Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


23 május
0komment

A Király hagyatéka

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már százhetvenedik kiadásában mindenekelőtt egy percre némán felállunk mindazokkal, akik egyetértenek a szándékkal – nevezetesen azzal, hogy muszáj megemlékeznünk a blues egyik legfontosabb személyiségéről, aki a napokban hagyott itt minket: B. B. King 89 éves korában csendesen, álmában hunyt el. Mindent leírtak már róla, amit csak érdemes, kísérletet se teszek rá, hogy sok újat mondjak, de azért a magunk módján csak megadjuk a tiszteletet egy gigantikus muzsikusnak – egy röpke életpálya-összefoglaló után kicsit megpróbálok belegondolni (fejben számtalanszor megtettem már), milyen is lehet az úgynevezett sztárélet, amikor is – ahogy például BB esetében – úgy öt évtizeden át évi 250 vagy több nagy koncert, egy saját lemez, pár vendégszereplés másokén a menü… szóval hogyan is lehet ép ésszel kibírni az egészet… szerintem nem lehet egyszerű… Annál egyszerűbb viszont az az eljárás, amellyel a Flippermúzeumot készül bezárni a NAV – nem, kérlek, ne vegyétek félvállról az intézményt, a Flippermúzeum Budapest egyik legkomolyabb nevezetessége, rengeteg külföldi utazik csupán ennek megtekintése miatt Magyarországra, jó, persze nem csupán a tekintgetés miatt – az interaktív múzeumban ugyanis a több évtizedes, különleges masinákon, ezeken a fantasztikus mechanikájú műremekeken játszhatnak/játszhattak is a látogatók… S hogy mi a múzeummal a gond? Nos, a klasszikus gépek nem vehetők nyilvántartásba a néhány éve meghozott, nagyszerű (emlékszünk-e még?) szerencsejáték-törvénynek megfelelően – márpedig akkor itten holmi játszódásnak helye nincs, és kész. Végezetül simán egy kis görög helyzetjelentés, ahogy ígértem, a fürdőszobámban fellelhető spontán medence mellett különös tekintettel a szállástól, azaz a Blue Sea hoteltől kétszáz méterre található Savas Gyros több mint fura, mérsékelten magyaros üzletpolitikájára. Még csak három napja vagyok rendszeres és fajsúlyos fogyasztó az említett helyen, de az üzletet irányító ravasz Krisztosz a legkülönfélébb módokon igyekszik a Savas-hoz láncolni, meg kell mondanom, bárhogy fáj is, teljes sikerrel. Görögjetek velem, kérlek, és próbáljuk meg együtt elfeledni, hogy már csak szűk öt napom van vissza…

Hirdetés

* Május 14-én elhunyt a blues királya, B. B. King.

Már napokkal korábban sejtettem, hogy nagy a gond, hamarosan vége a dalnak: hivatalos oldalán szokatlan nyíltsággal tették közzé, hogy B. B. otthonában kap hospice-kezelést – az ilyesmit nem viccből szokták a világ elé tárni. Az autó lejátszójába beraktam hát egyik remekét, az Eric Claptonnal közösen készített 2000-es Riding With The King című lemezt, és lényegében éjjel-nappal hallgattam. Nem csak az emlékezés miatt persze – azért is, mert a kivehetetlen kategóriába tartozik, mehet egész nap, nem unod meg soha: nekem legalábbis ezredszerre is beleborsózik a hátam, ahogy megreccsen egy strófa elején a semmivel össze nem téveszthető, füstös, csodás hang; ahogy egy szólóban elengedi a lovakat és a jobb kezét, s megpöccinti a gitár, imádott Lucille-je minden egyes hangját, vagy ahogy egy másiknál csupán háromból rajzol elénk varázsos ívet. Mindent tudott, amit csak tudni érdemes, “mellesleg” mindent magától tanult meg: zenéjében tökéletesen elegyedett össze az ősi, a Delta-blues karcos lüktetése, a dzsessz fékezhetetlen, burjánzó menetei, a rock konok riffjei – mi több, egy-egy jól irányzott csipettel néha még a “kommerszből” is be-beemelt, legnépszerűbb opuszai így juthattak el sok-sok millió emberhez. Elképesztő pályája volt: Mississippi államban, 1925-ben, egy ültetvényen született, ahonnan, némi ifjúkori traktorozást követően húszévesen autóstoppal Memphisbe ment az unokatestvéréhez. Kilencéves korától gitározott, ezért előbb utcazenélésből próbált megélni (volt olyan este, hogy négy városban gyűjtögette a negyeddollárosokat), aztán egy rádiónál lett lemezlovas, és ezzel hamarosan ismertséget is szerzett magának a környéken. A gitár mágnese mégis jobban vonzotta, és 1956-ban már saját zenekarával turnézott – hamarosan olyan sikerrel, hogy volt év, amikor 342 nagy koncerten lépett fel. Ez a hihetetlen szám a későbbiekben sem csökkent jelentősen – még hetvenéves kora felett is öt kontinensen, évi több mint 250 estén kellett kiszolgálnia a rá és zenéjére mindig éhes közönséget. Mindent elért, ami a könnyűzenében elérhető: több mint ötven szólólemezt készített, tizenöt Grammy-díjat söpört be, és csak az ég tudja, hány további Grammy-díjas lemezen szerepelt. Beválogatták lényegében az összes létező Hall of Fame-be, már életében halhatatlan volt, a közönség imádta, s nem kevésbé volt népszerű a szakmában, ahol egyébként szinte minden nagy mogulra jelentős hatással volt: ráadásul mindenki tudta, ha B. B. társaságában játszhat egy lemezen, vagy akár egyetlen számban, a bombasiker garantált. Háromszáz… na jó, vegyük a végét: kétszázötven koncert egy évben… Ifjúkorunkban, amikor még egyértelműen tudtuk, elkerülhetetlen, hogy rock-világsztárok legyünk, száz meg száz estén álmodoztunk róla, milyen csodás is lesz körbeutazni a világot, dollármilliókat keresni, kíméletlenül rugdosni le magunkról a rajongó bombázókat, interjúkat adni, híres emberekkel lógni… ma már inkább azt gondolom, hétköznapi ember pár hetet élvezne egy ilyen őrült menetből, ha kibírná egyáltalán ép ésszel. B. B. is elmondta egy interjúban (ha jól emlékszem, épp akkor, amikor Budapesten járt, 1997-ben, és a mi nagyszerű T. T-nk, azaz Tátrai Tibor is egy színpadon játszhatott vele, fergetegesen), hogy az egymásba érő turnék során mindössze egyforma szállodai szobákat lát a világból, meg a koncerttermekhez vezető utcákat elsuhanni, a limuzin ablakából… És ha nem turné, akkor stúdió, a fennmaradó időben nyüzsgő riporterek, televíziók, rádiók, millió jótékonysági és egyéb felkérés – marad a karácsony este, öttől nyolcig a családdal. Ha mindezek mellett van. B. B. saját bevallása szerint tizenöt gyermekéről gondoskodott, továbbá az ő tizenöt anyukájukról – így kerek a világ. Pénz? Ezen a szinten már nem igazán érdekes: ha csak azért csinálod, két sláger, és örökre eltűnhetsz Barbadosra láblógázni. Ezt: az évi háromszáz koncertet lényegében az utolsó sóhajig csakis azért csinálja az, aki csinálja, mert neki ez a levegő, a víz, a tűz, a szerelem, a minden – az élet maga. The Thrill Is Gone: hallgassátok a csodát, a miénk. Örökre.

* Bezáratja a Flippermúzeumot a NAV.

Nem tagadom, elfogult vagyok a Flippermúzeummal – a kedves olvasó pontosan tudhatja, elég sok mocsarat megjártam életemben, többségükben szerencsémre csak a gumicsizmám szára merült meg, viszonylag sikeresen kilábaltam hát majd’ minden káros és mérsékelten káros szenvedélyemből, bár játszani, elég sok mindent, változatlan hevességgel szeretek -: a nyolcvanas években a flipperezés kebelezett be elég rendesen. Még a Vidám Parkban kezdődött minden, ahol egy klasszikus, letisztultan egyszerű, fa szekrényes Gottlieb flipper mellett a Williams Turf Race elnevezésű csodáját nyomkodtuk-lökdöstük elszántan a hetvenes években, két forintos alapon. A legtöbb húszast aztán, azt hiszem, a Teke büfé észbontóan villódzó, már jóval modernebb masináiba hajigáltam bele: ha az ember kellőképpen kitartóan tanulta el a szakma fogásait a napi húsz órában játszadozó mesterektől, eljuthatott odáig, hogy viszonylag sok szabadjátékkal csillapíthatta azt a lelkifurdalást, amit egyébként az értelmetlen (illetőleg: a laikusok által jellemzően annak vélt) pénzszórás okozott a lelkében. A flipperek roppant sajnálatosan kikoptak a vendéglátásból és a játéktermekből is: hosszú évek óta kacérkodom a gondolattal, hogy veszek otthonra egy gépet, szerencsére azonban egyelőre számos dolog visszatart ettől a baljós árnyakat vető lépéstől – 1., az eladó flipperek ára, 2., a lakásom mérete és telítettségi mutatója, 3. bizonyos józan megfontolások. Itt van azonban (még) a Flippermúzeum, amely nagyjából a világon is unikum a tekintetben, hogy 2013-as kapunyitásától kezdve több mint 130 klasszikus gépet mutat be az érdeklődőknek, s ami még ennél is több, interaktív módon, azaz a belépőt megvásárlók kedvükre játszhatnak is a kiállítási tárgyakon. Az Európában is egyedülálló intézmény folyamatosan telt házzal üzemel, a flipperőrültek a világ minden részéről csorgó nyállal érkeznek, hogy bevehessék magukat a műfaj Nirvánájába. 2014-ben a múzeum Budapest legnépszerűbb látványossága lett, ami azért, a mezőnyt elnézve, azt hiszem, nem apróság épp… Igazi sikertörténet íródott hát: Magyarországon élünk, tehát ideje volt már, hogy valami történjen. Történt is: egyszer csak szépen megjelent a Flippermúzeumban a NAV, illetve annak szerencsejáték-felügyeleti részlege, s közölte a tulajdonossal, hogy lassan kezdheti leengedni a rolót, a játékgépek ugyanis nem felelnek meg a vonatkozó előírásoknak. Hagyok egy kis időt, hogy felfogjátok: szóval miközben a múzeumot üzemeltetők természetesen minden hatályos jogszabályt betartva, minden bevételükért a reguláknak megfelelően adózva működtetik a helyet, a Vida Ildikó vezetésével olajozottan bírságoló hatóság gondja az, hogy a – mondjuk – hetvenéves műtárgyakat tulajdonosaik nem kívánják megfúrni, hogy a jogszabályoknak minden tekintetben megfelelő pénzbedobó nyílást alakítsanak ki rajtuk, a gépek után havidíjat is kellene fizetniük, továbbá külön típusengedélyeket kéne beszerezniük a muzeális korú masinákra, hogy egyáltalán bemutathassák őket a nagyközönségnek. Ők ugyanis ezt szeretnék – a keménykedő NAV viszont szemmel láthatóan valamiféle játékbarlangként szeretné kezelni a Flippermúzeumot. A 2000 forintos belépőjeggyel egyébként a látogató két órányi játéklehetőséget vásárolhat meg – a bevételek nagy részét pedig természetesen a gépek karbantartására fordítják a kellőképpen flipperőrült tulajdonosok. Nagyjából, várhatóan még június közepéig: nem szeretnének ugyanis eljutni az akár több tízmilliós bírság kiszabásáig – annyi pénzt pedig egyszerűen nem képesek kitermelni a múzeumból, hogy a hatóság által elvárt feltételeket teljesíteni tudják. Valószínűleg nem marad más út, mint külföldre telepíteni a teljes kollekciót – például Ausztriában (ahol egyébként a flippereket sporteszközként tartják nyilván) valószínűleg két kézzel kapnak majd a múzeum létesítése után. A NAV pedig szomorkásan nézhet új pályák után: ha javasolhatom, a társhatóságok bevonásával következőnek nézzenek körbe mondjuk a Közlekedési Múzeumban, ellenőrizzék az 1920-as Packardok kötelező felelősségbiztosítását, érdemes lenne rálesni az elavult fékrendszerekre vagy leverni a korszerűtlen karbidlámpákat… vagy ott a Nemzeti Múzeum, ahol egy csomó veszélyes fegyvert, lándzsákat, marokköveket tartanak, ki tudja, mennyire legálisan… na… kár is tovább elveszni a részletekben, summázva azt hiszem, elmondhatjuk, a hülye kis múzeumok innentől kezdve mélyen elgondolkodhatnak. Magyarország: a hely, ahol rendnek muszáj lenni. Legalább a Flippermúzeumban.

* Lassan egy hete Görögországban szomorkodom.

Nem szeretnék indulatokat korbácsolni az otthon didergők lelkében, sem azon ironizálni, mi is történne itt a távozásom után Suszter mester által gunyorosan a HL borítóképének választott hóemberrel öt perc alatt, de a tények makacs dolgok, és egy szemernyit se vetítek: a mai, azaz a pénteki napot leszámítva, ami kissé fedettebb a strandolásra alkalmasnál, ez idáig csupán a 28-29 Celsius-fokos (árnyékban mért) hőmérséklettel kell megküzdenem, a napra kizárólag délután négy és nyolc óra között merészkedem, akkor is óránként negyven percet töltök a több mint kellemes hőmérsékletű tengervízben, a bőrszínemről pedig csupán annyit, hogy egy Ku-Klux-Klan brigád váratlan feltűnése esetén a félreértéseket elkerülendő inkább behúzódnék valami sötét kapualjba, ahol különösebb bujkálás nélkül is tökéletesen tudnám magam álcázni. Nem sok itt az idegeskedés – jó, nem állítom, hogy otthon marokszám habzsolnám a Xanaxot, no de itt szinte már bántó az a kikapcsolódási szint, amire első naptól kezdve, szinte automatikusan ráálltam. Újabb bizonyítékát látom annak a régi feltevésemnek, mely szerint az ember alapvetően nem munkára teremtetett – ismét csak azt érzem, hogy hosszabb távon is tökéletesen el tudnék lenni mindenfajta értelmesnek mondható tevékenység nélkül, pusztán napi egy-két gyros és pár pohár Mythos sör kíséretében, a tenger hullámzását, a sirályok játékát vagy csak a felhőket bámulva, némi öncélú, teljes felületű hasbarnítás közben. Apropó, gyros: még utazásom előtt említettem talán, hogy kiruccanásom egyik fő célja a görög gazdasági válság testközelből történő, beható tanulmányozása, különös tekintettel például az itt oly népszerű gyorsbüfékre. Nos, az első tétova lépéseket már meg is tettem ebbe az irányba: már az első délutánon beköszöntem a Savas Gyros elnevezésű műintézménybe: tavaly szeptemberben, amikor szintén Paralián búslakodtam, a sors különös szeszélye folytán csak hazautazásom napján foglaltam helyet ebben a már-már gyanúsan centrális elhelyezkedésű műintézményben, szórakozottan kértem egy gyrost, beleharaptam, és rögtön éreztem, szarvashibát követtem el teljes nyolc napon át. A gyros ugyanis a Savas-ban az adag tekintetében több mint megfelelő, ám ami ennél is fontosabb, toronymagasan a legfinomabb az egész környéken: nem is véletlenül. Az üzemeltető, a (mint szinte minden görög kereskedő és szolgáltató) rendkívül barátságos Krisztosz elmondta, ők már akkor itt voltak és szorgalmasan gyorsbüféztek, amikor még tengerpart sem volt… na…. de turisták biztosan nem… naaaaa… szóval, jó,  húsz éve ők voltak az elsők, akik megnyitottak, maradjunk tán ennyiben, ez sem kevés. Tavaly tehát felvettük a kapcsolatot, most pedig izgatottan vártam, hová fejlődünk ebben a nyolc napban. Őszintén elé tártam azt a tervemet, hogy vakációm teljes időtartama alatt kizárólag nála szeretnék kalóriát bevinni – úgy láttam, a dolog nincs ellenére, úgyhogy rögvest meg is pecsételtük ezt a szép szóbeli kontraktust egy sörrel. Ezt a szép szokást Krisztosz barátom azóta is megtartotta – de meg kell mondanom, én is szikáran tartom magam az eskümhöz, és (pár “hazai” jellegű étkezést leszámítva a sasfészekben) akkor se fogyasztanék máshol, ha fizetnének érte. Ami pedig a görögök alaphangulatát illeti, nos, megmondom kerek-perec, válság ide vagy oda, én nem sok változást érzékelek, legalább itt vidéken: mosolygós, nagyon ráérős, kedélyesen kvaterkázó emberek üldögélnek a tavernákban és a kis bárokban – azt is elárulom, piszok hamar sikerült lepörögnöm erre a fordulatszámra, és ha rajtam állna, nem is változtatnék rajta… öt nap múlva viszont befut értem (is) a szép busz, amivel visszatérek majd a híres kis Magyarországba, ahol alighanem már a postaládámban vár a Nemzeti Konzultáció nagyszerű kérdőíve… De ne fussunk ennyire előre: most megnézem a Duna tévében a Columbót, aztán alszom egy nagyot, holnap pedig tovább bronzosítom magam – két isteni Krisztosz-gyros között…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (18 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 
Nincsenek hozzászólások

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× 2 = négy

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz