Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


25 április
4komment

El a kezekkel Bodától!!!

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már százhatvanhatodik kiadásában egy igazán különleges japán sörről számolok be, mellyel a hölgyeket igyekeznek fogyasztásra ösztönözni. A Precious elnevezésű folyékony kenyér öt százalék alkoholt tartalmaz, ám ami ennél is lényegesebb, két gramm kollagént is. Márpedig ha valami kollagént tartalmaz, azt a japán nők megveszik, és kíméletlenül elfogyasztják – a japán közvélekedés szerint ugyanis e kötőszövetekben található fehérje fogyasztásával megőrizhető a fiatalság. Nos, nem biztos, hogy a kollagén teszi, de az tény, hogy a japán nőkről elég nehéz megmondani, hány évesek… Másrészről viszont az alkoholfogyasztás nem a japánok erőssége – erről volt szerencsém személyesen is meggyőződni párszor: ma elmesélem az amszterdami tapasztalatokat… Szintén erőteljes személyes érintettség miatt vagyok kénytelen foglalkozni egy másik, immár hazai témával: nemrégiben olvastam, hogy összefog a pécsi ellenzék egy atomtemető megépítése ellen – nos hát, azt hiszem, kutya kötelességem bekapcsolódni ebbe a mozgalomba, ha nem épp az élére kell állnom… Utóbbit nem valamiféle címhajhászásból tenném: azt hiszem, megérthetitek, hogy ha egy ilyen csúf beruházás komor viharfelhői épp a Pécstől tizenöt kilométerre fekvő kis falucskát, Bodát fenyegetik, az engem semmiképp nem hagyhat hidegen… Boda egyébként nem csak szép, de jó kis hely is: pár éve magunk is családilag vettünk részt az ott szervezett Boda-találkozón… Ha már Bodát készülök megmenteni, csak egy ugrás a világ megóvása egy komoly katasztrófától – a buszon töltött (persze csak látszólag) ritka holt időkben néha azért megpörgetem a fogaskerekeket a fejemben: a minap a méhek körül forogtak a gondolataim, pontosabban eszembe jutott, hogy valahol olvastam valamit arról, hogy erősen pusztulnak a szimpatikus kis mézgyűjtők… Einstein megjósolta, ha a méhek kipusztulnak, az emberiségnek négy éve van vissza… Ezt már csak nem hagyhattam: megszületett egy fantasztikus ötlet – pár óra múlva már Suszterrel beszéltem izgatottan, nem sokkal később fejben már költöttem is a milliárdokat, hogy aztán az utóbbi idők legnagyobb csalódása vágjon hókon és rántson vissza a földre. De csak időlegesen. Különféle brúszvilliszkedések, odabent.

Hirdetés

* Japánban feltalálták a fiatalító/szépítő sört.

Még mielőtt egy szót szólnék, előrebocsátom, nagyon kedvelem a japánokat. Tudom én, hogy nekünk, úgynevezett nyugatiaknak furák: a döbbenetes udvariasságuk álarca mögött olykor-olykor elképesztő mértékű feszültségek rejlenek (és néha sejlenek fel); hogy a legendás, mindenre igaz és mindenre kiható fegyelmezettségükkel, tűrőképességükkel nagyjából ugyanez a helyzet: nekem viszont már az is maga a csoda, hogy az az elképesztő fejlődés, amit az alatt a röpke százötven év alatt bemutattak, amióta kiléptek az évezredes, hermetikus elzártságból, nem zakkantotta meg őket teljesen. Vagy még inkább, csak nézőpont kérdése, mindegy is. Mindenesetre az a helyzet, nagyon jó velük együtt lenni, pozitívak, kedvesek, barátságosak, segítőkészek – és, hogy végre a témához kanyarodjak, odavannak a kollagénért. Főleg a hölgyek: mélységesen hisznek ugyanis abban, hogy ez a kötőszövetekben található fehérje fiatalon és szépen tartja az embert – hogy ez-e az oka vagy más, azt nem tudom, de tény, hogy elég nehéz megbecsülni egy japán nő korát, és az is tagadhatatlan, hogy nem kevés szemrevaló fehércseléd található a szigetországban, vagy csak nekem volt mázlim, ezt persze nem tudhatom. Nemrégiben piacra dobtak egy sörfajtát, a neve Precious (legyen mondjuk magyarul: Drágaság), öt százalékos, az ottani viszonyokhoz képest nem is gyenge, ráadásul minden palack két gramm kollagént tartalmaz, ez utóbbi lehet a siker záloga, várhatóan minden lány és asszony boldogan szürcsöli majd, az ivósabb menyecskék és a feminim uracskák ráadásul azzal nyugtathatják magukat, hogy csak szépülni akarnak a napi egy láda Precious-től. De miket is beszélek… Biztosan tudjátok, hogy a japánok (illetve egészen pontosan számos ázsiai és dél-amerikai nép tagjai is érintettek e problémában) közel felének szervezetéből örökletesen hiányzik (vigyázz, hozom a tudományt) az aldehid-dehidrogenáz egy izoenzimje, ami az acetaldehid lebontásáért felelős: azaz, hogy népszerűen fogalmazzunk, ők minimális alkoholtól is mértéktelenül boldogok lesznek. A nyolcvanas évek elején találkoztam először a jelenséggel, meglepő módon Hollandiában. Skoda S-100-as gépkocsimmal egy hónapon át derítettem fel Beneluxia titkait, hogy úgy mondjam, low-budget turné volt, egy nap vagy ettem, vagy ittam, vagy dohányoztam, a háromból már kettő se ment, továbbá nagyjából végig a Hotel Jobbegy szolgáltatásait vettem igénybe, azaz az autóm anyósülésén aludtam. Amszterdamban, nem dicsekvésképpen mondom, de elég hamar besodródtam a Dam tér bölcseinek zárt köreibe – ők tanítottak ki például a csatornaparti  ingyenes parkolásra, amikor is az autó elejével picit meg kellett pöcizni a parkolóautomatát, ami szépen csobbant egyet, és ily módon meg is voltunk, automata híján ugye nem volt hová dobni a pénzt… továbbá a rögtönzött túlélőtanfolyam keretében megmutatták a Heineken belvárosi sörmúzeumát is, ahová másfél gulden fejében lehetett bemenni, az azért nem volt annyira nagy pénz. Ha az ember türelmesen végighallgatta és -nézte a sörgyár történetéről szóló negyven perces bemutatót, a végén elnyerte méltó jutalmát, amennyiben a mindig negyven fős csoportot bevezették egy hodályba, és szépen megvendégelték – nagyjából félórányi, teljesen korlátlan iszogatás és kellemes méretű sajttálak mellett dicsérhettük mi, bölcsövesek, a Heineken nagylelkűségét. Egy délelőtti meg egy délutáni túrával három guldenből nagyon kellemesen megvoltunk – ez akkor két pohárka sör ára volt a legkültelkibb kocsmában is. Japánok is elég sűrűn látogatták e sörgyári túrákat – s ily módon nemcsak tápanyag-utánpótlásunk oldódott meg, de gonosz lelkünk is felüdült, amennyiben bónuszként végigröhöghettük a japános italszeánszokat. Az első pohár felénél a társaságok zömének feje már olyan vörös volt, hogy rendesen attól féltünk, felrobbannak. A második pohárnál pedig – már aki eljutott egyáltalán addig – a decens turisták úgy néztek ki, mint normális emberek egy rendesen áttivornyázott hosszú hétvégét követő reggelen: ekkor aztán következhettek az egyedülálló előadásmódú japán dalok, majd az asztalra borulás és a jókora termet betöltő hempergés, mondhatom, nem kicsit volt szórakoztató a showműsor… Jó húsz évvel később Kínában küzdöttem meg – unicumos szőnyegbombázással tarkítva – egy japán társasággal, büszkén mondhatom, eredményesen: a hét csepp legendája és más kalandok hely híján majd valamikor máskor következnek…

* Összefog a pécsi ellenzék az atomtemető megépítése ellen.

Hm… Micsoda hihetetlen hír, de tényleg: összefog az ellenzék – most mit mondjak, nem tehetek mást, kíváncsian várom. Ha ez igaz, ha valóban megtörténne, akkor az tényleg az atom erejét mutatja, ugyanis nem más, mint egy atomtemető létesítése az, ami – állítólag, mondom hangsúlyosan – összehozhatja az eddig csak széttartásban jeleskedő feleket. 2012-ben elkészült ugyan egy atomtemető Bátaapáti mellett, de abban csak kis és közepes aktivitású radioaktív hulladékot helyezhetnek el, a megoldandó probléma viszont az elhasznált paksi fűtőelemek elhelyezése lenne. A kiszemelt helyszín nem máshol, mint a Pécstől mindössze tizenöt kilométerre fekvő Boda (!) falucska, egy 460 lelket számláló kistelepülés, ami a környékén lévő agyagos talaj miatt került ebbe a meglehetősen sajátságos helyzetbe. Itt helyeznék tehát örök nyugalomra a kiszolgált elemeket, mintegy ötszáz méter mélységben, a már említett vastag, így a remények szerint jól szigetelő agyagréteg alá. Ez akár még jól is hangozhatna – arra viszont sehol a világban nem volt még példa, hogy egy 150 ezres nagyváros tőszomszédságában építsenek meg egy ilyen objektumot – mert azért azt nem nehéz belátni, hogy a dologban van néhány rizikófaktor. Az atomhulladékot ráadásul úgy kell(ene) elhelyezni, hogy a tároló akár évszázadokkal később is ellenálljon mindenfajta környezeti behatásnak – nos, ez, ha például a magyar út- és egyéb közműépítés produktumait vesszük alapul, finoman szólva is felvet néhány kételyt az átlagpolgárban. Amúgy meg összefogási tervek ide vagy oda – a pécsiek, ha ellenzékiek, ha nem, egyelőre nem túl aktívak az ügyben, mert nem is igen lehetnek azok, hiszen lényegében senki semmiről nem tájékoztatja őket. A fejlesztésekért felelős cég ugyan felajánlotta, hogy informálja az érintetteket, ám a pécsi városvezetés erre nem tartott igényt – az okokat, azt hiszem, felesleges is lenne elemezni: csak jobb az, ha nincsen semmi kavarás, aztán az lesz, amit a “szakemberek” jónak látnak. Végül is a generációk sorsát ezer és egy szempontból meghatározó paksi felújításon se kellett itt sokat kotlani – egyszerűbben és gyorsabban meghozták a lényegében minden ízében titkosított döntést, mint ha egy biciklitárolót kellett volna megépíteni a társasház aljában, csak hogy Parkinson ezredes nagy igazságoktól hemzsegő művét/törvényét idézhessem. Merthogy biciklitárolót már mindenki látott, arról mindenkinek van valami véleménye – atomerőművet viszont legfeljebb Wittner “Eznemazemberekretartozik” Mária döntéshozó és számos más elvtársa. Mellesleg túl sok esélyt se hagytak a csalafinta törvényhozók bármilyen kaffogásra: a 444.hu cikke is említi, hogy “az atomenergetikáról szóló törvény legutóbbi módosítása például úgy határozott, hogy csak azok szólhatnak bele egy nukleáris objektum létrehozásába, akik a tervezett telep 100 méteres körzetében laknak”. Gondolom, ízléses éjszakai módosítás volt, még a jó kis kétharmaddal. Ez pedig elég egyértelművé teszi a szitut: ha valóban ötszáz méter mélyen lesz a tároló, törvényesen telepíthetik a lejáratot akár a falu főterére is, hiszen még a legmélyebben fekvő bodai építmény, Hardgrév Béla bácsiék pincéje is mindössze öt méterrel van a föld alatt, ráadásul abban sem laknak. Vagyis elég lesz akár százhúsz méterre is fúrni, akkor is minden jogszerű, haha, ezt megint jól beszoptátok, hülye kis állampolgáraink. Kis bodaiak például. Boda egyébként, hogy valami jót is mondjak már a végére, nomen est omen, remek kis hely: öt éve például nemzetközi Boda-találkozót szerveztek, azaz összehozták a falu nevét viselő legkülönfélébb embereket egy hangulatos, főzőcskézős, barátkozós napra – a magunk részéről szinte teljes létszámban vonultunk fel, és ez (számunkra) máris záloga volt annak, hogy jól érezzük magunkat. Tudom, nem valami erős érv, de én szeretnék a következő randira is elmenni, ráadásul vegyvédelmi ruha és gázmaszk nélkül, ha lehet. Persze azt is tudom, a jó kis atomszemetet is le kell rakni valahová, és az ilyesminek senki sehol nem örül. Mégis lehet, hogy tudnék egy sokak számára elfogadható megoldást: mi lenne mondjuk, ha a Parlament alá süllyesztenénk a fűtőelemeket? Persze nehogy félreértsen ám bárki is, csakis abban az esetben, ha van ott is egy jó vastag agyagréteg a talajban, teszem azt…

* Feltaláltam a műméhecskét. Nem sokkal később sajnos kiderült, én IS feltaláltam…

Adódnak az autóbuszvezetés során olyan pillanatok, amikor szabadon szárnyalhat a szellem, kedvükre nyargalhatnak a fantázia telivérei – na persze ne arra gondoljatok, amikor sofibá vezet, olyankor ugyanis, lássa bármilyen nyeglének, nemtörődömnek, fáradtnak vagy épp unottnak a nyájas utas, bizony minden gépkocsivezető a tőle telhető maximális koncentrációval csak és kizárólag a dolgát teszi. A buszvezetés egyébként is nagyban hasonlít a motorozáshoz, merthogy itt is, ott is könnyen a dal végét jelentheti egyetlen kihagyott másodperc. Úgyhogy új hivatásom kedvéért még a menet közbeni ábrándozásról is tudatosan letettem: ha negyven ember ül mögötted, sokkal jobb a békesség, mellesleg marad még akkor is elég sok tényező, amivel időről időre meg kell birkózni – ahogy hozzászoktam az elmúlt évtizedekben, egy percet sem unatkozom most sem, ez is az élvezetes munkavégzés egyik fontos szegmense. No de ott a pihenőidő, ami már egészen más tészta: ilyenkor iszunk egy forró csokit, pár pohárka jófajta szódát, meghallgatjuk a kollégák vicces vagy tanulságos történeteit, értelmes arcot öltve nézelődünk a műhelyben – vagy éppen lemossuk a buszt, kisöpörgetjük az utasteret meg a vezérállást, ápoljuk a műszerfalat, ellenőrizzük a folyadékok szintjét… és amikor már mindezzel végeztünk, no, akkor hátradőlhetünk kissé valamelyik ülésben, és indulhat a már említett szellemszárnyalás. A minap, teljesen váratlanul, ahogy kell, egyszer csak éreztem, villámcsapásként beütött a főnyeremény. Pár szorgos méhecskét nézegettem szórakozottan, a cég udvarán található egyik fán dolgoztak – hirtelen eszembe ötlött, valahol olvastam róla, hogy nagy gondok vannak a méhekkel, világszerte pusztulnak egy titokzatos vírus miatt, ami ellen hiába küzdenek a tudósok, de olyan mértékben, ami helyenként már a tevékenységükre szoruló haszonnövények létét is komolyan fenyegeti. Azt hiszem, ugyanebben a cikkben írták, hogy Einstein annak idején azt jósolta, ha a méhek egyszer kipusztulnak, az emberiségnek négy éve marad, hogy összecuccoljon és lelépjen valami másik bolygóra, ha tud – ha ez nem megy, akkor lefőtt a kávé. Márpedig Einstein azért szerintem elég jó koponya volt, ha ezt mondta, aligha tévedett nagyot. Jó, lehet, hogy négy és fél év. Éreztem, hogy motoszkál bennem valami jó megoldás erre a globális problémára, vadul megpörgettem hát a fogaskerekeket, feléledt a bennem is szunnyadó brúszvillisz, elhatároztam, ha fene fenét eszik is megmentem ezt a nyomorú kis sártekét – tudtam, éreztem, hogy háttértárolóimon hamarosan megszületik a megfelelő megoldás, s amikor megleszek vele, egykedvűen bezsebelem majd a tudományos világ nagyjainak elismerését, még el is unom a laikusok hálaadó hozsannáit, nyilatkozom a világ vezető tévétársaságainak, mellesleg pedig felnyalok pár millió dodót, és végre nyugállományba helyezem magam, ahogy elképzelem, nem is részletezem, az se lesz rossz, na. És tessék, ahogy megmondtam, meg is jött az ötlet: műméhecskéket kell gyártani, apró kis szőrös potrohú, napelemmel működő drónokat, mini kamerával, apró aggyal és okos szoftverrel ellátva – a műméh felismeri az A virágot, amibe be kell mennie porért, és felismeri B-t is, amit be kell vele poroznia. Kész. Olyan izgatott lettem, mint már rég: hazafelé jövet helyenként kis híján túlléptem a hetven kilométeres megengedett sebességet, de aztán persze mégsem – mindenesetre szaporán szedtem a lábam a lépcsőházban, hogy mielőbb megbeszélhessem a projektet Suszter mesterrel, akit ebből a milliós bizniszből se volt szívem kihagyni, elvégre ő is bevett az összes eddigi bombavállalkozásába. Na, röviden vázoltam a sztorit, mi tagadás, kis ráhangolódás után neki is tetszett, azt mondta, a szoftver smafu, kis drónt bárhol csinálnak, ez se nagy kérdés, darabonként mondjuk egy centért gyártatjuk le Kínában, és száz dollárért adjuk a százas családot. Kell belőle pár milliárd világszerte, semmi kétség, meg is volnánk, köszönöm, fáradjunk a pénztárhoz, megvolnánk. Plusz a megmentett világ, azért az se semmiség, ugye. Oké. Beszélgettünk vagy hat perce, egyszer csak a Suszter minden átmenet és egyetlen szó nélkül (már tudom, hogy valami gáz van) küldött egy linket: ezt ni. NewBees. Nesze neked, feltaláló. Az utóbbi x évem legnagyobb csalódása tört rám, de akkora, hogy azonnal a munkába vetettem magam – elképzelhetitek, mekkora volt, ha ezt tudta tenni velem… soha nem hittem volna, hogy idáig juthatok… OK, azóta már megnyugodtam, és utánanéztem kicsit, vásárolni azért még nem lehet belőlük – de engem már nem is érdekelnek ezek a hülye robotméhek, a hálátlan emberiség vegye csak meg, akitől akarja, de ha valami gond lesz velük, netán valami vírus miatt bevadulnak, és minket is faszán kiirtanak a titánfullánkjukkal, hát hozzám senki ne jöjjön reklamálni, egyétek meg, amit főztetek… az enyémek ugyan soha nem bántottak volna senkit, az tuti… A tanulságokat mindenesetre levontam: és bár bővebbet most nem árulhatok el róla, még így is megmaradt a sárga energiával hajtott kis turbinám, aminek a prototípusát egyszer már majdnem megcsinálta a Suszter – egy unalmas téli estén majd újra nekifekszünk, és… na, a többit majd akkor és ott, mert semmiképp nem szeretném elkiabálni… de fog még az emberiség egyszer egy nagyot csodálkozni…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (25 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

4 komment

  1. Szuhai Sándorné szerint:

    Szeretem az írásait!A Szuperinfo újságban mindig elolvasom mondhatnám azért várom, hogy bedobják!

    • Boda Kapitány szerint:

      Köszönöm… a teljes változat mindig itt található – de természetesen a Szuperinfónak is nagyon hálás vagyok, valódi, komoly küzdelmet folytatnak érte, hogy ott még maradhassak…

  2. Lilike szerint:

    A helyedben nem félteném a földijeidet. Náluk ugyanis csak a bejárat lesz. Ritkán arra téved egy billencs egy adag instant halállal, de még messze a célja. Es természetéből adódóan a sugárzás nem a kanyargós járatokon indul felfedezni meg mocskoskodni, hanem elindul “felfele”. És hamar elér mondjuk Kánba. Mondjuk a kertünkbe. Mert az alatt pont vannak járatok, amiket a szent cél érdekében megnyithatnak. Nem lepődnék meg, ha a lakosok Bodán vígan megszavaznák a temetőt.

    • Boda Kapitány szerint:

      Nincs mit szavazniuk… a legújabb törvénymódosítás kimondja, csak az szólhat bele, akinek a háza száz méternél közelebb van az objektumhoz… Na most, ha az mondjuk 110 méterrel a föld alatt van, akkor már meg is vagyunk, ugyebár…

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× egy = 4

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz