva, és egy irgalmatlan nagy láda pénz fölött veszekedtek. “Te gáciiii” – ordította a szemüveges fedélzetmester a kapitánynak: na, mondom, lesz itt nagy baj hamarosan. De nem lett semmi. Csak a szemüveges azóta a legénységi kojéban alszik. Áruló lett. Meg lopott is régebben. Majd egy kikötőben jól kivágjuk, azt kiabálta a Kapitány. Ha egyszer elérünk egyhez, dünnyögtem magamban. A nagy baj, állítólag, egyébként, most azzal van, hogy rászáll egy csomó szemét jöttment légy a hajónkra, és azok lassítják le. Mert állítólag tonnaszám jönnek, nem tudom: de lefényképezték, mutatták is. Egy légy volt rajta, mondták, na, ilyenből van milliószám. Csípnek is, azt mondták, halálos is lehet. Ma megkérdezték, idegesítenek-e a legyek. Mondom, hát, végül is kit nem idegesít a légy. Egymásra néztek, jelentőségteljesen bólogattak, és azt mondták, na, erre számítottak pont, hát tudták ők… szóval így gondolom, jó, akkor majd kitalálnak valamit. Megvédenek. Odabasznak, mondjuk. És akkor végre mi is hasítani fogunk, már nem mintha az olyan jó lenne, de csak miattam. Persze csak ha nem lesznek legyek… állítólag majd elzavarják őket vagy mi, de az is lehet, hogy körbekerítik a hajót szúnyoghálóval. Csak hát ez mind pénzbe kerül, ugye megértem, mert amíg itt vannak, etetni is kell őket, szóval kell egy nagy csomó szar, meg minden… Mi zabáltatjuk őket, ezek meg közben lassítanak minket, a rohadt anyjukat… És még lehet hogy a munkámat is elveszítem miattuk… A munkámat? Mármint milyen munkámat? Hát… amit kaptam… az a jól fizetős… amit ígértek… na… jó, igen, mindegy, majd erről még konzultálunk… De most addig is akkor tudnék-e adni még egy kicsi pénzt este… vagy most… vagy inkább most is, este is… Meg a bérleti díjat, a jövő hetit… Majd úgyis visszaadják egyszer, a százszorosát, hiszen tudom, garantálják… Na, van pénz? Kéne szarra. Ja, meg hálóra. Okés, adtam, legyen béke. De valahogy… nem tudom… szöget ütött a fejembe, hogy talán mégse a legyek miatt veszteglünk itt… Este lehet hogy úszom egyet, csak hogy kitisztuljon a fejem: és azt hiszem, jobb, ha addig megyek, míg fel nem rakják azt a szúnyoghálót…

* Kirohant a buszom elé egy kisnyúl.

Konkretice ötvenöttel haladt a busz, pontosítok, nem lényegtelen, a buszom, fél öt után voltunk pár perccel, hajnalban, Mezőfalva után pár kilométerrel, Sárbogárd felé, a nagykarácsonyi leágazás után, ahol jobbra van egy erdősáv, biztos tudjátok. Pihent voltam, mint munka közben rendesen, lelkemben égtek kis rőzse-dalok, mint általában, szólt a rádió, persze csak halkan, kedves utasaim ugyanis, teljesen érthetően, szeretik kihasználni a munkába/hazautazással töltött időt, és szundikálnak – én meg igyekszem nem felébreszteni őket. Szépen, nyugalmasan gurult a busz, ráadásul ezen a szakaszon amúgy is kimondottan visszafogott tempót kell választanom, mert a bogárdi megállóba meghatározott időre kell beérnem, s általában több mint negyedórám van a Mf-Sb közötti nagyjából tizenöt kilométer abszolválására. Minden a legnagyobb rendben volt tehát: ahogy azonban lenni szokott, a világ egy pillanat alatt a feje tetejére állt. Az első századmásodpercben nem is tudtam, mi az – még a fékpedálig se tudtam átcsúsztatni a lábam, amikor az árkot átrepülve már előttem is volt: a kisnyúl. Nem tudhatom, róka, nyest, macska, kóbor kutya elől menekült-e, netán csak egy kis reggeli szaladgálás közben tévedt az út mellé, s ijedt meg a hatalmas, világító szemű, fehér állatomtól – mindegy. Rohant, elképesztő sebességgel – nem tudom, látott-e már valaki abból az érdekes nézőpontból, vagyis buszülésből ilyen közelről nyulat: tudom, hogy levegőt se vettem, annyira izgatott lettem, ahogy néztem az elnyúló, repülő kis testet, a hátra sunyt, hatalmas füleket, és, bár tudom, lehetetlen, hogy azt is láthattam, mégis látni véltem, ahogy néha-néha hátrapislant, mennyi előnye van még. Nem változtatott irányt, egyenesen előttem inalt, és, bár a kezdősebessége, amivel kivágódott elém az árokból, hihetetlen volt, tudott még egy fokozatot rátenni – nem csodálkoztam, az életéért futott. Persze azért mind e közben azt is tudtam, nem csak tudományos megfigyelője, de fontos, mi több, az ő szempontjából egyenesen létfontosságú szereplője is vagyok a helyzetnek – szóval abban a bizonyos első századmásodpercben ösztönösen elvettem a gázról a lábam, alig pár tizeddel később pedig már lassultunk is: na nem szusszantottam oda az összes levegőt, azzal aligha lettem volna népszerű a hátul bóbiskoló publikum körében, de azért jól érezhetően fékezni kezdtünk. A kisnyúl nem lankadt – szépen tartotta a nagyjából két métert, miközben én azon gépészkedtem, hogy mindenképpen középen tartsam: ügyeskedtünk, na… és a közös munkának meg is lett az eredménye, mert szépen lassan, de érezhetően távolodni kezdett, aztán kikerült a fényszórók kévéjéből, majd egy elképzelhetetlen bakugrással jobbra visszavetette magát az árok füvébe. Szívesen írnám, hogy még láttam, ahogy egy utolsó, hálás pillantással nyugtázza, hogy megúszta a kalandot, és persze az se lett volna rossz, ha oldalt pillantva kiszúrom, ahogy az egyik mancsocskájával még int egy barátságosat felém – de félek, a tamáskodók még a tények elferdítésével vádolnának meg. Nem láttam belőle semmit, azonnal elnyelte a fű meg a hajnali félhomály. De azért elképzeltem (biztosan szoktatok ilyesmit játszani: nézni a csíkot húzó repülőt és elképzelni, mit csinál épp a pilóta, kávézik, beszélget, a műszereket nézi, megtörli a homlokát, ilyesmi), ahogy kifulladva hazamegy, az anyjához bújik és piheg, aztán lerogy a fűbe, összegömbölyödik a kis fészkében, behunyja a szemét, és még egyszer lepergeti az egész rémtörténetet, utoljára, mielőtt pár perc múlva az egészet örökre elfelejti. Mondom persze, csak képzelődtem. De azt azért elmondhatom, ami tény: amikor elugrott végre, nagyon is elégedett voltam, hogy így alakult. Örömömben húztam is egy komótos négyest, és szépen folytattuk utunkat – ha jól sejtem, senki fel se riadt. Pedig nagy dolgokról, életről-halálról döntöttünk ott mi ketten – no meg persze a sors, és az ezúttal dicséretre méltóan kisnyúlbarát vak szerencse…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (29 lövet, átlagosan: 6.79 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

6 komment

  1. pannianyu szerint:

    Alapvetően mi egy kirekesztő társadalom vagyunk, ez nem újság. Ám, azt nem tudom mikortól lettünk ilyenek. Hiszen, annyifélék vagyunk, annyi helyről jöttünk, hogy itt megálljunk és éppen ettől olyan nagyszerűek az itt lakók. Persze, tisztelet a kivételnek! :)

  2. Hatlövet szerint:

    Nagyon tetszett ez a Hétlövet is.

    Nem tudom meddig mehet ez így, hogy a kormány a legrosszabb emberi tulajdonságokra játszik, de nekem már nagyon elegem van belőle.
    Ez az idióta ha tehetné még a nyilvános kivégzéseket, lincseléseket is törvénybe iktatná, mert igény az lenne rá.

    Respect ahogy a kisnyúllal bántál.

  3. Juhász Maxim szerint:

    Csak röviden járom be magas gondolataim mai röppályáját, mert országèpítő, sorsfordító munkám kötelez; milliónyi kis zöld èlet felett döntök ma dèlelőtt, fűvet nyírok!

    Így a nyulas törtènethez annyit, az ügyfelemet Nyúl úrat látszólag(!) valóban nem viseltèk meg a törtèntek, de èn mint jogi kèpviselője állíthatom, jogorvoslatèrt folyamodunk a tartósan fennálló, akut lelki stressz miatt. Nyúl úr az eset óta bèget, családja kerüli.Termèszetesen peren kívül is hajlandóak vagyunk megegyezni, ennek rèpában számított mennyisègèt, kèrjük mihamarabb átutalni számlánkra.
    Valamint felhívom szíves figyelmèt, a zsiráfoknak ès elefántoknak is szemèlyem a jogi kèpviselője, így a jövőben a Mezőfalva-Sárbogárd útvonalon tartsa be a megengedett legnagyobb sebessèget.

    További szèp napot!

  4. Tüske Hajnalka szerint:

    Kisnyúl… Elképzeltem, ahogy a róka (sok kerekű busz) előtt futott az életéért. Nagyon emberséges ember vagy Te, Andriska, de ezt minden hívőd tudja.A hajéktalanokról: pár éve karácsonykor a lépcsőházban aludt egy pár. Az iváson már túl voltak, ezért én csak két szép almát adtam nekik. Annak is örültek.Mire hazajöttem, valaki elzavarta őket, nyilván humánusan… Ami pedig a legyeket illeti: azok ab ovo itt vannak, jó sok éve. Csak egy jó légycsapó kéne, és a még megmaradtaknak one way ticket…

  5. alprosys szerint:

    Napokban elkezdtem kitölteni ezt a nemzeti konzultációs lapot, de egy légy zümmögése megzavart. Lecsapjam?
    Inkább kimentem a kertbe és megcsapott a frissen vágott fű illata. Este volt és valami hirtelen elém ugrott. Süni. Olyan lassan haladtam, hogy nem volt veszélyben a kis állat. Mégis felhorkant. Pedig csak utána néztem, hova szalad. Hangosan szuszogott, de túlélte. A légy pimasz volt, nem dumált és ő is túlélte.
    Mi vajon túléljük ezt a vitorlázást ebben a medencében?

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× egy = 9

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz