Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


18 április
10komment

Indulj el egy úton, én es egy másikon…

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már százhatvanötödik kiadásában egy (úgy hittem: vetítek előre kissé) igazán ínyemre való falatot csócsálgatunk, nagyjából, gondolom, a szokott unalmas tanulságokkal – például arról, hogyan is lehetne normálisan élni a maradék pár éven át legalább, mert hogy megérdemelnénk, afelől szemernyi kétségem sincsen. A megoldás most közelebbinek látszik, mint valaha: a neve Liberland, hozzánk igencsak közel, a Vajdaság tőszomszédságában fekszik, nagyjából hét négyzetkilométer területű, egy cseh fazon alapította, ő az államelnök is. Nem csoda, hogy pár napig úgy éreztem, egyre pregnánsabban körvonalazódik a jövőm: vagyis hogy felveszem a pastafari vallást, virtuális észt állampolgárságért folyamodom, amikor pedig mindezzel megvagyok, átköltözöm Liberland-be, ahol remélhetőleg legalább egy buszjárat üzemelni fog valamikor, és ezzel meg is volnék, hip-hip-hurrá, gondoltam naivan… S hogy mi az egyetlen aprócska probléma? Azt is elmesélem mindjárt. Még a múlt héten ikszeltem be azt a hírt, amit akkor hátrébb csúsztatott egy másik, de azért nem hagyom lövetlen – ez ugyebár bölcs hodzsánk kazah látogatásához kapcsolódik, ahol is kijelentette, idegenek vagyunk Európában… Nos, ezt a többes számot, illő tisztelettel és kulturáltsággal ugyan, azaz kurvanyázás nélkül, de tisztelettel kikérném magamnak, Mr. Orban. Mert én bizony baromira nem vagyok idegen Európában, sőt, eddigi röpke öt évtizedem során lényegében mindenhol baromira jól éreztem magam, rengeteg barátom van az egész kontinensen, és változatlanul azt gondolom, kisebb-nagyobb eltérésekkel valami olyasfajta életet szeretnék/szerettem volna élni, amilyet egy szürke, egyszerű holland, német, francia, portugál, stb., stb. polgár. Semmi bajom a kazahokkal, a mongolokkal – de köszönöm szépen, nekem rohadtul nem kell a lóhát, a jurta meg a kumisz, se a két évszázad mínusz… És végül néhány szó arról, mennyire fáj, amikor kifelé pattogok a busszal a városból – hogy változatlanul azt merészelem gondolni, némiképpen fontos lenne így pár évtized elmúltával legalább a főbb utakat olyan szintre hozni, hogy ne csak konflissal és/vagy két kilométeres sebességgel lehessen úgy végighajtani rajtuk, hogy nem esik ki a protkóm. Dohogások, lelkesültség és döbbenet – mindez itt, a hajtást követően…

Hirdetés

* Hamarosan megalakul egy új miniállam, déli határunkhoz közel, Zombor és Eszék között. Illetve…

A hely neve Liberland Szabad Köztársaság, egy Vit Jedlicka nevű cseh arc az alapítója, egyben első elnöke is. A hét négyzetkilométernyi senki földje a szerb-horvát háború után nem kellett egyik félnek se – Jedlicka viszont, ezt kihasználva igényt formált rá, s bár egyelőre még csak a leendő miniállam honlapját indította el, állampolgárnak, e-mailben máris lehet jelentkezni: több ezren meg is tették. Minek is titkolnám: engem is rendesen elkapott a gépszíj, ahogy hírét vettem a jó kis Liberland megalakulásának. Hát még amikor elolvastam például, hogy Liberland mottója csupán ez, Élni és élni hagyni… továbbá hogy “…az új állam alapítóinak célja egy olyan társadalmat létrehozni, ahol a tisztességes emberek anélkül érvényesülhetnek, hogy az állam felesleges szabályokkal és adókkal keserítené meg az életüket.” Uhhh… csak a Teremtő a megmondhatója, mekkora a vágyódás bennem egy ilyen paradicsomi hely után… hogy mennyire sajog bennem, hogy talán nekem is jogom lenne legalább pár év emberi és/vagy magyarpolitikus-mentes élethez… Nem tehetek róla, ilyen esetekben mindig annyira belelkesülök, hogy az kívülről nézve alighanem az elmebetegséggel határos – de mivel ilyen állapotban többnyire csak azok látnak, akikkel azért szintén vannak ilyen-olyan bajok, nem nagyon izgatom magam. Amióta jó tizenöt éve két lábbal taposhattam egy hasonló miniállam, az egy barackosban megalakult Röszkei Közkormányzóság, későbben Gandhia földjét, különösen gerjedek az ilyesmikre: abban anno talán az tetszett a legjobban, hogy feltalálója, Almásy úr szándékosan, ahogyan ő fogalmazott, bökdösni kívánta az “anyaállamot”, azaz Magyarországot. Gandhiának pénze is volt, a csillám (váltója a pihe) – árfolyama, vagy helyesebben talán, értéke egy kiló sárgabarack mindenkori piaci ára volt, így aztán aszályosabb években előfordult, hogy a csillám erősebb volt a dollárnál… Szóval az ilyesmiben én ezerszer jobban hiszek, mint például hogy létezik olyan pénzügyi befektetés, ami évi húsz százalékot hoz – Karcagon és környékén állítólag 25 ezren adtak ebben a reményben akár százmilliós tételeket is egy hölgynek a megfelelő sajtpapírok ellenében, ők most a károsultjai a legújabb, igaz szerény, a mostani ismeretek szerint alig kétmilliárdos botránynak. De ne csapongjunk, barátaim… Liberland rezeg irónunk érzékeny hegyén: a lényeg, hogy regisztráltam a honlapon, és íziben elolvastam, mik az állampolgárság feltételei. Tehát: tisztelni illik másokat, tekintet nélkül bőrszín, vallás, pararam, pararam, tudjátok. Aztán: ugyancsak tiszteletben kell tartani a magántulajdon szentségét – ez is okénak tűnt, a Kedves Vezető, a Párt és pajtikái ezzel kizárva. Az állampolgárságért folyamodó személynek nem lehet náci, kommunista vagy egyéb szélsőséges, illetve bűnözői múltja. Ez utóbbi oké, ha nem számítjuk az Úttörővasút szeletet, amit ötéves koromban loptam, de azt hiszem, az elévült… A kommunistaság és minden más vád huszonpár év újságírás alatt azért elég szép számban előfordult velem is – mégis azt hiszem, komoly félnivalóm legfeljebb a Vadliba őrs vezetőjeként elkövetett bűneimért lehet: viszont a naplónk nálam van, bombabiztos helyen… Szóval már épp elküldeni készültem a jelentkezésemet, amikor, basszus… rábukkantam az átlátszó.hu cikkére, melyből, mint rendesen, ezúttal is elég érdekes részletek derültek ki. Például hogy Jedlicka a Szabad Polgárok Pártja (SSO) elnevezésű szélsőjobbos jellegű szervezet aktivistája, és egyéb nyalánkságok – azaz valószínűleg az egész Liberland egy rohadt nagy kamu, és ha nem az se nagyon érdekel sajna. Marad tehát az észt virtuális állampolgárság, továbbá a pastafari vallás szorgalmas gyakorlása – csak hogy valami igazán értelmeset is csináljak hátralévő, remélhetőleg szép számú éveim során. Lehetne persze az is egy opció, hogy esetleg Magyarországot alakítsuk ki élhető hellyé – de ezt ebben a pillanatban akkora utópiának látom, amihez képest Eldorádó, a Paradicsom vagy akár a rózsaszín ködbe burkolódzó Liberland létezése szikár és megingathatatlan tény…

* Idegenek vagyunk Európában – jelentette ki Orbán Viktor kazahsztáni látogatásakor.

Azok hát: miattatok, bazmeg – valami ilyesmit mormogtam, természetesen teljes mértékben érzelemmentesen, ahogyan szoktam, amikor először olvastam ezt a nagyszerű kijelentést. Muszáj volt a kazahoknak is csontig hatolóan az arcába vágni, mennyire szerelmesek vagyunk beléjük ősidőktől fogva, de soha még annyira nem, mint mostanság – van egy csomó olajuk, egyenlő futballra költeni való pénzük, már legalábbis persze azoknak, akikkel a mi pasánk három napon át bazsalygott, mint a dög: szóval meg kell becsülni azokat az országokat, amelyek hajlandók nem csak hogy találkozni nagyjainkkal, de hátat fordítva és alaposan előrehajolva két kézzel szélesre is tárják előttünk a haladás gyűrűs kapuit, hogy mi aztán szorgosan és behatóan elvégezhessük a megfelelő fényesítést, további nagyszerű fejlődésünk zálogát. A tatárokkal ugyebár, de ez már régebbi ügy, a mezőgazdaság területén cserélünk majd ki kurvaértékes tapasztalatokat, na, azt meg most hallottam, hogy Káder János felesége a mongoloknál mutatta be legújabb télikabát-kollekcióját – velük, mármint a mongolokkal nyilván a szélessávú füstjelek rendszerének lakossági elterjesztése tárgykörében tárgyaltunk a legmagasabb szinten, és hát ugye itt van még ősi szövetségesünk, Azerbajdzsán, ahová alighanem a nagydiktátori piéjcsdi megszerzése ügyében utazgat rendszeresen az éljenamagyarszabadság elkötelezett bajnoka. Szerintem simán meglesz még Észak-Korea is, csak várjuk ki – de tényleg, ide a rozsdást… Idegenek vagyunk Európában: ha magatokra gondoltál, nincs is különösebb ellenvetésem – idegen test, valóban. Morvai, Balczó, Szájer, Deutsch, Szanyi, Pelczné, Tőkés – elsőre ők ugranak be, meg pár remek hozzászólásuk, amit tényleg tátott szájjal nézett mindenki… No jó, kis pénz, kis képviselőség, plusz fröcsögő euroszkepszis: adalékképpen elmondom, nettó 6300 euró az alapdíjazás, ezért lényegében szó szerint semmit nem kell csinálni – persze, akiben megvan a szorgalom, kereshet még hozzá egy keveset az ötéves mandátum lejártáig. 300 eurót ér ugyanis minden látogatás az EP bizottsági és plenáris ülésein: havi hússzal számolva már meg is duplázta a buzgó hivatalnok a szerény gázsit, de nincs vége, jöhet még a költségtérítés, azt csak egyszer kell igényelni, utána automatikusan jár, ez 4300 euró. Már csak az utazási hozzájárulás maradt: ha például valaki autózik (és higgyétek el, mindenki autózni fog), arra fél euró számolható el kilométerenként, a bizonylatok ellenében, vagyis egy Brüsszel-Budapest út 675 euró, egy oda-vissza meneten kábé egy ezres fogható. Fárasztó, az igaz… illetve az lenne, ha a képviselő autózna – ugye nem gondoljátok komolyan, hát a hülyék nem nálunk vannak: persze hogy a sofőrje megy oda-vissza, a mi politikusunk szépen röpköd a fapadoson. Ha már albérletit nem lehet felnyalni budapestiként… Mert ugye nincs az a megrakott szekér, amire fel ne férne még egy villa széna… Idegenek vagyunk Európában… hát én baromira nem, kedves honapám: ha van egyvalami, ami ebben az elmúlt huszonakárhány évben tényleg hasznomra volt, az az, hogy megszűnt a határ, hogy elég, ha negyvenre lassítok Hegyeshalomnál; hogy nem háromévente mehetek nyugati irányba; hogy nem csak nyolcvan dollárt vehetek fel, amit a hatóság gondosan bejegyez és rástempliz a valutalapomra – bár, sajnálom, jelentsetek fel a Provokátorfigyelő Ifjak Családcentrikus Alapítványánál, a PICSÁ-nál: egyrészt sajnos már a nyolcvan dollárt se nagyon van miből kiváltanom, másrészt, köpj szembe bátran forró macskaszarral, ha nem igaz, úgy látom, mintha ismét ebbe az irányba tartanátok, rendületlenül farolva back to the future, bár ne legyen igazam, de komolyan, útlevél nélkül én ki nem lépek a lakásból, ki tudhatja itt, mit mond be épp a folyvást kínvigyorgó szemüveges hülyegyerek az esti űradótokban… ha végképp mennem muszáj egy kis tapasztalatot szerezni, hát az utolsó sansszal én még gondolkodás és vesztenivaló nélkül kislisszolok, azt vedd tutifixre. Szóval, képzeld el, vezérem: én tökéletesen otthon vagyok Európában, ahogy megfigyeltem, lényegében minden egyes négyzetméterén egész jól tudom magam érezni – bárhol legyek is, igyekszem normálisan szólni az emberekhez, és ha hiszed, ha nem, többnyire ők is úgy válaszolnak. Azt kapod, amit adsz – ismered-e ezt a mondást? Mindegy is: egy ideje tapasztalhatod. És bármennyire is dübörgünk majd szerintetek a keleti nyitásotokkal, én nem, nem és nem akarom nyereg alatt puhítani a mamuthúst, pont leszarom a felböfögött, sajtszagú hagyományaitokat, és nem érdekelnek a morális alapúnak hazudott álságos alapvetéseitek, őszintén sajnálom. Ti vagytok az idegenek, igen: ha nem is láttok ide le, ahol mi élünk, még, elárulom, egyre inkább itthon is…

* Egyre járhatatlanabbak a város útjai. Is.

A minap ki kellett vágtáznunk Erdélyiába, egészen pontosan Székelyudvarhelyre: jóakaró barátom előző nap figyelmeztetett, vigyázzak ám odakint, nehogy odavágjam a felnit a kátyúkon… Kevés volt az idő, nem akartam elmagyarázni neki, hogy a felniodavágást ma már Magyarországon lényegesen jobb odds-szal adják, mint – a régen valóban könyörtelen úthálózattal rendelkező – Romániában. A főbb vonalakon ma már kátyút gyakorlatilag csak elvétve, sőt, még inkább: egyszerűen nem látni, és még a kisebb utacskák is teljesen jól járhatók – most például egész Ivóig, a Madarasi-Hargita aljáig mentünk fel, csak úgy, körbelesni, és még arra a keskeny kis hegyi csapásra se tudok rosszat, egy árva szót se mondani. Itthon viszont kopogott a futómű rendesen: kalandtúra lévén itthon nem sztrádáztunk, elég csavarosan haladtunk, úgyhogy kaptunk is rendesen a sötétben, párszor szikrázott az agyam, amikor beledörgöltem ebbe-abba. Pedig még hozzá is vagyok szokva: hogy is ne lennék, amikor itt élek, Dunaújvárosban, s naponta használom például az Aranyvölgyi utat. Amit ott kapnak szerencsétlen járműveink, az egész egyszerűen sírnivaló. Ha csak nem úgy emeli át az ember az autóját a rettenetes, felgyűrt huplikon, elképesztő méretű, fájdalmas ütéseket kap minden, gumi, felni, féltengely, lengőkar, lengéscsillapító – egyszer, majd ha nem lesz más dolgom, szépen kiszámolom, mi, városi közlekedők, csak úgy becsült összértéken mennyit dobunk be az autók javításába: őszintén szólva kétségem nincs, hogy sok-sok tízmillióról van szó. Amit ennek a kontinens szégyene utunknak köszönhetünk. Meg persze még inkább azoknak, akiknek így is nagyon megfelel – ők nyilván nem járnak arra, és/vagy az ő szervizköltségük megoldható okosba’. Két éve vagy hogy egyszer azért volt némi felindulás – akkor, ha jól vettem ki, tán valami komolyabb lombfűrésszel levágtak a harminc centis tarajokból valamennyit, nyilván úgy hitték, ezzel minden megoldódott, hát baromira nem, elárulom, az ok ugyanis szerény nézetem szerint valami olyasmi, hogy az egész hóbelevanc, az alapokkal együtt tud elmoccanni, gondolom, a terhelések hatására, ettől gyűrődik fel olyan elképesztően, immár vagy harminc helyen, egyik nap megszámolom, esküszöm. Fent, már a sík részen, a balos kanyarnál például van egy, már el is neveztem az Öreg Hűségesnek – amikor még furgonoztam, és néha nem figyeltem rá, hol lehet a legkisebb bakugrással átmenni rajta, volt, hogy kiesett a platódeszkám, pedig az nem könnyen járt ki. Még a nagy busszal is rendesen válogatni kell, ha jót akar a sofibá – pedig ott azért van pár tonna… A motort el se mesélem, mert elsírom magam, ha eszembe jut. Jó, hát nem jut ilyen semmiségekre – füvesíteni, tiborczvilágítani kell például a stadiont, meg eredményjelző is kell bele: mondjuk ez utóbbi szükségességével kapcsolatosan azért tudnék mondani pár tűrhető élcet, de feleslegesnek tartom a rugdosódást, ráadásul pontosan tudom, hogy Magyarországon a futball az újabb időkben már nem sport, hanem pénzporszívó, az alsó-felső szinteken egyaránt, csak a mérték más. Aztán… a főtér rehabilitációja se várhatott, ráadásul poénra kellett elkészülnie – a kivitelezés minőségéről eddig néhány millió karaktert pötyiztek be itt-ott nemzetellenes árulók, persze csupa olyan helyen, amit csak mi olvasunk, akiknek kéne, azok csak sub paplan, nehogy kiderüljön. Szerintem pedig jól sikerült minden. Anyáméknál, a C-szárny mögött például most két hete vágták félbe az utcát, a szó legszorosabb értelmében, két méter mélységig, akkora dombok vannak, mint Somogyban – jól van, na, én értem, vagy egy évig dolgozgattak csupán ott korábban, és volt valami, ami akkor valamiért nem került sorra, hát most megcsinálják szépen. Vagy ott van az a falrész a hivatal oldalában, ami úgy pattant el, mint a Dolly Roll slágerében a húr – megengedem, lehet, hogy egy kisgyerek megdobta gumilabdával, mindent egy ilyen közterületre álmodott fal se viselhet el. Vagy a pengefal ragyogó, mestermunkának is beillő illesztései, az ortodox-illiberális térkövezési megoldások… mindegy, fő, hogy választások előtt meg lehetett írni a mi lapunkban, a Heti Mindenjóban, amit egy icipici közpénzért bedobálnak. Amúgy, csak szólok, a kórház mellett két helyen is hamarosan beszakad majd az út, nem érdekes, majd csodálkozunk nagyot – illetve dehogy csodálkozunk, hát mi azt is víz nélkül nyeltük, amikor a gázmotoros erőművek miatt az erdei tornapályától kifelé vezető szakasz külső sávját úgy burkoltatta vissza nagy jótevőnk, hogy azóta is sávot vált még a csuklós busz is. Korábban azt hittem, kényeskednek a sofőrök, csak most, amióta én is járok rajta busszal, értettem meg, miért: a dimbek-dombok kidobják üresbe a váltót, komám. Nem beszélve a fehér mészköves burkolat ragyogó minőségéről – esőben egész nyugodtan edzhetne rajta a gyorskorcsolya-válogatott… És a kátyúzás – azt még télen láttam, amikor a fagyban lyuktömködő szakemberek – nyilván van ilyen fejlett technológia – kézzel simítgatták a cuccot a kráterekbe, a sikerültebbekben akár percekig is benne volt az aszfalt, higgyétek el… Nem baj, itt az a jó, ha félévente lehet mindent újra csinálni (update 04.20.: a 62-es út ősszel elkészített burkolatát marják fel x helyen, hiába, kanadai típusú tél volt, virágoztak a banánfák…) – sok nagy sokra megy. Mi pedig, kőgazdagok, zötykölődünk, javíttatunk, zötykölődünk, javíttatunk – míg a világ világ, és még három nap. Holnap legyenek a ti vendégeitek. Aludjatok tovább, gyerekek.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (25 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

10 komment

  1. l70c szerint:

    Korrekt mind a három szösszenet András. De a 3. toronymagasan viszi az arany szobrocskát…. Ehhez már én sem tudok hozzátenni,-pedig én szívesen osztok mindenért.. Jó úton haladunk valahova…de hogy hol-mi lesz a végállomás, azt csak feljebb tud(hat)ják.. Egész fent, a csillagos égen. Mert hogy a mi derék nyájterelgető juhászgárdánknak lövése nincs erről, az szinte biztos. Ők csak forgatják a nyársukat, had piruljon az a jó szaftos pecsenye, a többi meg majd alakul.. Azért halkan elárulom, örülök hogy egy ilyen különleges nemzet dolgozó, többé-kevésbé hasznos tagja lehetek. Jobb-izgalmasabb ez bármilyen neves klubtagságnál, én mondom. Bár…nevetni egyre kevésbé van kedvem. “Hogy egy állam kormányzása során helyesen járjunk el, sokat kell hallgatni és keveset beszélni.”
    Richelieu

  2. Fehéri Tamás szerint:

    ez ma megint kicsit karcosra sikeredett. mondjuk én pont így szeretem.

  3. K Ferdy szerint:

    La kalappal!!!Marha nagy volt minden és csak így tovább!!!!!!

  4. Tóth Gábor szerint:

    Isten bizony nem vagyok elfogult, nem tudok az lenni már,legfeljebb a kötelező lojalitás a munkáltató cég és szakma felé, szóval az van, hogy baromira tetszett az egész,úgy ahogy van.
    A vége kifejezetten hatással volt rám: fájdalmas volt nekem,mert ha nem csal az emlékezetem, az átkosban az utak nagyjából rendben voltak. Én csak két-három hétig voltam Zil-en a Volánnál, meg kb bő egy hónapot a postánál, még a “Fordulat éve” előtti években, de nem emlékszem jelentős problémákra.
    Gratulálok és köszönöm ! :)

  5. Kurucz Gergely szerint:

    “tiborczvilágítani”… Micsoda hapax legomenon. Tanítani fogom, ha nem sértelek meg :)

  6. Sándor Elek szerint:

    Faxa!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× 2 = hat

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz